Part 5

mely szavak azonfelül még ritka élethű és tettetlen érzéssel operáztatnak elő, minthogy alkalmasint ritka eset, hogy költő oly igazán és hiven találta volna el legbensőbb érzelmi hangját valakinek, mint a föntebbi dal irója emberünkét. S ki ezen ember? s mi ezen tünemény? Debreczenben készült találós mesében fedezzük fel olvasóink előtt, mely igy szól:

„Két kereke vagyon, Civis benne vagyon, Egy ló húzza nagyon, Ménkő üsse agyon.“

Igénytelenebb és egyszerübb szállitó eszköz talán nincs a világon, mint a debreczeni talyigák; tulajdonosaik azonban (kik alatt állnak a piaczon ácsorgó hajtók) aránylag vetélkednek akármelyik kikiáltott pesti fiakkerrel – szerénytelenségben. Az előttünk nyikorgó talyigán egy üres hordó zörög, melyet szintén vizre visz a viztől irtózó talyigás. Ilyen ellentétekből áll a világ.

De, hál’ Istennek! már a két árok közé állitott durva fa rostélyzatnál vagyunk, melynek neve városkapu, s melynek két oszlopai egyikén ismét a statárium komoly hirdető sorai ragadnak. A gyalog utasok számára készitett ajtó melletti kunyhóban pipázgató kapuőrnek s a vele időző atyafiaknak mondunk most jó napot, melyet az őr hidegkomoran fogad, s először a szomszéd nádfedelekre tekint, azután eszmetársulatnál fogva égő szivarainkra, miket mi önkéntelenül kapunk ki szánkból s a homokba temetünk.

És most a nagy Debreczenben vagyunk, nyájas utitársaim!

MÁSODIK FEJEZET.

Szól Debreczenről és lakosairól, különös tekintettel levén a sárra és más egyébre.

Ujra nyujtjuk önöknek, nyájas olvasóink, vezérkarunkat, hogy ujra egyesülve haladhassunk az alföld nagy vezérczikkének fekete sorai közé. Bár akadhatnánk ez utazásban minél több társra, hadd láthassák minél többen vázlatát a világon alkalmasint legnagyobb magyar városnak, hazánk első rendü városának, melynek kétségkivül nagy jelentősége van a jövőre nézve.

A péterfiai városkapunál váltunk el, beléptünk a kapun. Előttünk a hosszu Péterfia kanyarul beljebb a városba mélységes mély homokjával, „most homokkal, sárral hajdanában,“ minthogy az utazásunkat megelőző heteken jó idő járt. A mint végig nézünk a Péterfián: nádfedeleket láthatunk eleget, emeletes házat egy-kettőt. Ez utóbbiak átalában a városban – kivéve a piacz-utczát – igen ritkán vannak elszórva; a házak majd mind földszintiek, s ha ehhez hozzáveszszük még a közönségesen nagy házudvarokat, elképzelhetjük, mily nagy helyet foglalhat el Debreczen. Széles lepény, melynek közepéből néhány tepertő ágaskodik.

Itt érjük először is a sörházat. Ronda, nyomorult épület, s ha a mindig nyilt kapun bepillantunk, Augias istálója áll előttünk leghűbb másolatban. De mintha nem is igen illenék e két fogalom, Debreczen és sörház, egymás mellé.

Alig haladtunk még 200 lépésnyire a város felé s már is vagy hat csapszék mellett vitt el utunk, mit nem csak a czégérekből s az italok árát mutató, ajtókra kifüggesztett nemzeti szinü kis táblákról, vagy korommal a ház falára mázolt és a meszeléstől gondosan megóvott, s nem épen a legujabb, nem is a legszokottabb orthographiával irott szavakból gyanitunk, hanem a klarinétnak azon ki-kinyikorgó talyiga-ömledezéséből is, mely ezen csapszékekben a hétnek minden napján, a napnak majd minden órájában hallatja a szomszédok épülésére czigánytüdő által életbe léptetett hangjait. Néha hallani csak mellette a brugó tompa dongását, mely olykor recsegéssé fajul el, de rendesen csak a klarinét hallik ki e lebuj- és földszinti csapszékekből, szivrehatólag keseregve egyszerü magányában, s minden egyes hangjának értelme: vivos voco! E csapszékek megszámlálhatlan számmal vannak a város minden részében, és ezek az ősegyszerüség és nélkülözés hazái. Noé bárkájában bizonyosan voltak már oly butorok, mint itt vannak. Mintha csak egy darab járdát ragadtak volna be az utczáról, olyan egy pár gyalulatlan deszkából áll, a legtöbb helyen, az asztal, mellette egy-két ugyanilyen lócza, s hol már fényüzés van, egy-két szalmaszék: ezen költetik itt el a négykrajczáros. Kiktől? ennek leirása annak lesz feladata, ki Debreczen titkait irandja meg. Egyébiránt az a jó van a dologban, hogy ezen csapszékek az előttük függni szokott lámpák által esténkint legalább elősegitik némileg a város kivilágitását, mely – a mint ezt a hirlapi levelezők már régen elsorolták – itt ugyis nagyobbrészint a hold komára van bizva; ez pedig igen szeszélyes és rendetlen lámpagyujtogató.

Egy házhoz érünk, melynek előrésze – falusi modorban – majdnem csupa kapuból áll; a kapu előtt néhány pongyolára vetkezett katona dévajkodik és fő figyelmét az áthaladó leányzókra veti, lesve a mellettük komolyan bajszát pedrő káplárnak tetszést nyilvánitó s nagyobbakra bátoritó mosolyára; vagy pedig a káplár uram beszél kalandjairól, s a legénység hallgat, hangos kaczajjal fogadván a jó ötleteket s meglepő cselekvényeket. Fogadni mernék, hogy ezer idegen között nem volt egy, ki e házat katonai laktanyának nézte volna; pedig ugy van, ez az ugynevezett Tót-ház, melyben Debreczen gyalog őrserege éli világát.

Nevezetes ezen Tót-ház még azért is, mert ezen ház előtt kezdődik a palló. A palló, kődúsabb részeiben az országnak ismeretlen fogalom és tünemény, Debreczenben azonban feltünő nagy szerepet játszik. Azt fogják a magyarra, hogy két találmány dicsősége illeti: a kulacsé és fa kilincsé. Pedig három a szent szám, pedig itt van a harmadik is: a palló, mely hangosan hirdeti a világ legmagyarabb városában alkotó mestereit. Szólandunk róla históriai pontossággal.

A palló Debreczenben az volna, mi másutt a járda, s miután a természet szava régi időktől fogva azt parancsolja, hogy a hol kő nincs, ott legalább fa teremjen, s miután az emberi kényelem ugy vélekedik, hogy a kőnek máshonnan szállitása bajos dolog, főképen ha a Tisza négy mértföldnyire folydogál a várostól: annálfogva igen természetes, ha ily helyeken a kő fa által pótoltatik. A fa ugyan hamar rothad el s helyébe nem sokára uj fa kell, a kő pedig kiállja a versenyt akármely ember életével; de mi nem hijába nem tanultuk diákkorunkban a nemzeti gazdaságtant.

Áll tehát a debreczeni palló fából, még pedig három-három egymás mellé illesztett keskeny és vastag deszkából, melyek a földben keresztben fekvő hasábokhoz vannak, nagy poczokszegek által, szegezve, s melyek végéhez ismét három ily deszka van toldva minden irányban és mindaddig, a meddig körülbelül város van és nem falu, mely utóbbi részekben a trottoir a természet által sajátkezüleg készült, kivevén talán néhány dilettánskodó tégladarabot.

A palló hivatása az volna, hogy az ember – ide nem értvén a marhákat, lovakat s egyéb házi állatokat – szükség esetében rajta járván, azt képzelhesse magának, hogy becsületes trottoiron jár, nem pedig azt, hogy üres hordó dongáin sétál. Idegen ember, ki először ül egy a debreczeni utczára néző szobában, s kinek ablaka alatt palló nyulik végig, szüntelen azt hiszi, hogy ablaktábláin kopogtatnak, valahányszor háza előtt elpallózik valaki. Továbbá, minthogy Debreczenben is szokott sáros idő járni, és a különben sárgás homok igen gyakran téglaszinü lucs-pocsba takarja magát, az volna rendeltetése a pallónak, hogy az embert az idő viszontagságaitól megóvja némileg. Ezt meg is teszi csekély tehetsége szerint, csakhogy – csekély tehetsége szerint. Régibb költőink által megéneklett „virtusnak az ő ösvénye“ sikamlós lehet, de sikamlósabb alig, mint a debreczeni palló sáros időben. És ha e pallóról lesiklik az ember, akkor még szerencse, ha csak tiz ujját daguerreotypirozta le a pallóra s nem kénytelenittetett egyszersmind sárnyomatu arczképét ott felejteni.

És azután – nem gondolná senki – hogy a pallónak az ember jellemére is van befolyása. Mert még csak megjárja, ha az ember magányosan sétál az utczán s nem találkozik senkivel, de ez még csak Ruston is lehetetlen, annál inkább Debreczenben. Találkozik tehát az ember sok mással a keskeny padlón. A világ bevett illedelmi szabályai pedig azt tanitják, hogy két összetalálkozó ember közül mindenik félig térjen ki az utból. S ez az, a mi a pallón lehetetlen, ha csak mindketten a sárba nem hágnak s a pallót használatlanul nem hevertetik magok között. Az egyik embernek tehát gorombának kell lennie és a pallón maradnia, mit a másiknak irigy szemekkel kell néznie, s vagy a szomszéd ház falának dőlnie, vagy a másik oldalon botjára támaszkodva, egyik lábával a sárban keresnie feneket, a másikkal a pallót őriznie. Mintha mind megannyi hitelezője volna, ugy néz a debreczeni sétáló a vele szemközt jövőre. Ezen gorombaság azután könnyen vérré válik az emberben a sok gyakorlat után s igy van a palló befolyással az ember jellemére. Legtöbbet ér a palló, ha száraz idő van, akkor legalább minden veszély nélkül elsétálhat az ember a palló mellett. De mindennek megvan a jó oldala. A palló igen hamar szárad, s legyen bármily nagy a sár, s fujjon egy éjen át kissé erősebb szél, és reggel a pallót tisztán találjuk. Ilyenkor a palló sárgás szint visel, az utczák sara fekete, s szebb látományt egyhamar nem képzelhet az ember, mint ezen rámába foglalt fekete tengert.

Egyik oldalán a pallónak tehát házsorok állanak, kivevén az átmeneteket egyik utczából a másikba; a másik, sár felőli oldalon sok helyen u. n. fa bakterek, földbe vert faduczok választják el a szekéruttól. Nem volna tehát szabad ezen fa bakterek közt gyalog emberen kivül egyébnek járni; de a fa bakter nem sokkal ér többet, mint az eleven bakter. Ámbár ott meredez a sárból, s ámbár éjjel a sötétséggel világitott utczákban egynémely haza felé tántorgó békés civisnek hasrenditőleg adja tudtára létezését: azt mégis meg nem akadályozza, hogy dzsidás tisztek, sőt közlegények is, kiknek állomásuk Debreczenben van, minden fabakteri korlátok ellenére a pallón ne tánczoltassák lovaikat. Az ily találkozás azután a rettenetes.

A pallóról szőtt ez elmélkedéseink között, a palló pályáján addig értünk, mig két száraz malom mellett állapodunk meg. Debreczennek gőzmalma vagy volt, vagy lesz, de nincs. Annál több a száraz malom a város minden zugában. Egy nagy nád- vagy cserépfedél, mely alatt 2–3 ló huz egy nagy forgókereket s egy rajta ülő kocsiskodó ficzkót, e födélhez egy házikó van ragasztva, hol a gabona őröltetik: ez az egész készület. E malmok környéke közönségesen a legrondább, legszemetesebb zugok közé tartozik, melynek szemétdombjain s iszapos helyein mindig négy-öt sertés turkál röfögve, s a nap árnyékában egy-két őrködő kuvasz kaffog a legyek után, csak arra lesve, hogy kimutathassa valakinek foga fehérét s vakkantása pattogó hatalmát. Átalában a kutyák száma Debreczenben roppant nagy, s reájok nagy figyelem van forditva. Majd minden ház kapuja alján egy sajátszerü lyuk van kivágva, melyen ezek kényök-kedvök szerint teszik ki s be sétájokat, s csak az kell, hogy némi idegen szag járjon az utczán, s azonnal kiront néhány komondor, melyek példáját azután az egész szomszédság követi; és a ki ilyen fogadtatásokhoz nem szokott, az minden pillanatban inában képzeli üdvözlői fogait.

A Péterfia végén járunk. Szemünkbe néhány emeletes ház tünik, s egy tágasabb tér, melynek egyik szögletében uj artézi kut ásatik, közepén a kéttornyu ref. nagy templom áll, s egyik oldalát az épen oly nagy, mint monstrosum collegium foglalja el. E téren hetivásár napjain szürszabó-készitmények s nyers bundabőrök szoktak árultatni. Mily gyönyörü hely lenne ez egy városi sétánynak! – a mi egyébiránt közajkakon is peng már. A collegium és templom vidékét csupa tudós lakja; lehetne e városrészt Debreczen Tempéjének nevezni, melynek alacsony lakaiban a Múzsák ütötték fel sátorukat, maga Apollo és Minerva a nagy collegium égbe meredő falai közt tanyázván, az artézi kut lehetne majd idővel a kastali forrás. Disztelenebb s kényelmetlenebb épületet nem egyhamar láthat az ember, mint a collegium, diák műnyelven kinlódium: kivülről granárium, belülről sötét, barátságtalan, szerencsétlen elosztásu kamarák, minden legkisebb csin és izlés nélkül, a második emeletben lévő nagy teremtől kezdve, melynek neve bagolyvár, le egész a kontra fészkéig. E nagy épülettel összeköttetésben áll s csak udvar által választatik el a régi collegiumnak még fenmaradt roskadozó része, melynek penészes, szurtos szobáiban nagy számu ifjuság lakik, s melynek ápoló bölcsőjében már nem egy lángelme ringattatott, részint felébresztetett, részint örökre elaltatott. Ezen szobák a leggenialisabb diákéleti kalandok, kifogyhatatlan elménczkedések műhelyei, s a világhirü legátusoknak, sátoros ünnepeki ken kivül, rendes tanyái. A collegium két „portájából“ szünet nélkül csődül ki s be nagyobb vagy kisebb diákság. Méhkasnak lehetne mondani vagy darázsfészeknek, mit szakadatlanul körüldongnak a munkások és herék, azon különbséggel, hogy ezen méhek és darázsok a kasban és fészekben szivják a mézet, s onnan hordják kifelé ország- és világszerte.

A collegium szomszédságában van az ennek használatára néhány év óta fenálló fűvészkert, mely némileg – de igen csekély mértékben – nyilvános sétatért pótolt, s melyben sok szép és czélszerü, történt már, s még sokkal több történhetnék, kertésze olyan igen jól nem tanulta volna a grammatikát, s nem tudná oly igen, hogy prima persona est ego.

A nagy templom mellett elhaladva, kiérünk Debreczen legszebb részébe, a piacz-utczára. Ennek nagy részét már emeletes házak teszik, s mily gyönyörü utcza lehetne ebből, ha kiköveztetnék! Tágas, hosszu és egyenes, milyennek párját keresni kell, s nincs benne egy épület, mely jelessége által figyelmet gerjesztene; semmi a mi csinra, izlésre, rendszeretetre mutatna. S most még csak hagyján ily száraz időben, milyenben mi vándorlunk itten; de tekintsen bárki végig ez utczán novemberi vagy marcziusi napokon, s szive ríva fakad bánatában. Mi olyankor ezen utczához képest a Buda-Pest között zajló Duna, hol a kiállott csekély remegés és révészi gyöngédség-demonstratiók után ép testtel és lélekkel ér partra az ember: mig itt alig ismer magára, ha az egyik utczaoldaltól tiszta ruhában kiindulva, a másikra ért: annyira átváltozott s annyira megfertőztetett e lucs-pocs fertőjében. Ha az ember ilyenkor látja az utczákat sürün elömlő vég- s határtalan elemet, önkénytelenül Velencze jut eszébe: csakhogy ebben az Ádriai tenger csapkodó habjaiból emelkednek fel a büszke márvány paloták, mig itt a legfeketébb tenger lassan hömpölygő büzhödt hullámaiból nyulnak ki az alacsony tégla kunyhók. Valóságos canale grande ezen utcza, s az ember kétségbeesésében sokszor elkiáltaná: „Gondola!“ de működő csajkásokat sehol sem pillant meg, s önlábain kénytelen tovább folytatni gázolását. Lehetne pedig ide néhány elszánt pesti révészt alkalmazni. Bérkocsinak száraz időben sincs hire, minthogy Debreczenben is azon eredetileg, alkalmasint csizmadia által felállitott elvet tartják, hogy: kinek lova nincs, gyalog járjon. Különben pedig a bérkocsi theoriája ily novemberi napokon nem is lehetne praktikabilis, minthogy ily időben, kinek különben lova s kocsija van is, őrizkedik ezeket az utczára ereszteni, s inkább gyalog jár hatalmas sárczipőkben vagy csizmába gyürt nadrágban. Csak azt találjuk ilyenkor itt, kinek a szekerezés kenyere, s kit kikerülhetlen kénytelenség indit rá.

S mennyi siralmas jelenet szinhelye ilyenkor ezen és a többi utcza! Ott egy talyiga szeldeli a barna habokat: lovának lábát, kerekének nagy részét nem látod, s mint Dunán a kormányos a mélyebb helyekre igazgatja hajóját, ugy irányoztatik ezen lassu mozgony a már kitanult, kevésbbé feneketlen tájak felé. Amott egy öt lovas szekér áll már óra óta a fekete hullámsírban, s óra óta ordit a lovakra egy döngető hajtósereg; de a torkok elrekednek, a kezek kifáradnak, a lovakból sürü gőzfelleg kerekedik, s a szekér és ló áll – rendületlenül. Ehhez joga is van, azon jogászelv szerint: ad impossibilia nemo obligatur. Itt is, ott is egy-egy kiszolgált Pegazus hever, a sár közepéből nagy nehezen a sár szélére vontatva, küzdve élet és halál között, vég vonaglásaiban még egy futó tekintetet vet megtört szemeivel lefolyt élete pályafutására, és hörgő sohajok között tapasztalja, miképen egy hosszu élet örömdús perczei a szenvedett bajokhoz és nyomorhoz képest oly csekélyek, hogy a sár szélén álló alig bir reájok világosan emlékezni. Gazdája már alig várja felette, hogy behunyja szemét – ilyenek a roszlelkü örökösök! – s már előre is azon töri fejét, vajon hány itcze borrá válhatandik bőre? Igy van ez a debreczeni canale grandeban őszi és tavaszi napokon, nem is emlitvén a számtalan emberi bukásokat, melyek itt napirenden vannak.

Egyébiránt e széles utczán most, száraz időben is elég a szemét és piszok, melylyel néha városi rabok és dologtalan csavargók szoktak megbirkózni, rendesen pedig csak a varjuk által hordatik szét. Tehát varjuk utczatisztitásra…! E madarak oly nagy számmal is vannak itt, hogy gyakran napfogyatkozást vél az ember rögtön beállottnak, pedig csak egy határtalan varjusereg repült a város felé, melyek azután oly károgást visznek véghez, miképen a debreczeni kofa nem értheti világosan: sulymot kérnek-e tőle, vagy mórabórát? E varjusokaság oka pedig alkalmasint az, mivel Debreczenben rendkivül sok disznó kap halálos itéletet, miket, ha hó esett, szabad az utczákon is perzselni; de minthogy a pipázás a városban tilos, a perzselés mellett dohányozni szorosan tilalmaztatik.

Nem képzelik önök, nyájas olvasóim, tovább haladtunkban, mily nagyot léptünk most! egyetlen lépéssel Szabolcsból Biharba léptünk át. Legalább azt beszélik, hogy e két megye közti határ a nagy templom környékében volna. A Debreczen alsó részén lakozó diák tehát naponkint Biharból Szabolcsba utazik, valahányszor a collegium felé iparkodik.

Kofa a debreczeni piaczon kitünőleg sok üldögél sajátszerü kathedrában, határtalan urnők egész a diófáig. A magyar született vitéz és szónok, azt tartja a közvélemény. Mennyi illeti e dicsőségből a magyar kofákat, ennek tudomását mindennapi tapasztalás utján ki-ki megszerezheti magának, különösen Debreczenben. Árulnak pedig ezek: mindenféle gyümölcsöt, a pattogatott tengeritől kezdve egész a burgonyáig, kalácsféléket, zsemlét és pálinkát, pecsenyéket, rőfökre terjedő kolbászokat s vastag hurkákat, ponyvára fektetett „uj nótákat és szép históriákat,“ a helybeli és vidéki könyvnyomdáknak „ebben az esztendőben“ készült műveit; árulnak keréknagyságu kenyereket, kását, lisztet, dohányt, taplót, tűzkövet; s ki győzné mind elő számlálni azon áruczikkeket, miknek birtokába a debreczeni közönség nagy része kofa-kezek által jut? Legnevezetesebb, hogy mindezek, különösen pedig a gyümölcsfélék, oly izletes modorban, alakban és edényekben kináltatnak az átmenőnek, miképen ezt látva, nyitva felejti száját azon csodálkozása kifejezésében, hogy vajon kik- és mikből állhat tulajdonképen ezen kofák vevő publicuma! Minket most egy általunk taposott palló tájékán még hátramaradt szag arra emlékeztet, hogy a palló hosszában, reggeli órákon, nyers káposztát áruló kofasor szokott elnyulni, mely mellől olyankor akkora bűz terjed el, hogy e bűzzel legalább is gőzhajót lehetne hajtani, ha t. i. – lehetne.

Túl ezen utcza másik oldalán egy keskeny utcza nyulik be, tele mészárszékekkel, s ezen husvágda-alléeban szerezhet magának az ember – ha eddig még nem szerezhetett – némi fogalmat, mit jelentsen az körülbelül, ha mondják: hogy e nemzet tulajdon zsirjában fog megfulni. A „Bika“ czimű vendégfogadó előtt felállitott sűrű talyigasorok a régi magyarok szekérsánczait juttatják eszünkbe.

A merre most járunk, itt már mindenfelé kereskedői boltokat és kirakatokat szemlélhetünk; de milyen boltokat és kirakatokat! Csin, disz és izlés itt is hijába kerestetnek; de ez mindaddig nem is lesz, mig az utczák kikövezve nem leendenek. Legörvendeztetőbb az, hogy nem látunk itt talán egyetlenegy idegen nyelvü czimet is. „No, hisz’ csupán ez kellene még!“ mondja Petőfi. De vannak azután a boltok előtt képirói mázolások, melyek akaratlanul a festészet gyermekkorára viszik vissza gondolatainkat, és csak az szerencséjök ezen festményeknek, hogy alájok van irva, miképen „gárdistát“ vagy „magyar menyasszonyt“, vagy „gőzhajót“ jelképeznek, különben erre Debreczen ötvenezere közül aligha meg mert volna esküdni ötven. De hisz ennek oka is csak a publicum hiánya.

Debreczen legnagyobb háza, a Bek-házhoz érünk most, s ezen ház több tekintetben nevezetes. Itt tartja eléggé csinos szállását az egyik casinó, melyet frakkosnak is mondanak, ellentétben a polgárival, melyet gubásnak is neveznek, s mely a „Fejér ló“-ban ütött tanyát. Debreczennek egyetlenegy kávéháza sincs. Csak nem lesz senki oly vakmerő, hogy ez állitásunk czáfolatául a „Csontos“ jusson eszébe, hol egy szük szobában felállitott szurtos teke-asztalon rendesen mindig működik ugyan néhány, a napot brugónak néző diák vagy borbélylegény, hol azonban alig ismerik a kávét hiréből, egyéb kávéházi nemesb élvezeteket pedig annál kevésbbé. Valódi jótétemény Debreczenben tehát a kaszinó, hol az ember legalább emberek közé jöhet s hébe-hóba kibeszélheti magát. Csak oly rettenetesen üres ne volna aztán oly gyakran ezen kaszinó.

Hogy Debreczennek redoutterme nincs, azt könnyü lesz elhinni, ha tudjuk, hogy itt még oly sok jó intézet hiányzik. A casinó tehát minden farsangon adni szokott négy vagy öt bálját a szobáival összefüggésben levő kerek teremben szokta adni, melybe ha belépünk, azt eléggé csinosnak találandjuk ugyan, és egy-két családi kör mulatozására elég alkalmasnak, de a nagy Debreczen tánczközönsége befogadására csakugyan csekélynek hiendjük. És az igaz, hogy ezen rotonda igazi circulus vitiosus, p. o. a jogászbál vagy más előre kikiáltott bál alkalmával; de különben, bármily parányi is az, soha sem telik mégis ugy meg vendéggel, hogy azokból a város népességének számára biztosan lehetne következkeztetést vonni.

E bálok alkalmával tünik ki leginkább, mi csekély az, mit Debreczenben publicumnak nevezhetni. A nyilvános helyek közönsége oly stereotyp, oly örökkön örökké egyforma itt, a mint senki nem gondolná. Egyik bálnak, egyik szinházi előadásnak – némi csekély változásokkal – ugyanazon közönsége van, mi a másiknak, s e tekintetben a nagy Debreczen olyan kisvárosias szint visel magán, mint bármelyik 5–6000 lakosu városaink közül. Sehol sem ismeri egyik ember a másikat ugy, mint itt, sehol sem törődik a másikkal annyit, mint itt, s azért a kisvárosi pletykáknak sehol sincs oly nagyszerü mezeje, mint itt. Különben a casinó báljai közül rendesen csak kettő vagy három látogattatik meg kissé sürübben, a többi üres és kellemes látomány, mi már nem egyszer történt: bált látni, melyen csupa frakk mozog, s eljárja 11–12 óráig a tánczrend szerint valamennyi kitüzött tánczot – hölgyek nélkül.

Oh! mert a tánczot szeretik Debreczenben. Közeledjék vagy érkezett legyen el a farsang, s a fiatalok szive máris walzer tactusában kezd dobogni, és itt is, ott is klubbok alakulnak, melyeknek czélja a tánczgyakorlat, hogy annak idején mint kiképzett művészek állhassanak elő. Ha esténkint végig sétálsz ilyenkor az utczákon, nem egy ablak alatt hallod zongora vagy hegedü hurjaiból a körmagyar hangjait előcsalni, mikre néhány diák s a kerületi tábla néhány jurátusa járják kitelhetőleg felkeztyüzött és sarkantyuzott állapotban a háziasszonykodó hölgyek karjain a lélekviditó figurákat. S oh! mi boldog órák ezek! mily örömmel mulat ezeken, még később időkben is, a képzelet és emlékezet! mint a melyekben nem egy fiatal látta „életének legszebb napjait“ néhány szál gyertya fényénél feltünni s elenyészni. És szive megrepedni készül boldogsága árvizétől, ha eszébe jutnak a bűverejü szemjátékok, a titkos és meleg kézszoritások, sőt a rebegve és pirulva tett nyilatkozatok is, miknek száma csak azon mennyei hatalom előtt van tudva, mely meg birja számlálni az ember hajszálait s a Hortobágy homokszomeit. Eszébe jut a boldog percz, midőn ő – az emlékező – a táncz végeztével, szomjuságtól kinoztatva, a mellékszobában felállitott étel- és italkészületekhez rohant, és – ilyenkor bort inni nem szokván – egy pohár ártézi kutvizet kezébe ragadt. S a pohár már szinte lángoló ajkát érinté, midőn a tánczszobából kettőztetett léptekkel s hangos ruhasuhogással egy hölgy ront feléje.