Part 14

„Ah!“ válaszolt a nénike s ezzel mindent kifejezett.

Ignácz ur Konstanczián keresztül a nénike elé nyujtá bókját.

Most már nem fogytak ki a beszédből. Ignácz kérdezte Konstancziától: ismeri-e azt a kráglis bárót ott a veres páholyban? azt az egyszerü tudóst ott az egyszerü páholyban? ezt a nagy férfiut a földszinten? azt a hires mazurtánczos divatlapszerkesztőt a zártszékben? (kinél jobban csak Ignácz járja a mazurt) stb. stb. De Konstanczia mindent ismert, mindent tudott, minden egyénre egy-egy szeretetre méltó kis rágalmazást ruházott, a mit Ignácz véghetetlen szellemdusságnak talált.

Lefolyt az idő, isteni mulatság között. Vége az lett, hogy Ignácz karon fogva kisérte haza Konstancziát. Haza érve, meghökkentek, hogy már otthon vannak. Megállottak. Mind a kettő szólani akart; de nem tudott.

„Náczi!“ kiálta fel végre a hölgy, karját kinyujtva.

„Stanczi!“ rebegé a férfi, a kar végének keztyűjét ajkához vonva. A „nagysád“ örökre számüzöttnek látszék. Rendez-voust nem határoztak; de más nap reggel Ignácz egy levelet kapott, melyről már fen tevék emlitést, s mely betűről betűre igy szólott:

„Tiszteltt kegyed, reszkettnek kezeim midőnn, tolho nyulok. Előszer történik életembe, hogy férfiuho irokk. De bátorságot vettem magamnak. Magyar Leány létemre valódi gyávaság volna tőlem bátorsággal nem birni. Vannak szomoru pillanataim, melyekbe az egész világtul busan, elfordulok, nem hijába mondja az én kedves Kövessy Kálmánom:

„Nem öl hiuz hiuzt, sem róka rókát Nem ejti meg: Vagytok hiuznál, rókánál, vadabbak, Ti emberek!“ (Oh ugy van!)

Gyönyörü sorok! Vajon tudja-é, kicsoda ezen Kövesy Kálmán? Oh ez nem uj, ez gyakorlott régi tol! Ne gyanicson azomba Kegyed czélzást az utóbi két sorba. Vannak az emberek között is dicséretes kivételek. Itt már czélzás van: vajon észre fogja-é kegyed venni? kiváncsi vagyok. Tulajdonképen nincs semmi irni valóm, hanem azért ne gondolja kegyed hogy csupán stylusomat akarom itt kegyednek bemutatni. Oh nem.

„Megátkozott a sors engem Kegyetlenül! Érző szivet dobott belém Átokjelül!“ (Hanem ezt csak Kövessy mongya.)

Máskor majd az én kedves Hiadoromból idézek egy pár sort, verseinek nagy részét leirtam magamnak, hanem ezt csak 4 szem közt mondom. Nem szeretném ha ő megtudná falusi magányában, hogy „főrangu hölgyével“ ketten vagyunk, a kik szeretytyük. Most olvasom a derék Schultz testvérpárnak (melyet személyesen is ismerek) derék munkáját: „A Szűz legszebb czélja.“ Van jövendője a magyar hölgyvilágnak is. Vajon emlékszik-e még kegyed a mult tél egyik báli alkalmával rajtam volt veres bársony mellénykéjü ruhára, a kit a „F. Divatlap“ képe után csináltam. Ma ujra megnéztem, abba voltam mikor kegyedet először megláttam. Boldog idők. Ha kivánja, megmutatom kegyednek egyszer. Álgyon meg minket a három Isten! Krancz Konstanczia m. k.

1) Utóirat. Ne haragugyon, hogy oly rosszul irtam, nagyon siettem és rosz a tollam. Konstanczia m. k.

2) Utóirat. Ma este 7 órakor Kasper tánczmesternél leszek a szélutczában Donerházba 2-dik emelet, tánczpróbán. De kegyedet hivatalos foglalkozásai fogják meggátolandani. Ugy-e? Stanczi m. k.“

Igy hangzott a levél, mely Ignáczot oly boldoggá tevé.

HARMADIK FEJEZET.

Náczi és Stanczi teljesen értik egymást. Nyilatkozatokra kerül a dolog. A történet folyama rohanásnak indul, mindaddig, mig ismeretlen tájakon egészen el nem vesz. Tapasztalni fogják e fejezetből az olvasók, hogy egyik legmegbecsülhetlenebb tulajdona sok elbeszélőnek az utolsó fejezetek irása, a befejezés és elnémulás.

Midőn Ignácz az egész terjedelmében közlött fentebbi levéllel szállásáról hivatalos óráiba rohant, már akkor el volt határozva lelkében, hogy azt nem mutatja senkinek, egész nap lementéig hallgatag, néma, komor és sötét lesz, és csak midőn az est közeleg s az ünnepies öltözködés órája megjelent, fogja enyelgően nyájasra szoktatni érzelme képviselőit, arczvonásait. Már akkor elhatározta, hogy szebb, kedvesebb, játszibb kedélyü levelet annál, mely az ő kezében van, soha senki sem olvasott. S ha igaz ama német közmondás, miszerint az ur Isten a szivre néz, nem pedig az orthographiára, lehet, hogy Ignácz nem ámitotta véleményével a világot. „Mennyi finom fordulattal teljes az – gondolá magában – és mennyire szeszélyes elmésséggel csattan a végén a meghivás! Oh, ilyenre csak hölgy, csak ő képes!“

Azt is elhitette magával, hogy ebéd után azonnal Kövessy Kálmánra adja magát, s kedvnyerésül, elmederitésül és meglepetésűl betanul belőle néhány strophát. Továbbá lelke minden erejével iparkodott a levélben emlitett veres bársony mellényü báli ruhára visszaemlékezni, melyben Konstanczia először látta Ignáczot; s az emlékezés annyiban csakugyan sikerült, hogy a ruháról ő is azt hitte, mikép az gyönyörü lehetett. Végre feltette magában, hogy esküdjenek bár össze ellene a világ minden principálisai és titoknokot tartó emberei: neki ez este hivatalos foglalkozása nem lesz. Igenis, nem lesz! sőt mi több, ilyenkor különben sem volt soha semmi dolga.

Hogy a várva várt est bekövetkezett, szükségtelen elmondanom. Mind a mellett, hogy Ignácz a délutáni időnek rá nézve rendkivül lassu haladásából már azt hitte, hogy az est csak másnap reggel fog Pestre érni, az est mégis megjelent szokott időben. Oh, de mit nem hisz el mindent a szerelmes ember!

A szélutczának egy második emeletében egy tánczmesteri, bocsánat! tánczmüvészi szállás várta vendégeit. Szállás alatt egy ajtót, két ablakot s ezeknek közötte egy sovány butorzatu szobát kérek értetni. A tánczmüvész ur is szobaur volt.

A szoba tetejéről lecsüggő vilárnak négy szál gyertyája közül még csak az egyik volt meggyujtva. Jele, hogy a vendégek még nem érkeztek meg.

Egy széken, mely a kályha és ágy közötti sutba volt beplántálva, egy bozontos szemöldökü, sörszinü öreg hegedűs ült. Jele, hogy a vendégek már itt lehetnének. A vén hegedűs ismeretes pontosságu ember. Fiatalabb korában, mikor még a pesti német szinházin floribus egymaga volt szinház a magyar fővárosban, az itteni zenekarnak volt tagja, hol trombitása, hol fagottistája. Most, öreg napjaira, midőn számos családja is van, a sörben is telhetetlen, a szeme is mindinkább gyengül, a német szinházból kimaradt s a fővárosi tánczmüvészek leczkéin rontja hegedűjét. Egy taktust tizszer is el kell kezdenie s ismét abban hagynia, mig a növendékek utána járni képesek. De már nagyon birja a szükséges phlegmát. Pontosságáról hires. Mikor a szobába lép, mindig akkor veri a hét órát.

Legelső, a ki belépett, Ignácz volt. Tetőtől talpig feszes ünnepi ornatusban. Ha lefestetné magát a műkiállitás számára: bizonyosan igy öltözködnék fel. Ignácz ugyan talán még soha sem volt e helyen; de lehetett-e Konstanczia szeszélyesen elmés meghivásának nem engednie? annyival is inkább, mert tudta, hogy az ily tánczpróbákon különben is minden tisztességes frakku „fiatal“ szivesen láttatik. S ő némileg ismerős is volt a tánczművészszel. Ez egyszer Ignáczot is felszólitotta sok mással együtt, csinálna neki egy ujonan feltalált magyar tánczának nevet. De nem minden ember dr. Bugát, hogy nem egy, hanem 40,000 uj szót csináljon. Ignácz sem csinálta meg a szót; hanem azért emlékezhettek egymásra, igy gondolkodék Ignácz.

A tánczművész leczkéi mint legmagyarabb szelleműek valának hirnévben gazdagok. Csupa magyar fiu, leginkább jurátusok és kereskedő segédek, tanultak tőle az otthoni esti előadáson; csupa attila s aranyrojtos nyakkendőből állott a tánczbeli viselet. Ezen finövendékei kedveért a derék és lelkes tánczművész néha napján hölgyeket is hivott meg, összeszokás végett: nagyrészt csupa német varró leányokat, ezen pesti grisette-fajt, melynek csacskasága azonban a magyar nyelv szépségeivel is igen hamar megbarátkozik.

Ilyen estélyek ünnepek voltak. Ilyenkor ki volt hirdetve, hogy a szoba ki lesz világitva, azaz: négy szál gyertya égend a luszterben, s hogy zene is lesz, azaz: a vén hegedűs elfoglalandja sutját a kemencze mellett.

Ignácz a félhomályu szobába érve, nehéz szivvel várta a történendőket. Az öreg művész azonnal szóba állott vele, a drága időn és inségen kezdvén a dolgot, mikhez hasonlókat – pedig már láthatja a tens urfi, hogy vén ember szól – de még soha-soha nem látott. A kenyeret 25 garason adják; a disznózsirnak fontja fölment egy forintra. Hallatlan uzsoráskodás! No hiszen lenne csak ő törvény és igazság – ugymond – majd megmutatná ő, hogyan kell a sok gazemberrel bánni. De a törvény és igazság más kezekben van, a mit fájdalommal vesz ugyan észre, de róla egyátalában nem tehet, stb.

A művész lelkesedése s komoly haragja mindinkább pirossá tevé arczát, mindaddig, mig egy hatalmas köhögés nem jött közbe, mely arcza szinét a lehető legnagyobb pirossággá fejleszté s veszedelmesen izgató szavait egészen elnémitá.

Egy álmos szolgáló vetődött a szobába, ki meggyujtá minden gyertyaszálát a vilárnak. És lőn világosság!

Ez alatt néhány uj vendég érkezett meg, köztök két ismeretes alak, két novella- és versiró, szóval költők, kiknek studiuma: élet- és emberismeret, az irodalmak és nyelvek használatba vétele nélkül. Studiumaiknak tánczpróbán, minden Palotára való kiránduláson, minden városligeti „népünnepen,“ különösen pedig a kávéházakban szoktak hosszu képekkel neki állani, s az összes hazát s boldogságát mindenütt vállaikon hordozzák. Buskorányi Márton volt az egyik, Kéjfohászi Mihály volt a másik. (A vezetékneveket, ugy látszik, magok csinálták, a keresztneveket a pap adta nekik.) Büszkén tekinte széjjel a két költő. Velök jött Zwieback Jenő, egy pesti német lapnak magyar ügyekben referense; tollának a tánczművész hire s kelete sokat köszönhet, a toll tulajdonosa a hir és kelet birtokosának nem kevesebbet. Értik egymást.

Nyilik ismét az ajtó. Jöttek a hölgyek, csoportosan tódult be a szépnem, mintha csupa szemérmeskedésből a házmesternénél várták volna be egymást. Mi azonban nem bizonyos. Velök jött néhány elegans boltsegéd, kik páholyba is beillettek volna. Ezek az őranyák szerepét viselék, minthogy ezen genreből a hölgyek között alig lehetett volna egynél többet kiszemelni.

A szépnem soraiban ragyogott Konstanczia is, kit Ignáczunk, képzelhetni, hogy sokkal előbb vett észre, mint mi. Elébe szaladt. Konstanczia el akart pirulni s ruhájára nézett le. Azon veres bársony mellényű ruhában volt, melyben – mint a levélben megirta – legelőször látta Ignáczot. Ez azonnal észre is vette a dolgot, s neki bátorodva szabadságot vőn magának a legszebb reményekre érezni magát feljogositva. Ezt ő ilyeténképen fejezte ki: a felső öltönyeket, a kalapot lekapkodta imádottjáról, miközben Kövessy Kálmánból e sorokat sugá fülébe:

„Mért busuljak én napestig Hasztalan? Tán azért, ha a nap elment, Este van?

Konstanczia észrevette, megismerte a sorokat, és boldog volt, mint Ignácz, mikor a bársony mellényt megpillantotta. Mikor két sziv eltalálja egymás titkos óhajtását, az nem is lehet másképen. Ezután a szerető pár összesugdozott holmit a beállandó tánczot illetőleg. Konstanczia e helyen nem volt uj jelenség, minélfogva bizalmassága az ismeretlen Ignáczczal aligha föl nem tünt a rendes tánczosok között.

Minden készen volt, s nyughatatlan, mint harczba menő bátor sereg. Az öreg hegedűs pengetni kezdé műszerét.

Csak a társaság lelke és locomotivja hiányzott, a derék és jeles tánczművész.

„Vajon hol maradhat oly soká?“ kérdezték itt-ott a szobában.

„Ne aggódjanak; bizonyosan valamelyik tánczleczkéjén késett el véletlenül“, igy világositá fel a dolgot az okos és szellemdus Konstanczia.

Már hinni kezdék átalánosan, midőn az ajtó rögtön nagy zajjal benyilik. S egy sovány kis ember, bokáig sárosan, homlokig izzadtan, tetőtől talpig átázva rohan be a szoba kellő közepére.

„Ah! eső esik! nincs esernyőnk!“ sikoltozának mindenfelé a megszeppent hölgyek.

„Megbocsásson nagyságtok! Jó estét, uraim és hölgyeim! Buskorányi ur, Kéjfohászi ur, és Herr von Zwieback, üdvözlöm önöket! (Kölcsönös kézszoritások.) Fogadják bókomat mindnyájan. Vigasztalhatlan vagyok, kétségbe vagyok esve, soha ily skandalum nem ért! Képzeljék önök, haza felé indulok, jókor indulok, hogy valahogy az itteni kedves, mondhatom, legkedvesebb tánczleczkémről el ne késsem, s alig érek ki a kapun, szakadni kezd az eső. Az eső, uraim! de ugy, hogy ilyen szakadást még soha senki nem látott. Becsületemre mondom! Iszonyu embarrasban vagyok az utczán. Mit csináljak? Visszatértem a házba, honnan kiindultam, s esernyőt kértem kölcsön. A hatvani-utczától egész idáig vert az eső, fiakkernek se hire se hamva sehol, s ime önök látják, mily deplorabilis állapotba jutottam! Oh hallatlan! Bocsánatot kérek. Tüstént készen leszek.“

S a derék tánczművész egy zugba szökött Minthogy más szobája nem volt, itt vala kénytelen sáros topánjait tisztákkal fölcserélni. A hölgyek közül egy sem nézett oda.

„Tehát, ha ugy tetszik, kezdjük. Musik!“ kiáltá a derék tánczművész, a mint felkészült.

Intés, taps, hegedűhangolás egymást követék figyelemébresztésül. Körbe állanak, a kik már összeszövetkeztek.

Buskorányi Márton, mint máskor is tevé, Konstancziát különbözteté meg, s feléje hajolván mondá:

„Kisasszony, szabad kérnem?“

„Köszönöm, már avandsirozva vagyok,“ felelt röviden a kisasszony.

„Már… avan… zsirozva van!“ csodálkozék Márton, kinek még soha senki kosarat nem adott. „Vajon kivel lehet?“ gyötrődék magában. Ignácz előállott. Ki az? kicsoda ő? kérdezték mindnyájan. Nem ismerte senki.

A körtáncz befejeztetett. Utána társalgó jött. Most Kéjfohászi Mihály próbált szerencsét a kapós kisasszony körül. Szóról szóra ugy járt, mint barátja. Ismét Ignácz volt a nyertes.

„De hát ki ezen ember?“ igy fakadtak ki már kissé hangosabban, a mint találkoztak, a kosaras tánczosok. Zajongtak, tomboltak és mérges pillanatokat lövelltek szerteszét, különösen Ignáczra. A derék tánczművész félni kezd, hogy jó hirnevü tánczpróbáit véletlen összekocczanások rosz hirbe hozandják, s az illetők felé fordulván, összetett kezekkel igy rimánkodik: „Buskorányi ur, Kéjfohászi ur, kérem, az Istenre kérem! kiméljék meg intézetemet. Nálam minden tisztességes embernek szabad bejövetele van!“

De az emberismeret után sovárgó költők már nem hallgatnak szóra, már boszu forr keblökben, már a legvégsőre vannak elszánva. Buskorányi ur Ignácz felé tart.

„Uram! egy szóra.“

„Tessék.“

„Uram, ön itt ismeretlen.“

„Itt? Talán nem egészen az,“ jegyzé meg a boldog Ignácz némi titkos czélzással a hölgyek közé pillantva.

„Értem; ön Konstanczia kisasszonyt érti.“

„Nem, oh nem, a világért sem – szerénykedék a fölfedezett gondolatu Ignácz – ő még nem ismer engemet egészen.“ (Épen akkor pillantott ide Konstanczia, és szemei elragadtatást sugárzának.)

„Uram! száz szónak is egy a vége – folytatá a bősz Buskorányi – egyenesen ki kell mondanom: ön vakmerően sérti a társaság illedelmi szabályait, ön minden tánczra előlegezi, vagy, mint ő mondja, avandsirozza a kisasszonyt; ez sehol a világon nem járja; uram, ki kell mondanom, ez vakmerőség, nem, több, ez… ez… szemtelenség!“

Az utolsó szóra, mely mint a villám csapott le, átalános zürzavar támadt a szobában. A derék tánczmüvész kétségbeesése tökéletes. Soha, de soha az ő tánczpróbáin ily botrányos valami nem történt; ha ennek hire terjed: egész életére tönkre van silányitva. A német lap magyar referensét, Zwieback urat kérve kéri, felejtse a mit itt látott és hallott, s addig nem tágit kérésével, mig ez meg nem igéri a felejtést. Hasonlóul rimánkodik azután az összes vendég sereg előtt. A hölgyek szétszaladnak s ijedezve suttognak a mellékpamlagokon. Néhányan irigylik Konstanczia szerencséjét, ki ennyi zavart volt képes okozni. A magyar érzelmü boltsegédek a feleselők körül publikumot képeznek s az erősebbnek látszó megtámadó javára mimikáznak, egyhangulag mondván: „Ugy van, szemtelenség!“

Ignácz jéghidegen állott meg, napoleonilag keresztbe font karokkal, s csak ezt mondta a megtámadásra:

„Legyen ön bárki: megvetem önt!“

„Hah! ismétlem – itt az egész tisztelt társaság előtt ismétlem – ön szemtelen!“

„Ön ismétli? Ismételheti miattam akár hetvenhétszer. Mindannyiszor higgadt természetemnek fogja ön köszönhetni, hogy közbe nem sujtok!“

„Mit? sujtani? ön sujtani akar? Ah ez brutalitás, ez több, ez sok! Tánczmester ur! vagy ő megy el, vagy mi maradunk!“

Konstanczia ekkor már fölszedé felöltönyeit, haza készülvén. Ignácz meglátta.

„Megelőz ön, uram, kérésével. Van szerencsém jó éjszakát kivánni. Isten önnel, tánczművész ur!“

Mentek. A szoba lecsendesült. A kalandszomjas Buskorányi hősi viselete megcsodáltatott, mit ő azonban igen természetesnek talált maga részéről. Az eltávozottakat kinevették s a mulatság folyama előbbi rendes medrébe tért vissza.

Ignácz csupa gondoskodás volt. A pitvaron a tánczművész kifeszitett esernyőjét kapta egyik hóna alá, a másik alá Konstancziát vevé fel.

Ut közben kevés szóváltás történt, de fontos. Az eső szép csendesen zuhogott a sötét utczákra, melyeknek csendébe e halk suttogások szabadulának ki:

„Stanczi!“

„Náczi!“

„Ön velem jött?“

„E kérdés!“

„Ön engemet igazán szeretne?“

„E kérdés! Hanem ugy látom, ön csak fölém tartja az esernyőt, mig önmaga egészen megázik!“

„Oh, mi e csekély viz ahhoz képest, mit önért gyönyörmosoly között akármikor szivesen eltürnék! Önért, ha kell, akár a dusvizü Dunába is ugrom!“

„Ah, Náczi! Nem, én nem kivánok ily áldozatokat senkitől, különösen öntől nem! Istenem, mi boldog vagyok!“

S itt azután egymást érték a vallomások. Mire haza értek, már el voltak egymásnak gyürűzve.

S mióta ismerem őket – pedig régi dolog már – azóta mindig el vannak jegyezve. Szerelmök mindig ugyanaz; de a fő dolog, az összekelhetési lehetetlenség, Ignácz szobaur részéről szintén ugyanaz. Nagy kiváncsisággal lesem az összekelési napot. A derék honfi és honleány szorgalmasan olvasgatják Kövessyt s a divatlapokat, s élnek a verseknek, hazának és emberiségnek (ez az ő phrasisuk), mert másnak nem élhetnek (ez az én észrevételem). Honszerelmesek, mert más nemü szerelmesek csak távolról lehetnek.

„MAGYAR DOLGOK KÜLFÖLDÖN.“

(Humoreszk.)

Szegény tatár!

Vörösmarty.

Népes társaság volt együtt a teremben.

Én épen azon napon érkeztem meg Magyarországból s még nem volt időm a nyárilakban egybegyűlt vendégseregnek külön mutattatni be magamat. Midőn beléptem, a házi ur, ki már napok óta birá Pestről ajánló levelemet s kivel mindjárt megérkezésemkor volt találkozásom, felém irányzá jobb karját, mondván: „Herr von Kaján, igen hires magyar iró!“

E néhány szó volt oka minden szerencsétlenségemnek.

Rettenetes bemutatás! Ötven akadémiai rendes és levelező megirigyelhetett volna érte, de nem volt érkezésem kifogásokat tenni ellene. Nem is tehettem róla. A házi ur alkalmasint a pajtáskodó ajánló levélből meritette rólam való merész tudományát, s most figyelmet kivánt ébreszteni nem annyira irántam, mint vendégének minősége által önmaga iránt. Polgár volt.

A bemutatásra néma bókok s kurta bókocskák hajlongtak felém itt is, ott is, amott is, s mialatt én mindezeket közbejáró, hosszas, kitartó bókommal iparkodám megelőzni vagy felfogni, ut közben egy alakon akadtak meg szemeim, melyről hamarjában nem értem sem többet sem kevesebbet megjegyezni, mint azt, hogy: gyönyörü! Az arczból pedig két oly mágnes tapadt rám, hogy megakadt bókomat alig birtam további körütjára inditni, tán épen azért, mert vas akaratom volt azt tenni. S a körutat alig végeztem be pillanatommal, már ismét ott voltam, honnan az előbbi perczben oly nehezen tudtam kigázolni. S ez még nem lett volna nagy baj, többször megesik ez gyarló emberen minden veszedelem nélkül; aggasztóbb volt rám nézve, hogy ama két szem is oly valami örvendetes meglepetéssel veté reám pillanatát, mintha e gondolat lakott volna benne: „Végre rá találtam!“

Mi szörnyü könnyelmü ember az az öreg ur! gondolám magamban szép csendesen.

Asztalnál ültünk. Inkább szenvelgései, mint szükségei közé tartozott e körnek, mint sok másnak, hogy irodalmi s politikai tárgyak felett folyt nagy részben a beszéd. Már csak velem együtt megérkezett hirem iránti tekintetből is bő részt kelle abban vennem, a mi különben ily dilettáns társaságban nem volt volna nehéz feladat, még egy igazán hires magyar iróra sem, különösen a mai világból.

A fenczimzett gyönyörü arczczal, ámbár nem átellenében, hanem vele egy sorban ültem, gyakran találkoztam a fejek, nyakak és vállak hézagai között. Lelkes figyelemmel hallgatott, midőn szólék, s szemeinek minden villanása egy-egy biztató felszólitás volt. Ismeri-e a nyájas olvasó a veszélyt, mely támadhat, midőn egy… egy… szóval egy épen olyan hölgy, minő Lina volt, azt kezdi értésünkre adni, hogy nem tart épen – fabakternek?

Ebéd után a társaság kénye-kedve szerinti tömbökké alakulva, majd ismét egyesekre bontakozva járt fel s alá a nagy kert árnyaiban. Engem egy tudvágyó férfikör karolt fel; de itt csakhamar elfáradtam a Magyarországról képzelt csodabogarak irtásában, elváltam a politizálóktól s szivarom kék füstjével ballagtam a fasorok között egyedül. Elgondolkodtam, mi kedves tanyám lesz nehány napig, mig megkezdett utamat tovább folytathatnám.

Egy kanyarulatnál két hölgyre bukkantam. Közöttök azon különbség volt, hogy ámbár mindkettővel alig két órája, hogy találkoztam legelőször életemben, az egyiket még csak egyetlenegyszer, a másikat már számtalanszor láttam. Nem tehettem róla, de ugy volt. Lassan haladtam nyomukban, mint a büntetés, de épen oly bizonyosan.

Hozzájok érve, sokat adtam volna egy nagy kezdő betüért, melynek kényelmesen utána bigyeszthessek egy hathatós mondókát. Rendes körülmények közt ez nem nagy mesterség; de nincs szegényebb lélekállapot, mint az, midőn hires embernek hirében áll az ember. Most érzém, mi könnyü volt ott szólani, hol igy indulhattunk neki: „Tekintetes karok és rendek!“

Szerencsémre nem volt szükségem hosszu fejtörésre. Épen oda érkeztemkor az egyik hölgy (azon egyik, ki a másikat egészen elfogyatkoztatta szemem elől) rögtön a sétaösvény melletti gyepre pillant. Valami ártatlan camomillát (melyből, ugy hiszem, a herbateát készitik) vesz észre, s elhiteti magával, hogy az gyönyörü egy virág, s hogy neki azt birnia kell.

És az a karcsu derék már meg is hajlott, s az a keztyűs kis kacsó már ki is nyult, hogy leszakaszsza. Lehetett-e, kérdem, e készületeket tétlen nyugalomban néznem?

Ott termek, mint a gondolat. Leszakasztom s átadom azt a sárga virágszált. Legalább egy pár szó nélkül ez természetesen véghez nem mehet. Ő édes meglepetést nyilvánit, én meg szerencsésnek érzem magamat, mindketten pillanatokkal inkább, mint phrasisokkal.

S az én boldogtalanságomnak komolyabb initiativája megtörtént.

A mint estve magamra maradtam s szokás szerint megfordultak elmémben a nap eseményei, ugy vélekedém, hogy egy árva herbatévirágot nem ok nélkül tépet le száráról s tűz fel kebelére az ember; továbbá: hogy apróságok gyakorta igen nagy dolgokat maszkiroznak; s elvégre: hogy csakugyan rettenetesen könnyelmü ember az az én gazdám. Természetes, hogy csak későre alhattam el.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem szükség bővebben mutogatnom, mely időben történt, a mit regélek. Öröm és zajongás éve volt, gyermeki boldogság ütött sátort innen is, tul is a Lajtán.

Reggel volt. A tegnapi nap férfiai ott állottunk a kertben a hűs forrás körül, külön külön poharainkkal. Harmattól nedves lábaink s a kezünkben lévő hegymászó botok bizonyiták, hogy bár a nap még nagyon alant jár, ma már kiki hosszabb kirándulásból tér haza. S a hegy-völgyek mászásában felébredt szomjunkat ugyancsak altattuk a szikla kristály nedvével.

Csekély távolságra tőlünk, egy félre eső ösvényen a tegnapi két hölgy bukkant elő, kiáltóbb szinű reggeli öltönyökben, nagy szalmakalapokkal, mint látszott, szintén messzebb sétáról haza térőleg.

„Bon giorno, signora Lina!“ kiálta fel otthonias bizalommal egy piros pozsgás, jókedvü öreg ur, kiről annyit már tudtam, hogy a természetet imádta, nagyon szeretett volna olaszul beszélni, s most első volt, ki körünkben a nőket észrevevé. „Örvendek, hogy annyira elfáradtak!“ toldá meg gonosz malitiával, de már nem olaszul.