Part 10

„Már az ugy volt, instálom alásan. Ifju korom elzugott mellettem, s azon arányban, a mint az eltünt, s a mint napról napra inkább tanultam bele az olvasásba, növekedett keblemben a vágy: nagy emberré lehetni. Uram Istenem! érthetni csak az fog, ki az irodalmi dicsőségről álmodozott valaha.“

„Magam is iró vagyok!“ veté oda a termékeny szerző.

„Hál’Istennek! hogy már egyszer emberemre találtam: ön érteni fog. Érteni fog, ha mondom, hogy kávéházakba kezdtem járni, láttam s olvastam a még akkor virágzott „Tageblatt“-ot, „Spiegelt“, „Vaterlandot“…! És ismertem apámat, a becsületes szobapiktort, unokavéremet, a humoristikus boltoslegényt, sógoromat, az életet komoly oldaláról tekintő bukott greiszlert: mindezek és számtalan mások dolgozótársai valának a fentebbi lapoknak. S a vér ne buzdult volna fel ereimben? Irogatni kezdtem, s a mit irtam, azt kinyomtatták. De nekem többre volt szükségem. Magasabb, ragyogóbb czélokat kerestem…“

A sipládás fia éles hangu szuszogásaival tölté be a beállott szünetet, de az apa oldalba taszitá, s a szuszhuzam csendes léghuzammá változott.

„A nagykoruság emancipáló korszaka felé talpaltam. Rokonérzelmü barátokat kezdék keresni 1842-ben, és végre találtam azokat 1844-ben. Találtam hat lelkes fiatalt. Összejövénk és társulatot alakitánk, melynek egyéb apróbb czéljain kivül az volt rendeltetése, hogy hetenkinti összecsődülés által, a kávé- és theának pipázással vegyes szörpölése közben, a berlini és lipcsei irodalom számára megérjünk.“

A regényiró kételkedni látszott a mondottakon, s azt gondolá magában: „Régen lehetett, talán nem is igaz.“ Pedig igaz volt.

„Verseket irtunk és szavaltunk – folytatá az agg művész, és szavai a megbánás törődött hangjain folyának – ma Uhland, holnap Schiller, holnapután Goethe, Heine, Mathisson, stb. modorában raktuk verseink lábait, s az uhlandi, schilleri stb. lábak természetesen csak uhlandi, schilleri fejeket és szellemeket hordozhatának. Mert hiszen előttünk nem volt semmi is lehetetlen, s megszületék vala mindenikünkben azon meggyőződés, hogy a ki mindenkit utolér, csakugyan valamennyi között legelső. Bámultuk egymást, csodálta mindegyik önmagát, s bekövetkezett feloszlásunknak csak ez utóbbi körülmény volt oka.“

„Hát a kritika szavainak önök nem hódoltak?“ kérdé Ákos ur, csakhogy az érdekes társulat bővebb ismertetését hallja.

„Igen, mi birálatokat is irtunk egymás munkái fölött, mik között a legsujtóbb rendesen az vala, ha kimondtuk, hogy a munka „ez egyszer“ kissé gyönge, de a lángész még botlásaiban is érdekes és irójából még mindenesetre a nagy Germania irodalmi kutágasa válandik. S elvégezvén e kritikákat, neki feküdtünk a magasztos érzelmeknek, a lelkesedésnek. Előszedtük részint itt-ott elszórva megjelent, részint legszebb kalligraphiával füzetekbe rajzolt, még sajtót nem látott műveinket, és hangosan eldörögtük, és szép csendesen elnyöszörögtük azokat egyszer, kétszer, háromszor, végtelenszer, mindaddig, mig bele nem fáradtunk, s kiizzadt üstökökkel egymás nyakába nem borultunk mind a heten. S egymás fölibe dültünk, ki székre, ki pamlagra, ki asztalra mind a heten, és vizsgálat alá vettük egymás homlokát, szemeit, profilját, arczát mind a heten, s mindannyiban lelket, szellemet, kifejezést s a köznapitól elütő méltóságot fedeztünk fel mind a heten…“

„Az ön képében is?“ kérdé mintegy öntudatlanul e kérdésre fakadva Hondery Ákos.

Emlékeztetjük nyájas olvasóinkat, miképen a beszélő öreg ur arcza a legjámborabb werklis-physionomia vala.

„Hogyhogy? nagyságos uram! miért e kérdés?“ kérdé a még romjaiban is büszke lángész.

„Nem ugy értettem – csititá Ákos ur – csak tessék csendesen tovább folytatni, honfitárs!“

Az agg honfitárs egy rövid és bizonytalan jelentésü sohaj után ki volt engesztelődve, s oly mohósággal, mint börtönből kiszabadult ember, a ki már régóta lesi a kibeszélhetési alkalmat, kapott ismét szavakhoz.

„Hogy magamra térjek vissza, én különösen emlékező tehetség dolgában állottam felebb valamennyi szellemrokonomnál. Mikor ugy együtt merengtünk s jövendőnk tarka álomképei közé temetkezve, egymásra düledezve, egymás szeme közé füstöltünk, nem egyszer történt, hogy társaim egyike e szavakkal fordult füleimnek: „Mariskám! (mert az én nevem Mária) hány nyomtatási hiba van a Spiegelben megjelent czikkedben?“ Erre én legmélyebb álmaimnak közepette is rögtön válaszolám, hogy: „Tizenkilencz meg egy fél, édes Gottliebkám. Nyolcz sorban pedig a betük szine sokkal kopottabb, mint másutt.“ És Gottliebék mindig ugy találták, hogy a hazugság – legalább ily esetekben – nem mesterségem.“

„S mi tárgyuak valának leginkább ama czikkek?“

„Ugy hiszem, leghivebben jellemzem azokat, ha azt mondom, hogy vegyes tartalmuak valának. Nem nyilt meg Pesten uj szivarbolt, melyben én be nem jelentettem volna, hogy irni tudok, s hogy kiváltképen szivar-magasztalásokat szoktam irni a hazai középrend lapjaiba. S én, az igaz, mindenkor igen jó szivarokat is szíttam. Vagy ha öltönyeimet kissé megragadák az idők és divat körülményei, egy vagy más felküzdő szabóhoz tértem be en passant, megajánlám neki hivatalos szolgálatomat és ruhát szabaték magamra. A ruha ugyanazon időben lőn készen, midőn „ruhaszabás és Schneidermayer Vincze ur“ fölött irt „nehány szóm“ napvilágot látott. S a midőn külföldi notabilitások érkezének Pestre, én valék az első, ki hozzájok talpaltam, én valék szerencsés megmagyarázhatni nekik, mily nyomorult, elhagyott országba érkezének, s hogy mindamellett mily nagyszerü talentumok vannak benne véka alá rejtve. Boldogok valának ők, hogy kezet szorithattak velem. Megirtam rövid életrajzukat a helybeli lapokban, megemlitve benne magamat, őket, születési órájokat, s mindazon nagy dolgokat, melyek velök történtek s történhettek volna; s a mint eltávozának, elkisérém őket egész a gőzhajóig, s a magyar főváros falai között szerzett aratásból nehány árpaszem nekem is jutott osztalékul.“

„És ön ezt nem röstelé?“ kérdé Ákos ur.

„Már miért, nagyságos uram? Hát volt ebben valami röstelni való?“

„Nem volt, dehogy volt, csak ugy kérdeztem,“ igazitá ismét utba a könnyen más térre csapongható párbeszédet Ákos ur. „Hát nagyobb művekkel nem lepé meg ön a világot?“

„Sőt igen. Egy német röpiratot irtam ezen czim alatt: „A rántott csirke méreg. Éljen a gulyáshus!“ A könyv erősen kelt, de ellenem zuditotta a buda-pesti vendéglősök és pinczérek egész seregét. Pedig én ez által csupán a fővárosi közönség nemzetiség iránti érzelmeire akarék hatni. Nem volt más menekvésem, mint csakhamar uj röpiratot irni, melyben bebizonyitám, hogy „dehogy méreg a rántott csirke, méreg biz a gulyáshus!“ E munkám még jobban kelt az előbbinél, de ellenségem mind jobb, mind bal oldalon ugy nőtt, mint a gomba. Minden felszólalásom a legnagyobb malitiával találkozott: nem értettem, uram! letorkoltattam, uram! Ellenem támadt mind a rántott csirke pártja, mind a gulyáshus emberei. Egy a világirodalom történetében páratlan vállalaton törtem fejemet. Németország szellemét akarám a magyar szellemmel összeházasitani. Képzelje, uram, nekem esett minden, magyar és német egyaránt; az összes hazai lapirodalom kezelői megtagadák e házasságtól az egyezést, az abból származandó gyermekeket mindegyik magáénak akarván neveltetni. Megbuktam… A roppant munkából alig jelenhetett meg egyéb a roppant hirdetéseknél… Erkölcsi agyonlövetésben szenvedtem.“

A sipládás fiának az apja elhallgatott és zsebkendőt keresett oldalzsebében könyeinek letörlése végett, bizonyos okoknál fogva azonban ez egyszer zubbonya ujjasával kénytelenittetett azokat felfogni. A regényiró is olvadozott, de a sipládás fiának nagy bensőséggel előadott szuszogásai mindinkább hortyogásokká szilárdulának.

„Fölkerestem fentemlitett rokonérzelmű bajtársaimat – folytatá a szünet elmultával az agg bajnok – az 1846-ik év egy tavaszi reggelén. „Barátim,“ szólék hozzájok, és szavaim az öntudat büszkén száguldozó hangjain robogtak elő: „barátim, Isten veletek! Láthatjátok, hogy e világ nem az én világom; itt nincs tenni való, itt süketek a fülek, vakok a szemek, itt nem virit honorárium. S az óriást tyúkólba még nem zárta senki: oh az én karjaim szebb, nagyobb világ után terjeszkednek ki. Adieu, barátim! Jön idő, mikor e hálátlan nép büszkén fogja mutatóujját felém, eltaszitott fia felé, terjeszteni. Adieu, Vaterland!“ Szükség-e mondanom, hogy vágyaim, ábrándjaim, ideáljaim képei közé ekkor tolakodott fel a legóriásibb nagyságban – Germania? Oh, jött-e valaha ön szive, uram, sebesebb dobogásba e szó hallatára: Germania?“

„Nem emlékszem világosan,“ szépité a dolgot Ákos ur.

„Ugy nem is beszélek sokat, ön ugy sem értene. Ugy hivém, hogy nekem nagy jövendőt várni Germania virányain több jogom van, mint akármelyiknek azok közül, kik ott látták meg először a napvilágot. Oh, mert én tudtam, hogy senki sem próféta a maga hazájában. S én, ki egy szabad nép kebelébőli származás, s az ujság, ritkaság érdekét magamon hordozám, ki mindenütt genialis külsőt, affectált és természetlen sentimentalismust valék képes felmutatni, én a német népségek között biztos szerencsére számolhattam. És kiindulék a nagy utra. Pozsonyban tartottam az első humoristicosatyricus akadémiát, a „Pressburger Zeitung“ által előlegesen bemutatva a közönségnek. De a közönség nem jött. Nem csodálkoztam rajta, belül valék még hazám határain. S e hazában még akkor a művészet, a szellemi nagyság iránti méltánylás és fogékonyság leginkább csak az ingyenjegyesek tenyereiben találtatott.“

„Bizonyitja az akkori pesti német szinház krónikája,“ jegyzé meg Ákos ur, hogy régiségbuvárkodásának némi tanujelét adhassa. De az agg lángész rá sem hallgatva tovább folytatá:

„És a birodalom fővárosába érkezém, és oh…“

S most nehéz sohajok emelkedének a sipládásapa kebeléből. Hátra tapogatott a sipládásfiu után, ki háta mögé telepitett fejjel legmélyebb álomba temeté eszméletét.

„Oh, hol vagy, Ingomárom?“ kérdé, s a mint hátra nyult, tenyerébe a vaksors a szundikáló kis Ingomár Jaromir Mária fényes orrát hullatá, a ki apja tenyerét felriadása első perczében collegialis sipládagyerek ellenséges érintésének álmodván, meg nem kopott fogaival nagyot harapott rajta. A visszarántást, rövid felvilágositást s az azonnal kibékülést kiki képzelheti magának.

Ákos ur a szomoru inség daczára is alig állhatta meg, hogy ne nevessen.

„Jöszte, Máriám, édes fiam, jövel, „te pelikán szerelem gyöngye!“ folytatá a mult idők embere, s szinte hallatszott, mint lepé el keblét a kedélyesség. „Születésed előtti boldog korodra kell emlékeznem, mikor te még – oh elfog az érzés, az öröm és fájdalom! De hiszen te nem voltál még akkor oka örömemnek, nem is lehetsz tehátlan oka mostani fájdalmamnak. Bocsánat, uram, bocsánat egy öreg ember kitöréseinek!“ és ölbe kapá a cserebogár-fejet és könyükkel áztatá.

„Oh folytassa, kérem!“ zokogá a lágyszivü regényiró.

„Igen, folytatom. Adj erőt a folytatáshoz, szent költészet, mely ifjukori napjaimban oly gyakorta háborgattál! Bécsben még föl sem léptem, a mint ott mulatásom első vasárnapi délutánján, kutyaként kisérő nemzetboldogitási, hir- és pénzszerzési ábrándjaim társaságában, kisétálék a Praterbe. Tudja ön, uram, hogy ez a Prater az, minek a pesti városligetnek kellene lenni?“

„Tudom.“

„Igen, tehát ide gyalogoltam én, és oh, kérdem önt, uram, tehet-e arról a fiatal ember, ha szivnyugalomfosztogató országos gondjait üstökön ragadják emberi érzelmeinek pandurjai s azt kiáltják elébe: „Hóó! megállj! hátra az agarakkal!“ tehet-e arról, ha a szív megfelejtkezik magáról, a midőn feltalálja üdvkéjmámorbáj-édenjátszimosolytavaszsugársohajképzelte ideálját!? Engedelmet, ez németül van gondolva: nem tudom, ha vajon…“

„Értem!“ mondá Ákos ur, s visszagondolt egy pár, 1846-iki csinos nyelvü magyar versiróra.

„Rövid leszek, nagyságos uram. A Praterben sétáltam. Egy terepély hársfa lombjai alatt egy nő ült. Kezében hárfahangok, ajkain énekdallamok nyugovának, majd fellázadva, majd szeliden ömledezve. Nem beszélek sokat. Oh, szép volt e nő, szép, mint „a harmatcsepp csókja az élet zöld levelén,“ mint „a kékség lehellete;“ és szivem elkiáltá magát: „repülj föl, föl a légbe!“ Huszonhat éves voltam… Bocsánat, hány éves ön, uram?“

„Harminczkettő,“ felelé a regényiró, s meg nem foghatá e kérdés szükségességét.

„Ugy meg fog ön engem érteni; igen, ön ért engem: mert oh, melyik 32 éves ember ne lett volna legalább egyszer életében 26 esztendős!“

„Igazság!“ mondá Ákos ur, pártolni bátorkodván a sipládás vakmerő állitását.

„A nő, kit megpillanték, a természet izlésének a szó legteljesebb értelmében becsületére vált. Ott ült ő a hársfa lombjai alatt…! Hurjainak s ajkainak zenéjére a Prater szabadon legelő őrei közül mintegy 29 darab körébe csődüle, nyakon bámulván őt és az andalitó zengzeteket. A többi állatokat, kik körülállák, nem is emlitem. Csak azt mondom, hogy én is ott állottam. Szellemem jobb része lágy ájulásba rogyott. Huszonhat éves voltam, uram!“

„Bizony már benőhetett volna akkor feje lágya,“ gondolá Ákos ur, de nem mondotta szája.

„A hárfamüvésznő megszünt zengedezni; csend lőn; egy távol werkli hangjai emelgeték csupán a percz ünnepélyét; vadul regényes állapotban reszketett bennem a fiatal sziv. A hölgy fölemelé szemeit rám, fogytam, olvadtam, perzselődtem. Nem állhattam ellent, leereszkedém egyik térdemre melléje.

„Mi a neved, angyalom?“ kérdém először is, és keze szára után nyulék.

„Az enyim?“ kérdé ő, szintén először, s kezembe fekteté kezét.

„Igenis, a tied, oh, a tied…“

„Az én nevem Genoveva Afanazia Thekla,“ mondá ő.

„Fogsz-e engem szerethetni, édes Genovéva Afanázia Theklám?“ kérdém én.

„Tégedet?“ kérdé ő, s rám nézett egy pár szemmel, melyeknek párját, becsületemre mondom, még az akkori pesti német szinház choristánéi között sem láttam soha.

„Igenis, engemet!“ állitám én, s melléje ülepedém.

„Foglak,“ mondá ő.

„Igazán? édes Genovéva Af… stb.“

„Bizony Isten, igazán! te kedves, te szelid ábrándozó!“ erősité Genovéva.

„Végem volt. Szerettük egymást. A hölgy hollófürtei felém fordulának és sötét árnyat vetének érdekes czitromképemre, szemem szemébe, lelkem lelkébe tapadt.“

„De hát nemesebb, magasabb vágyai?“ kérdé Ákos ur. (Meg kell jegyeznünk, hogy Ákos ur a fentebbi eljegyzési vallomásnak a sipládás szájában csak azért engedett oly szabad folyást, mivel az kétszeresen érdeklé őt, ki nehány hét mulva szintén össze vala kelendő a literurától visszavonult s most dusgazdag aradmegyei birtokos, Degré Alajos egyetlen leányával, a bájos Degré Jolánnal.)

„Oh, én megfeledkezém mindenről – felele savanyu arczczal a sipládamüvész – felejtém Alemanniát, felejtém magas vágyaimat, és mindent, mindent: mert ama perczekben elhitetém magammal – miről magányos óráimban gyakran álmadozám – hogy az ember tulajdonképen csak arra van teremtve, hogy párját keresse s találja e földön, s vele boldog egyszerüségben, lágy kenyér és kemény viz társaságában, élje le hátralévő napjait. De oh, én siralmasan bántam meg fiatal tüzű, s mégis szamár tettemet!“

„Hogyhogy? szamár…“

„Igen, szamárságomat. Vak szerelmem csakhamar örökre kötött össze Genovévámmal, ki az ifjuság és kellem mindenható istennőjének tetszett a hársfa lombjai alatt. Nem akarom önt soká fárasztani beszédemmel. Fájdalom! elég hamar megtudám, hogy az imádott holló-fürtök ragasztékok, a piros arczok mázolékok s a gömbölyü tagok pótolékok valának. De össze valék vele kötve örökre, szöknöm nem lehetett. Csakhamar paprikajancsi-féle szinpadot nyerék nőm apjától, egy lerchenfeldi komédiástól, hozományképen. Ehhez kelle nyulnom; éles hangom, bő olvasottságom, tapasztalásaim és saját számos dolgozataim igen nagy hasznomra valának e művészetnél. És hires valék Bécs környékének minden búcsu-ünnepélyén és a Praterben. Végre megvénülvén s ez iparágból kiszáradván, visszagondoltam hazámra s – 1846 észtermésem szerint itélve – a művészetnek itteni számtalan, parlagon heverő, mivelő kezekre leső pusztáira. Werklit szereztem, s egész családommal leérkeztem Pestre, épen az napon, midőn a – mint hallám – Lisznyai Damó Kálmánt temették nagy halotti pompával.“

„Igen, ő benne halt ki egyik ősfaj, melynek itt-ott felásott több csontváza fölött napjainkban oly nagy fejtörésbe kerülő szemlélődéseket tartának tudósaink, soká nem tudván elhatározni, az emberek mily osztályához tartozhattak tulajdonképen eleven korukban, miután minden ily egyes csontvázra ki volt faragva e szó: Universal-genie. Családjával, mondá ön?“ kérdé tovább visszatérőleg a sipládást.

„Igen, uram, azon hölgy, ki szerény sipládámat kinozza jelenleg az udvaron, erőtlenül, alig hallhatólag, ez az én Genovévám.“

Ákos ur lenézett az ablakon, s ugy tetszett neki, mintha felöltöztetett paszulykarót látna egy kis ketrecz elé szurva, mozdulatlanul.

„Ez pedig itten egyetlen örökösöm – folytatá az agg bajnok – sokáig gyümölcstelen családi élőfa késő és fiatal csemetéje, fiam, Ingomár Jaromir Mária. Hol is vagy, Maris?“

A sipládás fia ismét aludt és hortyogott, miközben egyik keze, mely nagyon hozzá volt már szokva apja ölelgetéséhez, ennek tátongó csizmaszárába enyészett el. Végre megtalálá az apa a fiu gubancs fejét s bemutatá Ákos urnak.

Mintha biz ő azt már nem látta s meg nem nézte volna azelőtt!

„S minőnek találá ön ujra Pestet?“ kérdé a ház ura.

„Jaj, édes nagyságos uram, másképen áll itt a világ, mint én képzelém. Nem hiszek szememnek, nem fér a fejembe, a mit látok és hallok. Hajdankori rokonérzelmü barátimat nevökről sem ismeri senki. Az akkori s azóta feltünt magyar irók pedig mind Dárius kincseivel birnak; köztök legelsők – mint hallom – Czakó és Obernyik, kik épen a mult hónapban vették meg együtt Tolna megye egész határát. A müvészet pedig annyira haladt ez országban, hogy minden pesti werklis már gőzsipládákat használ. Én nagyon elmaradtam. Ide érkeztemkor a honi pártolásával akartam itt magam iránt jó véleményt gerjeszteni, de már a komáromi várszinház költője, Jókai Móricz (kihez ut közben szintén betértem) figyelmeztetett, hogy ne bolonduljak, mert az ilyeseken a mai időben már fen nem akad senki, miután azok számára, kik ezt nem teszik, bizonyos veres tornyok már ugyis több helyen vannak az országban, miknek hiját nagyon lehete érezni 1845-ben. Árván maradtam, uram, éltem vége napjaira… Oh, uram, észkáprázás és szivbolondulás: ezek a fiatal ember mételyei!“

A sipládás fiának az apja elhallgatott, azután nagyot sohajtott, felzavará fiát és felkelt ülő helyéből.

Ákos ur tökéletesen ellágyult, de azért mégis némi öntudatlan örömet érze szivében. Miért is ne érzett volna? Az orvos örül, ha beteg testhez jut; a regényiró örvend, ha dult lélek tárja fel előtte titkos történetét.

„Még egyet, polgártárs! Hogy hivják önt?“

„A nevem Joseph Mária Besenstiel, nagy jó uram.“

„Lehetetlen! A név nem egészen ismeretlen előttem, olvastam valahol. Bizonyos lehet ön benne, hogy ön és neje számára nem sokára helyet szerzendek valamely aggok intézetében. Fiát illetőleg pedig gondoskodni fogok, hogy okosabban vezéreltessék a világ szinpadára, mint apja. No no, ne hálálkodjék ön; meghiszem, meg, hogy áldott egy ember vagyok, csak ne rohanjon ugy reám, még eltöri kedves pipámat. No ne vinnyogj te is, Mária. Menjenek, addig is e kevés pénz.“

Mintegy 30 garas lehetett, mit Ákos ur a két szerencsétlennek, előlegesen, kezébe nyomott. Azután nem tekintve zokogásaikra, hálarebegéseikre, kitolá az ajtón.

A lépcsőkről egy rebegő szózat hangzott fel: „Az Isten áldja meg a magyar irókat!“

A sipládás fia elvezeté a sipládás fiának az apját.

Ákos ur pedig nekiült a regényirásnak, és a regényirás szerelmes gondolatainak ide s tova röpkedése daczára is képzelhetlen gyorsasággal haladt.

E regényben lesz megirva a jelen ábrány hősének halála is.

FIATAL ÓRIÁS.

(Magyar titok vagyis hazai rejtelem.)

Mi csöpp s mi okos! Duzsárd.

(Magyar pogány hitrege.)

ELŐJÁTÉK,

mely nem tartozik ugyan szorosan a dologhoz, de mely még sem arra való egészen, hogy csupán lapot töltsön és honoráriumot szerezzen. Történik egy hirlapiró szobájában. Nappal.

Nem régen történt, a mit röviden el akarok mondani.

Dél felé járt az idő. Miként ez időben rendesen, ugy akkor is hirlapirói trónomon, egy becsületes szalma széken ültem, melyről a fővárosi bérkocsisok, naplopók és tolvajok stb. országának nyilvános ügyeibe szoktunk beleszólani. Pillanatom iróasztalom zöld posztóján hevert. Nem akarom ezzel azt mondani, mintha ezen emlitett szalmaság és zöldség hatással szoknának néha lenni azon előttem fekvő papirszeletre, melyre tollam fejemnek kiáradó gondolatait egyenkint vezetgeté által.

Kopogást ugyan nem hallottam, azonban egyszerre nagy szelet hajtva benyilik szobám ajtaja. Ha dicsekedni akarnék, azt mondhatnám, hogy legényem, a gazember, valami közel eső kocsmával cserélte fel ezuttal előszobám unalmas magányát; azonban meg vagyok győződve, miképen legényem ezen vétkes kötelesség-mulasztását ugy sem hinné el senki. A benyilt ajtón tehát, minden bejelentés nélkül, egy feketén öltözött szőke uri ember lépe be. A mint belépett, mindjárt gyanitám, hogy vagy házas, vagy özvegy, vagy pedig még nőtelen ember. Mert oh, a kit az élet vihara ugy meg korbácsolt, mint engem és fájdalomdus számos „fiatal iró“ barátomat: az nem mindennapi tapintattal bir az emberek belső jellemének azonnali átpillantásában!

A szőke ur kezében finom nádpálcza, szájában égő fél szivar vala; egyébiránt csinos fiu volt, s akárki is érdekesnek nevezhette volna, ha ugy tetszett neki. Magam is első tekintetre azonnal szerencsémnek kezdém tartani, hogy szerencsém lehete hozzá.

Fölemelkedtem üdvözletére s házi sapkám után nyulék. Tekintetem kérdőleg fordult feléje.

„Soh’se fáradjon – szóla hozzám – csak tessék élni a kényelemmel: inkább fölteszem én is kalapomat s folytatom félbeszakasztott szivarozásomat.“

Valami fiatal iró lehet, gondolám.

„Ön el van foglalva – folytatá – nem fogok sokáig alkalmatlankodni.“

„Oh, kérem, tiz sorral több vagy kevesebb, nálunk nem tesz semmit,“ biztatám az ismeretlent.

„Mindegy, rövid leszek,“ szóla határozottan. „Köszönöm, nem ülök le. Csupán ezen iratokat akarom önnek átadni, melyeket csak azért hoztam el magam személyesen, hogy teljesen biztos lehessek azok kézrekerülésében. Egy novella ez, mely egészen a mai kor igényei szerint készült, s azon modorban, melyet mai beszélyiróink nagy része szintén követni látszik, de teljesen még egyik sem ért el mind e mai napig. A novella mellé egy levél van mellékelve. A levelet tessék elolvasni, s a beszélyt átküldeni Frankenburgnak. Évekig foglalkoztam a külföld szépirodalmával s éltem az életet, hogy megtudjam: mi az élet? Studiumom gyümölcseit most akarom legelőször előtálalni. Ugyanazért önre nézve is egészen közönyös annak tudása: ki s mi vagyok én.“

„Épen nem vagyok kiváncsi,“ gorombáskodám felzavartatásombam.

„Önhöz fordultam kérelmemmel, ki, mint látszik, némi viszonyban van az emlitett szerkesztővel; ámbár, mint hallom, ön is az insurgensek sorába lépett.“

„Hová, instálom?“ kérdezém.

„No, azon 10 tagból álló insurrectióba, mely egy ideig nem irand divatlapokba.“

Valami vén iró lesz, gondolám magamban.

„Ah, elménczség! Ön elménczkedik is?“ kérdezém.

„Szoktam. Tehát ujra kérem önt, hogy e novellát közölje az Életképekben. A mit erre nézve még el kellene önnek mondanom, azt bővebben olvashatandja ön a levélben. Isten önnel!“

„Részemről a szerencse!“ kiáltám utána.

Ez után ismét beállott szobámnak normális állapota. Csendesen tovább akarék irogatni, de meg nem állhatám, hogy belé ne pillantsak a nagyreményű ismeretlen talentum levelébe. Lelkem is hizott bele, midőn a következőket olvasám:

„Sok jó napot e sorok olvasójának. Hadd szóljak egy pár szót az olvasó közönség nevében és érdekében. Iró nem vagyok, a közönséghez tartozám én is számos esztendeig. Ennélfogva kivánatait, igényeit senki jobban nem ismeri, mint én. S igazi örömmel látám, hogy mai iróink ezen igényeknek mindinkább eleget tenni iparkodnak. Tudják ők, hogy holmi mindennapiságokat, locus communisokat már ma nem szeretünk. Jól teszik, ha minél több uj és frappant helyzeteket, ha soha nem látott jellemeket és soha nem hallott dolgokat teremtenek. Bölcsek, hogy erejök utolsó megfeszitésével is eredetiek akarnak lenni.