Part 4

Ha azt mondók fölebb, hogy Debreczen legyen jelenleg is a mi Mekkánk: annál több joggal fogjuk ezt mondhatni csak egy tized mulva is. A vasut készül, Debreczenre nagyobb figyelem fordul, mint valaha, s néhány év mulva eddig ismeretlen élet fog bele szivárogni, nagyobb mozgalom, s ha Isten ugy akarja, nagyobb anyagi jóllét fog benne támadni, és a művelődés, polgárisodás szövétneke fellobogand, szóval: a város – ha szabad magamat igy kifejeznem – európai szint öltend magára. És kérdjük szerényen: lesz-e még akkor is Debreczen sajtó és folyóiratok nélkül, mint most? fognak-e még akkor is iróink kizárólag Pesten, ezen zagyvalékában valamennyi nemzetelemnek, tartózkodni? fogják-e mondhatni, hogy a tiszta, romlatlan magyar nyelv hallására s tanulására nincs alkalmok? fogják-e merni még akkor is, saját alkatú, egyszerü nyelvünket idegen ajkakból átkölcsönzött, ész és értelem, nélküli czifra szólásformákkal, a külföldi finom társalgási tón előteremtése végett, eltorzitani? lesz-e még akkor is panaszuk regény- és drámairóinknak, hogy nagyobbszerü sajátos magyar élet nincs, melyet mintául vehetnének dolgozataikban? el fogjuk-e nekik hinni, hogy azon személyek, kiket műveikben elénk állitnak, nem csak a könyvben, de az életben, a valóságban is magyarul beszélhettek? s lesznek-e még azután is kénytelenek nagyobbszerü bonyolódások szinhelyévé a külföldet tenni, s idegen tárgyakat és személyeket elénk rajzolni? fogják-e mondhatni, hogy ha van is magyar élet e hazában, az csak a vidéken található, de hogy ezen vidéki magyar élet oly kisszerü, oly örökkön örökké egyforma és unalmas, miképen abba magasztosabb költői világot helyezni csak nevetség és szánandó igyekezet? – Igen, mi szeretjük hinni, hogy ez mind máskép leend egyszer, s hogy nagyobbrészint Debreczennek van fentartva azon dicsőség, mindezen bajokon és szükségeken segiteni, és hangot adni a magyar világnak, mely után az a szüntelen pengetett, de mind e mai napig oly kevéssé megközelitett nemzeti önállóság és nagyság révpartjára juthasson. Arról gondolkodni eszünkbe sem jut, hogy Debreczen valaha felülmulja a már természeti fekvésénél fogva nagyobbakra teremtett Pestet; de azt igen is hiszszük, hogy a tősgyökeres magyar Debreczen leend ellenére a külföldi elemekkel elárasztott Pestnek nemzetiség dolgában, szigoruan őrködendő, nehogy e legdrágább és nehéz harczokkal kiküzdött kincsünket csak távolról is vész fenyegethesse. Debreczentől most kivánni ilyeneket képtelenség: mert elmondák azt már mások, hogy a mostani Debreczen egy nagy semmi, melyből azonban hatalmas teremtő kéz sokat, egész világot alkothat.

Debreczen tehát figyelmet igényel. Ugyanazért vevénk magunknak mi is szabadságot, azt azokkal, kik itt még soha nem voltak, s kik mégis egyszer másszor ide kivánkoztak, kissé beutazni, és nem többet, mint Debreczen nyilvános társas életéről némi kis ismertetéseket közölni. Bár találkozzanak sokan, kik oly tiszta buzgalommal, mint mi, de avatottabb kézzel és fontosabb szavakkal igyekezzenek figyelmeztetni azokat, kiknek a dolgon mozditani érdekök- és kötelességökben fekszik. Mi igénytelen szavainknak ily fontosságot nem tulajdonitunk. S e szerény nyilatkozattal rögtön megszakad az akaratlanul ily hosszura nyult bevezetés vezérfonala. Következik az

ELSŐ FEJEZET.

Ebben a kegyes olvasó nagyszerü csizmadiát fog, azaz: szörnyen rászedetik. Álmélkodva tapasztalandja ugyanis, hogy itt nem utazás Debreczenben, hanem tulajdonképen utazás Debreczenbe foglaltatik. Azon tagjai a polgári társaságnak, kik nem tudják a különbséget a ben és be között, nem értik tökéletesen e beszédet, min azonban ezuttal nem segithetünk. Egyébiránt a második fejezetben majd beváltandjuk adott szavunkat.

És most, nyájas olvasónöm, kövesse ön Berzsenyinek Lilihez intézett ezen szavait:

„Nyujtsd néki gyönge karodat, Hagyd vezérljen tégedet!“

Ön pedig, nyájatlan olvasóm, csatlakozzék hozzánk, gyujtson rá, ha ugy tetszik, azon honi szivarra, melyet csak nem régiben külföldi gyanánt szivott ön: majd megmondom, mikor tegye le. Kövessenek tehát önök, én leszek az ariadnei fonal, mely önöket nagy tömkelegbe vezetem. S ha e tömkelegben levő szörnyetegek közül csak néhányat lehetne is szerencsénk különben igen szelid szándéku látogatásunkkal kipusztitani, akkor nagyobb hálára fakadnánk, mint hajdan Kreta Theseus irányában, midőn azt a Minotaurustól megszabaditá.

Derült nyári délután van. Csak nem fogják önök rólunk azon lovagiatlanságot feltenni, miképen önöket borus vagy épen sáros időben vezetnők sétálni, mi több Debreczenbe? Tisztán ragyog tehát a nap a végetlen égkupról a nagyszerü alföldi sikra, mely örök csendben s fárasztó egyformaságban terjeszkedik ki hazánk Kanaánjában, hova párduczbőrös őseinket tej utáni szomjok s méz utáni éhségök csalogatta ki (ha igaz) a paradicsom elpusztult országából, s hol a mai időben báránybőrös honfitársaink szomjokat borral s éhségöket szalonna-, kolbász- és gulyáshussal csillapitják. De minthogy szükséges, hogy nagy utunk megkezdéséhez bizonyos kiindulási pontot válaszszunk, kövessenek engem önök e végett a képzelet egy nagy ugrásával Debreczen egyetlen mulató helyére, a nagy erdőbe. Mintegy negyedórányi távolságra van ez a várostól, s valóban olyan hely, a minőt az ember, bármely világtájról érkezett legyen is Debreczenbe, az ezt környező vidékek kopársága feletti desperatiójánál fogva, csak álmában sem hitt feltalálhatónak. S a mint igaz ez: ugy igaz az is, hogy azért még koránsem valami különösen szép és ritka jelességü tünemény biz ez a nagy-erdőféle mulató hely. Olyan pesti vagy pozsonyi városliget akarna lenni, csakhogy, mint sok más dologban, ugy itt is nagyon keveset nyertünk a puszta akarattal.

Ezen szoros értelemben vett nagy erdő, a tulajdonképeni nagy erdő Debreczen felöli kezdetén van; alkatrészei pedig: egy eléggé csinosan épült fürdőház s ezzel összeköttetésben egy csapszék, ivoda és zabálda, hol az ember megfürödhetik, ha helyet, ehetik, ha ételt, s jót ihatik, ha jó italt kap. Különben itt még nem igen ismerik, mi a kényelem s a megelőző, pontos szolgálat; magán hordja ezen mulató hely is némi részben az alföldi csárdák bélyegét, hol az ember inkább boldogul szép szóval, mint pénzzel, s hol az ember igen jól lakomázhatik, ha a lakomához tartozókat önmaga hozta s készité is el magának. Megvannak ennek is természetes okai, melyek közül fő az, hogy Debreczennek művelt és „fruges consumere natum“ publikuma igen csekély, és azon – szabad legyen igy neveznem – civisszellem, melynek életigényei oly igen parányiak, s mely boldog, ha elmondhatja, hogy „csak megélünk bizony mi is szegény ember módjára!“ s mely oly nehezen változtat apjától öröklött életrendén. Miről azonban talán még bővebben szólandunk alább.

Egy csinos kis parkon, mely azonban privát emberé, s egy másik parkocskán kivül, mely legujabban közhasználatra készült, s melyben a hideg fürdés igen érezhető szükségének is akarának nem régiben priszniczi vizzuhany felállitása által némileg eleget tenni, nincs itt semmi, a mi emberi kezek gondos ápolására mutatna, ha csak a vendégház előtti, meglehetősen csorba s még uj és rövid fasort nem számitjuk még ide. A többi, a mi van, csupa természetes erdő; de bele jutni s benne sétálni szabolcsi embernek nem eshetik roszabbul, mint annak, ki a Saharán oázisra bukkan. Növénydús tér és jó viz: hol ez van a Hortobágyon, ott a Hortobágyon oázis van. Pedig mióta Debreczen fenáll, vagy mióta a törökök elkotródtak vidékéről, csak egyéb is történhetett volna itt, a mi kivánatossá tenné az ittmulatást.

Pünkösd hétfőjén szokott itt évenkint a nem annyira hires, mint inkább derült, számos és maga nemében páratlan népmulatság végbemenni, hol fesztelen társaságban együtt iszik és vigadoz vagy 10, 12 ezer tősgyökeres magyar ember, ha nem több. Ez pünkösd hétfőjén történik. Pünkösd keddén pedig azon csoda ragadja magára a közbámulatot, hogy a mulató népség egyik fele, a férfinemmel hasonló számu ólmos és ólmatlan fütykösök históriai nevezetességü működése alatt, ki nem küldé lelkét a zöld pázsitra legelni; másik fele pedig a boros kancsók feneketlen örvényében nem lelte siralmas kimultát. Részletes leirását e mulatságnak tárgyavatottabb kezekre bizzuk. – Vasárnapokon kijárnak ide azok, kik különben egész héten munkában és foglalkozásban vannak; leginkább pedig azért jönnek ki ide, mivel máshova nem mehetnek. Befogatja ilyenkor három „csikóját“ ekkós (gyékény fedelü) szekerébe nem egy civis polgár, beleülteti civáját és családi örömeit, nem különben a családi búkergetőket, a nélkülözhetlen házi és uti butorokat, az öblös kulacsokat; s kiérvén, letelepszenek egy terepély fa árnyékába, s mig a kulacs ki nem aszik s a tyukok otthon el nem ülnek, van mulatság és dáridó! Pesten az ilyet zöld mulatságnak nevezik.

De mi, mint minden utazásnál, ugy itt is a dolgok köznapi rendes folyamát, s nem a rendkivüliségeket akarván szemlélgetni, hétköznapon teszszük itt zarándoklásunkat. S ilyenkor, mint láthatják önök, erősen kevés embere van ide kün a nagy Debreczennek, de a mi mégis van, az a városnak dióhéjban megférő müveltebb, előkelőbb közönségéből, vagy ha ugy tetszik, tejföléből, zamatjából való. Tekintsünk kissé körül e tejfölben és zamatban.

Amott a fák közt sétálgat 5–6 hölgy, pedig csinos hölgyek, és nem csak csinosak, hanem azonfelül magyarok is, nem a közös értelemben, hanem magyarok par excellence. Mellettök s velök két arszlán van: egyik barna, másik szőke serénynyel; egyik alacsony, másik magas; egyik ficzkándozó mint a csik, másik komoly mint a talyigák tátosa; egyik mindig nevet és elménczkedik, a másik szüntelen búg és turbékol, s az erdő minden luczernavirágából mézszavakat akarna kiszopogatni. De mit tehetnek ők róla, hogy a természet külön belső és külsővel áldotta meg őket? s elvégre is az ily világos ellentétek csak nevelik a társaság érdekét. Beszédjök tartalmát nem leshetjük, kilétökkel sem törődünk, a mi reánk, igénytelen vándorlókra, ugyis mindegy; csupán társalgásuk nyelvére figyelmezünk, s ez ujabb izlésü magyar. De már hogyan is lehetne ez másképen? Az ifjak után néhány ölnyi távolságra két tisztes korú és szép kiterjedésű hölgy mozog – anyák vagy őrhölgyek – egy szintén ilyen koru, de kevéssé kisebb terjedelmü urtól mulattatva, a mit a számtalan jóizü kaczagásból gyanitunk. Ezen ur vagy agglegény, vagy özvegy ember, különben ily nagy dolgokra nehezen adná rá fejét. Ezek ó-testamentomi magyar nyelven beszélnek.

A mint a fiatalok előbbre haladnak, a fák sürüjében egy harmadik arszlánnal találkoznak, ki alkalmasint véletlen meglepetésre számitva, régóta ácsoroghatott már az erdőben, s ez ártatlan időtöltés közepett, hajh! mi kinosan várhatta a találkozást, és mi földöntuli bájjal körüllengve lebeghetett lelkének ablakai előtt… ő!… már hogy ő!

„Csókolom kezeiket, nagysáskáim!“ – E három szóból a világ nem szokott semmit sem érteni, de mi mégis megértjük belőlük azt, hogy a ki elmondta őket, előkelőbb házból való „nobel“ fiu, s a debreczeni salonokban megfordulni szokott szeretve tisztelt egyén. E három szót arszlánunk egy, az egész társaságnak szóló átalános bókkal kisérte a levegőbe, melyre a nagy- és kis-sáskák viszont bókolának, kivevén egyet, a ki akaratlanul hátra fordult, arczát zsebkendőjébe takará, mintha onnan azon pirt akarta volna letörülni, mely azt rögtön elfutá. Pedig „nyemozse ellentállani!“ azt mondja Lajos urfi a „Szökött katoná-“ban.

„Instálok én is egy kis helyet szép körükben!“ folytatá az arszlán oly édeskésre rántott arczizmokkal s oly epedő lágy hangon, mintha attól félne vagy bizonyosan tudná, hogy instálása nem teljesittetik. Ezután kifeszité két kezét a jövevény arszlán s oda löké a már honositott két arszlán markaiba, és három vigyorgással kisért megszámlálhatlan baráti kézrezgés megy végbe, mely alatt a mult farsangi bálokból felmaradt s tiz krajczárért tisztára mosott fehér jaquemare-ok szintén kinyilnak, valamint kinyilnak tavaszi napokon a sárgabélü tulipánok fehér levelei.

„Hozott Isten, bruderkám!“ ekkép nyitá fel üdvözlő ajkát a csiktermészetü arszlán; s ezen gyönyörü „bruderkám“ köztünk, kik Debreczen „tejföle“ közé tartozunk (annyiban t. i., a mennyiben mi is kaputos emberek vagyunk), olyan valami atyafiságos megszólitás volna; legalább nem szoktuk vele akárki fiát megtiszteli. „Ugyan miért nem jöttél elébb? – folytatá nemes nehezteléssel. – Az egész délután ide kün mulatunk. Az imint fagylaltoztunk, azután megrendelődött[3] a rántott csirke, a mely nem sokára készen lesz, s a hol te is velünk tartasz, ugy-i, bruderkám? Tudom, rigen nem ettél oly jón izüt, István, mint e lesz, hehehe! (Erre egy pajkos pillanatot vágott István arszlán szeme közé a csintalan arszlán, ugy hogy ismét a pirulásnak adta magát a hölgyek egyike.) Utóubb maj – ezt fülébe sugá arszlán társának, de ugy, hogy még az erdő fületlen gombái is meghallhatták – utóubb maj meg sámpágnirozunk! Andungom van, hogy igen jóul fogunk még ma mulatni.“

Engedelmet kérünk, de kénytelenek vagyunk e beszédnél még tovább is időzni, mert ritka dolgok és szokatlanok Debreczenben, a miket ezen arszlán beszélt. Kün lenni, pedig egész délután kün lenni! Már mire valók azután a regényes tanyák, azok a trágyaillatu ősi Tusculanumok? mit vétettek ezek, hogy ily szép nyári napon nem ők látogattatnak meg, hol annyi szép retek terem, annyi csirke szaladgál és annyi saláta fejesedik! Ez különös! Fagylalt! Nézzen körül bárki a debreczeni sikon, lát-e egyhamar valamire való vizet, mely télnek idején megfagyhatna, s a két czukrász vermeit jéggel láthatná el, s mondja azután, hogy nem ritkaság a fagylalt. Rántott csirke a nagy erdőn! Mintha bizony Debreczenben minden Isten adta ház udvara nem lenne tele apró marhával, s mintha a debreczeni világnak épen a nagy erdőre kellene kimennie, hogy rántott csirkét ehessék, holott azt minden gazdasszony tizszerte gazdaságosabban s izletesebben készitheti el magának s övéinek otthon. És még az a sampágninak csufolt, három pengő forinton fizetett, egy pengő forintos eperjesi pezsgő! Mi istentelen szándék vert gyökeret kebletek odvában, oh! arszlánok, kik Debreczen közvéleményét akarjátok egy csapással lerontani, mely büszke öntudattal azt tartja, hogy nyári időben nincs dicsőbb ital a hazátok homokföldjén termett és szulini savanyu vizzel vegyitett vinkónál, alias: kerti bornál, mely ha könyeket facsar is ki szemetekből, ezt csak azért teszi, hogy megmuttasa, miképen „sirva vigad a magyar.“

Meg is telünk nemes haraggal ellenetek, elhagyunk benneteket nagy fát mozgató terveitekkel együtt, és haladunk kitüzött nagy czélunk felé, arczainkkal fordulva Debreczennek, a ritka jelességünek. A már feljebb érintett, s a vendégház előtt elnyuló fasorok között andalgunk most, melyekből igen kitünik a jó szándék, haladni akarás és nagy czélok utáni törekvés. Felvirul majd talán ezeknek is egyszer nagy napjok, melyen, jámborul ohajtott, diszben álmodott koronákkal fejökön, fognak pompázhatni. De mintha belőlök is kinéznének a fiatalkori ábrándok, melyek ritkán valósulnak, leggyakrabban pedig meghiusulnak. A homok, melyben e fasorok közt járunk, csak bokáig ér; de hiszen mindamellett, hogy teremtett az Isten jövedelmes pusztákat, hizott gulyákat és kövér csürhéket, melyeknek zsirjával a porló homok is hentesnadrág-simává kenethetnék: teremtett az Isten bokán felülérő lábszárakat is, melyek a bokán alul eső fejelést és talpalást az ily száraz fürdőből időszakonkint kivonszolják.

Ah! de mi kellemes hangok hasitják keresztül mögöttünk a levegőt? mi „dallamdús“ ének ömlegése tartóztatja vissza önkénytelenül lépteinket? Ha ön, szép kisérőnőm, nem bánja, várjuk meg, mig ezen nagy erdei csattogányok jobban kibontakoznak a fák sürüjéből. S ime itt jön a 40–50 darab rőfnyi hosszu legényekből álló, életteljes, vidor sereg, itt jönnek az ügetve sétáló, hazáért és szerelemért lángoló troubadourok, párosan, illő rendben. Elődandárján e seregnek egy két sor sapkás, nadrágos és csizmás alvezér diszlik (alkalmasint „szénátorfiuk,“ s ennél és felsőbb határozatnál és ősi szokásnál fogva valószinüleg első eminensek); a többi legénységnek minderre nincs szüksége, széles karimáju kalap, bő gatya s meztelen láb pótolják ki ezeknél amazt. Mindannyian a „Fóti dalt,“ vagy az „Adja Isten, hogy a magyart,“ vagy a „Hazádnak rendületlenült,“ vagy egy szépen ömledező népdalt, vagy pedig más ilyen, felfogásukhoz mért dalt harsogtatnak, s elég szabatosan, mert iskolájokban a természetes énekre nem csekély gond fordittatik. Mellettök majd elől, majd hátul – a mint a közjó kivánja – lépeget, „búsan elfelejtve, sasként egyedül,“ egy komoly, férfiuságnak indult ifju sereg értelmi lángjának csupa lélekkel bélelt, mindig éber fútatója, a préczeptor uram, az utolsó nagy ribillió óta most már nem tógában, hanem csak egyszerü fekete kabátban, s ugyanilyen szinü magas kalap alatt. A kalap karimájától nem messze eső nyilásból pipaszár nyulik ki, melyhez a mértéket leghosszabb tanitványa hosszától kölcsönzé. Ajkai csak a pajzánok intésére nyilnak meg, vagy pedig akkor, ha a közének-harsogtatásban elvesztik szemök elől a kerékvágást, mit a homokban egy kis szél könnyen előidézhet, s ekkor megnyitja a préczeptor uram zsoltárok által kitágult torkát, és azonnal utbaigazitó gordonhangok robognak elő, melyekre a fák leveleiket hullatják s az anyaveréb fiai öleléséből csiripolva tova repül. Midőn a sereg hozzánk ér, akkorra megszünik az ének, az első pár pedig megkezdi a sapka-emelést, kiknek példájára az utánok valók szintén szellőztetik fejöket; szintén az első pár megkezdi az „alászolgáját,“ mely azután betanult nóta szerint ugy fut végig az egész seregen párosával, mintha valamennyinek száján egy szalonnával megkent madzag volna keresztülhuzva, s ezen végezné pályafutását a kellemetes „alászolgá“-ja. Ezen tanuló sereg a délutáni sétából takarodik haza felé, s mi is utánok indulunk lassu léptekkel.

Kiérünk egy kapuhoz, s ennek mindkét oldalán elnyuló, elláthatlan kiterjedésü árokhoz, melyek által egy a kapu szomszédságában észrevehető, csupa nádtetőből álló, lebujféle földalatti üregben az Isten szabad egének örvendő csőszféle kosztosa a városnak őriztetik, rendesen többed magával. S itt van a nagy erdő vége, vagyis tulajdonképen kezdete, s előttünk nagyobbszerü fasorok közé szoritott nagyobbszerü homok mutatkozik. A kapufára két tudomásul-adás van ragasztva: az egyik lövészet- és vadászattilalom, a másik statárium-hirdetés. Ez utóbbit a fentérintett pünkösdi népmulatság alkalmával óriási betükkel négyszögölnyi lapra nyomatni s alkonyatkor illuminálni – nem szokták; csak a mulató vendégek fütyköseit s a gyanuval terhelt ólmosokat szokták elszedegetni. Elég ez is, hogy az ember örülhessen neki.

A fasorok mellett, mik között most haladunk, rácscsal elválasztott kertek vonulnak el, melyek alig két év alatt varázsoltattak néhány lelkes polgár által az azelőtt kietlen és kopár homokra. S itt szemmellátható, miképen ezen polgárok magán érdekök világos koczkáztatásával áldoztak a közérdeknek. És minél ritkább az önzés mai számolgó (speculativ) világában az ily áldozatkészség, annál dicséretesb e vállalat, s annál kivánatosb, hogy ezen nemes példa minél több utánzóra találjon, hogy igy a fasorok másik puszta oldala is csinos kertté alakittassék, a szemnek még tetszőbbre, mint az eddigiek.

Most mellettünk egy hintó robogott el, azaz: robogott volna, ha a lágy homok miatt roboghatott volna, s nem kényszerittetnék egynémely verselőnk szerelmi dalaiként csak lágyszeliden zökögni. A hintóban egy uri ember ült, kényelmesen elterpeszkedve, s otthonos ügyességgel fuvá ki szivarán a beszivott hatalmas füstgomolyt, melynél talán több sem lakozott benne a besziváskor, a mit szellemnek s nem testnek lehetne nevezni. A mint mellettünk elhaladt, épen akkor vevé ki egyik kezével szájából szivarát, hogy alkalmunk legyen az egyik keztyüjére huzott ragyogó karikákat megpillanthatni; másik kezével pedig ugyanakkor nyult mellényzsebébe, s magasra ránta ki belőle egy kisded hengerórát. S mi azon boldogitó hitben éltünk, hogy egy előkelőbb, fényesebb debreczeni arszlánhoz van szerencsénk. Ah, de mi a patvar! A hintó oldalára vörös jegyekkel bizonyos szám van irva; a kocsisnak magas bakján, még magasabb fején s legmagasabb csucsos fehér kalapján bizonyos vontató és gázoló néposztály félre nem ismerhető jelei vonulnak keresztül; az egyik lónak, melynek szürke, ugyszintén a másiknak, melynek pej oldalbordái vannak, csökönyös a járása. Ez alighanem fiakker – és reszkető örömmel kérdik önök, nyájas olvasóim: tehát csakugyan debreczeni fiakker? tehát Debreczenben is annyira kiterjedt már a civilisatió jótékony sugara, miszerint utczáin, nem tekintve sarat avagy homokot, vörös számu fiakker hintók döczögnek, s bátor elszántsággal neki hajtanak az utban álló akadálynak, legyen az gyermek, ifju, férfi, öreg avagy védetlen asszonyi állat? És jön e kérdésekre felelet, és a pillanatnyi illusió bájképei elenyésznek. Ama bérkocsi, kocsis és ló, koránsem debreczeni, hanem egyenesen pesti tünemény, mely a mult napon hozott valami pénzes utazót Debreczenbe, s most viszfuvar találása tekintetéből itt tölt néhány napot, a mikor akárki használhatja apróbb kirándulásokra, ha megfizeti. Van is azután csodálat és bámulat az utczákon! És azon ragyogó arszlán – „vajh ki ő, és merre van hazája?“ Már hiszen ha ezen határtalan és sokat látogatott Debreczennek mindössze csak két homályos, s ezek közül csak egy olyan vendégfogadója van, mely megérdemli, hogy becsületes ember bele nézzen, már akkor csak tehet szert ilyetén ragyoghatásokra ennek fő-főpinczére. Egyébiránt, hogy ő Debreczen legnagyobbszerü arszlánja, ez áll, ezt senki kétségbevonni nem fogja, ezzel kár is a szót vesztegetni.

Debreczenben nagy a collegium, sok benne a tanuló ifjuság; természetes tehát, hogy ut közben néhány tekintélyesebb múzsafival is találkozunk, kik harsány zaj, hahota és egymásnak szeszélyes lefőzése közben haladnak a nagy erdőbe, hol, ha épen kedvök kerekedik és talán czigányokat is találnak, bizonyosan mulatni is fognak, tánczolni is, borozni is; egyébiránt, egy kis kurjogatást kivéve, csendesen viselendik magokat, mely kurjogatás azonban a magyar zene lelkesitő hangjai közé ugy oda illik, mint – hogy nagyot és képtelent ne mondjunk – a bajusz a táblabiró urak konyult szaglálója alá. Ezen bajusz, ha soha nem moczczan is meg, mindig kurjantani látszik egyet, kivált, ha a kenőcs nem kiméltetett rajta. A debreczeni diák sem olyan már, mint a régi krónikák festik. „Elfajult, elmívelődött!“

Utunkban még sok mindenféle ember halad el mellettünk. Debreczenben, mint az alföldi helységek nagy részében, rendesen a városon kivül minden irányban vannak a jobb ivó vizzel ellátott kutak, s minthogy a város nagy s a közepén ásott artézi kut sok lakosra nézve távolabb esik, mint a szinte negyedórányira városon kivüli kutak, azért az ezek felé vezető utakat mindig telve látjuk vizhordó egyénekkel. Igy van ez a nagy erdő felé vezető utvonalon is. Leányok, menyecskék, anyókák jönnek és mennek barna kő korsóikkal, majd csendes és szomoru „szent egyedül valóságban,“ majd csendes és szomoru társaságban. Nem hinné senki, mily phlegmatikus és aluszékony természetü ezen debreczeni nőnép már leánykorában is: hát még ha leveti pártáját és civává lesz! Akkor meg ugy jár uton utfélen, oly feszesen, komoran és kimért léptekkel, mintha mindig templomba menne, minek kétségkivül megvan jó oldala, csakhogy ezen örökös búskomorság csaknem annyit tesz másképen, mint: keleties indolentia, melyet nem ártana kissé mozgékonyabb elevenséggel felváltani. Dehogy hallana az ember valaha ezen kut felé vezető pályákon valami népdalt lelkesen harsogtatni! Ez soha, vagy igen ritkán történik. De ime! meghazudtolva látjuk magunkat. Népdal hangjai azok, melyek csekély távolságra tőlünk, orr alatt termett rövidebb, sárkefeszerü szőrök közül recsegnek elő és keréknyikorgás, lókehelés- és bordapüffögetés-accompagnement mellett e szavakkal hatnak füleinkbe:

„Nincsen széna, nincsen abrak, Ides lovam, agyoncsaplak!“ stb.,