Part 2

„Más kisebb városoknak, p. Sopron-, Kassa-, Győrnek, szebb és téresebb szinházuk van, mint ennek a határtalan Debreczennek,“ fogja ön alkalmasint mondani. Bocsánatot, hogy ujra instálnom kell az engedelmet, de ezen néhány szóra több észrevételünk van. Először is Debreczen nem határtalan; az igaz, hogy nagy, de nem határtalan. Akár elő is számláljam egyenkint a kapukat a város szélén. Itt csak a sár határtalan; de már ennek azután széle, hossza, mélysége mind határtalan. Még azután ama fentebbi városokkali összehasonlitás csak nekünk debreczenieknek kedvez. Ezen apró s vagyoni tekintetben velünk nem versenyezhető városkák fényüzésen kezdik a civilisatió dolgát s szinházakat állitnak ezerek feláldoztával, szépeket és pompásakat; mi azonban azzal inditjuk meg a polgárisodás hajóját (hajó és Debreczen), a mi hasznos, a mi szükséges; nem pedig azzal, a mi kellemes, s a mi nélkülözhető. Szinház! Az egész világ tudja, hogy mi először utczáinkat köveztetjük ki, mert az embernek önmagán kivül vannak a marhák és taligás lovak iránt is kötelességei, s joggal egytől sem követelhetni, hogy ezentul is uton utfélen, a város kellő közepén fujja ki élete páráját ex non sufficienti. Ad vocem: utczakövezés! a zsidók meglehet régebben várják a Messiást, de hőbben, forróbban Izrael egy maradéka sem várta azt, mint sok magyar sziv Debreczen kiköveztetését. Pedig kár ugy áhitozni utána! Ha Kárpátainkon örökös hó és jég lehet, és senki sem akad fel rajta: miért ne lehetne Debreczenben örökös locs-pocs? Továbbá mi kisdedóvó-intézetet alapitunk, kisdedek, de gyermek kisdedek számára. Ezt csak azért tartjuk szükségesnek megmagyarázni, nehogy valaki agár kisdedeket értsen, mint melyek számára vidékünkön egy helyen, hol alkalmasint emberkisdekek is vannak, nem régiben ily intézet állott fel. Alkotunk továbbá hangász egyletet, gazdasági egyesületet, gőzmalmot stb., s majd aztán ha mindez meglesz, azután épitünk szinházat nagyszerüen és Debreczenhez illőleg. Addig azonban, mig ez megtörténik, érjük be azzal, a mi van, térjünk a mostani szinházba, örülendők az örülőkkel.

Páholyba nem mehetünk, mert páholy nincs. Magyar ember alacsonyra, akarám mondani sikra született, nem szereti a magasat, kivévén a galériát, mely szüntelen, nyög az ember terhe alatt. Itt a zártszékjegy. Hol van, a ki megmutassa helyünket? „Oh! ki fog mindig másra szorulni? kiben életrevalóság van, az megtalálja zártszékét!“ gondolják ők, és „helyes a bőgés!“ mondaná rá a debreczeni pórsuhancz, ha t. i. hallaná gondolatunkat. És megtalálók mi is nyitott zártszékünket, mert hiszen mi életrevalók vagyunk.

A ház szépecskén telik. Földszint ember mellett ember ülve, állva, egymás mellé szorulva, mint hering a hordóban, s tánczolva a jéghideg tégla padolaton, mert hiszen nincs Debreczenben gyékény annyi, hogy egy felföldi várost határostul be lehetne vele teriteni. Nem messze ülőhelyünktől egy hosszú debreczeni arszlán, ki történetesen két orangutangszerü kezét téli kabátja oldalzsebébe dugva jött be s ugy vön állást a földszin álló emberei között, most ki akarja huzni azokat börtöneiből, de bármint görbiti is könyökeit szomszédai hasának, a nagy szorongásban nem boldogulhat, s a kezek, daczára egy negyed órai működésnek, maradnak in statu quo. A karzaton, mely egészen körülrámazza a négyszegü házat, ember hátán ember, Nem hinné senki, mennyi sok jó ember fér meg ily kis helyen. De az is igaz, hogy inkább türte volna egynémelyik a 145 évi török igat, mint most ezen kétórai nyügöt. Hijába! a sors ónsulyu karával rájok nehezkedett, s ily esetben, mit lehet egyebet tenni, mint nagyokat nyögni, mint a mellény gombjait repesztő s fülhasitó keserves hangokon feljajdulni, s a nyomott kebel szorult üregeiből egy-egy fájdalmas sohajt kifúni az ónsulyu kar tulajdonosához? mihez különösen a karzat emberei, meg hasonló magasságban fellengő bajtársaik, azon Kadentia istennő köténye alá vonult sohajhősök, a költönczök, oly emberül értnek.

De miért is sereglett be ma ily számosan a mélyen tisztelt közönség? Ritka dolog, az igaz, minálunk is az a „tömött“ szinház, de ma minden különös jós tehetség nélkül is meg lehetett vala jövendölni, hogy nem épen rosz jutalomjáték lesz. Mert a jutalmazandó művész mit is el nem követett mindent, hogy a ház jól megbéleltessék nézővel? Nézze, nagysád, itt a mai szinlap, s ez sok „különmindennel“ kecsegtet. Ime itt van, hogy ma minden lesz lát- és hallható: zene, mert Boka Károlynak egyébiránt a maga nemébe igen érdekes barna művészköre ma a szinpadon jelenend meg, ott működendő; táncz annyi, hogy az embernek előre is borzad haja szála a lábficzamitó figuráknak csak gondolatára is[2]; szavalás is lesz, valami szerény elvonultságban izzadó s nevét a világ előtt titkoló, különben geniális költő hazánkfia legujabb költeménye fog elszájaltatni, mint nevezék 1795-ben a szavalást. Sőt, mi több, még szindarabot is látandunk, mindössze egy kurta felvonásban, s benne csak két szinész jelenend meg, de az egyik 7–8 külön szerepet visz, s nekünk elég alkalmunk lesz egy szinész hatalmas mimikai tehetségét bámulnunk min kételkednünk egy perczig sem szabad, mert, hiszen jó kezekben vannak a szerepek. Hát még mi lesz? Hát bizony még márvány szobor mutatványok is lesznek a „hires Regenti szerint betanitva.“ Nos! nem elég-e, hogy Debreczen művészi szelleme felébresztessék?

Üljünk tehát szép csendesen, majd csak megcsendül egyszer a varázserővel biró csengetyü. A karzat dörömböl s tombol, mintha egy szilaj ménes rekesztetnék istálóba fejünk fölött. S valóban a földszintnek vannak tagjai olyanok, kik tulajdonképen a karzat koszorujának lennének kiegészitő virágai, de kiket a garasok különöseb kedvezése földszinre jutni engede, s ezek eléggé vakmerők a tomboló seregnek időszakonkint e characteristico-satyricohumoristicus szót felkiáltani: „Abrak!“ Azonban, ha ez uracsok hatásra számolának e szavokkal, nagyon megcsalatkoztak hitökben. Mert részint, hogy ezen witz már kissé kopott, élét vesztett s olyatén mint füles hátán az ütleg, részint, mert a felsőbb regiókban száguldó lángeszek az alulról jött csapást fel sem veszik, mint csupán gyáva erőködést, és csak a felülről jövő nyomás miatt jajdulnak fel: a karzat e malitiosus felkiáltást hallatlan hidegvérüséggel, s legfölebb egy megvető gunymosolylyal fogadja, és továbbá is „megy rendeltetése pályafutásain, merre ereje s inai vezetik.“ A karzatot ugy szólván egészen s helybeli nemes tanuló ifjuság bitorolja.

S ime a csengetyü megszólal egyszer, kétszer. A karzat bőg, organuma tetőpontját elérni közeledik, annyira fejezi ki magas tetszését. S itt Debreczen dicséretére lehetetlen meg nem jegyeznünk, hogy szinháza falai erősbek, szilárdabbak, mint a szent hajdanban Jerikó falai valának, mint a melyeket egy hitvány trombita tuda földre teriteni, holott amazokat annyi ép tüdő működése sem birja csak megingatni is.

A függöny emelkedik; szerencsésen föl is ért, mi nem mindig szokott megtörténni.

„Ejnye! hogy az Isten verjen meg! ne düleszkedj’ ugy a hátamra!“

„Lökd le, pajtás, azt a civist!“

„Kalapot! – le a kalappal! – nem látunk!“

„Hová tegyem? hisz még a fülemnek is alig találok helyet!“

„Nem szabad pipázni! le a pipával!“

Ezen dictiókkal kezdődik a játék, felváltva karzaton és földszint, s pedig mindjárt elején, beszéd és cselekménydúsan kezdődik.

„Pszszszt! Novitius deák! Halljuk! halljuk!“ ezekkel toldja meg a földszintnek fentemlitett, galeriához tartozó, egyik garasteljesb része az elkiáltottakat. És…

„Néma csend ül a komor tetőkön!“

S a barna művészkör lelkesült és változatos külformáju tagjai végig nyulnak hegedüjeiken, belelehelnek trombitájok odvába, beleharapnak klarinetjeik szopókájába s a nemzeti zene bájhangjai megszeliditnek – medvecsoportokat.

S mint minden e mulandóság siralomvölgyében, ugy a czigányzene is végét érte. S lön ujra tombolás, lőn torok-erőmüvészet-kisérlés a tetszést nyilvánitó karzaton; lőn fülszaggatás és fogcsikorgatás a földszint csöndes embereinél. Igen, mert Debreczenben a földszint soha nem tapsol, soha nem nyilatkozik, kivevén, ha néha-néha a karzat leköpései (pardon! de nevén nevezem a gyermeket) ellen tesz nyilvános óvásokat: itt a galeria vette ki magának a biráló tisztet. A karzat dob koszorukat, a karzat fütyül, mi mindkettő nem épen ritkán történik. És van is azután ezen karzati tetszés vagy nem tetszésnyilatkozatoknak hatásuk! Látszik azután a tekintélyes – mondhatnók: ólmos-botos – kritika előtt hódoló szinészeken a legfelső kivánatnak eleget tenni buzgó igyekezet. No de mi sem akarunk a galeria jogába vágni, mi sem akarunk mindenről véleményt mondani, mit ez este látánk s hallánk. Csak még egy-két különösséget jegyzünk fel ezuttal a ma estei élvezetből.

Egy felvonás közti szünetben a karzat unni kezdé magát, mert akkor zenészek és szinészek nyugvának. Mit kezdjen? A leeresztett függöny daczára is látni akart valamit, s ez magában nem sok. Hisz a függöny felhuzása – mely itt az erőműtan legegyszerübb szabályai szerint történik – és Keszyné megjelenése egy percz alatt történik, csak szólni kell, gondolják magokban. És „Keszyné!“ (ez volt neve a kedvenczszinésznőnek) harsog egy torok, a nyáj vezéri torka. S „Keszyné!“ orditja után a sereg egyhangulag s mindinkább növekvő zajjal. A lármára fölemelkedik a függöny; a karzat rögtöni szélcsendben várja orditottját, s ime! kilép a rendező vagyis inkább a czédulahordozó (magunk sem tudjuk, mi tulajdonképen, tán ő maga sem tudja), s jelenti mély tisztelettel, miszerint „Keszyné asszony vetkezik s öltözik.“ A karzat agyán egy merész gondolat villan át, s az eszmetársulat nyomán még más tetszetős gondolatok. „Nem tesz semmit! Annál jobb! Hadd jőjön ki!“ válaszolá a galeria. „Hadd jőjön ki!“ hangzék mind közönségesen. „Keszyné!“ zúgott a förgeteg. És Keszyné köpenybe burkolva megjelent. S a karzat azt sajnálá, hogy Keszyné csakugyan fel volt öltözve.

Még egyet. Egy felvonásban, hol zene is került elő, észreveszi a karzat egyik szinészkendvenczét, Futót, a szinfalak mögött hegedülni. Meglehet, mivel a művész ezen eddig nem ismert tulajdonsága által lepetett meg; lehet, mert csakugyan jeles volt a hegedülés: elég az hozzá, Futó a játék végével kikiáltaték. Azonban Futó pongyolára vetkezve, egy ingben állott a szinfalak mögött, s igy a közönség szine elé ki nem léphetett. A karzat azonban nevét kiáltani nem szünik; végre türelmét veszti, s tagjai közül 4–5 egyén kiválik a karzatról le, az öltöző szobán keresztül, a szinpadra, s az ott desperáló Futót igénytelen pongyolájában sans gêne et sans compliments à la Baczur Gazsi föltett kalapokkal kiránczigálják a közönség elé. És Futó meghajtja magát s a karzat „diadalmat ünnepel.“ – A játék végződött. Az ott látott- s hallottakkal iveket tölthetnénk, de ezuttal elég ennyi.

A commentárkészitést az előadottakhoz a nyájas olvasóra bizzuk. Debreczent pedig lengje körül a müvészet szelid szelleme!

EGY NAP EGY INSTRUCTOR ÉLETÉBŐL.

1844.

Quem dii odere…

ELSŐ FEJEZET.

Átalános elmélkedések, milyenek az életképeket rendesen megelőzik, melyek által kiderittetik, hogy ki és mi tulajdonképen az instructor. – Ki rá nem ér vagy kinek kedve nincs hozzá, az ne olvassa.

Instructor, praefectus, házi tanitó, nevelő: különféle nevezetek, de mind ugyanazon egy személyről használtatnak a hely és körülmények különfélesége szerint, kinek életét, napi rendét most kissé megismertetni szándékozunk.

Azon instructorok pedig, kikről mi elmélkedünk, nem annyira fővárosunkban vannak, mint inkább vidéki városaink szük kebelében, az ott létező urak, tisztviselők, ügyvédek, mérnökök, orvosok s egyéb ily honoratiorok házainál, kik a nyilvános iskolai oktatást, előttük ismeretes és ismeretlen, helyes és helytelen okoknál fogva, gyermekeikre nézve károsnak hiszik, és azért ezek mellé házi nevelőket fogadnak. Midőn az instructorok ezen házakhoz érnek, akkor egy kötelezés- s egy követeléssel fogadtatnak. A kötelezés abból áll, miszerint megigértetik nekik, hogy 100 váltó forintnál több, 100 pengő forintnál pedig kevesebb summa fog nekik évenkint kifizettetni (tápon és szálláson kivül); a követelés pedig az, hogy az igérő tekintetes urnak rendesen egynél több, hatnál kevesebb, de mind megannyi nagyreményü és ritka tehetségü magzatát, némely apróbb tudományokon kivül minden szépben és jóban oktassák. A kötelezés néha teljesedik, néha nem; a követelés mindig fenmarad a maga épségében, legfölebb is azon változás történik néha rajta, hogy a szerződésileg emlitett magzatokon és kötelességeken kivül egyéb személyekre és tárgyakra is kiterjesztetik.

S ennyit tudnunk elég, hogy tüstént kiszemelt emberünk részleteseb jellemzésére térjünk át. Neve instructorunknak Sulc Ede. E névre tán kissé elbámulnak nyájas olvasóink, gondolván, hogy annak birtokosa valami hazánkban üzérkedő franczia vagy angol származásu, magyar hazafiakat faragó, egyén. És csalatkoznak, a kik igy gondolkodnak. „A név nem teszi az embert!“ rég elismert igazság, ámbár minálunk még igen sokat néznek arra, kinek van magyar vagy nem magyar hangzásu neve, s épen ezért bukkannak elő naponkint a semmiség öléből soha nem hallott s nem látott uj magyar nevek. Sulc ur német származásu ugyan, de azért magyar fiu, kit szintén elragadott a korszellem, és azért nevét, mely keresztelésekor még igy iratott: Schultz Eduard, álváltoztatá Sulc Edére. Mondák neki, hogy ha már változtat nevén, változtassa azt legalább egészen magyar értelmüvé; de ő családja régi becsületes nevétől, melyet hajdan valamelyik német háboruban egy fővezér, s ismét valamelyik német városban egy igen jeles polgármester viselt (a mint ezt egy vén conversations-lexiconból minden pillanatban be tudja bizonyitni), megválni nem akart, s a föntebbi ártatlan metamorphosissal megelégedék. S ez egy neme a pietásnak vala ő benne.

Sulc ur tehát felföldi származásu, ki még gyermekkorában hagyá el az ősi tüzhelyet, s a magyar szó megtanulása végett egy magyarosabb magyar városba küldetett; később ismét a felföldi felsőbb iskolákban végezte a philosophiát, just és theologiát, hol az által különbözteté meg magát leginkább, hogy a panslavismushoz nem hajolt, németül igen jól irt és beszélt, a magyar nyelvet kitünő igyekezettel tanulta, s a hol csak lehetett, mindenütt ezen beszélt, a mi mindenesetre jobb oldalaihoz tartozik. Most Sulc ur egy vidéki magyar városkában tartózkodik, Dorgács ügyvéd ur házánál, kinek három gyermekét tanitja; s ezért rendes fizetést is huz, rendkivüli jutalmakban is részesül. A fizetés 200 kongó forint kerek számmal; a jutalmak: naponkinti egy-két iv lemásolni való oklevelek, replicák stb., minek ő még örül, a jámbor. De egyrészt valódi bécsi suszterinas-féle jellemvonás van benne: minél több ütleg, annál több humor. Fő vonása azonban, mely egész lényén végig huzódik, az, hogy szegény legény, szegény, mint a templom egere, a mi ha nem volna, azt szokta mondani, hogy talán nem is instructorkodnék; mint bizonyost azonban nem állithatja, minthogy még diák korában elhitette magával, hogy a nevelői pályán kitünő sikerrel és passióval munkálkodik.

Különben Sulc ur szorgalmas, igyekező s a nagykoruságot elért fiatal ember; esze is van, de nem oly nagy, mint ő hiszi. A magyar irodalom mozgalmait nagy figyelemmel kiséri; kritikusi szemöldököt is ránt fel olykor terményei fölött, mitől azonban nem igen ijednének vissza az illetők; s ámbár ugy vélekedik, hogy ő egy kissé competensebb biró lehet az ilyeseknél, ki a német literatura mezejét is össze-vissza turta, s a franczia nyelvtanok pensumainak rögein is hullatta verejtékcsöppjeit. Henyélni ritkán szokott; leghaszontalanabb időtöltése az, midőn selmeczi cseréppipába végződő szárral szájában, u. n. házisipkával fején, romló és bomladozó hálóköntössel testén, vagyis, mint a sógor költő szebben mondja: „Hofmeisterlich prangend im Schlafrock,“ ölnyi léptekkel sétál fel s alá az esti homályban és másfél ölnyi hosszu szobájában, és azt gondolja, hogy nagyobbról gondolkodik, s hogy még fog jőni utókor, mely mostani gondolkodásának gyümölcsét élvezendi. Mi uton? mi módon? mi által? azt ő még nem tudja, de hiszi, reméli, s ezen hittel és reménynyel vagyunk kénytelenek beérni mi is.

Rendes, pontos ember is volna Sulc ur, ha lehetne. Ő minden órának leszakasztja ugyan virágát, de nem azon virágát, melyet ő ültetett bele. Ő elgondolja ugyan, el is határozza, mit fog hat órakor, mit tiz órakor cselekedni, mivel töltendi idejét, ha tanitványaival elvégzé leczkéjét, még fel is irja magának szegény, hogy el ne felejtse; de százszor tapasztalta jámbor kedvében, és áldott birkatermészeténél fogva százszort elfelejté, hogy hijábavaló minden gondolata, határzata, ha a felső emeletben máskép találnak gondolni és határozni. Instructor proponit, principalis (et comp.) disponit.

MÁSODIK FEJEZET.

Melyben elmondatik, hogy az instructor, a föntebbi fejezet szerint, literatus ember levén, szellemi kiképeztetését nagyon szivén viseli. Ennélfogva hasznos könyvek olvasására adja magát; de minthogy az életben nem csak a hasznos szükséges, hanem kellemes is, annak következtében az instructor észt és szivet képző mulattató könyveket is szokott olvasni. Azon tanulság is merithető e fejezetből, hogy a ki korán kel, arany csapot lel.

Mondók fölebb, hogy Sulc ur, az instructor, meleg barátja volt az irodalomnak, különösen a magyarnak; a hirlapokat mindig nehezen várta, s jóllehet azok elég későn s eléggé összeszakadozottan értek hozzá, ő azoknak mégis minden még látható és láthatatlan betüit nagymohón beolvasta magába. Ha valahol irodalmi ujdonságot szagolt meg ismerői körében, addig járt utána, mig nyomára akadt; s megragadván, addig ki nem ereszté kezéből, mig tartalmát szintén egészen be nem temette magába.

Történt pedig egyszer, hogy Sulc ur véletlenül egy, a vidéken még uj irodalmi jelenségnek, egy drámának jutván birtokába, ennek átolvasásaul egy napnak kora reggeli óráit tüzé ki magának. A csillagok fénye lassankint eltünt, mert a nap kiterjeszté sugarait az égnek keleti oldaláról, és minekutána egy ideig pitymallott volna, elkongá a toronynak harangja a reggeli öt órát, melynek utolsó kongására Sulc barátunk, a mint a mult este lelkében elhatározá, fölemelé fejét egyetlen párnájáról, elsimogatá homlokáról a kissé hirtelenszőke borzas üstököt, kidörgölé ökleivel szemeit, s egy percz mulva föntéritett hálóköntösében termett, minekutána azt először fonákul öltötte magára, s a másodszori felöltés alkalmával karja más lyukon talált volna kibujni, mintsem erről annak szabója eredetileg álmodozott. Denique, a hálóköntös testén volt, azon felül zenithjén egy házi sipka, nadirján egy pár papucs, a test felső emelete kéményéből bodor dohányfüst kerekedvén. S mindez történt Dorgács ügyvéd ur emeletes háza földszinti részének udvarra néző egyik szobájában, melyet Sulc ur ideiglen magáénak nevezett.

És asztalhoz ülvén, olvasni akarta a drámát. De a sors ma kaján szemekkel kezde reá pillantani.

„Sulc ur!“ kiálta be a félig nyitott ajtón egy hang, melynek birtokosa még szintén mosdatlan és keféletlen állapotban volt, s a háznál az összes személyzet közös inasának szerepét viselé.

„Mi kell, Jancsi?“ kérdé Sulc ur, s kissé bámészan emelé fel szemeit a dráma személyeiről a szobájába bolond-istókozó személyre.

„A tens ur hivatja, tessék felmenni!“

„Mi a ménkőnek, ilyen korán? Még fel sem öltöztem.“

„Már én nem tehetek róla, de tessék sietni, azt üzente a tens ur!“ S a hanggal együtt Jancsi is eltünt.

És Sulc ur oda hagyá a drámát, és a mint épen csekély tehetségétől telhetett, oly tüzzel és igyekezettel rohant pongyolájából másik pongyolájába, de a mit ő nem nevezett pongyolának, hanem nyári nadrág- és nyári kabátnak, melynek minden öltéséből 200 forint évi jövedelem nézett ki. És miután megmosdott s fejének pelyhei is leszedettek volna, kirontott szobájából s nyakrafőre a felső emelet lépcsőinek tartott, s midőn az ehhez vezető keskeny folyosón végig rugtatna, az előtte hasonló irányban haladó szolgálót elébb észre nem vevé, mig füle dobját rémületes sikoltás és csizmáit még szinte párolgó tejözön nem érinté.

„Jaj! az Isten szerelmeért, Sulc ur! mi a gutát csinált? No’sz majd lesz nekem, ha a tensasszony megtudja!“ kiálta a szolgáló, ki épen a tehénfejésből érkezett meg s épen most vitte volna a tejes köcsögöt felsőbb rendelkezés alá, ha Sulc ur vak hevében bele nem ütközik.

„Már megengedjen, Juczi lelkem, de látja, hogy sietnem kell!“ válaszolt Sulc ur egész paedagogusi phlegmával, azután engesztelésül ugyanezen phlegmával arczon csipé Juczit, és szintazon phlegmával tovább hajtott.

Juczi még ott állott egy darabig, nézve a kárba ment tejet, csóválva fejet, összetéve kezeket; később azonban összeszedé minden lelki-testi erejét és az elszórt cseréptöredékeket, s oly nemes elszántsággal lépett asszonya tribunálja elé most a semmivel, mint máskor a kevéssel, midőn a sokat önmaga szörpölé ki.

Sulc ur azalatt fölért Dorgács Dávid ügyvéd és táblabiró urhoz, különben igen tisztelt főnökéhez, ki már akkor üldögélt ügyszobájában kedvenczei, örökös társalgói, penészszagu actái közt, még pedig éhgyomorral, a nélkül, hogy csak legkisebb émelygést is érzett volna. Csak hijába! szörnyü sokat tesz az a szokás.

„Jó regg’!“ kezdé Sulc ur s lábaival csoszogott.

„Jó reggelt, jó reggelt!“ – vágott közbe a főnök. – „No csak hamar, amice! már rég hivattam önt, tán nem volt még egészen?…“ s egy czédulát vett fel iróasztaláról.

„Azaz – igen – de – még“ – rebe- és hebegé Sulc ur.

„Na jó, jó! Még tán nem késtünk el. Alkalmasint szerencsénk, hogy Daraby spectabilis nem oly igen pontos ember. Ismeri ön Daraby táblabiró urat?“

„Igen is, láttam, midőn tegnap itt vala.“

„Helyesen, itt vala!“ – ismétlé Dorgács ur hivatalos foglalkozási fontos képpel, és ismétlé különösség okáért is, minthogy ő soha sem szokott imperfectumban beszélni. – „Ő clienseim egyike, épen tegnap tanácskoztunk ügye felett, s én egy, a védelem lényegéhez tartozó igen fontos véleményt s körülményt felejtettem tőle kikérdezni. Ugyanazért legyen oly szives, amice, ezen levéllel Daraby Gergely táblabiró urat szállásán az „arany csapnál“ felkeresni. Ő ugyan ma korán reggel akart elutazni, de okaim vannak hinni, hogy ön még itt fogja találhatni. Mindenesetre legyen oly szives, édes barátom, minél elébb oda érkezni, mert a dolog nagyon érdekemben állván, nagyon nem szeretném, ha a táblabiró urat valahogy itt nem kapnók többé.“

„Értem!“ s a levelet átvevé.

„Ne felejtse, az arany csapnál.“

„Értem!“ s az ajtót kinyitá.

„A szobát nem tudom, de majd megmondják ott.“

„Értem,“ s az ajtót maga után betevé Sulc ur.

„Sulc barátom!“ nyitá ki az ajtót utána a főnök.

„Méltóztassék!“ szökött vissza a lépcsőről Sulc ur, főnöke elé állott s azon tusakodott, levegye-e kalapját, vagy csak fején hagyja.

„Azután legyen oly jó, kérem, és ne késsék sokáig, mert szeretném, ha még lenyirná hajamat, mielőtt felöltözködném.“

„Szivesen, tens ur!“ s lerohant a hágcsókon.

Szolgálati készség nagy volt instructorunkban, akarat és hűség szintén, s otthon, szük szobája négy fala közt, és ha nekiült az irás-, olvasás- és tanitásnak: meglehetősen ember volt ő a talpán; de mihelyt szobájából kiszabadult, egynek szörnyü híját érezé: az életrevalóságnak, a praktikus észnek. A levéllel ő elment Daraby táblabiró urhoz, el is ért az „arany csap“-hoz, még pedig olyan jókor, a mikor ezt tán principálisa sem gondolta, s a mint a táblabiró után kérdezősködött, ennek a tornáczban csizmát tisztogató hajdujától azon választ nyeré, hogy a tens ur még alszik.

„Hát nem utazik el ma reggel?“ kérdé fuvóként lelkendezve Sulc ur.

„Elutaznánk mi bizony, de mikor az uram még nem kelt fel.“

„Vagy ugy!“ eszmélt Sulc ur, s tökéletesen meg volt nyugtatva. Többet nem is kérdezősködött, hanem nagy léptekkel fel s alá sétált a tornáczon, megvárandó, mig a táblabiró urnak fel fog tetszeni támadnia. Ő egyébre nem gondolt, mint arra, hogy a levelet Daraby táblabiró urnak kell átadnia, s ezt máskép nem látta elérhetőnek, mint csupán ha megvárja a feltámadást. És sétált Sulc ur a tornáczon, s unatkozott és drámájáról sopánkodott, és várt majdnem két óra hosszaiglan a tornáczon.