Part 1

PÁKH ALBERT

HUMOROS ÉLETKÉPEI.

KIADTA

A KISFALUDY-TÁRSASÁG.

PEST.

NYOMATOTT AZ „ATHENAEUM“ NYOMDÁJÁBAN.

1870.

EMLÉKBESZÉD PÁKH ALBERT FELETT.

Olvasta a M. T. Akadémiában 1870. nov. 7-kén

GYULAI PÁL.

Nehány perczet, egy rövid fél órát akarok szentelni derék társunk, Pákh Albert emlékének, ki már majdnem négy év óta sírban nyugszik. Későre teljesitem e kötelességet, de nem ok nélkül. Szoros barátság fűzött az elhunythoz s tizenhét év óta résztvevő, majdnem mindennapos tanuja voltam szenvedéseinek, s halála után is nem annyira az iró pályája foglalkoztatta lelkemet, mint a hű barát és szerencsétlen ember emléke borult szivemre. Pedig e szószéket, Tekintetes Akadémia, nem a baráti érzelmek, nem az egyéni szenvedések, hanem az irói küzdelmek és dicsőség rajza illeti meg. Ime oka késedelmemnek. Azonban az idő nem könnyen enyhiti az erős emlékeket, s most négy év után sem tudok szabadulni amaz érzés felindulásaitól. Hijába akarom csak az irót rajzolni Pákhban: az ifju és nagyreményü humorista pályája csakhamar megszakad s egy beteg ember szenvedéseibe vész; a szerkesztő szakadatlan munkássága pedig ugy tünik föl nekem, mint egy fejlődésében megakadályozott iró küzdelme az elhagyottság és tétlenség ellen.

Valóban Pákh irói pályája nincs arányban kitünő tehetségével, s ez ellenmondást a magán ember szerencsétlensége fejti meg. Egy szenvedésteljes élet tárul fel előttünk. Husz évig hordozni egy roszul gyógyitott betegség átkos következményeit, s mégis teljesiteni, a mennyire lehetséges, minden kötelességet, melyet a hazafiság, fiui, testvéri szeretet és barátság előnkbe szab; remények és siker közt lépni az irói pályára, s egy pár mulva eltemetve minden magasb becsvágyat, a betegágy szenvedései s a szerkesztői asztal gépies foglalkozásai közt tölteni el az ifju- és férfikor legszebb éveit; lemondani az élet örömeiről, de nyugodtan hordani súlyát; a közélet munkása, a szülői ház vigasza, a baráti körök disze, felderitője lenni: ime Pákh Albert élete, a szenvedés és türelem, a lemondás és áldozatkészség pályája, melyre egy érző, de törhetlen lélek humoros derüje árasztá fényét. Nem szemlélhetni e pályát megindulás, a fájdalom és tisztelet megindulása nélkül, s midőn emlékét megujitom, ugy hiszem, nem csak a kegyelet, hanem egyszersmind az igazság sugallatát követem, ha az iró munkássága mellé oda rajzolom az ember küzdelmét is, ki egy eljátszott élet romjain még fölemelkedni képes, s ha nem lehet azzá, mire hivatva volt, vég leheletéig nem szünik meg hiven és sikerrel szolgálni a nemzeti müveltség ügyét.

Pákh korán lépett az irói pályára. Az alig huszonkét éves humorista és hirlapiró szokatlan figyelmet keltett, bár a közönség nevét sem ismerte, mert humoros vázlatait, melyek koronkint a Frankenburg „Életképei“-ben jelentek meg, Kaján Ábel ál név alatt alatt bocsátotta közre, s mint Csengery „Pesti Hirlap“jának dolgozó társa névtelenül irt. De annál ismertebb volt egyénisége az irodalmi körökben, s az a fiatal irói csoport, mely élén Petőfivel egy egész irodalmi forradalmat készült meginditani, szövetségesének tekintve, a jövő humoristáját üdvözölte benne. Mily hamar elhervasztá a sors keze e reményt! A fiatal humorista csak pályáját kezdhette meg, s három évi kisérlet után örökre elhallgatott. Azonban a várakozás, melyet felköltött, nem volt alap nélküli. A humornak nem egy eleme rejlett benne, sőt természete és jelleme alapját képezte. Senki sem volt társai közt oly kevéssé lyrai vagy szónoki természetü. Épen nem volt lelkes fiatal ember a szó közönséges értelmében. Mint ember és iró a nagyban vagy nagynak tetszőben ösztönszerüleg kereste az árnyoldalt vagy nevetségest, s a kicsinyben vagy kicsinynek látszóban könnyen tudott valami érdekest fölfedezni. Mélyen érző szivében erős szenvedélyek szunyadtak, de nem tudott se tisztán érzelmes, se tisztán pathetikus lenni. Egy ugy nevezett lelkes czikk, megható szónoklat, vagy komoly elmélkedés nagy megerőtetésébe került, s mégis, vagy talán épen azért, a legtöbbször szárazon ütött ki. De ha, mint rendesen, a tréfa, enyelgés vagy gunyor hangján fejezte ki örömét és fájdalmát, vagy szeszélyes fordulatok kanyargásán fejtegette eszméit, szellemének egész gazdagsága, kedélyének egész bensősége nyilatkozott. Élénk érzéke volt az emberi gyöngeségek, ugy a magáéi, mint másokéi iránt. Egyetlen éles pillantással észrevette az egyén vagy helyzet nevetséges, de egyszersmind jellemző oldalát. Jól tudta utánozni mások gondolkodás-, beszéd-, irásmódját, s egy-egy találó vonással vagy csak puszta elnevezéssel egész torzképet rajzolt. De a guny ez erős ösztönét szintoly erős emberszeretet mérsékelte. A kettő összeolvadt benne, mint ál nevében a Kaján és Ábel név, mint arczkifejezésén a kék szemek szelid fénye s az ajkak gunymosolya. E humorosért táplálták a körülmények is, melyek közt fölnevekedett, s mintegy kedvezni látszottak kifejlésének. Volt benne valami polgárias s ösztönszerü idegenkedés a táblabiróiastól. Szivében erős nemzeti érzés dobogott, nemzeti hiuság és előitéletek nélkül. Rozsnyón született 1823-ban, atyja evangelikus lelkész volt, szellemi tekintetben a wakefieldi lelkész másolata. A Szepességen nevekedett, hol a német müveltség és magyar hazafiság oly sajátságos vegyületet képez. Sopronban folytatta tanulmányait s az ottani magyar irodalmi társaságban ébredt föl benne a magyar irodalom szeretete. Majd Debreczenbe ment mint joghallgató s e nagy magyar városban mintegy magába szivta a magyar faj minden nemesebb hajlamát, de egyszersmind fejletlensége élénk és fájdalmas érzetét is. Korán megismerkedett az idegen irodalmakkal s a magyar közélet és irodalom benyomásai közé némi európai szellemet vegyitett. Az nem volt puszta véletlenség, hogy midőn 1845-ben, mint jurátus, Pestre jött, a „Pesti Hirlap“-nak lett dolgozótársa, s igy az ellenzéknek ahhoz a töredékéhez csatlakozott, mely nem sokat remélt az ősi alkotmány intézményeinek fejlesztő erejétől s az ujkori parlamentalismus jelszavait irta zászlójára. Ez eszmék feleltek meg leginkább hajlamainak és müveltségének. Hasonló ok vezette irodalmi pártállásában is. A Petőfi-körhöz csatlakozott, nem barátságból, bár Petőfinek ő volt legrégibb s áldozatra legkészebb barátja, hanem izlése irányánál fogva. Nem volt ugyan erős érzéke a magyar népies iránt, nem osztozott Petőfi politikai álmodozásaiban, nem örvendett, ha erőteljessége nyerseséggé fajult, vagy naivsága eget ostromló meghasonlásba tévedt; de a humoros kedély, a természetes egyszerüség, a szeretetreméltó őszinteség, mely tulajdonok Petőfi lyráját oly kiválóan jellemzik, teljes rokonszenvével találkoztak. Az angol humoristák voltak kedvencz olvasmányai, s épen oly kevéssé kedvelte a német érzelmességet, mint a magyar szónokiasságot. Örömest áradt gúnya szónokaink és költőink szenvelgése és dagálya ellen. Politikai iránya és irodalmi izlése egymással kapcsolatban voltak. Mig a politikai téren azok sorában küzdött, kik a régi megyerendszert a haladás akadályának s a szabadság gyönge biztositékának tekintették: addig az irodalomban a fejlődés táblabirói nyügeinek tartotta a sujtásos szónoklat uralmát, a felületes nemzeti irány szükkörüségét s az élet benyomásaitól el-elforduló ál idealismust.

Ily szellem lelkesitette a fiatal humorista és hirlapiró munkásságát. Humoros vázlatai majd mindenikében gúnyos czélzásokat vehetni észre elbeszélési modorunk ünnepies, czifrálkodó, szenvelgő sajátságaira. Sőt a „Fiatal oriás“ czimü műve nem egyéb, mint szatirája az akkor divatos magyar regények- és beszélyeknek. „Ignácz és Konstancziá“-ban egy ifjut és nőt rajzol, kik szépirodalmi lapjaink phraseologiájával táplálkoznak. Oly párbeszédet hallunk itt, melyet hűség és jellemzés tekintetében majdnem Molière „Précieuses ridicules“-je mellé tehetni. Pákh nem csinált személyeket rajzol, hanem élő egyéneket alakit át. Legkevésbbé sikerült vázlatain is érzik a benyomás közvetlensége. A legmindennapibb élet felé fordul. Hősei a legközönségesebb emberek: egy jámbor és minden szolgálatra kész instructor, egy városi érzelgő irnok, egy fontoskodó jurátus és szónokiasan szenvelgő udvarló. Mintha szatirát akarna irni beszélyiró társaira, kik nagyszerü hősökkel, óriás szenvedélyekkel birkóznak – és akaratlan humoristáva lágyul. Oly benső szeretettel csüng személyein, a látszólag érdektelenben emberileg annyi érdekest láttat, kedélye derültségével annyira megaranyoz mindent, hogy e felfordult világ elbájol, e jó bolondok iránt valódi részvétet érzünk, mintha bolondságukból bennünk is szunyadna egy kis adagocska. Mintegy tiz humoros vázlatot irt, melyeket soha sem szándékozott összegyüjteni. Kisérleteknek nézte, melyeket nagy művekkel kellene elfeledtetni, ha különben is el nem feledtetnének. Valóban kisérletek is, de egy kitünő tehetség kisérletei. Nem annyira magokban becsesek, mint ama körülménynél fogva, hogy előhirnökei egy humorban gazdag lélek fejlődésének. Azonban igy is van köztök egy pár, melyeket a legszigorubb kritika is méltányolhat. „Egy nap egy instructor életéből“, „Az irnok szerelme,“ „Ignácz és Konstanczia“ oly sikerült müvek, hogy irodalmunkban maig is e műfaj legjobbjai közé tartoznak.

Mint hirlapirót is humoros oldala tüntette ki. A „Pesti Hirlap“ fővárosi ujdonságait irta, mely rovat akkor politikai lapjainknak mintegy tárczáját képezte. Rövid rajzok a főváros politikai és társadalmi életéből, irodalmi és művészeti kisebb birálatok, könnyed elmélkedések és polemiák váltakoztak itt a szatira és humor hangulatai közt. E rovat soha sem volt olvasottabb, mint Pákh kezében. Mig társai vezérczikkekben ostromolták a kormányt s a régi megyei rendszert, addig Pákh ötleteivel szolgálta pártját s néha kitünő sikerrel. Történt a többek között, hogy egy megyei gyülésen nehány sorával megbuktatta a kormánypárt egyik vezérszónokát, mert a „Pesti Hirlap“ a gyülés folyama alatt érkezett meg, kézről kézre járt, s a hallagatóság oly nevetésbe tört ki, hogy a kigunyolt szónok nem folytathatta tovább beszédét és megzavarodva ült le. A „Pesti Hirlap“ dolgozó társai reformálni igyekeztek a magyar hirlapi stylt, kivetkőztették a megyei szónoklat sallangjaiból s európaibb formába öntötték. E törekvés Pákhban is támagatóra talált, a mennyiben az ujdonsági rovatba, hol eddig nehézkes szárazság, vagy elméskedő erőködés uralkodott, szellemet, könnyedséget és humort lehelt. A párt iránya mellett hiven szolgálta a nemzetiség, irodalom és izlés érdekeit. A guny nyilait legörömestebb szórta azok ellen, kik irodalomban és társas életben tulbuzgóságukkal veszélyeztették a nemzetiség ügyét, vagy a nemzeti irány és sajátság leplével fedeztek minden hóbortot és izléstelenségét. Csak némely pesti német iró civilisatori dölyfe volt ennél is kedvenczebb tárgya: ki nem fogyott a gúnyból, ha ostromolhatta e pöffeszkedést, mely oly lenézőn tekint a magyarra, s a német müveltség képviseletével kérkedik, melyhez egyetlen fövény szemet sem hordott.

Három évet töltött Pákh a hirlapirói izgalmas körben. Mint a fővárosi élet krónikairója jól ismerte Pestet; mint kellemes társalgó szivesen látott vendége volt a társas köröknek, s fogékony kedélye az élet tarka benyomásaitól pezsgett. Életkedve, humora, mely a legkülönbözőbb viszonyok között is fel tudta találni magát, szerencsét, boldogságot látszottak igérni; fejlődő tehetsége, mely az első kisérletek után nyomosabb munkásság, magasb czél felé vonzotta, mintegy biztositá számára a humorista koszorúját. Azonban minden máskép történt. Egy roszul gyógyitott betegség hervasztani kezdé életkedvét és feldulta pályáját. 1847 nyarán egy ausztriai vizgyógyintézetbe volt kénytelen utazni s ott töltötte az 1848- és 1849-diki éveket. Betegen, elhagyatva, hazájáért és családjáért aggódva töltötte napjait. A haza ügye elbukott, s atyja sok évi börtönre itéltetett. Hazája és családja romjain állott meg, midőn 1850 nyarán hazájába visszatért, maga is a mult idők romja. Egészsége még most sem állott helyre és többé soha. Eljátszottnak tekintette életét, de ugy hitte, nem élhet tétlen és még tehet valami hasznot. Nem a humorista koszorujáról álmodozott; többé nem tartotta magát irónak; se elég kedvet, se elég erőt nem érzett nagyobb művek irására; de tudta, hogy beteges állapottal is alkalmas szerkesztő lehet és e szomoru korszakban kötelessége szolgálni a nemzetiség és irodalom érdekeit. Még ez évben az „Ujabbkori Ismeretek Tára“ szerkesztését vállalta el, melyet 1855-ben végzett be. Majd 1853 elején a „Szépirodalmi Lapok“ czimü hetilapot inditotta meg. Sokszor napokig ágyában szerkesztett, egy kis zsámolyon dolgozgatva. Humora most sem hagyta el de csak társalgásában nyilatkozott; a mit irt, azok legtöbbnyire átdolgozások, forditmányok valának s a beküldött kéziratok javitása vagy átalakitása. Mindkét vállalatával gazdagitotta irodalmunkat. Az „Ujabbkori Ismeretek Tára“ hézagot töltött be, s kivált első kötetei becsesek, mig a közönség részvétlensége miatt, a kiadó sürgetésére, nem kellett összébb szoritani a vállalat eredeti tervét. A „Szépirodalmi Lapok“ kitünő erőktől támogatott folyóirat volt, s épen oly határozottan küzdött költészetünk nép-nemzeti iránya mellett, mint a mily erélylyel támadta meg kinövéseit. Csak egy fél évig állhatott fen, a részvétlenség miatt meg kellett szüntetni. Pákh a magyar olvasó közönségben oly jelenségeket vett észre, melyek mig egy részről szomoritók voltak, addig másfelől némi reményt keltettek, s egy uj vállalat meginditásán gondolkozott, mely inkább megfelelhet a változott viszonyok szükségeinek.

Valóban a forradalom után irodalmi viszonyaink sajátáságosak voltak. Az alkotmány eltörlése, a nemzetiség nyilt megtámadása s a mesterségesen germanizáló törekvések korszakában a társadalom minden osztályának fokozott erővel kellett volna támogatni az irodalmat. De az nem történt, s csak később láttunk e tekintetben erélyesebb mozgalmat, midőn politikai reményeink éledni kezdének. Majdnem 1859-ig az irodalom meglehetős elhagyottságban tengett; a müveltebb közönség száma mintegy apadóban volt. A politikai pártok némi kisérlet után, a censura vas keze miatt, oda hagyták a politikai lapok támogatását, mintha ily korban a politikai lapok csak a pártprogrammokért léteznének s nem a nemzetiség és irodalom érdekeiért s a nemzeti szellem fentartásáért. A régi conservativ és ellenzéki párt egyesülve csak egyetlen irodalmi vállalatot inditott meg, a „Nemzeti Könyvtár“-t, a régibb költők és történetirók gyüjteményét, de ezt is elhalni engedte. A bécsi lapok olvasása jött divatba, mert azok szabadabban irhattak. A közös veszteségben egyesült két politikai nagy pártban nem volt annyi lélek, hogy részvények utján egy politikai nagy lapot alapitson s az irodalom magasabb törekvéseit minden lehető uton-módon támogassa. A táblabiró, ki ma is csak politikai szempontból becsüli az irodalmat, hazafi-fájdalomba merülve, nem ért rá ily csekélységre. A müveltebb közönség számára irt folyóiratok és könyvek találkoztak a legcsekélyebb részvéttel. Ugy látszott, hogy e közönség napról napra fogy, de növekedőben van egy új, a társadalom alsóbb rétegeiből. Minden, mit e közönségnek irtak, részvétnek örvendett; azonban az irodalom e körében nyegleség és felületesség uralkodott, s oly hajhászata a népies- és népszerünek, mely sértette a jó izlést.

Pákh ugy hitte, hogy szükség van oly vállalatra, mely e két közönséget közvetitse, melyben mindkettő találjon valamit, mely ujdonszerüségével és olcsóságával nagy elterjedésre számithasson. Igy keletkezett a „Vasárnapi Ujság,“ melléklapjával, a „Politikai Ujdonságok“-kal. E két lap nem jelölt ugyan uj irányt se az irodalomban, se a politikában, de fontos mozzanat volt műveltségtörténetünkben, kivált ama szomoru korszakban. Oly nagy közönséget teremtett és növelt föl a magyar irodalomnak, minőt azelőtt encyklopedikus lap soha. Előfizetői száma mindjárt az első években az 5–7000-et felülmulta, s e szám később is inkább növekedett, mint apadt. S ezt leginkább Pákh szellemének és tapintanának köszönhetni. Megvetette az eddigi néplapok affectált népies hangját, s a világosságban, egyszerüség- és kellemben kereste a hatást. Az ismeretek terjesztését, a nemzeti érzés ápolását tüzte feladatául, lépcsőnkint emelve közönségét tartalom- és formában. Maga kevesett dolgozott lapjába, mindig névtelenül, s leginkább olyant, mire más nem vállalkozott; de bizonyos tekintetben ő irta lapja nagy részét. Számos iró és nem iró czikkét dolgozta át a lap szükségeihez alkalmazva, s nem egy irónak adott tárgyat és munkát, s mennyi mindent javitott egész a legkisebb ujdonságig. Mindenütt meglátszott keze nyoma, éltető szelleme. S mig a „Vasárnapi Ujság“ az irodalom érdekeit ily kitünően szolgálta, addig politikai melléklapja a legjótékonyabban hatott a nép politikai szelleme fejlesztésére. Ki egykor gunyolta a phrasisok uralmát s ostorója volt a szájas hazafiságnak, soha sem sülyedhetett oda, hogy a nép ámitója legyen, bár e szerepet nálunk még jeles irók sem szokták megvetni. Az elnyomatás szomoru korszakában leginkább a politikai tények tárgyilagos csoportositása- és magyarázatára szoritkozott, igyekezett a népben ébren tartani a nemzeti szellemet s áldozatkészségre lelkesiteni a hazafiság oltárán. Később a pártok küzdelmei között is megtartott bizonyos tárgyilagosságot, józan mérsékletet, s lapja a néplapok közt mindvégig az egyetlen maradt, mely többre becsülte a népet, mintsem puszta politikai eszköznek tekintse és hizelegjen gyöngeségeinek.

Tizenkét évig szerkesztette e két testvérlapot, sőt 1863-ban a „Magyar Sajtó“ szerkesztését is elvállalta.

A legfáradhatlanabb magyar szerkesztő egy beteg ember volt, s a ki a közszellemet ébreszteni, a csüggedőkbe reményt önteni igyekezett, maga felől már rég nem táplált semmi reményt. Folyvást és mindvégig betegséggel küzdött. Munkából és szenvedésből, szerkesztésből s a maga orvoslatából állott egész élete. De a humor geniusza nem hagyta el kedvencz gyermekét. Ott lebegett fölötte és szárnyaival födözte. Törhetlenné edzette lelkét s vidám mosolyba olvasztotta könyeit. Nem engedte elzordonulni kedélyét, kiapadni az annyi nemes érzés forrását. Ott ült betegágyánál, elkisérte a szerkesztői asztal gondjaihoz, társaságba vezette, fel-felmutatva az élet hiu küzdelmeit, elringatta fájdalmát s a lemondás erejét s a megnyugvás vigaszát lehelte szivébe. Az iró humorista rég meghalt Pákhban, de a beszélő humorista folyvást élt, kivel iró humoristáink nem mindig állották volna ki a versenyt. A magyar társadalom, politika, irodalom mozgalmairól s a napi eseményekről senki sem beszélt több humorral, mint ő, ha a társalgásba bele melegedett. A vendéglőben vagy kávéházban az asztalt, hol ő ült, mindig hallgatók vették körül, s a társaság, melyben megjelent, kénytelen volt felvidulni. Humoros megjegyzései, élczei szájról szájra jártak a városban, s nem egyszer használta föl egyik vagy másik lap. Még halála előtt egy pár héttel is vidáman vett részt az Akadémia és Kisfaludy-Társaság üléseiben, s midőn leverte is a betegség, régi humorával fogadta betegágya körül barátait. De halála előtt nehány nappal elkomorodott, s igy szólott egyik barátjához: „Oh ez már nem tréfa, érzem, hogy meghalok. Nem baj, ugy sem sokat ért egész életem!“. Ez volt az első és utolsó keserűbb panasz, mely ellebbent ajkairól.

Oh derék férfiu, te valóban sokat szenvedtél, de életed sokat, igen sokat ért nekünk, kik elvesztettünk. Hősiesen harczoltad végig pályádat, a szenvedés és türelem, a lemondás és áldozatkészség pályáját. A sír, mely szenvedéseidnek véget vetett, a legnemesebb szivü embert és irót fogadta ölébe. Emlékedet hiven megőrzi a magyar nép, melynek szellemi érdekeiért oly hiven s oly sikerrel küzdöttél, s az elismerés koszorúja, melylyel ime sirkövedet övezem, nem az enyém, barátodé, hanem a Magyar Tudományos Akadémiáé, melynek nevében szólottam.

TARTALOM.

Emlékbeszéd Pákh Albert fölött Gyulai Páltól III

Pákh Albert humoros életképei.

Egy este a debreczeni szinházban (1844) 1 Egy nap egy instructor életéből (1845) 13 Utazás Debreczenben (1845) 41 Egy városi irnok szerelme (1846) 95 A sipládás fia és a sipládás fiának az apja (1846) 141 Fiatal óriás (1846) 173 A honszerelmesek (1847) 211 Magyar dolgok külföldön (1847) 253 Spectabilis tanulmányok (1850) 271 Hunyadi János (1850) 287

EGY ESTE A DEBRECZENI SZINHÁZBAN.

1844.

„Kidült bedült az oldala, Belejár az Isten nyila; A forgó szél dúdol rajta, Boszorkánytáncz van alatta.“

Vörösmarty.

Debreczen nagy város; népességre nézve Magyarország második, magyarosságra nézve első városa. Ennyit a földleiratból; s ezt csak azért igtatjuk ide, még pedig a legelső helyre, hogy nyájas olvasóink a következő rajz szemlélésénél erre folyvást emlékezni sziveskedjenek, s hogy egyszersmind magunkat is megkiméljük ennek szüntelen ismétlésétől.

És a nagy Debreczennek az ő kis szinházába vezetjük önt, szép olvasónő! „Szinházba?“ fogja ön kérdezni, s csodálva ránk függeszteni szép szemeit. Engedelmet e szóért: szinház, mely a tiszántúli világ (azaz ott, hova nekünk debreczenieknek a Tiszán kell átkelnünk) szinházróli fogalmai szerint nem egészen látszik alkalmasnak azon valami kifejezésére, hol esténkint a debreczeni szinészek és szinésznők – itt megint engedelmet kellene kérnem – és a lelki élvezet után sovárgó közönség összegyülnek mulattatni és mulatni. De minthogy ezen valami, bár igénytelen és szerénysége miatt láthatlan, de csakugyan ház, s minthogy a mai világban már Debreczenben is szinháznak nevezik a komédiaházat, nem fogja ön rosz néven vehetni, ha azt mi is szinháznak nevezzük. Szinházba megyünk tehát, kegyes engedelmével.

„Jaj de kicsiny!“ fogja ön felkiáltani, midőn a szinház udvarába belépünk. Nem a’! nem oly kicsiny az, engedelmet instálok[1], mint ha még egyszer olyan kicsiny volna. Ötvenezer ember bele nem fér ugyan, de nem is azért készült, hogy mindez beleférjen. Mert mig lesz kukoricza meg szalonna, nemkülönben szarvasmarha és sertés (adja a pedig Isten, minél tovább és minél több legyen!) és mig lesznek oly jó szinészeink, mint eddig: mind addig ezen szinház ember miatt szét nem reped, s csak azért fog fenállani, hogy ötvenezer ember elől elbúhasson, s léte csak azon nemzeti szinü feliratból gyanittassék, mely a harminczados közben egy rozzant kapu fölött ezen szavakkal mosolyog az olvasni tudó felé és fölé: „Bemenet a szinházban!“