Part 6

A ló, az igazi, a kocsi előtt, nem szólt bele az egész diskurzusba. Csak állt és reszketett. Nyilván hallotta, hogy mit beszélnek a háta mögött. Én is hallgattam, de mert a felső bőröm, a fejlődés folyamán, elvesztette a reszketési képességét, én csak belül ludbőröztem, valahol a lelkem epidermiszén.

*

És aki azt mondja, hogy mit akarok én _most_ egy ló, egyetlenegy ló esetével, annak előre megizenem, hogy szamár. És hogy megérdemli mindazt, ami körülötte történik.

CSATATÉR.

– Ez a kép a háboru elejének egy csataterét ábrázolja, azt, amelyiken a szerb Timok-divizió pusztult el. Azóta megváltozott a háboru és nyilván, a csatatér sem ilyen –

Itt volt, itt játszódott le, nevezetes volt, véres volt, nagyszerü volt. Látszik rajta? Nem látszik. Két hete, vagy három hete annak; én nem tudom, a többiek se tudják pontosan. Sok ember megjegyezte ugyan magának azt a napot, mert azoknak az embereknek: a haláluk napja volt. De ők nem számitanak. Mit tud a halott? Talán mindent, de én nem tudom, hogy tudja-e, s ha tudja is, nekem nem tudja megmondani, hogy tudja.

Hol vannak a holtak? A föld alatt. Hol vannak az élők? A föld alatt (a sáncban), másutt, mert már másutt a harc. Vagy nem is a sáncban vannak, hanem a gőzfürdőben, vagy a kávéházban, hisz az élőknek sok helyük van. A halottnak csak egy. Ott, ott ni, a vörösfáju bádog-krisztuska meg van hosszabbitva egy léccel, a lécen egy másik léc, keresztbe. Ha nem mondanák, észre se venném. A bádogkrisztuska mögött sokat temettünk el, mienket is, ellenségét is, A léckereszt azt jelöli. A sir? Meg se látszik. Épp olyan földturás, mint a többi. A föld nem hagyja magát. Mintha tiltakoznék a háboru ellen: nem mutatja a csata helyét.

Milyen a csatatér? Semmilyen. Ahol nem álltak emberi épitmények, amiket megpusztitott a csata, ott a föld, a fa, a fü, a göröngy, minden: ragaszkodik a régi formájához. Az a felforgatott hant a lecsapott gránát helye? Az. Ugy mondják, hogy az. De nyáron, a lellei határban a pucokturás, aminek a gerincét a disznók szétheverték, ugyanilyen volt. Amott meggyulladt a bokor, a száraz bokor, az ágyuzástól? Ha pásztor gyerekek tüzet raknak a bokor tövén, s a láng belekap a száraz gyepübe, az eredmény ugyanez. Csak nem halt meg senki. Sem a bokor tövében, sem körülötte.

De itt meghaltak. Sokan. Milyen a csatatér? Semmilyen. Mikor a holtak – ki hasmánt, ki hanyatt, ki féloldalt, ki a fejére lökve – itt hevertek, mikor a sebesültek nyögtek és vánszorogtak, akkor lehetett még valamilyen. Mikor kifordult-belü lovak mutattak lábbal az égre, mikor gutaütött ágyuk egyik vállukat leeresztve ültek itt a talpukon, akkor lehetett valamilyen. Most, ahogy én látom, az események után nem is sokkal: már csak tájkép, ami semmit el nem árul. Ha nem magyaráznák, ugy mennék át ezen a sikságon, mintha itt soha semmise történt volna.

Hogy nézzem az erdőt! Mit látok rajta? Gyönyörü, nem? Reszket az ága, amint a szellő nekiverődik, hullatja sárga, barna, fakó, gémberedett leveleit, a földjét vastagon boritják a falevelek, s e vastag szőnyegen ember nyoma sem látszik. Ó pedig hires erdő ez! Ideszoritották és itt semmisitették meg őket. Most csak a szél sóhajt ki belőle, akkor emberek orditottak, puskák pattogtak, ágak recsegtek, törzsökök zuhantak, koronák fellángoltak. Semmi nyoma mindennek.

A kukoricás? Le van törve, ugy-e, a parasztok törték le, elvitték az aranysárga csöveket, hogy kukoricát morzsoljanak róluk és a csutát, hogy alom legyen belőle. És a nagy, lusta, sápadt tököket otthagyták a barázdák között, mert még nem érettek. Még most is ott lapitanak. – Nem. A kukoricát katonák törték le, hogy ellenség bele ne bujhasson. Paraszt nincs ezen a vidéken. A tököt, amely már régen érett, elviheti, aki akarja; de senkise akarja. Az országut vándorlegénye egy kis tüzet gyujtana mellette és megsütné. Sárgabélü, forró parázstök. Degeszre ehetné magát belőle, De nincs az országutnak vándora, mert aki Passierscheint kap, az nem vándorlegény. S ha volna vándorló, az se igen nyulna a tökhöz. Nem tudni, melyiken feküdt halott katona teste.

Milyen hát a csatatér? Semmilyen. Alálejtő rónaság, bokor, meg fa, meg csőszkalyiba, meg erdőszél, meg kukoricaföld, meg szőlőtelep. A szőlőt tessék jól szembevésni. Ott egy század pusztult el. És ime, azóta tán két napszámos járt benne, akik a karókat föligazgatták, s én már nem látom, hogy ebben a szőlőben embervért szüreteltek.

A drótsövény, az a kesze-kusza? No igen, hogy utonjárók be ne másszanak a szőllőbe és le ne lopkodják a tőkéről a fürtöt, ami a venyigét lehuzza. Dehogy! A drótsövényt a katonák feszitették oda, az ellenség csak odáig tudott eljutni hasoncsuszva, ott föl kellett emelkednie a mellével, meg a fejével, hogy a drótsövénnyel bajmoljon. És akkor meghalt, mind meghalt puskagolyótól. A drótsövény csak egy helyen van elszakadva. Hiszen láttam én már szakadt drótkeritést. De ezt itt ugy vágták el, ollóval. Ezen a ponton volt a legtöbb halott. Mellette a földhányás megint: sir. Hogy ne kellett legyen messzire vinni el őket.

Milyen a csatatér? Semmilyen. Hosszu-hosszu országut. Rosszabb, mint a csata előtt volt? Nem-igen. Ágyu kivágta, gyalogság jóra taposta. Az ellenségé. Utána a mi ágyunk és a mi gyalogságunk ugyanezt cselekedte. Most olyan, amilyen azelőtt lehetett. És az árok mellette? Országut árka. Száraz lósóska, nagy lapulevelek, összezsugorodott kakukfü-bokor és valami vörös-bogyós bozót, amit én mindig farkascseresznyének hittem. Ami nem zárja ki, hogy valami egész más ne lehessen. Ott: bedült az országuti árok partja. Mi van azon? parasztszekér, ha kocsisa alszik nappal, vásározók szekere éjjel, ha a portéka rosszul van felrakva és faroltatja a szekeret: igy szakitja le az árok partját, miközben maga az árokba fordul. Nem, nem. Ágyu dült oda be, mikor utána lőttek és a gránát a lovak közé csapott. A félig döglött lovak oldalt ugrottak és magukkal rántották az árokba az ágyut. Ott maradt. A tüzér, aki ült rajta, az is ott maradt. A nyakát törte ki.

Kocog a kocsim az országuton. Hát milyen a csatatér?

Ez a fa? Hát nem a szél csavarta ki? Nem, uram, tőbül lőtték el, de milyen messzirül! Nyitott, szögletes, hosszu gödör az országut mellett, de keresztbe vele. Vizet akartak elvezetni benne? Á! Gyalogsági lövészárok; egyik olyan, hogy a földhányása Magyarország felé van. Ez a szerbeké. A másiknak a hantja dél felé kihányva. A mienk. Azóta se nyult hozzá senki. Odébb: mélyitett szérü, de nem látni benne a földbetaposott pelyvát, szalmatöredéket. Csak a fekete föld van ott, göröngyeit az eső kicsit szétverte. De nem is szérü, hanem _volt_ ágyupozició, s csak a csata forgalma taposta ki olyan köralakura. Amott egy másik. Sikérebb. Nem használták olyan soká, kimentek belőle, mert akácfa állt mögötte, könnyebb volt odacélozni.

Hé, hé, kocsis, megállni! Mit kapar az a kutya ott a dülőut mellett? Kezet? Lábat? Nem. Csak egy katonasapkát, rongyosat, tur ki a pofájával. A fej, ha ott van, lejjebb van, mész alatt. Gyi, menjünk tovább. A csatatér semmilyen.

Ilyen.

EGY KORTÁRSAM.

Magasról nézett le a hold és a Duna ugy tükrözte, olyan ragyogóan, olyan csoda-simán, mintha nem is az a barna, szennyes viz volna, ami; a város szemben és hátul ugy szikrázott és olyan tündérszép volt, mintha nem azok a galád-galád, szégyenletes emberek laknák, akik lakják; fönt és lent és köröskörül a világ olyan békességes volt, mintha nem is annak a fertelemnek a nyavalyatörése rázná, aminek…

A barátom ezt mondta:

– Ha szegény Kovács Sándorról csak egyetlenegyszer életében megirták volna azt, amit a halála óta mindennap megirnak, akkor biztosan nem ölte volna meg magát. Mért csak a halottról lehet jót irni? Mért nem irja meg senki Szép Ernőről, hogy milyen nagy ember, milyen nagy iró, hogy a legmagasabbrendü mértékkel mérve is, gyönyörü az, amit csinál?

– Ki irja meg? – kérdeztem vissza.

– Ird meg te. Mindegy, hogy ki irja meg.

– Nekem nem hiszik el. Akik sem engem, sem őt nem ismernek személyesen, azok azt mondják, hogy ‚biztosan a barátja‘ ‚egy kávéházba járnak‘ azért ir róla igy. Akik ismernek, vagy azt hiszik, hogy ismernek, megkérdik egymástól: ‚mit akar tőle? miért irja ezt? meg van ez őrülve?‘ Mert fogalmad sincs neked arról a disznóólról, amelyben élünk. Itt az emberek rosszak és mást, mint rosszat nem is tételeznek fel egymásról. Ogyoenak hivják magukat, okos gyerekek egyesületének, de az eszüket csak arra használják fel, hogy a többieket kicsufolják és nekik fájdalmat okozzanak. Hát ki irja meg? A kritika? Van itt kritika? Tud itt kritika lenni, ahol azok, akikben meg volna a képesség rá, kénytelenek és csakugyan kénytelenek, irodalompolitikát csinálni, mert különben beléjük fojtanák a szót? A többi pedig, aki gyakorolja a kritika mesterségét, igazán, őszintén, becsületesen nem ért hozzá, és ez a jobbik eset, mert többnyire nem-őszintén és nem-becsületesen áll az alkotás előtt, amiről mondania kellene valamit. És mit ér, ha megirják róla? Itt nincs mérték. Ugyanaz, aki ma meggyőződéssel irja meg Szép Ernőről, vagy egy másikról, hogy milyen kiváló irónak tartja, hajlandó holnap meggyőződés nélkül megirni ugyanazt egy harmadikról, akit abszolut nem tart kiváló irónak, de mert az egyik irás fölött nem áll: „ez nem komoly véleményem“ – egyik irásnak sincs semmi értéke és annyit jelent, mintha Szép Ernőről, vagy a másikról semmit sem irtak volna.

– De ez igy nem lehet… Közben ittjárnak az ilyen emberek közöttünk, fáradtan és ernyedten az elismerés hiányától, vagy a rossz, bántó elismeréstől, mert az mindig van, sőt sok is van. S végül felöltik azt a pózt, hogy nem is kell nékik az elismerés. Pedig kell, anélkül irni nem lehet. S nem kell félni: aki nem birja ki az elismerést, az egész biztosan nem is érdemes rá. Aki összeroppan a dicsőség sulya alatt, annak nem járt ki a dicsőség. Nem is kár érte…

*

Háromnegyed tizenegy elmult, föl kellett szállni a hajóra. Sietve kapkodták vissza az átjáró deszkákat. Fönt a födélzeten, ahol egyedül vottam a holdfény alatt, mig a hajó előrefeszült a két alásiető várospart között, ezeket gondoltam:

– Szép Ernő. Mért nem irok róla? Se róla, se Somlyó Zoltánról, akiről már hónapok óta akarom megirni, hogy a legliraibb magyar lirikus; sem Karinthy Frigyesről, akiről évek óta szándékom megmondani, hogy végre egy magyar iró, aki gondolkodó is… de most Szép Ernőről kellene irni, ő most közelebb áll hozzám és közelebb mindenkihez, akiből nem halt ki még egészen az ember. Köröskörül, egész Közép-Európában, amennyire én ennek a Közép-Európának a nyelveit ismerem, sőt tágitva a határt… – mert igenis tágitani lehet a határt, ha a fejetek tetejére álltok is, ha, mondjuk, tiz évig sikerül is kinzókamrát csinálni a világból, aztán ujra emberrévedlik vissza az ember s nem láthat embernél egyebet az embertársában… mondd, agyarkodó, ádáz öreg: mért nem mégy el személyesen megdögleni, ha azt hiszed, hogy _dulce et decorum?_… és mondd, mért hiszed? beszéltél már egyetlen halottal? ki mondta _ezt?_ Csupa élő, ugy-e, akik, ha még oly _dulce et decorum is_, még sem a halált praktizálták, hanem megmaradtak élőnek, hogy a _dulce et decorumot_ elmondhassák…

De hova tévedtem… Igen: egész Közép-Európában, sőt tágitva a határt, a többi belekeveredett országokban sem látok összesen tiz olyan irót, akit Szép Ernő mellé állithatnék. Nem, még ötöt sem látok. S ha vannak, akkor az egészen hallgatók közt lehetnek csak. Nem, nem félek attól, hogy tulzok. Milyen nevetséges erőfeszitéseket tettünk eddig, hogy betoljuk az irodalmunkat a világirodalomba, a kereskedelmünket a világkereskedelembe, a forgalmunkat a világforgalomba. Nem ment, hasztalan, nem ment! Most benne vagyunk. Mi csak kevéssel mentünk feljebb, a világ ellenben sokkal-sokkal lejjebb jött. Most _egy_ nivón vagyunk körülbelül és most nem kell félni, hogy eltévesztjük a mértéket. Aki nekünk ma nagy, az egy centiméterrel sem volna kisebb Párisban, s aki Londonban nagy, azt holnap nálunk is ugyanakkorának kell hogy lássák. Persze másképp mérem a nagyságot, mint ahogy most közkeletü s biztos, hogy összes közkeletü nagyjainkat eladnám egy nadrággombért s még azt a nadrággombot is a Dunába hajitanám… Ennek a Szép Ernőnek négy év óta nincs témája. Csak egy témája van. Nem tud másról irni és amikor másról ir: akkor még inkább csak arról ir. A szeme kifordul, a haja égnek áll, a szája elkékül és csak egyre mondja: mondja azt a szót. Annyira mondja, hogy már ki se mondja. Csak a száját mozgatja. Csak ő cselekszi azt, amit mindnyájunknak cselekednünk kellene: az irtózat áhitatával nem beszélni egyébről; nem megfeledkezni róla, nem abbahagyni a nézését… És hogy ezt milyen müvészi eszközökkel cselekszi, arról most nem szabad értekezni, mert még félreértenének. Azt hinnék, hogy a müvészetet tartom a fontosnak. Pedig nem, most nem, amig ez van, addig nem! Vissza kell állitani a dolgoknak azt a rendjét, amelyben a müvészet volt a fő s az ember azért élt, hogy müvészettel megörökitse magát. S a müvészi eszköz most csak annyiban ragad el, amennyiben ezt a célt, ezt a végeredményében müvészi célt szolgálja. Majd később, majd máskor másként gondolkodom, de most nem lehet koncessziót tenni, még a müvészetnek sem… Ez a Szép Ernő most a legszenvedőbb ember, szenvedését a legemberségesebben kifejező. A cipőjegyről beszél és az egész Emberiség szavait mondja a cipőjegyről. Megint nem félek. Igenis: Emberiség és cipőjegy összetartoznak, lassanként már nem is tartozik egyéb az Emberiséghez, csak a cipőjegy, meg a többi ilyenek. És lehet örök szavakat mondani a cipőjegyről s nem is kell egyébről mondani őket, mert különben az emberek elfelejtik, hogy mi van… Szép Ernő nem felejti el. Azzal a gyermekes elbámulással, amely a felhőket sem tudta megszokni, ő még látja, hogy az emberek furcsa ruhákat vesznek magukra, furcsa eszközöket a kezükbe és mikor ezt megtették, akkor azt hiszik, hogy most joguk van furcsa cselekedetekre is. Ezen már senki sem csodálkozik. Ő még nem nyugodott bele… És nemcsak néha és itt-ott mondja meg, hanem mindig ezt mondja. Nem is sóhajt már. Nyöszörög, annyira nem birja. Kell lenni ilyen nyöszörgőknek, akiknek az emberiség nevében kell nyöszörögniök, különben ugy látszanék, mintha az emberiség, ez az aljas, igenis birná és lehetségesnek tartaná…

Amikor majd… szóval, igen, akkor… majd összeülnek a népek és igy szólnak egymáshoz:

– Én is nagyon-nagyon el voltam aljasodva, mint te, vagy talán még jobban, nem is értem hogyan… De nézd: nálam voltak sirók, akikből a legjobbik énem vinnyogott ki, már amennyire megengedtem nekik, mert akkor olyan elvetemedett voltam, hogy a sirást sem engedélyeztem. De most büszke vagyok rá, hogy voltak ilyen siróim. Mutasd, neked voltak-e?

Akkor mi mutathatjuk ezt a Szép Ernőt. Talán addig másokat is. De ezt már biztosan. És büszkék lehetünk rá, mig ellenben borzasztó kevés egyébre leszünk majd büszkék, amivel most kérkedünk. Szavak fogják égetni a szánkat, amikkel most rothadttá tesszük a levegőt, kolerássá, annál is rosszabbá… Mit gondolnak az emberek, hogy néznek ki most a Krisztusok?

Én látom ezt a nyurga kis gyerektestü embert, elegáns tavaszi ruhában és aranygombos sétapálcával a kezében, de a keze, mind a két keze, keresztre van szögelve és a feje, Girardi-kalapos feje, gyürött arcu, nagyszemü feje, előrebillen és azon a nyelven, amit mi mostan beszélünk, a kávéház nyelvén, a liget nyelvén, a most meghaló elevenek nyelvén nyögi a messzehordóval megbecstelenitett ég felé:

– Éli, Éli, lamá sabaktáni?

*

A hajó fölért a felső szigetre, matrózgyerekek és matróz-öregek dolgoztak a nagy drótkötelekkel, mert a matróz-matrózok, a középső korosztály…

Mig bementem a fekete fák alá, azt gondoltam, hogy valami ilyest kellene irni Szép Ernőről.

Ha megirom, mindenki félre fogja magyarázni, még ő maga is.

SÓHAJTÁSOK A HÁBORUBAN.

1. _Tavasz._

Mindenfelé nagy készülődés van. A fedezékek most mélyebbre vannak ásva, mint a hogy voltak előbbi tavaszokon. Néhol három méterre a föld alá, néhol még annál is többre. A szöges drótsövényekbe magas-feszültségü áramot vezetnek, ugy hogy a ki hozzányul, azonnal szörnyet hal és akit golyó vág oda holtan, annak a holtteste rángatózni kezd, mintha élne.

Tavasz van. Az előterek alá vannak aknázva, egyetlen gomb megnyomására legalább száz-kétszáz ember röpül husrongyokban és csontszilánkokban a levegőbe, mert husból és csontból van az ember és a robbanó gázaknak nagyobb a dilatációja, mint a husnak és a csontnak a kohéziója.

Tavasz van. A géppuskák be vannak állitva és be vannak lőve. Söprik a terepet; harminc, negyven, nyolcvan embert kaszálnak le minden percben, ha kell. És kell most, mert tavasz van.

Tavasz van, most nyilnak az offenzivák. És vetnek most az emberek. Lángvetőkkel vetnek, a vetésük mingyárt kikel, felsarjad és már el is fekszik a földön, terméstől sulyosan. A halál marokverője megy a nyomukon, megtérdeli a kévét, megroppantja derékon és ellöki az utból.

Tavasz van. A nehéz mozsarak lebetonozva, s ha majd elsütik őket, ott, ahová a lövedék lecsap, ott semmi sem marad, sem ház, sem ember, sem lombos fa, sem lábasjószág. És ha megindulnak a rohamok, pedig megindulnak, mert a tavasz a rohamok évadja, az árkokban, bizony, élő nem maradhat. Mit az ágyu ki nem irt, megöli a géppuska, akit az sem, azt a gyalogsági tüzelés gyilkolja meg, ha nem, hát a kézigránát tépi szét, vagy legvégül a bajonet szurja keresztül.

Tavasz van. A holttestek feltornyosodnak az árkok előtt, tavaszszal tornyokat épit az emberfia és a tornyokat nem lehet elvinni onnan, ahol vannak, mert innen is, onnan is lőni fognak a kibukkanókra. Mindez pontosan elő van készitve, kiszámitva és megmérlegelve. Mind ennek a legnagyobb rendben kell mennie.

Tavasz van. Munició bőségben. Óránként ezer gránát is lecsaphat egyetlen kicsiny frontdarabkára. Szublimát, karbol, kötőszer van elég, aki meg nem hal, annak bekötik a sebét. Operáció előtt érzéstelenitik azt a helyet, ahol a kés a hust felszántja majd. A srapnell-hüvely recésszélü töredékét, ami csontig furódik, kiemelik, a szabálytalan seb száját bevarrják. A vonatok állnak a front mögött, üresen. Hőmérő sok van, mindegyiken negyvenkét fokig tud felszaladni a higany. Oltják a meszet, hogy legyen mivel fehéren betakarni kormos halottakat.

Tavasz van. Mindenfelé nagy a készülődés.

Az orgonabokor is készül. Pattantja ragadós kis rügyeit.

2. _Esti ima._

Álmos vagyok, álmos vagyok.

Jó isten, ha vagy, te látod lelkemet, hogy minden póz nélkül, igazán, őszintén álmos vagyok. Mint a tej, mint a gyerek. Pedig nem is törtem magamat valami nagyon, nem jártam és nem dolgoztam sokat, mégis álmos vagyok. Nem ittam bort, sört sem ittam, nincs is késő még, mindössze csak tiz óra van, de álmos vagyok és aludni szeretnék. Nem is álmodni, csak aludni, ahogy aludni szokás, ha az ember olyan szerencsés, hogy nyugodtan álmos lehet.

Nem akarok kimenni a lakásomból. Nem kivánom látni az éjszakai életet, sem fényét, sem sötétjét; nem óhajtok találkozni sem barátaimmal, sem ellenségeimmel, sem a közömbös idegenekkel, akik elmennek mellettem, mint a felhők, nem tudni honnan és nem tudni hová. Nem szeretnék udvarolni, nem társalogni, nem szemlélődni, nem megfigyelni, csak aludni szeretnék, mert álmos vagyok. Olyan egyszerü ez, olyan igen-igen egyszerü. Hadd fekszem hát le, hogy lehunyhassam a szemeimet, amik csaknem leragadnak. Olyan nehéz a fejem a tenyeremben, ahova hajtottam. Olyan sulyosan szántja a ceruzám a papirost. Ugy elszaladoznak a betük egymástól; megráncosodik a homlokom és inkább imádkozom is, amit sohasem szoktam csakhogy alhassam, alhassam, mert nagyon kivánatos énnékem, hogy aludjam.

Igen, inkább imádkozom:

Emberek, kik vagytok a földön, szenteltessék meg a ti nevetek, legyen meg a ti akaratotok. Adjátok, hogy kiki jól érezze magát, kinek-kinek teljesedjék a szive vágya és megtörténjék a mire óhajtva gondol. Adjátok, hogy visszajöjjön a csatából mindenkinek mindenkije, aki még megvan; aki itthon van, ne menjen el; sebesült meggyógyuljon, béna megujuljon, halott feltámadjon. Adjátok, hogy senkise éhezzen, senkise fázzon, kiki az ő társát szeresse, senki a másikat agyon ne üsse, szabad ég alatt senkise háljon, ébren senkise virasszon, hadvezérnek ne legyen többé jelentenivalója, béke legyen, békesség, boldogság, üdvösség. Hősi halottat egyet se olvassak.

Alhassak.

3. _Napfény._

Tüzelő napfény ömlik az égből, illat párázik hozzám a légből. Nők az arany feredőben, az illattól részeg levegőben. Fehér ruhások és mások, halvány orcások és piros orcások, ringók, szállók, himbálók, jószagu, friss szagu, életszagu nők, hajladozóak és libegők. Ahogy mennek az uccán, hüs utánuk a levegő, vagy forróan epedő, vagy nem tudom milyen, de jó. Ó. Nők gömbölyüek és karcsuak és mind gyönyörü arcuak, mind csupa csókalaku száj; ránézni nagyszerü és fáj. Hányan vannak? Ezer meg ezer tódul a szememre. Mire vannak? Szerelemre, csak szerelemre. Mert akárhogy magyarázzák a bölcsek és szárazak, az ember nincsen egyébre. Attól van, azért van; a nők, hogy szépségkirakatot rendezzenek, a férfiak, hogy nekik örvendezzenek. Nők, mindenfélék; virág a fejükön; sárga hajkorona, fekete hajkoszoru, pihe, hamv, festék az arcokon, láng, vágy, bágyadás a szemekben. Nők, hogy öleljenek, csókra feleljenek, széditsenek, forraljanak, kacagjanak és csaljanak. Nők, sokak. Nők, mindenfélék, nők.

És a férfiak? Keresem a férfiakat. De azok nincsenek. Elmentek. A férfiaknak nem kellenek a nők, a tiszták, az üdék és üditők. A férfiaknak véres bor kell és por kell és hullaszagu nyár kell és sár kell és piszok és kórság és előre és hajrá-hajrá és vérfecscsenés és letépett kar és leszakadt láb és kilocscsant velő és kicsorgó szem, és kavarodás, hemzsegés, virrasztás, zihálás, roskadás, halál.

Ez a rend. Rend-e ez? Ki tette, hogy igy van? Aki tette, tudja-e mit tett? Vagy senkise tette? Csak igy van?

És lesz-e még máskép?

4. _A fához._

Egy nagy fa bólint be az ablakomon.

Az ember nagy, igen nagy az ember, de ez a fa nagyobb. Könnyedén hajtja be ágát a negyedik emeletre.

Hallod-e nagy fa, aki himbálod tavalyi kis terméseidet ágaidon, hogy tudsz ilyen bölcs és nyugodt lenni, mikor te is élő vagy, mint én és a többiek, akik serkedünk, növünk és elpusztulunk? Öltél-e már, te nagy fa, vagy nem hallottad-e még, hogy állni kell? Nem mentek-e el alattad emberek, akik elmondták, hogy az élet törvénye az ölés? Az élő ölve él, öl az élet a természet ölén. A te életed hosszu, hosszabb, mint az enyém lesz. Sokat öltél-e már? És fogsz-e még ölni sokat?

Megölöd, ugy-e, a madarat, amelyik rádszáll és énekel? Megölöd a duruzsoló bogarat, amely körülkapkodja gyönge zöld leveleidet? Te nagyon hatalmas vagy, te nagy fa, te biztosan mindenkit megölsz!

Szél hullámlik el a háztetők felett. A nagy fa, ime, szerényen huzza odébb a lombját, ága udvariasan meghajlik, előttem, bolond kérdő előtt, s aztán ujra barátilag bólint be az ablakomon.

TARTALOM.

Öregszem mégis 3 Levél messziről 15 Kávéház 21 Azonnal jövök 30 Grajna 32 A köpönyeg 41 Kalandok egy forinttal 45 Más 53 Szaladj egylábu 57 Bérkocsisok 66 Emlékeim 72 Gyász koncert 80 Céltábla 84 Szép mesét irok 92 Hóditók 99 Hadi-álom 105 Falun 111 A ló 117 Csatatér 124 Egy kortársam 130 Sóhajtások a háboruban 139