Part 5

Hanyadik már az esztendő? Még csak a negyedik. Nekünk, akik élő türelmetlenséggel élünk még a negyedik, de egy pár millió embertársunknak, aki nem állhatott be a vége-várók közé: már régen a végtelenedik – ez számnév, nem ige! – a végtelenedik esztendő. Ki hiszi, hogy az utolsó? Ki hiheti, mikor látja, hogy az ember még most is olyan utolsó? Nem agyrém, nem álom, nem lidércnyomás, hanem valóság, amelyről, hol szememmel, az ujságokból, hol fülemmel, társas érintkezésemből, értesülök arról, hogy vannak még hóditók közöttünk: akik városokat akarnak elfoglalni, nemcsak elfoglalni, hanem meg is tartani, területeket annektálni, azokba mindörökre beülni, népeket móresre tanitani. Akik elhiszik, hogy van az, amit hadiszerencsének neveznek, s hogy az nemcsak fordulhat jobbra és balra, de fontos is, hogy hova fordul, s nekem, neked, mindenkinek, érdeklődéssel kell néznünk, hogy merre is történik ez a fordulat. Vannak hóditók közöttünk és vannak ugynevezett ellenségeink között is. Egyik cilindert visel, a másik egyebet, nem tudván, hogy már régen mindegy, mi van az ember fején, a lényeg az lévén, hogy a fejében mi van.

Világos, jaj de szomoru világosság, hogy a háboru még nem tartott elég sokáig, ámbár éppen a saját időtartamával tartott tovább, mint ameddig tartania szabad lett volna. De mindegy: kevés volt. Sem ember nem halt meg és lett nyomorék elég, sem a nélkülözések nincsenek még olyan jól kifejlett állapotban, hogy tanulni lehetne belőlük. Ne tegyünk különbséget: sem nálunk, sem egyebütt. A halottak és az éhező élők még nincsenek elegen: mert nincs meg még az oktató erejük. Várni kell, amig megszaporodnak, várni, amig az örök némák és az egyelőre rekedtek olyan hangosan lesznek némák és olyan vészesen rekedtek, hogy amit mondanak, azt már nem lehet félreérteni. Ma még lehet. Még van olyan kommentátor, aki azt hiszi, hogy a halottak céllal haltak meg, az éhezők céllal verik össze használhatatlanságtól sárga fogaikat. _Azok_ valamely területért lélekzettek hirtelen utolsót, _ezek_ azért folytatják a csont és a bőr közti izomzatok apasztását, hogy megmutassuk a szomszédnak, hogy mégis csak mink és nem ők! Tehát a háborunak, amelynek kezdődnie sem lett volna szabad, ha már akkor ember lett volna az Európát benépesitő szőrtelen kétlábu, nem is kezdődött volna – a háborunak folytatódnia kell, mert a kétlábu még most sem ember, csak állampolgár, csak harcos, csak kenyérjegytulajdonos, csak hóditó, csak politikus, csak nemzetgazda, csak minden, de ember még most sem, épp oly kevéssé az, mint amikor barlangjából kimászott és a napfény aranyvillája először nyult a nyelve alá, hogy az első valamit jelentő hangzatot kimondassa vele. Most már nem csupán ő maga tud beszélni, de megtanitotta rá a papagályt is, a nagy kifurt érc-csövet is, ám mind, ő maga is, tanitványai is ki tudják mondani azt, hogy háboru s ugy mondják, mintha ennek a szónak céljai és értelmei volnának. A gyászos kreatura tehát még nem ember, ahogy papagálya és megfurt érc-csöve sem az.

Vagyis várni kell. Amig az ember észreveszi, hogy itt van a nagy okkázió. Az emberréválás szédületes alkalma, amit még ha akar, akkor sem mulaszthat el, legföljebb halaszthatja, az emberállományából dobhat oda még egy pár milliót csak azért, hogy ne kelljen most, rögtön, mindössze három, vagy négy évi kényszer után, átmennie a nagy átalakuláson. Hát inkább odadobja ezt a kis áldozatot. Van még ideje. _Egy_ esztendeje biztosan van még, hogy _kettő_ van-e, nem lehet tudni; _három_ biztosan nincs már. De addig ráér. Addig hódit, legyőz, felszabadit, majd-megtanitomat és majd-megmutatomat játszik, nemzeti különbségeket huzigál alá és élez ki s el akarja hitetni, hogy ez a különbség nagyobb, mint amekkora egy élő és egy holt ember között van. És én még mindig nem mondhatom neki:

– Ne velem kisérletezz. Én e kisérlet nélkül is tudom, hogy nincs az a botokud-néger, aki annyira különböznék tőlem, mint a saját hullám; hanem próbáld ki magadon és én majd a holttesteddel megbeszélem a többit, a tanulságokat.

Ah, még vidáman hóditanak köröttem! Nem azt hóditják, amit ők gondolnak: várost, falut, földet, javat, ami az ellenségé. Csak az életem és a többi életek esztendeit hóditják és az emberi mivoltom amugy is szük területeiből annektálnak. Az uj ember kezdeteiből harapdálnak le vasfogakkal. De hiába. Az uj ember mégis el fog kezdődni és _most_, most, a régi ember nagyszerü felépitésére kitalált ragyogó és véres alkalomból, fog elkezdődni; már nem lehet sem tiz, sem huszéves békét kötni, nemzet a nemzettel már nem békülhet ki, csak az ember békélhet meg önmagával.

Téved, aki ugy véli, hogy a béke azért nem jöhet, mert nem elég erős még. A békének nincs ereje és nincs gyöngesége. A béke csak az emberiség nyugalmi állapota, erők hiánya, vagy erők nem müködése. S amig a háborunak _van_ ereje az életre, vagy amig nincs ereje az öngyilkosságra, (mikor már önmaga iszonyatát belátta), addig béke nem lehet.

Egyelőre nem lesz. Mert itt is, ott is harsányan hóditanak még, s amig egyetlen hóditó kitáthatja a száját anélkül, hogy agyonvernék vagy szanatóriumba vinnék, s hirdetheti a célos Halál nagyszerüségeit e céltalan Élettel szemben, addig béke ugy sem lesz. Már látnivaló, hogy ez a háboru a Háboru végéig akar tartani. Nem tudjuk megakadályozni benne; a Hóditók miatt. Akik még forgalmat akarnak csinálni a nagy Végeladáson. Nem tudván, hogy mikor a kalapács utószor lecsap, összes adásvételeik azonnal érvénytelenekké válnak.

Mert a kalapács aztán a mi kezünkbe kerül át. Mily jó volna, mily szép: minél kevesebb fejet beverni vele, csak azért, hogy több árverés ne legyen. S mily sivár, hogy mégis sok fejet kell majd beszakitani!

Rémes, hogy még akkor is!

HADI-ÁLOM.

Egy álmomat fogom elmesélni, egy nagyon egyszerü álmomat.

Tudom, hogy bolond, aki az álmát elmeséli és még bolondabb, aki meghallgatja, de én azért mégis elmesélem és kérem az olvasót, hogy mégis olvassa el, amit elmesélek. Hiszen most már nem olyan hiábavaló szappanbuborék az álom, mint azelőtt volt, most már komoly tudósok foglalkoznak vele és minden évben legalább egy fél könyvtárat teleirnak róla. Amin nincs is semmi. Ami e világon van, arról mindről külön-külön össze lehetne irni egy fél könyvtárat esztendőnként, mégsem lennénk sokkal tudóbbak, mint azelőtt voltunk.

Szappanbuborék? Arról is irhatnának. Van-e szebb, mint a szappanbuborék? Most már nem fujhatom. De milyen örömmel vennék meg egy nagy német könyvet, aminek Die Seifenblase volna a cime és ott volna ez is: mit zwanzig farbigen Tafeln; és a husz szines táblán ezer szappanbuborék volna ábrázolva a modern képnyomtatás legnagyszerübb eszközeivel. A legszebb szappanbuborékok, amiket különböző német tudósok sok százezer fujományából állitana össze, a legkiválóbb szakférfiu!

Milyen őrültség, hogy leirom: most már nem fujhatok szappanbuborékot. És elhiszem, hogy csakugyan nem fujhatok! Miért? Miért ne? Mennyivel volna az hiábavalóbb, mint a többi foglalkozásom, vágyam, ábrándozásom, tervezgetésem? És hogy szebb volna, abban biztos vagyok. Káprázik a szemem az örömtől, ha visszagondolok rá, milyen csodaszépeket fujtam annak idején. És sirni szeretnék, ha rágondolok, hogy ezt az ártatlan örömemet sem tombolhattam ki egészen. Milyen ritkán fujtam szappanbuborékot és ime itt állok azzal az ostoba felfogásommal, hogy most már nem nekem való ez a játék. Ki nevelte belém? Hát mi nekem való? A kártya, ugy-e? A szerelem? Az irodalom? Mért azok inkább? A szappanbuborék mellett döntök és már el is indulok, hogy előállitsam a szappanos vizet és kikeressek egy szép, hosszu szalmaszálat, visszahajtogassam a végét, hatcsillagura és elkezdjem a müvészkedést.

De fanyar mosolylyal kell visszaülnöm a székre. A vizbefuló kapaszkodhatik a szalmaszál után, s lehet, hogy meg is menekül, ha jóerősen megkapaszkodik benne. De én, ennek a nagy városnak a közepén, ennek a nagy háborunak a közepén, honnan vegyem a szalmaszálat? Azelőtt a kávéházban adták hüsitő italok mellé és én mindig arra gondoltam, hogy milyen boldoggá tett volna gyerekkoromban egy-egy ilyen deli szalmaszál, ami kemény, szépen ki van készitve, nem szelel és gyönyörü hosszu szárat ad a szappanbuborék szivárványos aranyalmájának. Milyen élvezet volna ilyen szalmaszálból fujkálni a gömböket, nagyobbra, nagyobbra, jaj csak el ne pukkadjon, jaj csak el lehessen libbenteni szépen az egész gyémántgombócot a szalmaszálról, hogy repüljön, valami kis fuvallat áramlatán és szikrát szórjon a napfényben!

Azonban nincs szalmaszálam s ha volna: a szappan, amit most szappannak neveznek jó-e arra, hogy buborékot lehessen fujni belőle? Nyilván nem jó, hiszen arra sem jó, amire csinálták; a főcéljára nem jó, s az a gazember, aki előállitotta, megcsalván előbb a szappan összes alkatrészeit, aztán a vevőjét, nyilván nem gondolt a mellékcélra, a szappanbuborékra. Az a másik jóféle, aki a háborut megüzente, szintén biztosan nem gondolt rá, hogy mig tizmillió ember életét teszi szappanbuborékká, addig magát az igazi szappanbuborékot megöli s ezzel nagy kárt okoz a gyermeki emberiségnek.

Mert háboru van, ezt ne felejtsük el s ezt azért is ide kell irnom, hogy aki majd tiz év mulva elolvassa ezt az irásomat, ne álljon előtte értelmetlenül, ahogy néha én állok és valamennyien állunk elmult irások előtt.

Az álmom, amit el kell beszélnem, háborus álom, bár nincs benne katona, nincs fegyver és nincs semmi olyan, ami ilyen külsőségesen háborura mutatna. Mondtam már, hogy nagyon egyszerü álom, semmi fantasztikumot ne várjon tőle az olvasó. Fantasztikusan egyszerü álom, amint az alábbiakból kiderül.

Azt álmodtam, hogy sétáltam Budán. Egymagam, vagy valakivel, vagy valakikkel, az már elmosódott a fejemből, de az álmom lényegére nem fontos. Sétáltam és egy kicsit elfáradtam, hát befordultam egy budai kis cukrászdába. Bárha ébren sohasem szoktam cukrászdába menni, még sincs ezen semmi különös. Még nem vakmerő álmodozó az, aki álmában bemegy a cukrászdába.

Leültem egyik asztal mellé s egy kisasszony jött oda, hogy kiszolgáljon. Hogy szép volt-e, csunya-e, nem tudom, semmi különöset nem álmodtam e kisasszonnyal kapcsolatban. A kisasszony is mellékes volt álmomban.

– Van kávé? – kérdeztem a kisasszonytól.

– Van – felelte a kisasszony.

– Habos kávé? – kérdeztem tovább, de, emlékszem, nem valami különös nyomatékkal.

– Van – felelte erre is a kisasszony.

– Tejszinhabos? – kérdeztem még.

– Igen, kérem – mondta rá a kisasszony.

– Akkor azt kérek – fejeztem be a rendelést.

A kisasszony elment, de néhány perc mulva visszajött.

– A habos kávé harminchárom korona hatvan fillér – mondta.

És én nyugodtan ezt feleltem neki:

– Csak hozza kisasszony.

Itt befejeződik az álom, mert mielőtt a kisasszony elhozta volna a kávét, fölébredtem.

Megdöbbenve ébredtem fel. És azonnal eszembe jutott Ignotusnak egy nagyon szép verse, aminek ez az egyik sora:

_Vagy, mint az ember, gyáva álma is?_

Ezen döbbentem meg, az álmomnak ezen a gyávaságán. Mert ahogy visszaemlékszem az álmomra és az álmomat kisérő érzéseimre, meg tudom állapitani, hogy nem csak tettetett nyugalommal mondtam a kisasszonynak a hozza-csak-ot, mikor bemondta a kávé árát, hanem valóban nem csodálkoztam, valóban a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy a tejszinhabos kávé harminchárom korona hatvan fillérbe kerüljön.

*

Nem hiszem, hogy ezen a mai nemzedéken, amely végig élte ezt a háborut, még segiteni lehetne.

Ime: az álmainkat is megmérgezte már a háboru.

FALUN.

Verandán ülök, spirituszlámpa ég előttem, falusi földes ur vagyok. Hogy búgnak és brekegnek a békák a jószagu sötétben!

Tegnap este elolvastam egy Jókai-novellát. Nem is novella, kisebb regény: Egy ember, aki mindent tud a cime. Egész nap ez a regény járt a fejemben; régen nem olvastam már Jókait. Egész nap a fejemben járt és egyre nőtt a zavarom. Hogy is vagyok vele? Iskolában tanultam, vagy csak lapban olvastam, vagy nem is olvastam, de mondták nékem, hogy Gyulai Pál szigoruan és igazságtalanul kritizálta Jókait? És Péterfy Jenő is. És még ki? Nem tudom, zavarban vagyok, ez az egyetlen érzésem, ami az olvasmányból maradt. Mikor olvastam, akkor egy másik egyetlen érzésem volt. Miközben a szemem szaladt a sorokon keresztül, a fejemben, mint egy óra, folyton ez tiktakkolt:

– Nem igaz, nem igaz, nem igaz.

Egy pillanatig nem hittem el, ami előttem nyomtatva állt. Olyan furcsán is kezdődik, ahogy’ Jókai a hősét bemutatja:

„Beszélt hét élő európai nyelven, olvasott a három classicuson, a latinon, a görögön, a sanskriton s meg tudta magát érteni a japáni és chinai idioma szerint, tudott értekezni a pápua, sioux és ovasero fajokkal, remekül hadarta a _ladino_ zsidó jargont, sőt egyszer egy hires zsebmetszőtől megtanulta a _Kochem_ nyelvet is, amin a tolvajok értekeznek egymás közt s olyan jól tudta, hogy mi az a _Kochmor, Tararumgerger, Chassimathändler, Bismuther, Schottenfäler, Linkwächsler?_ mint akármelyik _Baldowerer_ (orgazda). – Ami a szépliteraturát illeti, azt a remekiróktól kezdve egész a curiosumokig ismerte; – a philosophiából baccalaureatus volt, – épitész, zenész, festész volt; – buvárkodott népisme és régészetben; – gyakorolta a homoeopathiát és hydropathiát, a schrottcurát, a perkinizmust és baunscheitizmust; – kedvelte a csillagászatot, volt saját csillagdája; azután botanikus volt, természettudós; járatos az exoticus flora és fauna világában; majd törvénytudós volt és államférfi; később nagy financier és nemzetgazdász, különösen bányász és állatacclimatáló; – szokás szerint geograph gyakorlat után, mint hires utazó; tekintély volt a spiritizmusban és quasi médium; tanulmányozta minden népek vallásait, a shamanizmust, bramanizmust, buddhizmust, mohammedanizmust, a shi és sunna válfajaival fetishizmust, talmudizmust és chistianizmust; in thesi követte a jansenismust, in praxi a mormonizmust és amellett, mint nemes ur, _született_ törvényhozó volt és _született_ katona.“

Mi ez, mi ez, ez a rettenetes egymásután, ez a keverék, ez az egyveleg? Mért van erre szüksége az irónak? Kit akar megszéditeni vele? Mi ebben a sajtóhiba, mi a tévedés, mi a nemtudás? Helyenként nem is értem, más helyeken, _mintha érteném_, de nem vagyok biztos benne; ahol megértem, ott kétségbeesve látom, hogy nincs értelme. És mindezeken tul az egész: nem igaz. Nem is tiktakkol, hanem kalapál a fejemben, hogy nem igaz. A hét élő európai nyelv már nem igaz, de a szanszkrit már iszonyuan nem igaz, a japáni, a kinai riasztóan nem igazak, a pápua, a sziu és az ovaszéró hajmeresztően nem igazak. Semmise igaz az egészből, ennek következtében nem is érdekel s csak mint kuriózumot olvasom tovább, hogy van-e benne még ilyen? Van. Csupa ilyen van. Az összes figurák ilyenek. Megijedek a szótól, mikor elgondolom, hogy ez az egész regény hazugság. Hogyne volna hazugság, ha regény. De szabad-e ugy hazudni a regényt, hogy ne hihessem el? Szabad-e hazugul hazudni? És különben: igazán hazudni kell-e a regényt?

Fantázia… A leggyönyörübb tehetsége az embernek. De mikor tudom, hogy a fantázia csak a meglévőből tud épiteni; nincs fantázia adatok nélkül és minél több az adat, annál vakmerőbb lehet a fantázia, szélesebben terjeszkedhetik, magasabbra csaphat. És látom, hogy az adatok fele hamis, rossz, értéktelen, kényelmetlen. Mi van a fantáziával hát? Annak a fele is ugyanilyen kell hogy legyen. De meghizhatom-e a másik felében, ami azokra az adatokra épül. amikről _én_ nem tudom, hogy hamisak. Mindamellett hamisak lehetnek, sőt már gyanakszom is, hogy hamisak…

Milyen bajban vagyok ezzel az olvasmányommal. Victor Hugo, igen, igen, Victor Hugo, ott vannak ilyenek, de _ennyire_ nem alaptalanok. _Ha_ bizonyos föltételek adva vannak, vagy adva volnának, akkor azok az emberek lehetségesek volnának. De _ezek_ az emberek soha, semmi körülmények közt nem lehetségesek. Nincsenek a világon. Csak az iró képzeletében vannak? Nem, nem, ez a legkinosabb, nem hiszem, hogy ott is lehetnének. Sehol sincsenek, csak a papiroson lézengenek.

„Fantissa nemcsak regényeiről volt hires, hanem fényes ékszereiről is. Voltak neki a hirlapok által országosan megénekelt brilliánt, smaragd, opál, zafir és igazgyöngy garniturái. A brilliant ékszereit eladta s utána szökött Ottó grófnak Algirba. Akkor Ottó gróf tovább szökött Bengálba: tigrist, elefántot vadászni. Ekkor Fantissa eladta smaragd ékszereit s utána hajózott Bengálba. Akkor Ottó átmenekült Siamba: szarvorrut vadászni. Mire Fantissa eladta az opál ékszereit s utána vágtatott Siamba. De már akkor Ottó gróf megint odább állt Ausztráliába: känguruht vadászni. Fantissának volt még zafir ékszere; annak az árával utána hajtatott Ausztráliába. Ottó gróf menekült Mexikóba: buffalót vadászni, Fantissa a gyöngyök árán oda is utána; innen Ottó gróf fel Kamcsatkába: cethalat vadászni. Fantissa utána; végre Szibérián keresztül Ottó gróf jeges medvét vadászva, Oroszországba, Fantissa mindenütt nyomában. Mikor aztán Ottó gróf alul mind az öt világrész kifogyott…“

Mi volt akkor? Nem bánom, mindegy. Kifárasztott ez az ugrándozás a térképen, mert nem volt igaz. Szaladok Jules Verne angolja után, mert a térképe nem hazudik. Algirból nem lehet Bengálba menni, Mexikóból Kamcsatkába. Azt hiszem nincs kenguru Ausztráliában, nincs buffaló Mexikóban, jegesmedve Szibériában… És a gyötrelmes ötlet az ötféle ékszerrel, a pontos párhuzam a világrészek és az ötféle ékszer közt. Mily fárasztó, mily bántó, szinte fájdalmas.

Nagy bajban vagyok ezzel az olvasmányommal. Elhoztam magammal a Kárpáthy Zoltánt, meg a többieket. Nem merem elolvasni őket. Hátha ugyanilyenek? Nyilván ugyanilyenek. És akkor meghasadna szivem Kemény Zsigmondért, aki kortársa volt Jókainak. És _szintén_ regényiró. Jaj, micsoda pokol lehetett az élete.

A LÓ.

A gyerek hozta a lovat, hogy a lóvonat elé fogja. Már ahogy’ hozta, azon meglátszott, hogy a gyerek és a ló nincsenek egymással jóviszonyban. A gyerek ráncigálta a lónak a száját és dühösen nézett a lóra; a ló elfarolt a gyerektől.

A gyerek vöröshaju, szeplős fiu volt, gonosz-ábrázatu; a ló mingyárt első pillantásra jólelkü lónak látszott. Ha választanom kellett volna, melyiket tekintsem magamhoz közelebbállónak, velem-rokonnak, egész-biztosan a lovat választottam volna. A gyerektől féltem volna, hogy, ha megharagszik rám, bicskát ránt ki, a hátam mögött, és belémszurja, a ló nyilván figyelmeztetett volna, a maga módján, ha vele szemben valami nemhelyeset cselekedtem volna.

Tavaszi délután volt, langy-meleg, kékegü, napsütéses, azok közül a tavaszeleji órák közül való, mikor az egészség, a teljes élet, átmenetileg jólérezheti magát, mert földön, fákon, légben csak szépség, frissesség, fejlődés veszi körül. Az uj falevélnek, a kiserkedt fünek, a csillogó égnek, a tiszta-fehérre mosott felhőnek, a napfényben sütkérező padnak, az automobilok ajtaján a rézkilincsnek: mindnek, mindnek tavasza volt. A lónak is.

Csak a gyerek képviselte az évszaktalan emberi ádázságot. A gyerek piszkos és gyürött volt, nem a munkájától, hanem attól, hogy nem törődött a tavaszszal, nem vette észre, fontosabbnak tartotta magát és azt, hogy gyülölködjön, a felviruló tavasznál. Undok volt a gyerek és el kellett volna távolitani a tavaszból, a tavasz és az ember nevében.

A lóvonat kocsija elé cibálta a lovat a gyerek, de szántszándékkal ugy, hogy a ló messzebb legyen a kocsitól, semhogy az istrángot fel lehessen kötni. A ló magától hátrább jött volna, mert a ló okos és szelid volt, de a gyerek, elől, rángatta a száját, aztán hirtelen hátraugrott és a gyeplőszárral kezdte hátrahuzni a lovat. Közben közvetlenül a ló hátsó lábai mellett állt és ütötte a ló combját az öklével.

Emiatt a ló nem tudta, hogy mit akar tőle az ellensége, azt-e, hogy előbbre menjen, azt-e, hogy hátrább jőjjön.

Folyton azt vártam, hogy a ló rug egyet, megpróbálja agyonrugni az ádáz gyereket, de a ló nem tette. Csak reszketett, egész testén reszketett a szép barna bőr, az utálattól és az elfojtott haragtól. A ló le tudta győzni önmagát. Ki van zárva, hogy a ló félt volna a gyerektől. A ló hatalmas és jóltáplált volt, a gyerek nyeszledt és fejletlen. Talán ezért is gyülölte annyira a lovat. Nagyon gyülölte, nem is tudott máskép nézni rá, csak szikrázó szemmel és ökölbeszoritott kézzel.

Mikor már kellőképen hátrarángatta a lovat, akkorát rántott a gyeplő egyik szárán, hogy a zabla-vas kiesett a ló szájából.

– A kutya istenedet! – káromkodott a gyerek és megint előre rohant a ló fejéhez, hogy a zablavasat visszategye a szájába. A ló biztosan a szájába engedte volna tenni a vasat, láttam, tessék nekem elhinni, láttam, hogy engedte volna, de a gyerek azzal kezdte, hogy ököllel orronvágta a lovat. Ez fájt a lónak, kénytelen volt magasra felkapni a fejét, a fájdalom reflex-mozgásaként, s ezzel a szája magasabbra került, semhogy a gyerek felnyujtott kézzel kényelmesen elérhette volna.

A gyerek ráncos, rossz, kék száján megint csak ugy ömlött a szitok. Oldalról néztem a viaskodást. A ló a szemellenző alul lenézett a fiura, nagy, véres, de mégsem gyülölködő szemmel. Csak undorodott nagyon embertársamtól, aki most az öklét a gyürüs ujjával kibütykösitette és ugy öklözte a ló nyakát.

A ló folyton reszketett és a szájába engedte tenni a vasat, de a gyerek káromkodva tovább-öklözte. A ló igyekezett mozdulatlan lenni, mert látszott, hogy tudja: minden hiába. Ez a kis vadállat gyötörni akarja, s ő minden mozdulatával csak okot ad neki arra, hogy gyötörhesse. A tavaszi boldogságtól remegő levelü nagy fák alatt csak négyen voltunk. Egy példány ló, Equus caballus, és három példány ember. Homo sapiens, a gyerek, egy ur, meg én. A ló, a szép, derék ló, jobban képviselte a maga állatrendjét, mint mi hárman a mienket. A gyerek olyan volt, aminőnek leirtam, az ur koravén arcu, városi testü ember, törődött és rosszkulturáju. Én tulságosan középtermetü vagyok ahhoz, hogy alakilag is megfelelő Homo sapiensnek tarthassam magamat.

Mikor már nagyon nem lehetett nézni, mit müvel a gyerek, az ur, aki a kocsiban ült, megszólalt:

– Mit bántod azt a lovat?

De nem volt jó határozott hangja az urnak, hanem bizonytalan és szétfolyó hangja volt. És az is érzett a hangján, hogy nem az emberséges ember beszél belőle, csak az ujságolvasó, aki olvasta az Állatkinzás cimü napihireket. És ezzel a kérdéssel nem fejezte be a mondatot, hanem ezt is hozzátette még:

– Bántott az a ló téged?

Ebből kiderült, hogy az ur azon az állásponton áll, hogy, ha a ló bántotta volna a gyereket, akkor a gyerek visszabánthatta volna a lovat. Én már ebből láttam, hogy az ur nagyon gyatra ember. A gyerek kajánul továbböklözte a ló nyakát, onnan villogtatta a szemét az ur felé, igy feleselve:

– Mi köze magának ahhoz?

Az ur ezt felelte, bizony isten ezt, a saját fülemmel hallottam, hogy _ezt:_

– A haza érdeke, hogy ne kinozzuk a lovat, hogy egészséges maradjon.

Tehát azt vélte, hogy a lovat egészségesen kell tartani, hogy elmehessen a csatába és ott megdögölhessen.

A gyerek felelt:

– A magáé ez a ló, hogy belebeszél?

Az ur ahelyett, hogy eddigi tévedéseit helyrehozva, oda ugrott volna pofonverni a gyereket, felelt a kérdésre:

– Nem az enyém, de a tiéd se.

– De a magáé se!

– De a tied se!

Azt hittem, itt elakad a két _ember_ vitája. De az ur folytatni tudta:

– A ló a közé.

– Kié?

– A közé. A közmunkatanácsé ez a ló. Közpénzből vették ezt a lovat, azért nem szabad bántani.

(Szerettem volna elszaladni, annyira megalázott _engem_ ez a beszéd. De ottmaradtam, mert folytatták.)

– Csak maga hallgasson – mondta a gyerek – maga nem ismeri ezt a lovat! Nem magát haragijja! Ahhoz van esze neki, hogy lerágja a füvet! Ahhoz van!

És megint beleöklözött, mert a ló nem tudja, hogy nem szabad lerágni a füvet, amelyen keresztülvezetik.

Az urnak még volt egy érve, amit olvasott valahol; azt sem akarta dugaszban hagyni

– A ló nem tud védekezni.

– Mért nem? – kérdezte a gyerek.

– Mert nem tud beszélni.

A gyerek ránézett az urra és látta, hogy nem kell félni tőle. Ezt felelte:

– Dehogy nem! Most is az beszél.

És a gyereknek, az állatkinzónak, volt ebben a pillanatban igaza, az állatvédő urral szemben.