Part 15

Lina barátságosan inte szép fejével a részünkről felé intézett egyetemes „jó reggelt“-re s az öreg ur gyanujának mintegy czáfolatául fürge léptekkel szökelt odább a ház felé vivő ösvényen.

Az öreg ur hosszan nézett utánok, s mig szemei elől el nem tüntek, folyvást billegeté utánok kezét, kendőjét, botját, kalapját s a mit kapott. Egészen benne volt természetimádói ihlettségében. Azután egyet meritett a forrásból, s miután meghütötte indulatját, felém fordult, és ha bajusza lett volna, bizonyosan megpödöriti vala, midőn azt kérdezé tőlem: „Vannak-e Magyarországon ily hajadonok?“

S itt a pont, melynél töredelmes szivvel kell bocsánatot kérnem Éva anyánknak a hármas bércz és négy folyam partján termő utódaitól. Mert én a fentebbi kérdésre azt válaszoltam, hogy: „Nincsenek! soha nem is lesznek!“ Némileg kiment az a körülmény, hogy ezt akkor nem csak mondtam, hanem hittem is.

„De látták-e önök – szólalt fel egy nagy szakálu fiatal, kiről elég annyit mondani, hogy akárhova beillett volna kérőnek – észrevették-e önök, minő szineket viselt ma Lina?“

„Igen bizony – kiáltának fel többen – öve körül roppantul széles csikokban a három szin…“

S mindnyájan megegyeztek abban, hogy meg nem foghatják a különczséget s hogy majd kérdőre vonják érte. A szakálas különösen gyanus pillanatokat lövelt felém, mintha jelenlétem terhére kezdene lenni.

Én nyugodt diadalérzettel állottam közöttök, mint egy vitéz, ki még nem is gondolt a vár megrohanására s már hozzák eléje a kulcsokat. De uj gondolatok kergették bennem egymást. Föl kelle magamban tennem, hogy megelőzöm a többieket a kérdőre vonásban s okvetlen nekem kell elsőnek lennem, ki tisztába jöjjön a dolog iránt.

Nem kelle soká várakoznom. Kevéssel a reggeli bevégezte után ott ült Lina és barátnéja az árnyas mogyorófalugasban. Előttök nyitott könyv és női munka. A mint hozzájok közeledtem, a könyvet betevék s a himző tűt vették kezökbe.

Rövid szóváltás után hamar találtam egy kedvező fordulatot, s ki kezdém ugrasztani bokrából a nyulat, a kit legalább én képzeltem nyulnak.

„Nagysád szeretni látszik a váratlan meglepetéseket,“ mondám.

„Ah! tudom. Tapasztalhatja ön, hogy itt semmi sem maradhat soká titokban. Ön reggeli szineimről szól. Mondják, hogy azt határozott nehezteléssel fogadta az egész társaság.“

„Az egész…?“ kérdém kivétel öntudatával.

„Önt természetesen kivéve,“ igazitá meg magát nemes kimélettel.

„S szabad-e kérdenem – folytatám ellenállhatlan kiváncsisággal – vajon ez édes megfoghatlanságot csupán jelentőség nélküli szeszélynek, a véletlennek köszönhetem-e, vagy…“ Itt megakadtam; maig sem tudom, mit akartam kérdezni. (Vagyok néha ilyetén állapotban.)

A leány hosszan nézett rám, nem mintha felelet szükében látszanék szenvedni, hanem mintha vizsgálna, vajon rám bizza e feleletét. Azután tisztába nem jöve velem s magával, jónak látta ily kitéréssel válaszolni:

„S szabad-e viszont nekem kérdenem, vajon ön kérdése nem megy-e tul a kiváncsiság határain? nem valóságos vallatás-e ez?“

„Ha ugy akarja kegyed – válaszolék zavart helyzetemben, melybe, sajnálni kezdém, hogy bele sodrottam magamat – ha ugy akarja kegyed, lélektani vizsgálódás az, vagy hazafiui remegés, vagy, vagy, vagy bármi egyéb; de az bizonyosan nem, a mivel kegyed gyanusit.“

Ez utóbbi hangnyomatra szünet állott be, melyet leginkább arra használtam, hogy ismét a házi gazdát szidjam össze a rettenetes bemutatásért, gondolatomban.

„Sokat mondhatnék e dologra vonatkozót, fogá fel ujra a szót Lina. Mondhatnám önnek, hogy a közel mult években hosszabb ideig tartózkodtam atyámmal Pozsonyban, a ki mindig nyilt rokonszenvet érzett ezen, miként ő nevezé, „national“ nemzet iránt, s lelke is örült, ha végig tekinthete a zajos termeken, deli termeteken, s a magán életben még inkább szereté őket az ő férfias, önzéstelen, egyenes s oh mit én tudom még miféle más tulajdonaikért. Ön megbocsát, ha nem emlékszem hiven atyám jellemrajzára. Mondhatnám, hogy háza itt is mindig nyitva áll különösen e nemzet fiai számára…“

„Mely dicső szabálynak köszönhetem én is jelen szerencsémet,“ e szavakkal takartam el néma lelkesedésemet. S nem hogy visszavonulást parancsoltam volna magamnak, midőn még lehetett, megelégedvén a tett vallomásokkal: nem, nekem egészen el kelle merülnöm.

„S nem volnának-e – faggatám mindig nagyobb lángra gyulva az állomását hősileg védő kis tüzért – nem volnának-e kegyednek e tekintetben saját, független nézetei? Nem támadt volna-e lelkében néha napján egy titkos ohajtás: szeretnék e nép között lakni, vele örülni, szenvedni, élni s meghalni…?“ Tökéletesen ben voltam a diktióban.

„Oh oh oh! – mondá zavart mosolylyal Lina, s mintha egy igazi gondolatán kapott volna rajta – ujra figyelmeztetem önt, hogy kérdései valóságos vallatások: én sem életre, sem halálra még nem gondoltam soha!“

Hallgatása tökéletesen kielégitett.

Megvan, megvan! Szentséges szent Isten! töprenkedém magamban, az a házi gazda borzasztóságos ember! S más fordulatot keresve, önkéntelenül az előttünk heverő könyv után nyulék, s szórakozottságomban elég vakmerő voltam azt felnyitni.

„Hogyan? mi az!“ kiálték fel ugyanazon perczben nagyra nyilt sugárzó szemekkel.

„Igen – válaszola Lina lehető legnagyobb lelki nyugalommal, s oly ártatlansággal, mintha teljes életében magyar grammatikánál egyebet nem olvasott volna – igen, magyar könyv. Nem szeretném elfelejteni, a mit egyszer már tudni kezdék. Fájdalom, hogy mióta itt vagyunk, tanitó hiányában, a helyett hogy haladnék, mindinkább hátra megyek.“

Mondhattam-e erre egyebet, mint:

„Végtelen boldognak érezném magamat, ha itt mulatásom rövid ideje alatt is…“ s a többi.

„À la bonne heure! válaszolá Lina, kinek a gondolat megtetszett. Ön igen szives, s én örömmel fogadom az ajánlatot. Áll az egyezség! Ha tehát ugy tetszik, minden reggel 10 órakor itt e lugasban várandja mesterét az ő szófogadó tanitványa. De, kérem, pontosan!“

„A tizedik óra lesz napom legnehezebben várt órája!“

Midőn távozám, a másik hölgy, ki jelen volt, de csak kevés részt vett a fentebbi társalgásban (legalább én nem sokat tudnék belőle elmondani), ugy, hogy még én is hallhatám, e szókkal fordult Linához: „Nem veszed észre, hogy uj mestered sok tekintetben hasonlit Rudolfhoz?“

Még ez is! Már most Rudolfhoz is hasonlitok, még pedig sok tekintetben hasonlitok! Nem tudtam ugyan, ki az a Rudolf; de ha ama kisasszony ugy vélekedik, hogy hasonlitok valami Konrádhoz vagy Venczelhez, boldog vagyok; azonban Rudolf! borzasztó.

Végem van! kiálték, midőn kifáradtan szobámba értem. Ha az a leány nincs szinig megtelve csupa tiszta tizenhárom próbás gerjedelemmel, ha az a házi ur nem a legmeggondolatlanabb gyerek a kerek ég alatt, s ha nem én vagyok a legártatlanabb áldozatja hirnek, dicsőségnek: akkor nem volt soha bizonyos dolog a világon!

Magyarország, miért vagy te oly igéző! Magyar emberek, magyar irók, miért van nektek idegen földön oly átkozottul szép hiretek! Ki akarhatja, hogy én essem áldozatul szép hireteknek!

Ily s ehhez hasonló felkiáltások támadtak bennem, mindig növekvőleg, s már-már siratni kezdém lelkemnek megszokott kényelmes nyugalmát, mely ime szomoru pusztulásnak indult.

A nyelvleczkék javában folytak reggeli 10 órakor az andalitó lugasban. Vagy kétszer párját ritkitó szorgalommal olvastuk Samarjay nyelvtani gyakorlatait.

S ah, ezek még arkádiai perczek valának. Oh mi csendes háborgásban ringott ekkor az én lelkem Balatonja! Igy szerettem volna, hogy örökké maradjanak az idők. Mert oh, mi ártatlan kedvtöltés, mi veszélytelen csónakázás az az indulatok tengerszemein, midőn az ember óra hosszat nem érez egyebet, majd magyarul, majd németül, mint azt, hogy p. o. „az asztal kerek, a viz meleg, a kapu széles!“ De fájdalom, ily gyermeteg állapotban mi nem maradhatánk sokáig.

Megfeledkezénk czéljainkról, napok mentek, napok jöttek, s nem egy, hanem három-négy órát is ültünk a lugasban, a betett könyvet magunk előtt simogatva. Az idő telt, bizalom bizalmat üzött, egész életem pályája ott hevert előtte, mint egy országut, rögeivel, árkaival, kátyuival.

Lelkem kormánya megbukott s valóságos forradalom volt kitörőben: visszaijedtem!

S ott voltam, hogy komolyan véget vessek a dolognak. Elmentem hozzá búcsuzni.

Azt hivé, mint rendesen, leczkére jövök, s magyar szavakkal fogadott. Rá lehete ismerni a betanult hangra, de hiszen Csongrád vármegye hangjai voltak; Samarjaytól tanulta, de hiszen értem tevé. Ily sonettet zengett gondolatom, s még el sem kezdém, már is kiestem szerepemből.

Szótlan valék; befelé beszéltek bennem a gondolatok. Lina ha látta is, de észre nem vette. Én szerettem volna, hogy észrevegye, hogy lett volna okom elmondani kinomat, tán lábaihoz omlani, tán átkozódni, tán szidni a világot, álladalmat és társadalmat, s vagy élni vagy halni, de minden esetre kibontakozni e zür- zavarból.

„Tudja-e, hogy egy igen nagy tartozását még mindig nem rótta le ön?“ kérdé kiszólitva szótlanságomból.

„Én?“

„Igen, ön még egyetlen költeményét sem közlé velem.“

„Igen de, mondám, hogy nem irok verseket.“

„Én meg szintén mondám, hogy az lehetetlen.“

„Ismétlem.“

„Kérem.“

„De ha komolyan mondom.“

„Ön makacs.“

Ezen utolsó szót, talán mert sokszor hallottam, soha sem szenvedhettem. Lehettem-e, maradhattam-e makacs? Bár nem tudja senki, életemben sok verset irtam én is; de akkor már tán csak egy volt emlékezetemben, melyet örök ijesztő példaként iparkodni fogok soha el nem felejteni. Kellett annyi kimélettel lennem magam és velem járó hirem iránt, hogy titkaim közt megőrizzem. Nem fogja senki kivánni, hogy itt elmondjam. Készség és kötelesség közt ingadoztam. A percz kétségbeejtő volt. Bármi áron szabadulni óhajték. S mint sok más ügyefogyottat, Petőfi kisegitett, s egy kicsi kis plágium, melyért utólag bocsánatot tőle többé nem kérhettem!

„Ön gondolkodik, bizonyosan a választás esik nehezére,“ jegyzé meg Lina, ki ezalatt uszni- törekvésemen legelteté szemeit.

„Oh nem! épen nem! Ha soha egy szót nem irok vala is, e pillanatban versben teremnének gondolataim.“ Effélét rebegék, rá kezdtem, s hirtelen e vers jött ajkaimra:

Ez a világ a milyen nagy, Te galambom, oly kicsiny vagy; De ha téged birhatnálak, A világért nem adnálak.

Te vagy a nap, én az éjjel Teljes teli sötétséggel: Ha szivünk összeolvadna, Rám be szép hajnal hasadna.

Minden betűt megértett!!!

Ki gondolta volna valaha, hogy e versben oly iszonyu dolgok vannak elmondva.

„Gyönyörü, felséges!“ kiálta fel a kis „galamb“ valódi elragadtatással. De azonnal ismét elnémult, mintha egy bántó gondolat szállotta volna meg lelkét. „Régen birja ön e költeményt?“ kérdé remegő szavakkal.

E kérdésre nem voltam elkészülve. Tán rájött az orzásra is! s egy egészen elvetemedett gonosztevő vakmerőségével erősitém: „Épen tegnap készitém!“

„Tegnap?“ ismétlé ragyogó jelével az indulatnak, s reám néze, mélyen, a mindig mélyebben sülyedőre. Majd kezét nyujtá, mely szép volt, mint egy herczegnőé, és forró, mint egy láz-betegé, s melyet önmagamonkivüliségemben lehetlen volt azonnal még lázforróbb ajkaimhoz nem vezetnem. Lina csak azon egy szót rebegé:

„Köszönöm!“

Nem tudom, azt mondtam-e rá: „Szivesen, tessék máskor is parancsolni!“ de fogadni mernék, hogy sületlen volt, a mit válaszoltam.

Csak azt tudom, hogy nem sokára szobámban voltam, gépiesen neki estem podgyászomnak, összeállitottam holmimet, s felkiálték: „Egy pil anatig se tovább! Még egyszer látni, két szóval azt mondani: Isten veled, s azután illa berek! Itt többé nincs kigázolás.“

Elrohantam az épület azon részébe, hol házi gazdám és leánya szobái valának. Nem láttam senkit. Ott volt, vagy nem volt valaki, mindegy; nem láttam senkit.

Az előszobába értem. A teremből, melynek ajtókilincsét már kezembe fogám, idegen hangok, férfi hangok hatottak füleimbe. Megállj! Tán nem is jó helyen jársz? Hol vagyok, hol járok? Csitt! beszélnek. Egy női hang:

„Jaj be szur a szakála!“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Legnyájasabb olvasóm, el fogod nekem hinni, hogy szeretem ezt az országot, melyet áldott következetességgel még mindig hazánknak szoktunk nevezni, szeretem valamennyi fővárosaival együtt; de pusztuljon el Budavára, ha annál az egy pár szónál többet hallottam: „Jaj, be szur a szakála!“ ennyit s nem többet; de ráismertem azon hangra, mely alig fél órája azt rebegé előttem: „Köszönöm!“

Hevem elmult, bucsuzási kedvem elhalt, szemeim megnyiltak s mégis homály fogta el őket; csupa ólom voltam, s csaknem a levegőben jártam, oly csendesen sompolyogtam ki az ajtón, a melyen jöttem. Oh azt nem is sejtheti senki, minő lelki kinokat okoz ily szakálszurás. „Egy óra mulva nem lát engemet Milano!“ kiálték fel a classicus „Szökött katonával.“

Búcsu nélkül, zaj nélkül hátamra plántáltam kis uti böröndömet, kezembe ragadám vándor botomat, kisuttyanék a kert hátulsó kapuján s elzarándokoltam kitüzött pályámon a stájer alpesek közé, el, messze el.

A legközelebbi állomásról levélben bucsuztam el szives gazdámtól, a gazdag selyemgyárostól, hirtelen elutazásom okául adván, hogy az ember élete rövid, hogy használni kell a perczeket, hogy egy első rangu magyar költő azt mondja: „Élj az idővel!“ s mit tudom én. Csakhogy egyszer kivül lehettem a fojtó gőzkörön.

Grátzba érve, már válasz várt reám, melyben a szives öreg ur tudtomra adta sajnálkozását, annál inkább, mert egy fontos családi ünnepélyt mulasztottam el. „Nehány nap mulva üljük meg – irta az öreg – leányom kézfogóját. Jegyese Weinberg Rudolf bécsi nagykereskedő, kire ön tán emlékezik s ki önt üdvözli. Egyéb nevezetesség ez eseménynél nem történt, mint az, hogy Lina, még eljegyeztetése előtt kiköté, miszerint Rudolf roppant szakálát saját kezével vághassa le. Sok vonakodás után nagy czeremoniával és sok tréfa között ment véghez a műtét. Ha jól emlékszem, épen az napon történt, midőn ön oly rögtön itt hagya bennünket.“

A levelet elolvasván, tükör elé állottam, s e szavakkal üdvözöltem magamat: „Herr von Kaján, igen hires magyar iró, gratulálok!“

Weinbergné asszony pedig, mint azóta hallottam, régen elveszté kedvét a magyar grammatikához s emberekhez. Azonban épen oly buzgóan hódol a divatnak most is, mint akkor.

SPECTABILIS TANULMÁNYOK.

Emlékezzünk régiekről.

GYÖNGYÖM, GALAMBOM, JÁNOSKÁM;

vagy is megmutatása annak, miképen „nemzeti ujjászületésünk“ mai hajnalán polgári kötelessége minden csekély erőnek számba venni mindazon tényezőket, melyek ezen szerencsés fordulat előidézésénél befolyással lehettek volna, ha mindjárt nem voltak is. Miképen nevelődtünk hajdanában. Egy fiatal kebel, midőn épen a tudományok és szépmüvészetek oltárán áldoz.

Ki volt János?

Jánoska született s a világba lépett. Ez igen természetes Jánoska részéről, ámbár a tudomány és ismeretek terjedésével, a forradalmak bukásával s a doktorok szaporodásával mindinkább növekvő világfájdalmaktól dult keblek azt állitgatják, hogy ez a legnagyobb szamárság, melyet az ember életében véghez vihet. Na de hiszen a szamárság is természetes, s mi nem állitunk egyebet, sőt még azt sem akarjuk tagadni, hogy sok emberre nézve kétségtelenül igaza van a világfájdalomnak.

Jánoskának atyja férfi volt ugyan, de nem feje a háznak; anyja asszony volt ugyan, de kormányzati rendszere ugy vala kidolgozva, hogy mind a törvényhozási, mind a felügyelési, mind a végrehajtói hatalom kizárólag őt illeté házi körének kényurasági országában. És kérdés keletkezik, hogy vajon Gombóczyné asszonyság mi rendkivüli kedvező körülményeknek köszönheté absolutismusa támadását?

Megfejtjük a kérdést.

Körülbelül az utolsó nemzeti insurrectio korában vagy valamivel később történt, hogy bizonyos Tésztaváry Juliána kisasszony egyszer azon vette magát észre, miképen az idők vas foga ingatni kezdi az ő csontfogait, s hogy legfőbb ideje volna a kényes izléssel felhagyni, ha csakugyan nem szándéka pártáját a mennyország kapujánál Péter bácsinak bemutatni.

Épen jókor jött tehát Gombóczy Gergely hat szilvafás nemes ember háztűz-néző látogatása, ki különben is vele született talentumainál fogva semmi egyébre nem volt alkalmatos e nagy világon, mint hogy szivét s hat szilvafáját a nem annyira imádott, mint inkább nagy szerencse és jó parthie gondolatával merészen óhajtott Juliána szivével és szép birtokával egyesitse. A többire nézve Gergely lovag szerelme tökéletesen vak volt.

S Juliána elvette Gergelyt. Mindenesetre a menyecskéé volt az elsőség a háznál, mert ő hozott abba vagyont, ő hozott élettapasztalást. Ennek volt következménye az, hogy Gergely ur mindig akkor s azt tette, a mikor s a mit neje elébe tálalt, hajfürteit mindig ugy fésülte, nyakkendőjét mindig azon csokrokba kötötte s fehérnemüjét mindig akkor váltotta, a mint s a mikor azt feleségének túlnyomó izlése hozta magával.

Gombóczy Gergely és Juliána tehát egy jókora vagyon s egymás minden possibilis szenvedélyeinek kölcsönös birtokában tölték el napjaikat egy magyar falu özönviz előtti kuriájában. S e kuriában a Vörösmartyként „hófehér burokban járó tiszta szorgalom“ nem maradt gyümölcstelen. Megáldá őket az ég szerelmöknek egy zálogával. Többet kivánni a magyar faj európai hirü sterilitásánál fogva lehetetlen volt.

Anyja a fiut egészen a maga bölcs vezérlete alá fogta. Apja pedig nézte a vezérletet. S felsőbb rendelkezés folytán a kis Gombóczyt senki az apai háznál, senki a faluban nem merészelte Jancsinak nevezni. Az ő neve Jánoska volt, vagy János urfi. Tertium non dabatur.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Gyöngyöm, galambom, Jánoskám! Oh hogy meg tudnám enni ezt a kis angyalt!“

Igy sikoltott Gombóczyné asszony, az édes mama, s vége-hossza nem volt a csók-czuppantás- és csattanásnak, mivel ugynevezett angyalának, egy 8 éves pufók csemetének szemét-száját elárasztá, ki a szeretetnek ezen perczenkint megujuló hatalmas bizonyitékai után fuladozva s pityeregve mereszté anyjára ugynevezett két kökénykéjét.

A mamával átellenben ült Pogácsayné: rangjára nézve: szomszédasszony; foglalkozása: örülni az örülőkkel, sirni a sirókkal, pletykázni a pletykázókkal, kávézni a kávézókkal; charaktere: asszony. Jelenleg kávét iszik.

A szögletben a kövér táti pipázott egy tajt bögréből (mert pipának csak nem csufolhatjuk azt a roppant calibert): mint gyanithatni, rangra, foglalkozásra, jellemre sőt talán születésre nézve is: táblabiró. Jelenleg bort iszik.

Jánoska rendesen fel szokta használni azon perczeket, melyekben csekély véleménye szerint meg lehetne szöknie az ölelések elől. Szép csendesen el akart osonni.

„Itt fogsz-e maradni, te rosz fiu? ide jösz-e most mindjárt? Nézze az ember a kis gonoszt! Hogy áll már megint rajtad az a ruha! Oh te, te!“ s ez alatt rendbe illetgeté Jánoskának a csókzivatar által állásából kijött hosszu attiláját, s meghütés ellen biztositó nyakravaló-bástyáját, az elbomlott fényes szagos kis üstöknek pedig visszaadta azon kacsafarkállást, mely a papát a sohajjal emlittetni szokott hajdankorban oly bájlóvá tevé.

„Igy ni, most mehetsz. Oh kis angyalom!“ kiálta ismét a mama, s ujra ölbe fogta a fiut: „nézze csak kedves szomszéd asszony,“ szólt Pogácsayné asszonyhoz, ki előtt mindennapi szokás szerint most is bizonyitgatá magzata rendkivüliségét, „nézze csak, mily szépen kacsint ránk kökénykéivel. Oh a kis hamis, mint érti már is a szemjátékot! Mi lesz még belőle, ha felnő!“

„Oh ne csufolódj’ te is, édes mama, szóla közbe kedvetlenül a szerelem záloga, Andrásy Peti és Bankó Miska is azt mondta tegnap, hogy kerbe nézek, hogy…“

„No csitt, kis galambom! Nem szabad bele szólani, mikor a mama beszél. Azok a gaz, neveletlen fiuk többé hozzád nem jőnek. Elég neked Burdiga Pista. Nem képzelheti szomszéd asszony, micsoda átkozott rosz gyermekek azok. No de hisz az nem is lehet máskép. Apjaik annyi sok mindenre tanittatják, ugy agyon kinozzák őket, hogy azután nem csoda, ha kirugnak a hámból, mihelyt érzik, hogy nincs kocsis a hátok mögött. Oh dehogy jönnek azok többé az én házamba. A fiamat gyalázni. No de az én házamhoz ugyan nem járnak többé, azt fogadom; inkább, inkább, nem tudom mitévő lennék.“

S a megsértett anya ölbe szoritván a szegény gyermeket, ugy fúta méreg-klarinetjét, hogy a szomszéd asszonynak lehetlen volt nem kontrázni rája.

„Dejszen – monda Pogácsayné – ugy kellett volna már régen tenni, kedves szomszéd asszony. Én már régen nézem azt a kevély nácziót, s mindig mondtam, mikor is volt csak, hát tegnap, de tegnapelőtt, de bizony mégis csak tegnap volt, hát Kubicza komaasszonynál vagyok a varga-utczában, épen a malomból jöttem haza, hát betérek, mondok, ugyis nagyon fáradt vagyok, mondok, és már régen is láttuk egymást, mondok.“

„Hogy mint van Kubiczáné, szegény? jobban van-e már a lábával?“

„Azt mondja, jobbacskán van; de én nem hiszem, s köztünk maradjon, kedves szomszéd asszony, nem lesz kutyából szalonna. Hát a mint leültem, beszédbe eredtünk, sirva panaszolta előttem bajait, szidta a vejét, a ki, csak képzelje, már ismét elverte házától feleségét, bizony szegény Julinak sokat kell szenvednie! De mit is akarok mondani? Ugy, hát igen, hát hogy s hogy nem, szóba jöttek azok az Andrásy fiuk is: hát Kubiczáné azt mondja, hogy aszondja, hallottam-e már, aszondja, hogy azok a fiuk most már németül és francziául is tanulnak, aszondja; uj instruktort kaptak Eperjesről, aszondja.“

„Tót diákot az ebugattát!“ mordult közbe a tajt pipa mellől Gombóczy senior, ki ritkán szólott, de annál talpraesettebbeket mondott.

„Ugyan mire való már az – folytatá rá nem figyelve Pogácsayné – szólék Kubiczánéhoz: talán attól fél az apjok, hogy nem lesz a gyermekeknek miből megélniök, mondok, vagy itt is a fösvénység bántja az öreget, mondok, hogy még többet akar szereztetni a fiukkal. Oh, mondok, nézze csak Gombóczyék Jánoskáját – igen, ezen szavakkal mondtam neki, nem bánom, ha mind megharagusznak is rám, mert Kubiczáné gyakran eljár Andrásyékhoz, de a mi igaz, igaz marad a – hát, mondok, nézzék csak Jánoskát, lesz annak mindig annyia, mondok, hogy sem a németekre, sem a francziákra nem szorul, ha az Isten megsegiti, mondok…“

„És ha valahogy el nem prédáljuk,“ tevé hozzá önmagát mentő, megelégedett mosolylyal a mama.

„De még a tótokra sem!“ kiálta fel a táti, ki gondolataival rendesen el szokott késni.

A mama ki látszott engesztelődni a szomszéd asszony elragadó ékesszólása folytán. Első hatása az volt, hogy kezébe fogá a kávés ibriket s tele tölté belőle a szomszédné findzsáját. Ez egy darabig szabadkozott, mondván, hogy már ugy is három findzsával ivott meg, hogy bizony majd meg is árt, de ha már csakugyan meg kell lenni, s hogy elejét vegye az aprehendálásnak, ugy inkább is csak kimártogatja lassacskán ezt is.

A mi az öreg urat illeti, ő sem hagyá a perczet használatlanul. Nem hijába állott az ő székének jobb lába mellett a termetes kulacs, s asztalán az öblös pohár. Életnézete itt az volt: „Minden órádnak leszakaszd virágát!“

Jánoska szintén kapott egy kávéba mártott, piritott kenyérszeletet, melyet végig szopott, mig ismét – mi nem soká maradhatott el – ujra rá került a beszéd figyelme.

„No meg aztán – fogá fel ujra a szó fonalát Pogácsayné asszony – hogy nem félnek azok a szülők az Istentől, hogy gyermekeiket télen-nyáron nyakravaló nélkül járatják. S uram fia! el tudják nézni, hogy ugrálnak a fiuk, hogy birkóznak, hogy másznak egész fél nap, sőt még magok csináltatnak nekik holmi akasztófákat, a miken felkapaszkodjanak, és nem borzadnak, hogy majd ők felelnek érte, ha nyakok kitörik. Dejszen, nem hijába mondom én, a mit mondok, nem jó vége lesz mindennek, oh, oh, oh!“ A többit, minek még jönnie kell vala, egy erős kávéhörp fulasztotta meg.

„Oh dehogy hagyom az én kedves kis galambomat ily illetlen dolgokra szoktatni,“ fejezé be a gyöngéd mama. „Oh gyöngyöm, galambom Jánoskám!“ s ismét jött a csókzápor: „más örömöket szerzesz te nekem. Mondd el csak azt a szép kis verset, a mit nevem napjára tanultál, azután valamit a gyéográfiából. A szomszéd asszony még nem is hallotta: mondd el csak, kis fiam.“

„Apám!“ kiálta fel a kibuvó ajtócskát kereső kis martyr, apjához forditván pillanatát, ki néha-néha, ha jó kedve volt, pártját próbálta fogni fiának.