Part 2

– Ez hát már a mi rétünk. Lányi-rét – jegyzé meg a hű szolga némi önérzettel.

– Még nem, még nem. De az lesz, ha megsegit az… izé… az…

Torkán akadt, nem merte kimondani az istent.

– Balra megyünk, utánam Mihály! Érzi kend a hársfa szagát?

Végre ott voltak, ott állt a két fa, mint két óriási rém. Az élő fa hatalmas széles koronájával, sürü, rejtelmes üde lombozatával és testvére száraz, merev gallyaival, melyek kopognak a szélben, mint a csontok.

A Lányi szive hangosan dobogott. Körösztül nyargalt elméjén minden, ami ezzel a fával összefüggött. Ama bizonyos Lányi, aki ültette a fákat mint apró csemetéket s most alattuk álmodozik felőlük… Ugyan tud-e az most arról, ami itt fenn történik? Megérzi-e a veszedelmet ott alant? Aztán megjelent képzeletében a nagy királyné, a roccoco haju udvaroncok, akik itt hajlongtak, mosolyogtak előtte. Ez a fa látta azt. Az utolsó, az egyetlen tanu. De holnap már ő se lesz.

– Lássunk hozzá, – hörögte tompa siri hangon.

A fürészt neki igazitották s elkezdődött a hosszas, fárasztó nyiszálás. Köröskörül néma csend volt, csak a fürész sziszegett, hurutyolt és a millió prücsök, bogár, szöcske cirpelt, ugrosott a füvekben.

Borzalmasan egyhangu munka volt. Fel s le szaladgált a csipkés, villogó acél-penge, mindég mélyebben-mélyebben, a fa pedig ott fönt a koronánál csak susogott, csak egyre susogott. Nem tudott az arról semmit, hogy gyilkolják. Ingatta, dajkálta a lombjait szeliden.

– Ne pihenjünk egy kicsit? – kérdé lihegve Toportyán, – átkozott vastag dereka van. Valóságos kanonok ez a fák között.

– Nem, nem. Végezzünk vele egyszerre – hajszolta Károly urfi, – mert érzem, ha abba hagyjuk, hogy összeroskadok az izgatottságtól.

– Eh, hiszen nem lát minket senki.

– A csillagok ránk néznek. Jaj, a csillagok, Toportyán!

Behunyta a szemét és vadul rángatta a fürészt a végkimerülésig, egész gödröt vájva a csizmája sarkával, neki feszitvén lábát a megrepedezett száraz talajnak.

Egyszerre eleresztette a fürészt, kétségbeesett sikoltással rogyott térdre, Toportyán pedig a fürész gyors eleresztése folytán hanyatt vágódott, kiszakitván a fürészt is mély vágányából, de csakhamar felugrott és a fa tulsó oldalán termett a nyöszörgő Lányi mellett.

– Az istenért, mi baja történt, ifju uram?

Annak a foga vacogott és reszketett, vonaglott a teste, alig birt szólni:

– Jaj, segitség! A halott fogja a lábamat. Be akar huzni. Segitség, Toportyán, a halott…

– Miféle halott? Miket beszél az ifju ur? Térjen magához!

De amint közelebb vizsgálta a dolgot, rájött, hogy a fa alatt levő régi sir behorpadt! (tulságosan megfeszitette benne a lábát), a föld engedett, besüppedt, s a lába belecsuszott a sirgödörbe.

– Ejnye no! Ez bizony kellemetlen dolog. De hát nem boszorkányság. A hol sir van, ott lyuk is van. Ahol pedig lyuk van, ott a föld felülete könnyen enged.

Károly ur csakugyan hajmeresztő keserves helyzetben volt. Amint egyet mozdult, a sir mind tovább omlott s az üreg egyre nagyobb lett. Attól lehetett tartani, hogy a felső testével is beleesik.

– Fogózkodjék a karomba – biztatta Toportyán. – Igy ni!

Lányi görcsösen kapaszkodott a vállába, mire az erős Toportyán egyetlen rántással kiemelte.

– Hopsza! No lássa, nincsen semmi baj. Csak nem kell mindjárt megijedni.

De szegény Lányi nem volt se holt, se eleven; szerencse, hogy a sötétben nem láthatta Toportyán az arcát, mert bizonyára nem volt annak most emberi formája.

– A lábamat fogta, ha mondom – dadogta összezsugorodva, remegő hangon. – Éreztem a hideg siri kezet, amint fogott vele.

– Ej, bolondság, bolondság! Képzelődés az egész. Tessék elhinni, hogy képzelődés.

De azért maga is fázott és szepegett egy kicsit, mert ez még sem egészen tréfa dolog. És bármennyire bátoritotta is az urfit, hogy aki egyszer meghalt, nem ébreszti azt fel semmiféle fürészelés, azért mégis szükségesnek tartotta mentegetőzéskép _amoda_ is szólni egyet-kettőt.

– Hiszen nem bántanánk mi a fát, kérem alásan, dehogy bántanánk, ha nem volnánk kénytelenek vele. Hiszen tudjuk mi jól, hogy kedves volt az a jó tekintetes urnak, aki ültette valamikor, de a rokona is kedves volt, mert kettőjük közt osztotta meg a vagyonát. Az egyik az idők folyamán elköltötte, a mije volt, a másik el nem költötte. No, már most aztán okvetlenül veszni kell valamelyiknek, hát azt a tekintetes ur is beláthatja, hogy az a valamelyik a fa legyen.

Meglehet, belátta az alant porladozó tekintetes ur, mert többé nem tett semmi kisérletet a megakadályozásra.

De hát ebben nem lehet föltétlenül bizni. Nem árt egy kis elővigyázat. Károly ur tehát, amint ismét összeszedte magát annyira, hogy folytathatta a fürészelést, helyet cserélvén, átment a fa tulsó oldalára, ahol az imént Toportyán állt.

Alig egy félóra mulva végre inogni, recsegni kezdett a fa.

Károly ur rémülten ugrott el onnan, mert nem tudta, merre fog dőlni. Futott-futott vagy ötven ölet. Ott aztán behunyta szemét, bedugta füleit az ujjaival, hogy ne lásson, ne halljon semmit.

Toportyán fogta a fejszéjét s néhány csapással megadta az esés irányát s a hires kompossesor fa a földet megdobogtató robajjal terül el a nedves füben.

Mély siri csönd támad a tompa zuhanás után, csak a csikavai erdő zúgott messziről borzalmasan, haragosan.

A hold kibukkant fényes sápadt arcával, mintha mondaná:

– Látlak.

*

– Most már szedjük az irhánkat, ifju uram, én is azt mondom, mert a fa nagyot szólt mikor esett; pásztorok, csőszök, legeltető sihederek meghallják a mezőben s még elénk kerülnek, baj támadhat belőle.

Futottak az erdő felé.

De hajh, az erdő fái ugy néztek ki messziről, mint feléjük rohanó kisértetek. Azaz igy látta Lányi Károly. Fantasztikus alakok voltak ezek, ismerős emberek és ismeretlen, soha nem látott szörnyek, az egyik fa szakasztott olyan volt, mint az egyik elhalt eperjesi tanárja, Szamatóczky Márton, szeme, arca, bajusza, torzonborz üstöke, mind, mind tökéletesen kirajzolódott gallyaiból, ágaiból, még a kezét is ugy tartotta ütésre, ahogy ő szokta, ugyanaz a mozdulat… egy nagy virgácscsal szaladt eléje ütésre készen. Aztán jött egy boszorkány, két seprőt lógatva a két kiterjesztett kezében. Ezt a vén banyát is ösmerte. Kofa volt valamikor Eperjesen. Aztán egy huszár alakja bontakozott ki, disznón ülve, kivont karddal látszott nyargalni eleibe, hogy legázolja, hogy nyakát elvágja. Hejh, szörnyü volt ez! Amonnan egy medve csörtetett, kiöltött nyelvvel. (Ez egy bokornak volt a figurája.) És a hány fa, annyi szörnyeteg. Faunok, sárkányok, Meduza-fők, egy óriási kecske szárnyakkal egy lábon futott, s ami mindennél vérfagyasztóbb, irtózatosabb volt, az alakzatok mögött a hajdani kassai hóhér, Skrobanek János, (akit gyermekkorában látott Lányi egy akasztásnál) lépegetett kimérten, messziről fenyegetőzve az ökleivel.

– Mihály, Mihály, én nem megyek az erdőbe. Nem megyek, nem megyek.

S állva maradt az ugaron.

– Hát mit akar tenni? – förmedt rá Toportyán boszusan.

– Inkább itt maradok, megvárom, amit a sors hoz, inkább megfordulok és megyek a faluba házak közé, emberek közé, de én az erdőbe nem megyek.

– No csak az kellene. Hiszen ha a faluba megy, minden kisül. Aztán ott vár a kocsink, hát oda kell menni.

– Nem mehetek, Mihály. A fák boszut állnak rajtam. Fenyegetnek. Nincs erőm oda menni.

Toportyán visszatért hozzá, megfogta a kezét, hideg volt, mint a jég és reszketett az övében. Halotti sápadtság terült el arcán, a szemei kidülletek, s az irtózat, a téboly fénye szaladgált karikáikon.

– Jőjjön, jőjjön! Szent isten, csak nem vesztette el eszét…

S vonszolta magával erőszakkal, árkon, barázdán, tüskén keresztül.

Az örökkévalóságig tartott, mig a kocsihoz jutottak. A tót paraszt nyugodtan aludt a kocsi ülésén, ugy hortyogott, hogy a madarak, mókusok meg se moccantak. Nyilván találgatták maguk közt, milyen uj vadállat lehet az.

– Hej, Zvarina! Talpra Zvarina! – kiáltott rá Toportyán. Egy, kettő, három, indulunk. Üljön fel, ifju uram!

Az ugyan nem birt volna magától fölülni, ugy kellett fölemelni, mint a gyereket: a kiállott izgalmak beteggé tették.

Zvarina felriadt, hamar elkészült s közibe vágott a két fakó lovacskának.

– Csak sebesebben, sebesebben! – sürgette idegesen Károly, aki behunyt szemmel ült ott fehéren, mint egy kisértet.

Kivette zsebéből minden aprópénzét s oda adta a szekeresnek.

– Ez mind a tied, de vágtass ugy, vágtass, amint birsz.

Zvarina most már megereszttette az ostort s a két ló elkezdett rohanni eszeveszettül, mint a mesékben azok a kócos, girhes táltosok, akik parazsat esznek, felhőt isznak.

Amint igy villámgyorsan gurult a kis ekhós szekér a keskeny erdei uton, melyre cserfák, nyirfák borultak, egyszerre csak odavágodott egy gally a Lányi Károly szeme közé.

Fájdalmasan szisszent föl. Toportyán odapillantott. Hát vér folyt a gazdája arcán és a szem, a jobb szem, nem volt többé sehol, csak a puszta üreg meredezett a pilla alatt, melyből véres nedv szivárgott.

– Huh, a teremburáját – kiáltott fel Toportyán kétségbeesve. – A gally kiütötte az urfi szemét. Állj meg Zvarina, állj meg!

Leugrott és vizet hozott kalapjában, az ut alatt csörgedező patakból, kimosta a szem helyét és bekötötte egy kendővel.

– Jaj nekem, jaj nekem – siránkozott. Hogy megyünk most már haza? Mit mond a szegény tekintetes asszony? (A kezeit tördelte, haját tépte.) A legszebb legény volt a megyében, de még azon tul is. Minek is engedtem az erdőn menni szegény kis gazdámat, mikor érezte, mikor tudta, hogy a fák boszut forralnak ellene.

– Még most is fenyegetnek, Toportyán – nyöszörögte. – Látom a másik szememmel.

A tót kocsis is megrendült, sopánkodott, átkozódott, fejét vakarta és elmagyarázta, hogy a gally először a lőcsben akadt meg és megfeszülvén, onnan csapott roppant erővel a fiatal ember arcába. Ejnye, ejnye! No az bizony baj. Kivált ha az ember leánynézőbe megyen.

– De talán már nem is megyünk? – kérdé együgyü kiváncsisággal.

– Hallgass és hajts tovább!…

De a Zvarina jó szive nem türhette, hogy hátra hajolva, mindenféle füveket és zsirokat ne tanácsoljon a szemre, s egyébként is ne vigasztalja utasait.

– Hiszen persze, nem jól esik az embernek, ha az egyik ablakát beverik, mivelhogy csak két ablaka van. De ha meggondoljuk, hogy az egyik ablakon épen annyit lát, mint a mennyit kettőn látott, hát akkor már mingyárt nem olyan baj, hogy beverik.

– Hallgass, hallgass Zvarina. Ne beszélj nekünk bolondokat.

*

Lányit haza az anyjához hozta Toportyán, ama Zvarina nevü losonci fuvaros szekerén. Otthon hetekig tartó ideglázba esett s élet-halál közt lebegett sokáig. Az eperjesi orvos, aki gyógyitotta, nem sok reményt kötött hozzá. „Ha megél is – mondá – nehezen lesz épeszü ember.“ Lázálmai, borzalmas visiói, phantasmagoriái baljóslatu sejtelmeket ébresztettek.

De nem lett semmi baja, mert kis diák koromban Rima-Szombatban magam is ösmertem őt. „Diákverő Lányinak“ nevezték közönségesen. Sápadt, magas, meghajlott dereku öreg ur volt, foglalkozására irnok a megyeházán (mondták, hogy gyönyörü irása van). Arca szép lett volna, de az nagyon elcsufitotta, hogy csak egy szeme volt. Kopott ruhában, meglapulva, félénken járt a házfalak mellett télen-nyáron egy vastag pamutból kötött piros és zöld kendőbe becsavart nyakkal, egy vasbotra támaszkodva és két sárga kutyát, két kedvencét vezetve ketté elágazó zsinóron.

Minket diákokat érdekelt mind a vasbot, (mert akkor nagy háboruink voltak a csizmadia legényekkel), mind a két kutya, kiket Párisnak és Londonnak nevezett. S minthogy az öreg irnok szemben lakott a gymnasiummal, volt sok incselkedés, imposztorság a kutyákkal. Az irnok szenvedélyesen szerette kutyáit és miattuk meggyülölte lassan-lassan a diákokat, akik a kutyákat hajigálták.

Szóval egy soha el nem múló ellenségeskedés támadt a diákok és Diákverő Lányi közt. Sok diákgeneráció az öreg irnokon tanult meg verselni, gunyolódó pentametereket és hexametereket kanyaritván, melyeket skandálva kiáltoztak utána.

Dühbe jött ilyenkor s vasbotjával kergette meg a diákokat, egyet-kettőt meg is dögönyözött néha napján.

De az okosabbak tudták a módját s elfutottak előle a Perecz József uramék nagy diófája alá. Oda nem mert elmenni a félszemü irnok. A diófa salva gvardia volt, mint a szentelt vizzel elkeritett kör, a hová az ördög be nem juthat.

Az öreg diákok kitanitották a „golyhókat“ erre a különös arkánumra.

– Csak szaladjatok a legközelebbi fa alá. Oda ő nem mehet. Onnan bizvást szavalhatjátok a verseket, ha megpukkad, se tehet semmit.

– De hát miért?

– Mert idiosincrasisban szenved. Fél a fáktól. Ellenszenvezik velök, irtózik tőlük. Azt mondja, hogy üldözik. Nem menne az végig egy erdőn az Andrássy-dominiumért se. Az utcán is messziről kikerüli a fát és elforditja a szemét, hogy ne lássa.

– És van ennek valami különös oka?

– Az, hogy bolond.

„A én pohárom.“

Nehogy kiigazitsa a korrektor, mert igy kell lennie: „_A én pohárom_“. Igy mondta a kis Bercike. A Bercike a „németke“, legkisebbik fiam, akit én németnek neveltem. Egyszer meg is irtam, milyen hermetice volt elzárva szegény a magyar szótul. Hanem mégis beszivárgott az hozzá a levegőben, a patakok locsogásában, az erdőnek zugásában. Örök rejtély az, miképen. És egyszer csak megrázkódott, mint a mesékben a kővévált emberek, lerázta magáról a rátukmált nyelvet, az idomtalan gunyát, amit erőszakkal szabtak a lelkére s elkezdett magyarul beszélgetni.

Persze rosszul. Nevettük. Halljátok a németkét! Mondd csak még egyszer! Ő csak bámult ránk a fényes diószin szemeivel, nagy komolyan és illesztgette, csucsoritotta a szájacskáját a gömbölyü szittya szavakhoz, melyek olyan furcsán változtak el az ő ajkán az ott szaladgáló amorettek között. És olyan édesek voltak mégis, mint a csurgatott méz. Mikor azt mondta: „A én macska“ bizonyára nevetett az iromba kandur is a bajusza alatt és a poharak mind ugy csillogtak, fénylettek és szikráztak, amint feléjük mutatott: „Melyik a én pohárom?“

El is mentem mindjárt az üvegeshez, megvettem a legszebb kristálypoharat és rávésettem: „_A én pohárom_“, hadd legyen megörökitve a családban az ő első magyarsága.

Két álló évig ivott belőle gyanutlanul, mikor egyszer csak megbicsaklott az ebédnél, eltolta durcásan:

– Adjatok más poharat! Nem iszom ebből többet.

Ösmerni kezdte már a betüket, a lefelé-fölfelé kunkorodó egérfarkak jelentőségét, erejét, hogy azok ide lefogták az ő rossz magyarságát. Tudta már, hogy „a én pohárom“ nevetségesen hangzik. Hiszen azóta megtanult magyarul, nálamnál is jobban, zamatosabban, szinesebben. Olyan lehetett ez neki, mint a debreczeni diáknak a „signum“ mely mindig emlékezteti, hogy valamit nem tudott. És azt tartom, a bátyja „a magyar fiunk“ is csúfolta néha-néha.

– Igaza van a fiucskának, – szólt az anya. – Nem tudom melyik képviselő volt az, aki egyszer elhibázta a latin citátumot. Hát képzelje, hogy most rávésnék az ivó poharára „Videant consuli“ és abból kellene innia minden nap.

Hát jól van, nem bánom, ne igyék többet a pohárból. Végre is már hét éves innen-onnan, ha sérelmes neki a dolog, válaszszon más ivóedényt, de énnekem kedves a pohár, elveszem magamnak.

Ezentul én ittam „a én poháromból“ s ugy megszoktam egy idő mulva, hogy nem is izlett se a bor, se a viz, csak ebből az egy pohárból: még ha utra mentem is, velem jött a pohár, soha sem tapasztaltam volt még magamban olyan ostoba ragaszkodást élettelen tárgy iránt.

De vigyáztak is rá a háznál, mint valami klenodiumra. Minden uj szobalány megkapta a nyilt parancsot: „Ez pedig az ur pohara, isten ments, hogy baja essék.“ A teritésnél nem volt szabad az asztal szélére tenni, mert onnan könnyen leeshet, se az asztal közepére: „mert ha a függőlámpa le találna zuhanni, mindjárt összetörné a pohárkát.“ Egy tisztás volt hagyva számára az asztalon a teritékem előtt, ott állott mosolygós föliratával egyedül, bizonyos fönhéjázással, fölhivta a vendégek figyelmét, kik rendesen kikérdezgették, mit jelent a fölirata.

Hanem hiszen egyéb sem kellett. Mintha beszabaditanák a kecskét a káposzta közé. Soha se vagyok olyan bőbeszédü, mint mikor a fiaimról mesélhetek.

Bánom is én ilyenkor, unják-e, nem únják-e? Tudom, hogy ez szamárság tőlem – de nem birok megszabadulni a szamárságomtól.

S még kevésbbé ügyelhetek arra, hogy a Bercinek is inyére van-e ez? A kis fickó megszegi a fejét s ugy néz le a padlóra, mint egy bakonyi zsivány. De látom is én azt? Hiszen nem tarthatok én detektivet minden embernek a lelkében. Egy kis pszichologiám nekem is van, de csak akkor mozdul, mint a sün, ha megpiszkálják. Honnan jőjjek arra rá, hogy a kis gyereket vérig boszantja a pohár, hogy olyan az neki, amint ott áll örökön-örökké az asztalon, mint a Hentzi-szobor? Szégyen és pirulás jár vele. Bizony, soha nem jutott volna eszembe, hogy abba a csöpp fejben is megvan már minden, ami az emberiséget mozgatja.

Hanem amint most karácsony előnapjának reggelén megfogom a Bercit, hogy kivallassam, mit szeretne kapni estére: „Légy bizalmas, kicsikém, mondd meg nekem, az anyádnak nem szólok, mert az fösvény.“ Hát a fiu nem felel, elszalad pirulva, szégyenlősen, ám kevés vártatva visszajő és egy kis cédulát csusztat a zsebembe:

– Majd csak akkor nézd meg, mikor már én kiszaladok.

S ezzel hanyatt homlok rohan ki a legutolsó szobába. Megnézem a cédulát, hát az van ráirva az ő bizonytalan gyerekes betüivel: „Törd össze a én poháromat!“

Fölkerestem, összeszidtam:

– No te Rontó Pál! Ki látott már valaha ilyen gyereket? Majd én bolond vagyok, ugy-e, hogy legkedvesebb poharamat összetörjem? Hát van neked jó eszed, hogy ilyeneket kivánsz karácsonyi ajándéknak? Ebugatta kölyke, még szép tőled, hiszen azt is kivánhatnád, hogy gyujtsam föl a házat.

Az anyja is faggatta titokban:

– Kimegyek a városba, mondd meg, mit szeretnél karácsonyra, azokon felül, amik már megvannak; apádnak nem is szólok róla, mert az fösvény, megveszem a magam pénzén.

– Nem kell nekem egyéb, – felelte a fiu makacsul – csak az, hogy törjétek össze a poharat.

– Jaj, olyat ne kivánj! Ó, te bohó… te bohó! Hiszen édes apád agyon is ütne engem a pohárért. Tudod, milyen nagy becsben tartja, épen azért, szivecském, mert te ittál belőle, mikor kicsi voltál. Tudod, apa hogy szeret téged. Aranyért, ezüstért oda nem adná az ivó poharadat…

Elbusulta magát a mi kis németünk, leült egy kuckóba morcos képpel, földuzzasztott ajkakkal, csak a fehér fogai villogtak, csillogtak, mint a rizskása szemek, de a szeme sötéten meredt a padlóra, se nem játszott, se nem beszélt senkivel, se a képes könyveket nem nézegette és az egész lakás olyan szomoru üres lett; siri hangon ketyegett az óra, a mókus kijött az odujából, megállt a szoba közepén, a nagy lompos farkát föltette a hátára paplannak s ugy pislogott a serét szemecskéivel a gazdájára; a macskát is elfogta valami méla hangulat, valami fázékonyság, odaült ő is a fiu mellé, fölborzolta szőrét és nézte, nézte merengőn, fitymálón a falra akasztott majolika tálat. Egy tál, amin soha nincsen semmi! Ott voltak cinkatonák az asztalon, ki ledülve, ki fejjel beleakadva az asztalrepedésbe. A falovak befogva, fölszerszámozva vesztegeltek a könyvszekrény mellett, de nem volt, aki meginditsa. Gyi hó! A kanári is busan gubbaszkodott a legfelső fácskáján, mintha a feje fájna… Mindenki olyan szomoru minálunk, mikor a németke haragszik.

Jó szerencse, délfelé eléjöttek a pajtásai az elemi iskolából s ezek _szétbeszélték_ egy kicsit. A Veleczky Pista ahányszor jön, mindig elvisz valamit, arra vigyázni kell, a Bolnyaki Pali pedig mindig hoz valamit, ahányszor eljön, vagy vörhenyt, vagy legalább szamárhurutot, arra is vigyázni kell. De hát az egész kicsiből áll. Mindössze megforditva kell őket vesztegzár és vizsgálat alá venni: a Pistát mikor megy, a Palit mikor jön. Nehéz dolog a pajtáskodás.

A szobalány beszéli, (persze csak most utólag, mióta a következmények figyelmessé tették), hogy a Berci váltig kérdezgette a fiuktól:

– Szeret-e az apátok benneteket?

– Természetesen.

– Megtesz-e mindent, amit kértek?

– Hol igen, hol nem.

– És ha nem teszi meg, kihez fordultok akkor?

– Hogy kihez? – gyulladt ki Bolnyaki Pali. – Csak a nagyapámnak szólok olyankor és az mingyárt ráncba szedi a mamámat is, apámat is és megvan minden.

– Hát te Pista?

– Én is a nagyapa arcát cirógatom meg, pedig ugy szúr, de úgy szúr, mint a _maszlag tehénkéje_.[1]

Csakugyan ilyenféle tárgyalásnak kellett lefolynia a tacskók közt, mert a Berci később, alighogy elmentek az iskolatársai, benyitott nagy garral, félrecsapott kalappal a szobámba. Épen sietős irni valóm volt a karácsonyi lapokba, rászóltam idegesen:

– No, mit akarsz, koma?

Megállt az iróasztal előtt nagy bátran és csipőre tette az egyik kezét, ahogy a szakácsnétól látta, ha nagy indulatban jár el.

– Van nekem nagyapám? – kérdé.

– Nincs, fiacskám, – feleltem nyájasan.

– Hát hová tetted? – szólt, afféle gyanusitó tekintettel, mintha én loptam volna el a nagyapját.

– A nagyapád meghalt, Bercikém és most az égből néz rád.

– De nem lehet hozzá beszélni?

– Lehet, de csak imádságban.

– De nem lehet lehivni?

– No azt már nem – feleltem szórakozottan, ujra az irásba merülve.

Nem is gondoltam a csacsogására. Eltelt elaprózódott sok egyébbel a nap, melynek estéjét olyan nehezen várták a gyerekek. Kigyultak a kis gyertyák a fenyőfán. Kiosztottuk az ajándékokat, de Berci csak mégis el volt szontyolodva, komoly és elgondolkodó maradt egész este, immel-ámmal nézegette a játékait. A fotografus masinára megjegyezte: „Napfény kellene hozzá, mit ér, ha nincsen napfény?“ – Egyetlen egyszer fölhuzta a Flobert puskája ravaszát és elcsettentette: „Erdő kellene hozzá, mit ér, ha nincsen erdő?“ Hamar bekivánkozott az ágyba és a puskáját is oda vitte maga mellé. Mire átnéztem a korrekturákat és bementem a hálószobájukba, az én cselédkéim már mind aludtak, mint a tej, Berci mellett a puska keresztbe téve a paplanon, a kezei pedig összefonódva; imádkozás közben aludt el. A nagyobbik fiu ezüst órát kapott és arany pecsétgyürüt: a gyürü az ujján volt, az óra pedig oda volt kötve a hálóinge madzagjához és ott ketyegett a mellén. Megnéztem, épen tizenegy óra. Gondoltam magamban: egy óra mulva lesz az éjféli mise. Istenem, milyen szép egy éjféli mise falun; dermedt szárnyú verebeket eresztenek ki a templomban. Lucaszéket hoznak az emberek… És kivált a mi falunkban, milyen kisérteties mindez! Öt perccel éjfél előtt minden karácsony estéjén nagy dübörgés hallik a temetőtül végig a nagyuton a templomig. Egy láthatatlan hintó robog el; halandó szem nem látja se a lovakat, se a hintót, csak két égő hintólámpást, mely párhuzamosan fut a levegőben, de a kerekek robaja, az ostorpattogtatás világosan kivehető és a vak is láthatja a szikrákat, amit a kövek hánynak a bevágodó patkóktól… Száz eztendeje lesz innen-onnan, minden karácsonykor ezen a hintón járnak éjféli misére a Luzsénszky báró kisasszonyok és ott ülnek valahol láthatatlanul, hófehér selyemlepedőkben az élő hivek között. Aki mellé ül, az meghal abban az évben. Egyszer gyermekkoromban aranyos topánkát találtak a templomban az éjféli mise végeztével. Valamelyik Luzsénszky kisasszonynak kellett elejteni. A kifelé cammogó Tepelyi Jánosné meglátta, fölemelte a kövezetről, de amint kivitte az istenházából, elmállott a levegőben, hamu lett. Azóta csak az egyik kisasszony jár misékre. (Mezitláb van a másik, nem jöhet.) Kettővel eszerint kevesebb a halálozás a faluban, minthogy két szomszédja volna, ha eljönne.

Derék Luzsénszky kisasszonyok; én ugyan nem ösmertelek, de a bedült kriptátokon (ott van a szegény szüleimé mellett) eleget játszottam gyermekkoromban, köszönöm nektek, hogy hazavittetek a falumba – ugyis még valami beszélytárgyat kell onnan keriteni.

Átsiettem a szobámba levetkőzni, eligazitván dolgaimat, „a én poháromat“ megtöltöttem luhi vizzel, amit sohasem szoktam elmulasztani éjszakára, mert ha a görcsös köhögés előfog (pedig bizonyosan előfog) félálomban is kapkodok az enyhitő viz után; odakészitettem a csöngettyüt, az olvasmányt, ha nem tudnék éjjel aludni, aztán lefeküdtem, rágyujtván egy havanna szivarra, csakhamar lecsavartam a villanykörtét, hogy a nagy fény ne sértse a szememet.