Part 1

ÖREG SZEKÉR

FAKÓ HÁM

ÚJABB ELBESZÉLÉSEK

IRTA

MIKSZÁTH KÁLMÁN

BUDAPEST LÉGRÁDY TESTVÉREK

1901.

BUDAPEST, LÉGRÁDY TESTVÉREK NYOMDÁJA.

TARTALOM:

_A kompossessor fák_ 1 _A fiaim._ „A én pohárom“ 37 Aussi brebis 55 A Berci fogai vagy a képek roppant értéke 67 Az első bánat 73 Az öregek 88 _A fehér kutya_ 111 _A szamár sine curában_ 127 _Ott alszik a Marcsa is_ 145 _Szegény ember tőkéje_ 169 _A kemény koponyák_ 189 _A kis szeplős_ 201 _Mme Gvuáp és porontyai_ 223 _Grisics hitelbe vett bort_ 237 _A Ponci bűnhődése_ 263

A kompossessor fák.

Mikor 1736-ban Mária Terézia, a szép termetü főherceg-kisasszony elvette Lotharingi Ferencet, Magyarországon is sok „Te deumot“ mondtak el a papok és még több áldomást ittanak a menyegző megünneplésére a nemesi renden levők.

Gróf Brunswick Károly, az akkori nógrádi főispán, váltig törte fejét, mikép tünhetne fel az udvar előtt. Mert stréberek már akkor is voltak. Sőt azelőtt is. Erősen gyanakszunk, hogy már a bibliai Ábrahám is stréberségből akarta feláldozni a kis Izsákot.

De maradjunk a nógrádi főispánnál, aki szerette volna erre az alkalomra derekasan kivágni a rezet. Valami nagy loyalitást akart, de ami mégis olcsó legyen. Sokáig gondolkozolt, mig végre kiadta a parancsot, hogy a lakosság emlékfákat ültessen. Ez a loyalitás maradandó is és nem kerül pénzbe.

Minthogy roppant száraz esztendő következett, az emlékfák ritka helyen fogamzottak meg. De semmi közünk a többihez, a mi történetünk két hatalmasan fölpendült hársfáról szól, a melyeket nagyságos Lányi Pál ur ültetett el a Porovka nevü rétje végébe a csikavai határban. Negyven esztendő alatt hatalmas derekú terebélyes fákká növekedtek, dacára annak, hogy a hársfa lusta, vagy gyöngédebben kifejezve, hogy sokáig szeret fiatalnak látszani. Szóval Lányi Pál megélte, hogy a fák lombkoronája alatt tizenkét személyre teritett asztal lehetett teljes árnyékban.

Mint filozófus ember élete végén elgondolkozván hosszu pályafutásáról, hogy bár több rendbeli hivatalokat és tisztségeket viselt vala, azt hánytorgatá elméjében, valjon ha nem sokára isten szine elé kerül és a teremtő azt kérdezi, miféle nyomot hagyott a világon, nem volna-e legcélirányosabb azt felelni: „Ültettem, uram, két gyönyörü fát a Porovka réten és azok ott nőnek, virágozván és illatozván, árnyékot nyujtanak az eltikkadt utonjároknak.“

Annyira beleélte magát e gondolatba, hogy valóságos kultuszt üzött a fáival. Mindennap elsétált a Porovkára, nyesegette, tisztogatta és elbeszélgetett velök, mint valami értelmes lényekkel. Ha valamely gally megsérült, bekente puha gyógyitó földdel a sebet, hogy ne terjedjen tovább. Gondozta nemcsak azt a részüket, a melyik kijött a napvilágra, hanem azt is, a mely befelé nőtt, mert a gyökerek is csak olyan édes gyermekei a fának, mint a gallyak, csak hogy ők nem hivalkodnak, nekik nem kell a napfény, a szereplés, befúrják magukat szivesen a talajba, sokszor kemény kövek közé, hogy onnan táplálják láttatlanul az anyjukat, meg a szép kis gally testvéreiket odafönn, akik leveleznek, susognak, virágoznak és ringatják a rajtuk ülő madarat.

De a fák is hálásak voltak iránta. Árnyékot, gyógyitó theát és pihenőt nyujtottak neki. Sehol se tudott olyan édesdeden elszundikálni, mint alattuk a fehér márványpadon, melyre ez a mondás volt kivésve:

„Pihenj meg itt vándor, ha erre jársz. E fáknak egy királyné szerelme adott életet, de illatuk, árnyékuk a tied is.“

Sőt az öreg ur megélte azt is, hogy egy napon Mária Terézia maga is megjelent a fák alatt és meguzsonnált.

A felséges asszony uralkodása vége felé Vácott, Migazzi püspöknél töltött vagy két napot s hallván az érdekes vonatkozásu csikavai hársfákról, asszonyi szive megkivánta azok látását, elrendelé tehát, hogy másnap délután oda kocsizik, miről a hopmester azonnal értesitse a birtokost, Lányi Pál kir. consiliariust.

Hajadon fővel várta őt az ősz gazda a csikavai hársak alatt, gazdagon teritett asztallal, királynéhoz méltó uzsonnával.

Az uralkodónő hosszan, némán nézte az érdekes fákat, sok sok emléket kelthettek azok fel. Borongós hangon jegyzé meg, de mégis nyájasan:

– Igen örülök, kedves Lányi, hogy láthattam a fáit. Erősek, szépek. De egyszersmind udvariatlanok, mert megmondják nekem, milyen öreg vagyok.

Aztán mosolyogva ült le, megizlelte a frissitőket, miközben odaszólt Kaunitzhoz:

– Ön ügyes az olyanokban, herceg, vésse bele a fákba a névbetüimet.

Igy lett az egyik fa az „M“ után Mária, a másik pedig a „T“ betűből Terézia.

A királyné még vagy félórát töltött ott, vidáman enyelegve a püspökkel és palotahölgyeivel. Távozáskor sajátkezüleg tört le egy illatos galylyat, melylyel a felséges arca körül hadonázott, hogy a szunyogokat távol tartsa.

Hanem hiszen ha nem lett volna is becse eddig a Lányi fáinak, lenne majd ezután. Száz és száz történetke röpködött szerte szét messze vidéken a hires uzsonnáról s nem is volt igazi gavallér, aki nem szerzett egy gallyacskát a hársfákról, amit imádottjának küldjön, hogy tegye az imádságos könyvébe vagy a poharába a vizitszobában.

Megijedt Lányi Pál. No ha ez a bolond divat igy harapózik, akkor a két fát hamar elhordják, szilánkja se marad. Szörnyüség az, hogy még mindig mennyi ember szerelmes egymásba! Elhatározta, hogy addig is, mig rendes csőszházat épittethet, hadd üljön éjjel-nappal egy puskás őr alattuk és ne engedje tördelni.

Beteges szeretetébe belevegyült most a komoly aggodalom érzése is a fák jövője miatt. Mi történik velük, ha ő nem lesz? Ki gyámolitja őket, ki őrzi? Szétszedik, eltördelik. Rüpők gyerekek bevagdossák a nevöket, pásztorok tüzet raknak alattok, felgyujtják, boldogtalan fráterek felakasztják rajtuk magukat, amivel megfertőztetik.

Lassan-lassan megérlelődött benne az a gondolat, amit a halálos ágyán tollba mondott, mindennemü ingó és ingatlan vagyonát, minthogy ivadékai nincsenek, fivérének Lányi Mihálynak Sárosmegyében élő fiára hagyván, kivévén a Porovka nevü hatvan holdas rétet és négyezer Mária Terézia tallérokat.

„Hagyom pedig – diktálta a haldokló – a rétet és négyezer tallérokat a két hársfának olyan módon, hogy időrül-időre a szolgabiró és a csikavai plébános neveznek ki kölcsönös egyetértésben gondnokot, aki a rét és a pénz jövedelmét a hársfák gondozására forditja. Kivánom, hogy diszes sorompó emeltessék a fák körül s amennyiben szükségesnek mutatkoznék, külön csősz ügyeljen rájok.“

„Minthogy azonban minden mulandó e földi világon, következéskép a fák is, azon esetben tehát, ha a fák kiszáradva, háboru, villám, elemi csapások által vagy bármely módon elpusztulnának idővel, ugy a rét, mint a nevezett summa pénz, mely a váci káptalannál őrzendő, nevezett Lányi Mihály ágán élő egyenes leszármazottakat illesse.“

„Rendelem továbbá, hogy lelkem az Istenhez szállva, porlandó testem a fent emlitett fák alá temettessék, Atyának, Fiunak, Szentlélek Istennek nevében Amen.“

*

Ugy negyven év vonult el csöndesen az öreg sárgolyóbis fölött, hol annyi fü, annyi fa, annyi ember és annyi bogár van.

A két hárs még mindig élt, sőt még nagyobb lett. Az alattuk levő sir behorpadt azóta, alig is látszott, hogy ott valaha sir volt. Csak a vadméhek tudnák megmondani, a kik ott döngnek fölötte és hallhattak róla az apáiktól.

A világ megszokik mindent. Megszokta, hogy Lányi Pál nincs. A vadméhek megszokták, hogy ott sir nincs. A fákat is megszokták a vidéken. Eleinte furcsa volt, hogy egy szép rétnek és egy kapitálisnak az urai. De hát az örökös nem tett annak idején kifogást – hiszen olyan kicsiség az a rét az örökölt három ezer hold mellett, száját se lett volna érdemes kinyitni. A hatóság sem bánta, sőt tetszett neki. Kiszivárgott, hogy midőn a királynő értesült az öreg Lányi különös hagyományáról, Kaunitzot kérdezte, lehetséges-e meghagyni, a herceg mosolyogva felelte:

– Ha egy virágszálnak lehet hét országa, miért ne lehetne két hársfának egy rétje?

Hát bizony már akkor nagyon elhervadt virágszál volt a királyné, de a bók friss volt és a hatóság respektálta a Kaunitz mondását; a két hárs nyugodtan élvezte a maga jövedelmét, – már a mennyit a tutor juttatott nekik belőle.

Irigyük nem volt, legfeljebb egy-egy szegény vándorló legény sóhajtott fel néha alattuk:

– De jó volna feleségül venni valamelyiket!

Maga az örökös már nem is élt negyven év mulva. Ameddig élt, nagy ur volt és rá se gondolt a csikavai hársakra.

Egy másik fa volt az ő rögeszméje, mely különösen szereti a sárosmegyei talajt: a _családfa_. Fényes történelmi ősök és nexusok kereséséből áll e betegség. Az ember elképzeli például, hogy giliszta vagy kigyó van benne, vagy elképzeli, hogy Gara vér folyik ereiben. Igy vagy ugy boldogtalan az illető. Mert keresi, keresi, de soha se találja meg sem a Gara vért, sem a kigyót.

A következmény azonban elmaradhatlan. Ha az ember a kriptákban turkál, ahelyett hogy a földet turná, napról-napra lefelé megy; úgy történt aztán, hogy Lányi György megfogyva, eladósodva hagyta a birtokát két fiára, Ubulra és Józsefre.

Ubult szerencsésen lelőtték a francia háboruban, mielőtt megházasodott, de már miután a maga birtokrészét elköltötte, családot tehát csak József alapitott, de József is „terhelt“ ember volt, ahogy az orvosok szokták mondani. Az ő szenvedélyét a pörlekedés képezte. Pörlekedett mindenért, mindenkivel és örökké csak pörlekedett. Pedig ez nagy baj volt még akkor, a régi prókátorok világában, nem olyan tréfa dolog, mint most. A régi fiskálisok még derék, tekintélyes urak voltak, akiknek gyanutlanul adta át magát az ember s ugy ott maradt a bőre lassan-lassan a kezeik közt, hogy észre se lehetett venni. A mai fiskális már nem veszedelmes, mert a mai fiskális teljesen gyanus firma, lelketlen, istentelen hirben álló individuum. A diplomája olyan, mint a velencei macskák nyakán a csöngetyü. Vigyázz, mert itt a macska! A csöngetyüs macska évekig nem eszik galambhust a Szent-Márk téren. A galamboknak egy-egy tollát ha kitépte is, többnyire idejekorán röppennek el. A mai fiskális tehát már nem árt nagyon, hanem mikor még a diplomája nem volt figyelmeztető vészcsöngetyü, az ügyvéd kényelmesen végezhetett kliensével…

József ur szemlátomást szegényedett. S amilyen arányban fogyott a vagyon, oly arányban bukkant fel a családi emlékek közül a csikavai hársak története.

– A csikavai hársak! Bolond egy dolog. Egy gyönyörü rétünket tartják vissza, meg egy kapitálist. Hát hallott már valaki olyat?

Fünek, fának beszélték. Egész Sáros tudott róluk. Némelyik hitte is, némelyik nevette. Mert hát uj dolog az még Sárosmegyében is, hogy valaki a fáktól várjon örökséget.

Eleinte csak mint családi kuriozum jött szóba a két nógrádi hárs. Orrhangon beszélte el a hóbortos Lányi Pál végrendeletét az öreg József vagy a fia Károly, aki akkor jogász volt Eperjesen s akire már az ősi fényből csak a raccsolás maradt. No meg a fák.

Később azonban mindinkább kiérzett az előadási hangjukból a dicsekedés és a reménység. A csikavai fák igy, a csikavai fák ugy. Az ördög vigye el ezeket a csikavai fákat!

Az ifju Lányi egy vakációban nem sajnálta az utat Nógrádba s mivelhogy tudott egy kicsit festeni, vászonra teremtette a két hársat, hazahozta, felakasztották a nagy ebédlőben, a többi családi képek közé.

A látogatóknak volt ujra mit hallani; most már őszintébben adták:

– Ezek azok a bizonyos hársak, öcsém uram, vagy bátyám uram. Egyszer még kisegitenek bennünket a sárból.

A kellemetlen vendég aztán rendesen arról beszélt, hogy a hársak milyen hosszu életüek e földön.

– Hát ugyan meddig élhetnek?

– Öt-hatszáz esztendeig.

– Hm! – sóhajtott magában József ur – nehéz lesz kivárni.

A hársak élete ezalatt semmi változáson nem ment körösztül. Csuklani nem tudtak, hát a sok emlegetés nem bántotta őket. Csendesen álmodoztak messze onnan a Porovka-réten, meg se gondolva, hogy a Lányi családnak immár ők az utolsó oszlopai. Olyan oszlopok, amelyek utban állanak.

De meglehet, hogy a „Terézia“ (a melyikbe Kaunitz a T betüt véste be) valami bolondot gondolt a következő télen. Mert mikor megjött az uj tavasz és Mária már rendes szokása szerint kieresztette a rügyeket, szép lilaszin pattanásokat, azalatt a Terézia meg sem moccant. Ámbár ’iszen a Terézia mindig lustább volt, mindig több napfény kellett neki, hát eleinte föl se tünt a késedelem. Hanem mikor aztán Mária a leveleit is kibontotta és Terézia még mindig aludt, az akkori gondnok, Poroszkay Mihály uram (tekintetes Somogyi István szolgabiró urnak a sógora) hallván a hirt, nem kis ijedelemmel kocsizott ki a Porovkára, a valódi tényállást megszemlélni.

Hát csakugyan igazat mondanak; a Terézia hárs kopaszon meredezik az ég felé.

Nagyon elbusult Poroszkay uram s még a kocsi-ülésről kezdte korholni a vén fát:

– Hát mi az ördög az Terka? Megbolondultál, te Terka? Ne okoskodj Terka! Igyekezz már Terka!

Csak midőn közelebb ért és a penecilusával ugy a galyakon, mint a törzsön lenyesve a kérget, háncsot, a husába tett bevágásokat, tudta meg, hogy bizony a Terka halott már, egy teljesen kiszáradt fatuskó már, aki még csak egyszer fog fényeskedni e földi pályán, – mikor alágyujtanak vele.

Baj, persze baj és a ravasz Poroszkay szerette volna titkolni a halálát, de már akkor a Lányiék szeme olyan érdeklődéssel csüngött a fákon, egy hét se telt bele, megtudták.

Egy napot se késtek. A prókátoruk legott meginditotta a kérvényt nemes Nógrád vármegyéhez, fölszerelve azt keresztlevelekkel és a Lányi Pál-féle végrendelet másolatával, hogy miután az egyik csikavai hársfa kiszáradt, a Porovka-rét felét és a váci káptalannál elhelyezett tőke felét Lányi Mihály egyenesen leszármazottjának Lányi Józsefnek kiadni méltóztassék.

A vármegye kiadta a kérvényt elintézés végett tekintetes Somogyi István szolgabiró urnak.

Tekintetes Somogyi István szolgabiró úr pedig az ügy lelkiismeretes tanulmányozása után meghozta az itéletet eképen:

„Az elhalt fa után az életben maradt fa örököl.“

Hát ’iszen lehetett ez salamoni itélet (annak is mondta Poroszkay uram és a plébános), de mégis törvénytelen volt. Már annyiban, hogy halálos itéletet szolgabiró nem mondhatott, ez pedig egyenesen halálát okozta Lányi Józsefnek. Amint elolvasta a végzést, kihullt a papir a kezéből és ő maga is elesett élettelenül: szivszelhüdés érte.

Az öreg halálával kiütöttek a zavarok. A hitelezők egyszerre rohantak ki mindenünnen.

Pedig olyan szép tervük volt! Csak egy kis lélekzetvétel, egy kis idő s ez az örökség kellett volna, hogy talpra álljanak.

Élt akkor ugyanis a szomszédos Kassa városban egy nyugalomba vonult, igen gazdag bécsi gyertyamártó, bizonyos Schrammel, a Malvina nevü szeplős, satnya leányával.

A megszorult Lányiak, apa és a fiu, erre a csúf gyermekre vetették ki a plánumaikat. A dolog úgy állott, hogy Károly egyike volt messze földön a legszebb ifjaknak; apja gyönyörködve biztatgatta:

– Ebből a pofából pénzt kell csinálni, amice.

Sápadt, világfájdalmas arca volt; nincs az a fiatal lány, aki annak ellentállhatna. Ahhoz járult a sugár törékeny termet. Általában igen érdekes ifju volt, ideges, szomoru, ábrándozó, „egy félbemaradt piktor“, ahogy nevezték. Két nagy szeme valami sajátságos, földöntúli fényben világolt.

A terv alapját az képezte, hogy egy pár kassai bálon táncolt a leánynyal és az valósággal odatapadt hozzá.

Biztos volt a dolog. Olyan ez már, mintha itt lenne. T. i. hogy a leány olyan. Vagyis hogy a pénze olyan, mintha már itt lenne. Csak egy kis _befektetés_ kellene hozzá sürgősen. Egy szép kocsi, két szép ló, libériás kocsis, meg egy pár száz költeni való tallér. Akkor rögtön beállithatna kérőnek.

S mindezt most a fától várták. S a helyett jött a kedvezőtlen itélet, az öreg úr halála, a hitelezők fészkelődése.

A temetés után összeült az anya a fiuval tanácskozni.

– Nem sokára kitüzik az árveréseket. Mindenünket ellicitálják, hajlék és föld nélkül maradunk, mint az ujjam.

– Hát mit tegyünk, anyám?

– El kell azt a leányt venned. Meg kell menteni a Lányi nevet és a Lányi kuriát.

– Hiszen én elvenném, de hol vegyem a költségket, ami ahhoz kell? Talán azt gondolja édes anyám, hogy feljebbezzük meg az itéletet az elpusztult fa hagyatékára nézve?

– Az hosszadalmas és bizonytalan – felelte az asszony. Mit ér már a fű, ha a ló megdöglik? A pénz a káptalannál van, a szolgabiró és a pap, akik a fák tutorát kinevezik, nem könnyen engednek a dologban. Aztán ők otthon vannak elég befolyással, hogy keresztül vigyék, amit akarnak. Nem, fiam, a feljebbezés nem ér semmit.

– De hát akkor mit tegyek? – sopánkodott Károly.

Az asszony a csipőjére tette kezét.

– Hát mit szoktak csinálni türelmetlen örökösök, ha nagyon kell nekik az örökség? kérdé élesen.

– Ugyan mit? – tünődék Károly, mereven nézve maga elé.

– Megölik az örökhagyót, – felelte az anya mérgesen.

– Megölik? – szólt Károly összerezzenve. De hiszen az borzasztó!

– Ne légy legalább együgyü, Károly! Mit bámulsz rám olyan mereven? Hiszen persze borzasztó, ha emberről van szó. De egy fa! Mi egy fa? Hát okvetetlen szükséges, hogy az természetes halállal muljon ki?

– Igen, de…

– Ejh mafla vagy, ne beszélj, mert ha nem az volnál, már régen nem állna ott az a fa. Két ember meg egy fürész jól megtenné egy szép holdvilágtalan éjszakán.

– De hátha megtudnák?

– Hát mért kellene azt megtudni?

Lányi Károlyban megfogant a szándék. Sötét álmatlan éjszakák megérlelték, kiszélesitették. Igen, megölöm a fát. Hadd veszszen. Ha ez a fa egyszer nincs, mindjárt úr vagyok. A hatvan holdas rét igazi Kánaán, és a négyezer forint krözusi vagyon most nekem. A dolog annyira tiszta, hogy nem is kell a formalitásokkal időt vesztegetni. A legelső zsidó ad rá pénzt és nyitva áll az ut Kassára a Schrammel-házhoz.

Nem a lányra vágyott, hiszen nem szerette. Odáig már el sem ment terveivel. Csak addig rajzolta ki képzelete a jövőt, mikor a négy kapálózó lovon, amit vesz, megáll a Schrammel portán és odadobja a gyeplőt a liberiás kocsisnak. Az átkozott gentry vér dolgozott benne. Az üzte, kergette és mutogatta neki a szines képet. Őt magát mint kérőt, mint gavallért. Megint egy Lányi, aki négy lovat hajt. Meg lehet ebbe bolondulni. Ah, hogy nyargal a négy paripa, villámlik a kassai utcák köve a patkóik alatt! Nyitják ki az ablakot az emberek, a merre megy. Hej, ki lehet az a gyönyörü ur? Hát az bizony a Lányi Károly.

Napokig beszélgetett, tárgyalt csukott ajtóknál hű szolgájukkal, bizonyos Toportyán Mihálylyal. Azalatt a szokottnál is sápadtabb volt, kerülte az embereket, lehorgasztott fejjel járt s ha valaki megszólitotta, összerázkódott.

Idegenek figyelmeztették Lányinét:

– Vigyázzon a fiára, tekintetes asszony, mert valami rossz jár a fejében.

Egyszer aztán elhiresztelte Toportyán, hogy elmegy a rokonait meglátogatni és el is ment, utána pedig Lányi utazott el Gömörbe vadászatokra, állitólag valami iskolapajtásaihoz, de mind a ketten találkoztak Losoncon. Ott tüstént baltákat vásárolt Károly ur, s külön-külön fogadott szekéren indultak Csikavára, ugy intézvén dolgukat, hogy épen öreg este legyen, mikor a csikavai erdőbe érnek.

Szép májusi este volt, balzsamot lehelt az erdő, ezer meg ezer élő lény rezsgett benne. Egy tisztáson hűs forrás mellett megállittatta Károly a szekeret és visszaküldte; itt várta be a másik kocsit, a melyen Toportyán jött.

Izgatottan, türelmetlenül járt fel s alá a puha, harmatos gyepen. Hallgatódzott, jön-e már a másik szekér, hanem csak a távolodó kerekei zörögtek. Aztán azok se. Beállt a csend, az erdő ünnepélyes csendje. Hűs áram futott néha a fák közt, a milliárd gally összezörgött különösen, rejtélyesen.

Borzalmas hidegség futott végig hátgerincén. Ugy rémlett neki, mintha a fák összebujnának és róla beszélnének. Mintha mondanák egymásnak: „ölni megy.“

Egy óriási szem meredt reá, egy irtózatos fekete szem, akkora, mint egy tányér. Eh ostobaság! Hiszen csak egy fának az odva, egy nagy fekete üreg az oldalán.

Szidta magát, hogy olyan nagy fantaszta és elkezdett fütyürészni. Hiszen nem félek. Mitől félnék?

És mégis a halálos verejték csurgott homlokáról s tagjait lassu reszketegség fogta el. Mintha összeszaladtak volna a fák és őt néznék, mintha eleibe akarnának állni.

Valóban furcsa volt, azelőtt egy perccel még ritkábban álltak a fák. Ugy kell lenni – összefutottak.

– Nem lehet, nem lehet – csillapitá magát – őrültség, amit képzelek. És mégis meg mert volna esküdni, hogy a fák ideszaladtak a környékről és megálltak vele szemben zordonan, kihivóan.

Megtapogatta izzó agyát és igyekezett magát megcsalni a gondolataival.

Oh milyen bolond vagyok! Mikre gondolok? Hogy tán azért haragudnának rám ezek a fák, mert a testvérüket akarom kivágni. Bánják is ők. Tudják is ők. Hiszen nem élő lények.

Dehogy akarnak ők valamit. Nem bántanak ők engem. De hát akkor mért félek tőlük, mért reszketek? Ejh, hiszen nem ő tőlük félek én, hanem csakugy szokásból. Végre is senki se érezheti magát valami nagyon kedélyesen éjjel egyedül egy erdőben, ahol rablók jöhetnek minden percben.

Most egy könnyed szélroham suhant át az erdő fölött, nyomában felzúgott a lombtömeg s mozogni kezdett, mint egy tábor. E tompa zúgásból mintha egy csodálatos értelmes hang csapna ki:

– Nem a rablóktól félsz te Lányi, Lányi, Lányi!

S ezer fa bólongatott rá a koronájával.

Oh jaj. Csakugyan érezte, hogy nem a rablóktól fél, szinte óhajtotta, hogy bár jönne egy, bár kiáltana rá, hogy emberi hang törje meg az erdő titokzatos ijesztő susogását.

Semmi se szörnyübb ennél.

Emberi hang nem jött, de lovak dobogása, szekér zaja hallatszott.

Lihegve futott eleibe:

– Toportyán! orditotta. – Toportyán!

– Hop, hop! – kiáltá vissza Toportyán. – Jövünk, jövünk, ifju uram.

Csakugyan a Toportyán szekere volt.

– No lám – mondá Toportyán tótul a szekeresnek – itt vár már engem az én jáger öcsém, álljon meg atyámfia.

A kocsi megállott és Toportyán leugrott róla.

– Csakhogy már itt van kend – jegyzé meg tompán Lányi – mert már nem álltam volna ki sokáig.

– Mi baja volt ifju uram?

– Féltem, Mihály. Még most is félek. Nem hallja, mint vacog a fogam?

– Látott talán valamit? – susogta Toportyán megrezzenve.

– Nem, nem, csak ezek a fák… ezek fenyegettek.

– Ejh no – nevetett fel Toportyán. – A fa meg nem eszi az embert. Azt hittem, valami vadkant vagy medvét látott az ifju ur.

A Toportyán nevetése egy kicsit lecsillapitá idegeit.

– Menjünk, Toportyán, lássunk a munkához. A szekér hadd várjon itt. A fürész és a balták odább vannak. Tud a fuvaros magyarul?

– Egy szót se.

– Annál jobb. Mit mondott neki, hogy miért jön ide?

– Hogy egy jáger öcsém van itt a csikavai erdőben, akit elviszek innen, mert leánynézőbe megyünk.

– Igen, jól van, de most már gyerünk.

Toportyán utasitá a szekerest, hogy etessen meg, mire aztán megindultak ketten ama tisztás felé, hol előbb a Lányi szekere állt volt meg. Az egyik fa alatt ott volt egy szalmával kitömött zsákban a fürész és két balta. Azért intézte ezt Lányi olyan furfangosan, hogy a kocsis, aki őt hozta, ne is gyanitsa, mit visznek.

– Szedje ki kend a szerszámokat, aztán siessünk, mielőtt a hold feljönne.

Egy kis gyaloglás után kiértek az erdőből, aztán átcsaptak az ugaron hagyott szántóföldeknek, kerülve a dülő-utakat, az ösvényeket, nehogy emberrel találkozzanak.

Egy helyütt valami fekete oszlopszerü meredezett.

– Nem ember az? – susogta Lányi.

– Nem, hiszen nem mozdul. Embernek vékony volna.

– Ugyan mi lehet?

– Egy Jézus, – mondá Toportyán, amint közelebb értek hozzá.

A pásztorkodásban megélesedett öreg szeme jobban vette ki a tárgyakat, mint a Lányié.

– Nem merek előtte elmenni – hebegte Lányi borzadálylyal.

– Ugyan, ugyan urfi – fortyant fel Toportyán, – egészen úgy adja, mintha valami égbe kiáltó bünt készülnénk elkövetni. Már szinte magam is elhiszem, hogy gyilkolni megyünk.

Lányi nem felelt, csak a fejét horgasztotta le, – aztán rézsunt indult, egy nagy vargabetüt csinálva, hogy a szent keresztet elkerülje.

Sokáig mentek szótalanul egymás mellett a hepe-hupás, koca-turásos, rögös szántón, mig végre kiértek a buja, térdig érő fübe, mely lágyan suhogott lábuk alatt, mint a selyem.

– Ez a Porovka. Itt vagyunk a Porovkán! Ott, arra vannak a fák, de még nem látni.