Part 12

„Még egy személy! No kinek tetszik?“ kiáltá a bakján felnyult kocsis, s szemeit körüljártatva nagyokat csettentett suta ostorával.

„Megálljatok!“ rikolta egy körülbelül 28 éves bájos hölgy az alagut torkolatából.

„Megállj! Praenumerirt!“

A mint e nő karját előre terjeszté, keze tövén egy arany karperecz látszott fürdeni a nap sárga sugaraiban.

A hölgy a kocsinak nevezett buzahombár, alias: szuszék hátulsó részén nyitva tartott ajtaján föllépett s a még üresen lévő zugba betelepedett. Szemeinek izzó állapota s keblének vakitó fájdalma volt oka, hogy észre nem vevé a fiatal embert, ki átellenben ült a hason szerkezetű zugban.

Én pedig ugy veszem észre, miképen olvasóim előtt e két alak szintén nem egészen ismeretlen. Mi tűrés-tagadás benne, biz az egyik Béla volt, a másik Irma.

Mi váratlan és meglepő találkozás!

Irma végre nagy nehezen elhelyezkedék a kocsiban, suhogó ruházatának tömegével, s körül kezde tekinteni szemüvegével a tág kocsiban. Fészkelődései közben reátalált hágni sarkával a fiatal Béla tyukszemeinek egyikére.

Ez felriad, felpillant. Irma is rá pillant a napernyő alól.

„Hah! mi ez?“

„Hah! mit látok?“

„Hah! való-e ez?“

„Hah! álom-e ez?“

„Igen, igen! ez mind való!“

„Nem, nem! ez nem lehet álom!“

Szükség-e mondanom, hogy a két érző kebel e rövid, de mindent kifejező kölcsönös nyilatkozatok után azonnal egymás nyakravalójába rohant, melyeknek csokorredőiből csak ritkán, mint egy-egy eltévedt holdvilági hang, búgott kifelé e pár szó: „Angyala mennyországomnak! Mestergerendája keblemnek! Oda kün ebédelünk ugy-e, a zöldben?“ stb.

A viszonlátás kéje kit ne kábitott volna el még valaha? S azon komoly lelkületü férfiunak, a fiatal óriásnak, kinek mély érzelméhez hasonlót még nem érzett ember, tulságos elolvadásán, reménylem, ásitani nem fog senki. Oda volt ő egészen.

Elragadtatásában kikapja oldalzsebéből a „Nemzeti Ujság“ egyik közel számát s az ölelés közben, átpillantva kedvese hóvállain, üdvkáprázó szemekkel olvasni kezdi a lelkes fekete betűket, melyekben annyi komoly és való érzelem, annyi átviharzott lelki szenvedések martyrkinai nyilatkoznak rendesen. E lap rendkivül dicsekhetett Béla rokonszenvével, min, ugy hiszem, szintén nem fog csodálkozni senki.

Ezalatt a Laszlovszky-majorhoz ért a bárka. A lovak megállapodtak, a kertsövény körül ácsorgó fiuk kinyiták a kocsi ajtaját, és ekkor vevé észre a boldog pár, hogy ki kellene szállania. Ugy is tőn, fájdalmas szivvel bár, de nem volt mód benne, tovább is a kocsiban maradhatni. Valamennyi utasa continensre lépett, s a kefés fiuk által megtisztitva, ment kiki, merre kedve tartotta. A boldog pár karra fűzte egymást s haladott fölfelé a Zugligetbe vezető uton, a nélkül, hogy tulajdonképen tudta volna, hová és minek megy? De hiszen nem elsők ők, kik igy járnak az élet utain.

Utánok mintegy 15–20 lépésnyi távolságban azon két nőalak lépdegélt, le nem vonva róluk figyelmes pillanataikat egy perczre is, kik a kocsi előrészében is jelen voltak s kiknek egyike átláthatlan sürűségü fátyolt viselt. Egymás között nem szóltak semmit, csupán a fátyolozott hölgy mormoga egy izben ilyfélét: „Itt az ideje, hogy ezen czudar, elbizott népet valóra ébreszszük valahára!“ Egyébiránt menés közben gyakran meg-megrángatta egyik a másiknak ruháját, mit kölcsönös titkos figyelmeztetés jelének kérek vétetni.

Ut közben valami jutott eszébe Bélának.

„Ugy, igaz! hát miért nem jöttél a kirendelt órára az alagutba?“

„Igazság! most jut eszembe, hát ön engem ily csufosan tudott rászedni?“

„Kicsoda? micsoda? hogyan?“ E kérdések egymást űzék most. A mikre meg is jöttek azután a kölcsönös felvilágositások épen olyformán, mint ezt a dolgok állásáról immár tudósitott olvasóim akármelyike tenné önmagának. S ha netalán találkoznék valaki, ki minderre azon észrevétellel lépne fel ellenem, miképen a két boldogságraktárnak ezen kérdezősködések kissé későre jutának eszébe, annak csak azt felelem, hogy ha ő is kissé meggondolná azt, miképen elszórtabb natio nincs a föld kerekségén, mint a szerelmesek, hogy ezek épen nem tudják, mit kérdezzenek, mit beszéljenek elébb, s hogy nálok holmi „logikai egymásután“-nak plane nincs sem hire, sem hamva; ha mindezt meggondolná azon valaki: bizonyosan nem jőne engem haszontalan észrevételével háborgatni elbeszélésemben. Ennyit szerény válaszul. Ha kell, többet.

Elég legyen csupán a szerető pár kölcsönös felvilágositásának eredményét elmondanom, mely röviden abból állott: 1) hogy elismerték, miszerint könnyelmüek valának a rendezvous helyének meghatározásában; 2) hogy a budai alagutnak két ágra épitése szerelmi találkozásokra nézve a legveszedelmesebb institutió; s végre 3) hogy egymásnak kölcsönösen megbocsátának, s kebleikben ismét a régi boldogság ütötte fel sátorfáját.

E közben mindig tovább haladtak a kövecses gyalog uton, melynek partjait zöld gyep s különnemü fatörzsökökből kinőtt lombozatok szegélyzék be, részint pedig be is árnyazák. Kapjak-e az alkalmon, s beszéljek-e a természet szépségeiről s alkotója iránti legmélyebb hódolatomról? Oh, én nem szólok. Mert meg vagyon irva régen, hogy legvalóbb, legmélyebb érzemény és szenvedély az, mely nem nyilatkozik szavakban. Innen van, hogy a magyar nemzet költői, kiknek nagyobb része minden karácsonyra ir egy verset, oly kimondhatatlan mélységgel éreznek.

S oh, mint üdvezült egymás birtokában az anyatermészet zöld ölén s Irma jótevő napernyője árnyékában a két szerető sziv! Párbeszédöket pontról pontra követnem nem lehet, de nem is szabad. A ki vőlegény volt már avagy menyasszony, ugy is fogja tudni, mit beszélt szive tárgyával egy nappal a lakodalom előtt; a ki pedig nem volt még sem egyik, sem másik: annak kivánom ugyan, hogy segitse Isten minél elébb e zöld ágára az életnek, de annak nem mondhatom el a szerető pár lakodalom előtti beszédeit.

A két rejtélyes nőalak folyvást követte lépteiket.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Tehát ott valál és csupán és kizárólag engem kerestél, Irmám, te szende bimbóm?“

„Kit mást, mint önt, Béla ur, önt, tisztelt barátját az erénynek?“

E szavakat mondák, midőn a Fáczánhoz vezető gyaloguton csaknem azon helyre érének immár, hol – köztudomás szerint – egy 4–5 lábnyi magas s csaknem ilyen széles barlangnyilás ásit az utra.

Béla, a mennyire rövid karjainak hatalmában állott, átkarolá Irmáját s figyelemmel kisérte ajkainak minden lehelletét.

E pillanatban bizonyos belső megrázkódás jelei valának észrevehetők a szelid Irmán, azon rázkódások, melyeket rendesen e közönséges szóval fejezünk ki: csuklás. Mintha az égnek tüzes nyila vágott volna Bélába, ugy állapodott meg rögtön, még tüzesebb nyilakat repitvén meredő szemeiből Irmára.

Épen ekkor értek az emlitett barlang nyilásához.

„Hah! mi ez? jól hallottam-e? Hallga!“ és rémitő fülelésnek indul a fiatal óriás. „Hallga! most, most, és ismét harmadszor… Oh szörnyü felfedezés… ha ha ha ha! Ne neked, bizalom, odaengedés, hit, vallás, elolvadás! Ide jöjjetek mind, mind kiket férfiaknak nevez a világ, ime itt nézzétek a csalfa kigyót! Ugy van, kigyót! csakhogy a kigyó sziszeg csupán, de te, te undok asszonyi teremtés, te csuklol, csuklol, csuklol… Oh, e szó őrültté tesz!“ Itt megragadja egyik kezével izzó homlokát, a másikkal Irmát szoritja karon oly erősen, hogy ez nagyot sikolt fájdalmában.

„Ugyan mi lelt, édesem? Roszul érzed magadat vagy mi?“

„Roszul érzed magadat? – kiálta fel keserűen az áldozat – Oh, csak gunyolódjál, csak kaczagj, viperafajzat, kit, mint fiát a pelikán, szivem vérével tápláltalak én. De tréfához most nincs idő. Mondd, kicsoda a kárhozatnak azon fia, ki téged a jelen perczben emlegetni merészel? Emlegetni, mondom! Csuklásod azt nyilvánvalóvá teszi. Szólj!“

Irma nem tudott magához jőni, részint a véletlen és csakugyan erős csuklás, részint a bámulás miatt, s csak e pár szót mormolá fogai között: „Kincsem, nagy szamár vagy!“

„Mi volt ez? Már most szakadj reám, mennybéli boltozat! Veszsz tehát pokolba…“

S már-már meg vala gyilkolandó az ártatlanság áldozatát; de e perczben ére oda a két félig ismerős rejtélyes nőalak, kiknek egyike Bélát, másika Irmát ragadá karon és nyakon. Egy pillanat mulva mind a négyen ben valának a barlangban.

Ha gyufát hoznak vala magokkal, talán a sötétséget is eltávolithatták volna. A két szerető kábulva rogyott le a sötét kövekre.

„Elbizott czudar nép!“ kezdé a lefátyolozott halálfő, Botrány Eszter grófnő: „halljátok a végzés szavait. Régen kellett volna meglepnem titeket e titokkal, mit csak mi ketten birunk itt: én, és e dajka, kit „Rodonyai ur“ igen jól fog ismerni.“

„Ismerem,“ rebegé Béla.

„Elmondom tehát, figyeljetek. Azt hiszi az ur, hogy az ur az ős Rodonyai család ivadéka?“

„Hizelkedem magamnak,“ válaszola elkékülve a fiatal óriás, s keblét régi gonosz sejtelmeinek egész tábora lepé el.

„Ime tehát itt e pergamen, folytatá a szörny, s előmutatá „egy nemét“ a devalvationalis rovatnak: ez meg fog önnek magyarázni bővebben mindent. Én csak igen röviden adom elő tartalmát.“ S mindnyájan hallgatának, miként a csendes völgy hallgatja éjfélnek idején a bagoly huhogásait.

„Nagy ég! mit fogok hallani!“ kiálta Béla s fél térdre ereszkedett.

„Mit? Bizony meglehetős borzasztóságot. Nyargaljon tehát kissé vissza emlékezete paripáján a közel multba. Tudni fogod, fiatal óriás, s tudja az egész világ, hogy a tavali nyáron számtalan szerencsétlen árva vármegyei atyánkfia követe el népvándorlást Magyarország fővárosán keresztül jobb hazákba. Inség, nyomoruság űzte őket. A karavánnak egyik kiegészitő része egy hitvány kis talyiga, mely elébe két fiatal óriásszerű ló volt fogva, a fővárosi utczák zajában elvesztve eszméletét, egyenesen a váczi utcza szegletén levő műárus-bolt csinos kirakatainak ment neki, bezúzva rudjával a szekrénynek egy-két ablaktábláit, tönkre silányitva egy pár csinos festvényt. A talyigában három személy ült: a dult keblü atya, az anya, s egy kisded csemetéje a családi élőfának. Az utczai botrányra tömérdek nép gyűlt össze. Az árvaiak rimánkodtak, jajgattak, mert erszényök a kárpótlást nem birá meg. S a nemesszivű műárus, a nyomortól megindulva, el is határozá csakhamar agyában, hogy a kárt önmaga téritendi meg magának.“

„Oh, kinjaim vihara, ne rángasd szivem feszült hurjait!“ kiálta Béla, s hangja mindinkább haldoklott.

„A kis fiut, ki a szekérben siránkozott, egy jelen volt nemeskeblű magyar nemes, tekintetes nemes nemzetes és vitézlő Rodonyai Jakab ur, több tekintetes vármegyék főfő táblabirája, stb. kéré ki magának a szülőktől, s azonnal meg is vásárlá tőlök, daczára minden ősiségnek és zálognak, örökre, akkori közép becsáron, három ezüst huszason. Azután haza viteté, s ugy nevelé a jámbor agg legény a csinos kis Jankót, miként saját gyermekét neveltette volna. E társnőm itt dajkálkodott fölötte,“ s rá mutatott azon nőszemélyre, ki vele együtt jelent meg a barlangba s kit e történet folyamában már láttunk a fiatal óriás házi butorai között.

„Oh, halál, mit mosolygasz felém oly keserűen?“ kiálta fel a mindinkább roskadozó. „De nem, nem! légy férfiu, Béla! hallgasd tovább! Kérem, tovább, kérem!“

„Nem sok hallgatni való van immár hátra. Az árvai családapa ugyan tovább hajtott szekerével, nem tudom, hova; de az anyát, a különben még fiatal erőben levő derék személyt, én fogadám magamhoz szolgálatomba, bizonytalan időkre.“

„Mi, micsoda? jól hallottam-e?“ reszkete Jankó.

„Ugy van, ugy. Én házamba fogadtam őt; eleinte jól is viselte magát, nem sokára azonban neki adta magát az életnek, kalapot, fátyolt, suhogó ruhákat, karpereczeket kezde viselni, s oly kisasszonynyá fejlődött, hogy az egész világ leányomnak hivé öt. Utóbb – mint te legjobban tudhatod, Jankó – nyilvánosan, szemem láttára, saját házamban a szerelem plátói epedéseinek is helyet engede szivében. Ezt többé nem szivelhetém. Attól tarték már, hogy lassankint engem is kitúr a házból. S én ez elbizott, hálátlan népet meg akarám büntetni.“

„Irgalom! irgalmazzon, asszonyom! A hölgy nevét kérem!“ kiálta Jankó, még egyszer fél kézre ülve az elátkozott barlangban.

„A hölgy épen itt van. Neve tulajdonképen Hancsa, ő azonban Irmának szereté nevezni magát.“

„Irma, ah!“ ezt oly élesen sikoltá el Jankó, hogy illendő leirását hijába kisérteném meg, azután összezsugorodott tökéletesen.

„Mit hallok! te, fiam? te, édes kedves kis Jankóm! Zatraczeni!“ sikoltá, ha lehet, még élesebben a bájos Irma, jelenleg Hancsa, s anyai érzelme egész erejének szabad működési tért engedett.

De néma és puszta lőn a barlang. Nem szólott benne senki, csupán a csalódás keserves érzelme rázkódtatá meg dobogásával időszakonkint a barlangot, miközben a két ördögi nőszemély metsző nyihogással nyilatkoztatá ki kárörömét.

Az ál Béla még egyszer és utoljára nyitá fel szemeit.

„Irma, Hancsa!“ szóla alig hallhatólag, s ugy tetszék, mintha mérlegelné e két szót: „oh, Irmám! te csupán anyám volnál, oh, te csak és csak anyám vagy, egyéb semmi!? Nem az fáj keblemnek, hogy kikoptam az ősi Rodonyai-családból, hanem csak az öli meg életemet, hogy te – szende bimbó – kizárólag – és csupán – anyám vagy! Meghaltál, szenvedély; meghaltál, Béla; halj meg tehát te is, Jankó!“

A hektikus pirosság, mely képén tündöklött, sápadt halálszinben ömlött el egyszerre egész testén, s a nagyszerü remények tanyája, a fiatal óriás, elpusztulva romokba dülve hevert anyja és a semmiség ölében. Ő nem volt többé. Exspirált.

A két vigyorgó sátán még egy pár léghasitó kaczajt külde ki magából, azután megtelve diadalérzettel, visszaballagott a Laszlovszky-kerthez, ott kocsiba ültek s Pestre robogtak.

A Nemesis sürü por alakban repült utánok s nem hagyandja el őket talán soha, mig Pesten tartózkodandnak.

Irma, alias Hancsa, beljebb ballagott szomoru szivével a Zugligetbe, s okulva a történteken ismét egyszerü szolgálóvá szegődött egy hegyi majorba. S a ki nem sajnálja a fáradságot, meglátogathatja a szerencsétlent, s megláthatja, mi csüggedetlen buzgalommal feji ő minden hajnalban s alkonyatkor a major teheneit.

Éjfelenkint meg-meglátogatja kétszeresen kedves Jankója sirhalmát, melyet csak egyedül ő maga ismer széles e világon.

Oh, nyájas olvasóim, ilyen szomoru az élet!

A HONSZERELMESEK vagyis: IGNÁCZ ÉS KONSTANCZIA.

ELSŐ FEJEZET,

melyben szerző feleslegesnek tartja óvását kinyilatkoztatni az iránt, mintha jelen czikket az Ignácz és Konstanczia név iránti gyűlölet iratta volna vele, mind a mellett, hogy e két emberi nevet teljes életében soha ki nem állhatta. Kéretik is a világ valamennyi Ignácza és Konstancziája, hogy ezen sületlen vallomást néma megvetésökre méltassák. Annál inkább ajánltatik azonban minden leendő apa és keresztapa figyelmébe. A fejezet kezdődik egy ismeretlen faluban s végződik a fővárosban. Czime lehetne: „A szobaúr.“

Mi szép az ébredő természet!

A reszkető szürkület, a méla derengés, a bomladozó fellegek, a ragyogó hajnalpir, az arczbőrt hivesen simogató fris fuvalom, a kitörő első napsugár, mely csillogó reggeli pongyolát ölt a káposzta zöldeskék levelein álmodozó kövér harmatcseppekre, a kapu nyikorgása, az álmos szolgáló egyhanguan halk seprőrángatása a tornáczon, a verebek csattogó csiripelése, a bárányok rezgő bégetése, a juhász füttyentése, a lóistáló tombolása, tüsszögése, abrakropogtatása, a kolomp kongása, a kanász kürtriadása, a gazda perlő pattogása a ház küszöbén s ugyanannak bodor füstölése a pipaszár végén, a tüzről pattant gazdasszony csengetyühangja, melyre a házküszöb elé tipeg a ház barom-fiatalsága, köztök a bugó galambok, éhgyomru mohósággal kapadozva fel a szakajtóból közéjök szórt magvakat, a nyitott ajtaju konyha tüzhelyén ünnepies buzgalommal lobogó lángok sustorgása, az őrkutyák szájrepesztő nyujtózása, a bámész ökröknek, a gazdaság ezen kérődző journalistáinak (honneur au propre métier! castis omnia casta!) lassu elvonulása a járom négyszögébe, s mindezek mellett és körül az Isten reggeli dicséretére ébredett nagymáminak remegő orrhangon ömledező buzgó éneke: ah, ez mind oly szép, oly bizalmas, oly kedélyes!

S mind ezt minden falusi ember sokkal jobban tudja, látja és érezi, mint egy fővárosi rideg falak közé vetődött toll leirhatná, mely mióta a lud hátáról leszabadult, amaz előszámlált s vele rokon természetébredési élvekben nem is részesült.

Nem is ezeket akarám leirni. Én némileg ellenkező uton járok; de én is azt mondom:

Mi szép az ébredő természet!

S ezt a falu ellentétében, a fővárosban, s a falusi családi lak ellentétében, egy pesti ház ajtóin s ablakain belül akarom fölkeresni.

De nem fogom egy egész pesti ház életének apró rejtelmeit feltárni. A mystèrek irodalmát szaporitani én ugy is későn jönnék.

Egy ház Pesten! Pesten csak uradalom, de egy ország volna falun, ha oda helyeznék, különösen miután Budapesten is csaknem szintén az. Király benne a házi ur, népét a lakók teszik. Rangosztályok benne az emeletek. Ki többet, ki kevesebbet, de mind az uralkodó önkényes kivetése szerint adóz, s pedig a nélkül, hogy országgyülés tartatnék, a kérelmeket kihallgatnák és számot adnának. Helytartó a házfelügyelő. Fejedelem és helytartó igen gyakran az ország határán kivül laknak. S ekkor, de különben is, az összes miniszterium, az egész végrehajtó hatalom a házmester kezében központosul. Közlekedési eszközök: a lépcsők, folyosók és ajtók; törvényszék: az udvari kut, hol a cselédség összeáll (a birák tehát nem ülnökök, hanem állnokok), itéleteket mondandó az ország nagyai és kicsinyei felett egyaránt szigoruan és kiméletlenül. Határbeli vámszedőt akarsz látni? Nézd a házmestert, mint nyujtja a 9 óra után elkésett lakos rézpénze elé rezes markát, s mint vesztegetteti meg magát, ha a contrebandot észre nem akarja venni. Rendőrség? Ez rendesen nincs. E tekintetben Házország hasonlit Magyarországhoz, hol rendszabályai még az agarász egyletnek is vannak, de a rendnek szabályai és ősei még mindig csak eszmében élnek. A mit egyszer egy utlevélkutatást már tul a rendén megunt angol utazó Budapesten kimondhatlanul becsületes és comfortable dolognak talált kinyilatkoztatni, s a mely nyilatkozatnak azután ugy megörültek Magyarországon, hogy mai napig is szabadon sétálhat bele minden galicziai zsidó és würtembergi sváb. Létezési kényelem dolgában már régen tulhaladtuk nyugat civilisált népeit.

De folytassuk merész képzeletü országos összehasonlitásunkat.

És van börtön is a házaknak országában. S e börtönök az udvarra néző és nyiló hónapos szobák.

Mennyi lelki kint, mennyi szent akaratot, mennyi szabadságvágyat zárnak magokba e tömlöczök! Mennyi fiatal és ép lelki, testi erő sorvad el bennök észrevétlenül, felhasználatlanul! Mi természetellenes a helyzet, melyben e börtönök lakói sinylenek!

Pillantsatok be, kérlek, egy ily udvari szoba magába vonult, társ és család nélküli, sötét lakójához, ismerjétek meg a természet utjától eltért mai századnak gyermekét, négy fal közötti életküzdéseiben, örömeiben és fájdalmaiban. Mi kisszerüek azok, mi gépiek, mennyire illőek egy börtön rabjához! De ezen rabok, mint talán minden rabjai a világnak, a reményről, boldog jövőről soha le nem mondanak, s a legmarczangolóbb tehetlenségi érzet mellett is a leggyönyörűbb tündéri álmokon keresztül szép jövőt látnak mosolyogni.

Pillantsatok be a pesti szobaurakhoz, ismerjétek meg otthoni életök ridegségét, ha ráértek, szép olvasónőim. És el fogjátok hinni, hogy az – mint az „Ördög részé“-ben mondják – „bizony czudar egy állapot!“

Mi is egy ily szobaurat keresünk most. Fel kell őt keresnem, hogy bemutathassam. A reggeli órákban legbizonyosabban találhatni otthon; de ha olvasóim e kora látogatást kissé röstellenék, inkább csak magam megyek, hű számadást adva itt utam eredményeiről.

Egy, a fővárosban, különösen annak minden közhelyein eléggé ismeretes szobaurhoz akarok betérni; otthonos életében fogom meglesni a hőst, kinek életéből egy reá nézve fontos időszakot akarok elbeszélni. Előleges jellemzéseül most csak annyit, hogy okvetlen ő is hasonlit minden más szobaurhoz, a mennyiben benne is egy egész „világnak szive ver“, s belőle is még minden válhatik, mert előtte a háziuraságig, földesuraságig, tudósságig és családapaságig – e négy körül forog az élet – még minden ut nyitva és érintetlen áll, s ezek közül még egyiken sem bukott el. S hogy ez utakon boldogulnia egy szobaurnak nem lehetetlen, mutatja a világ folyása. Magányos udvari szobák voltak minden valódi nagyranőttségeknek ringató bölcsői. Azt nem is emlitem, hogy még „nagy férfiu“ is lehet belőle, miután t. i. bebizonyult, hogy a legnagyobb emberek az udvari szobákba szorult, kevés pénzü osztályok kebeléből szakadtak ki.

Bemutatom őt, a természetnek ezen világos contrastját, fölébredésében. Korán reggel, azaz 7–8 óra tájban belépünk a háznak, melyben kiszemelt hősünk lakik, kapuján.

Kitelhetőleg csendes még minden. Aristokratikus alakokat, equipageokat, kráglikat, fejér nadrágokat és suhogó selyemruhákat a világért sem lehetne még látni sehol; csak a dolgozó néposztály van már ébren, legalább csak azt lehet még látni az utczákon. A ház kapuszögletében egy tejes kofa uralkodik letelepedve, czéklapiros kezekkel osztogatva a környék szobaleányainak és szakácsnéinak a hófejér habarékot, mely később barna vőlegényével, a kávéval, lesz összeházasitandó. Felhágunk a lépcsőkön, hol a lámpa már régen kialudt. Ezen észrevételre egyébiránt és valószinüleg a háznak mindazon lakója fakadt, ki éjfél tájban szokott haza vergődni, és szerinte a pesti szokásnak, sötétséget harapva s homályba fogózva szállásába betapogatni.

Fölérünk a második emeletbe. Itt kell lenni a szobának, melyet keresünk. Fen vagyunk a folyosón. Nem látunk egyebet, mint felettünk egy darab kék eget, köröskörül csupa falat, ajtót és ablakot, s alattunk egy keskeny, négyszögü udvart, mely fölülről nézve mély, mint a kut, s melybe – mint ezt azonnal észreveszszük – a folyosó vas korlátiról, föleresztett kutgém vedreként, egy unalmasan elégületlen és komor hosszu pofa bámul le egy zárt ajtó előtt. A paradicsom kapuja előtt őrködött s lángkardokat suhogtatott gonosz angyalok ilyenek nem voltak, az bizonyos; minők lehettek? az bizonytalan. Ezen cerberus aligha czélunkhoz nem vezet, aligha nem szolgáland utmutatóul a bejáráshoz, melyet keresünk.

Ki volna más, mint hitelező, ki az adós fölébredési pillanatára éhezik hajnal óta? igy fognak talán itt-ott okoskodni. Ha születése perczében minden véleményt nem tisztelnénk, megbotránykoznánk ez okoskodáson. Nem, az nem volt hitelező. Mi a hitelezőt, különösen az olyat, ki az ember ajtaja elé jár strázsálni, az életben sem szoktuk észrevenni, s ezt csupán és kizárólag aesthetikai izlésünk tulnyomósága miatt, mely a csunyát, utálatost minden áron kerüli, s csak a szépet, örvendetest keresi; szépirodalmi művekben pedig, mióta Kendey Géza és mások, váltóikkal, adósaikkal és hitelezőikkel egyetemben, oly szúrós koszorukat arattak, hitelezőkkel mulattatni egyátalában nincs elég bátorságunk. Az elkülönzött bejárásu zárt ajtó előtt unatkozó egyént kefékből, porzóbotból, seprüből stb. álló mozaik-quodlibet egészitette ki jobb lába szomszédságában a folyosón, és szobatisztogató inas volt, egyéb semmi.

A zárt ajtón egy kis fekete tábla van s ráirva e név: „Sodrony Ignácz ügyvéd és orsz. védegyleti tag. Hon található reggel 9 óráig, délután gyakran.“ A név alá ez volt irva nagy betűkkel: „Ki volt itt?“ S az ezen felirás által támadt rovat ban ismét a mult napi délutánon megjelentek különféle, változatos modoru kézvonásai, melyeket a csak éjfél tájban haza vetődő szobaur, immár Sodrony Ignácz ur, éjjeli nyugalmának tekintetéből, csak másnap reggel szokott tudomásul venni s kitörülni.

S ott olvassuk legfelül: „Uram! ez sokk! már harmaczor elpolontidani asz empert a derminussal! Nem jövek töbet. Maga lassa a tensur. S. Rosen…“ (A többi olvashatlan, nem tudni „thal, baum, berg, stein, zweig,“ vagy miféle más vég szótagot jelentsen.)

Továbbá egy másik kézirat: „Náczi! üssön meg a mennykő, miért nem tart itthon a fergeteg!“ (Név nélkül, minek titkát Ignácz ur hihetőleg érteni fogja.)