Part 3

Kovács _Olympiára néz_. _Kínos csend._ Én szerelmes vagyok a hercegnőbe.

Krehl _a kardjához kap nagy zörgéssel_.

Ettingenné. Ne mindig azt a kardot! Az Isten szerelméért! Hidegvér! _Kovácshoz_. Beszéljen, fiam. Beszélni szabad.

Kovács _Ettingennéhez_. Hercegnő, én a szerelmem áldozata vagyok. A szó szoros értelmében. Én csalni jöttem ide. Mint mi mondjuk: dolgozni. Ilyen helyen pár napig szoktam maradni, valamit elkövetni és eltűnni. De itt megjártam. Szerelmes lettem, nem követtem el semmit és nem voltam képes elmenni. Pedig tudtam, hogy ez lesz a vége. Ezt már napok óta várom. De… őrült vagyok. Igen. Ilyen szerelmes még nem voltam életemben.

Ettingenné _rövid szünet után, fagyosan_. Szóval: mi kell?

Kovács. Azt nem mondhatom meg másnak, csak a szép hercegnőnek.

Krehl _kardjához kap_. Én téged leváglak!

Ettingenné. Maga nem vág. Se le, se föl. És egyáltalán, ne ugráljon, mert maga aztán igazán megjárhatja.

Krehl _csudálkozva_. Én?

Ettingenné. Igenis, maga. Az én türelmemnek is van határa.

Krehl. Főméltóságod úgy bánik itt velem, mintha én volnék a vádlott.

Ettingenné. Még lehet! Nézze meg az ember! _Nagy csend, Olympia némán zokog._ Te pedig ne zokogj. Itt most ebben a pillanatban mindenünk kockán van. Ki lehet mondani, mert a szélhámos jobban tudja, mint mi. Atyád ő felsége hadsegédje, te pedig a leendő császárné udvarhölgye vagy. Ez sorsdöntő perc. Itt cselekedni kell, mégpedig gyorsan.

Olympia. Mit értesz, anyám, az alatt, hogy: cselekedni?

Ettingenné. Nem vagyok hajlandó magyarázatokba bocsátkozni.

Olympia. Nem tudom, mit kívánsz, anyám.

Ettingenné. Én semmit se kívánok. Rendreutasítlak azért, mert azt mondtad, hogy én bármit is kívánok. Itt most minden rád van bízva. Ha a világbotrányt akarod, én és szegény apád, mi téged oda is követünk. Elutazunk Délamerikába, örökre. Illetve nem utazunk, mert apád ezt nem éli túl. De ha csak egy perccel is túléli, azt a percet arra fogja felhasználni, hogy a családját kiirtsa. Te tudod, hogy én most nem túlzok. Mejrovszky úr, a mi színeinkben. Mejrovszky úr a császári családban, mint bizalmi ember. Mejrovszky úr, a kedvenc táncosod. _Olympia mozdulatára felelve._ Jó, jó, igen. Ezt a megjegyzést vártam. Az én bridge-partnerem. De te hoztad hozzám. Jó, jó, ezt a második megjegyzésedet is vártam. Én nyertem tőle. Mindegy. Választani nem nehéz. Ennek viselni a következményeit? Nem. Inkább a halál.

_Szünet._

Krehl _haptákban_. Főméltóságú asszonyom. Én távozom. És rendelkezésükre egész éjszaka a közelben fogok tartózkodni. _Meghajol és indul._

Ettingenné. Menjen a pokolba.

Krehl _visszafordul_. Parancsol?

Ettingenné. Semmi.

Krehl. Valamit méltóztatott mondani… Nem hallottam jól.

Ettingenné _nagyon idegesen_. Valamit mondtam, ami pillanatnyi felháborodásommal függött össze. Most lecsillapodtam és nem tudnám ismételni, mert hiányzik hozzá a hirtelen harag. Ön ismét értelmetlenül néz rám. Legyen nyugodt, ez így van jól. Távozhatik.

Krehl _némán tiszteleg és jobbra elsiet_.

_Szünet._

Kovács. Ha szabad egy szerény kérdést megkockáztatnom: mit szándékozik válaszolni, szép hercegnő?

_Szünet._

Olympia _félájultan_. Anyám. Mit válaszolnál most te az én helyemben.

Ettingenné _lorgnonjával megnézi Kovácsot_. Hogy’ felelhetek én erre, mikor a szélhámos úr ezt nem tőlem kérdezte. Ha ő ezt tőlem kérdezte volna, attól félek, tudtam volna neki felelni, mikor… _könnyekkel a hangjában_… egy hatszázéves család becsületéről van szó. De tőlem nem kérdezte.

Kovács _határozottan_. Nem.

_Szünet_.

Olympia. Borzalom… Anyám…

_Szünet_.

Ettingenné. Ez ama ritka esetek egyike, amikor egy anya nem áldozhatja fel magát gyermekéért.

_Szünet_.

Olympia _félájultan, halkan_. Kérlek anyám, hagyj magamra vele.

Ettingenné. Nem félsz?

Olympia. Nem.

Ettingenné. Jó. Magadra hagylak… ha követeled! Te védeni fogod magadat a végletekig. Itt vagyok a szomszéd szobában. Ha szükséged van rám, szólíts.

_Megcsókolják egymást, Ettingenné sírva balra el._

_Nagy szünet._

Olympia _halkan_. Mit akar?

Kovács _halkan, határozottan_. Magát.

Olympia. Ön gazember. Ön börtöntöltelék.

Kovács _lehajtja fejét_.

Olympia. Ezért akart olyan sürgősen beszélni velem.

Kovács. Ezért.

Olympia. Érezte a csendőrt.

Kovács. Igen. Megszökhettem volna már délután. Nem tettem. Egy paraszt megtette volna.

Olympia. Nem paraszt. Visszavonom. Dehogy! _Ránéz_.

Kovács. Nem félek a szemétől. Ez most már egy egészen más affér. Most le vagyok leplezve. Börtön-ember. Micsoda könnyebbség. _Fellélekzik_. Most máskép is beszélünk majd, édesem. Most nem kérek. Most követelek. Hogy szikrázik a szeme! Minden gondolatát tudom. Most lecsukatna engem a várbörtönbe, étlen-szomjan. Hogy ott haljak meg, lassan, kínosan.

Olympia. Igen. Szórul-szóra.

Kovács. De ennek vége. A középkornak vége.

Olympia. Felkérem, ne folytasson egy társalgást, amit egy más emberrel kezdtem. Beszéljen a maga nevében, börtönviselt zsaroló.

Kovács. Az arcán gőg és fájdalom. Így indultak a vérpadra a francia forradalomban az arisztokraták.

Olympia. Így.

Kovács. Irtózva és örülve. _Olympia csudálkozva néz rá._ Örülve, hogy feláldozhatják magukat a királyért.

Olympia. Ebből a szennyből, amit ez a perc jelent, felemel engem a szenvedés, amit érzek.

Kovács. Ez nagyon szép mondat volt, bár egy kicsit fellengős. Szóval főméltóságod martírnak érzi magát.

Olympia. Igen.

Kovács. Csudálom, hogy nem méltóztatik öngyilkosságra gondolni.

Olympia. Ha segíthetnék ezzel a szüleimen, a császárom házának hírnevén és az én nevemen, már megtettem volna. De csak rontanék mindezen. Szemébe nézek a hóhérnak.

Kovács. Méltóztatik parancsolni valami erős italt?

Olympia. Nyomorult ajánlat.

Kovács. Az ötlet nem az enyém. De jó. Ez elkábítja az embert.

Olympia. Talán mindjárt narkózis. Martír, aki előbb elaltattatja magát.

Kovács. Csak azért ajánlottam, mert csudálom, hogy így bírja ezt a helyzetet.

Olympia. Amit ön most tesz, azt a balkáni hegyek közt megtehetné velem egy fegyveres rabló. Ez nem piszkol.

Kovács. Na ennek igazán nagyon örülök. Érdekes, milyen bátran tud a szemembe nézni.

Olympia. Hiába akarja folytatni a huszártisztet. Az nincs itt. Mi két idegen új ember vagyunk: a merénylő és az áldozat.

Kovács. Egy órával ezelőtt szeretett.

Olympia. Nem magát. Őt.

Kovács. Lehet ezt külön választani?

Olympia. Igen.

_Kis szünet._

Kovács. Szeretném… pardon… illetve: az a másik… szeretné megkérni, hogy üljön le.

Olympia. Ne udvariaskodjék. Ezt visszautasítom.

Kovács. Megkönnyíteném a helyzetét, ha goromba volnék?

Olympia. Igen. _Leül_. Kérem. Leültem.

Kovács. Vagyis még maradhatok egy kicsit.

Olympia. Ne gúnyolódjék, mert minden, amit teszek, nem én vagyok.

Kovács. Hát kicsoda?

Olympia. Egy rab, az ön hatalmában. Rabló. Pénzt vagy életet.

Kovács. Tévedés. Csak életet. Egy órai életet. Én mint ember…

Olympia. Ön nem ember.

Kovács. Hát mi vagyok?

Olympia. Ön a szerencsétlenség. Az öné vagyok, de úgy vagyok az öné, mint a fuldokló a viharos tengeré.

Kovács. Szabad érdeklődnöm főméltóságodnál, hogy mi az utolsó kívánsága?

Olympia. Néhány kérdés kínoz.

Kovács _udvariasan int, hogy kérdezzen_.

Olympia. Ölt embert?

Kovács. Nem.

Olympia _fellélekzik_. Csak csalt. Lopott.

Kovács. Igen.

Olympia. Persze… ékszert.

Kovács. Többnyire.

Olympia. Nőktől.

Kovács. Ideadták.

Olympia. Nem értem.

Kovács. Nem érti, hogy ideadták?

Olympia. Ön ellopta.

Kovács. De csak akkor, ha nem adták ide maguktól, kéjjel.

Olympia. Kéjjel?

Kovács. Hagyjuk. Ezt maga nem érti.

Olympia. És a házassági ajánlat?

Kovács. Mindig evvel kezdjük.

Olympia. És mivel végzik?

Kovács. Értéktárggyal.

Olympia. Itt… mit akart elkövetni?

Kovács. Gyöngysort.

Olympia. Tőlem? _A gyöngysorához nyúl._

Kovács. Nem. Öntől semmit. Soha.

Olympia. Szentimentális tolvaj. Szamár.

Kovács. A mamájától akartam.

Olympia. Hogyan? Kéjjel? Vagy…

Kovács. Nem, nem! Rendesen!

Olympia. Ezért vesztett a bridge-ben.

Kovács. Igen.

Olympia. És ezért lovagolt velem.

Kovács _szünet után_. Nem. Magával…

Olympia _közbevág_. Köszönöm, társalgást nem kérek. Csak választ arra, amit kérdezek.

Kovács. Tessék.

Olympia. Sokat ült börtönben?

Kovács. Sokat.

Olympia. Rabruhában?

Kovács. Igen.

Olympia. Rettenetes. A rózsám ott van a vállán.

Kovács. Az ő vállán. _Leveszi, mosolyogva morzsolja össze._

Olympia. Hol tanult lovagolni?

Kovács. Amerikában.

Olympia. Akkor hogy hívták?

Kovács. Monsieur Legrand.

Olympia. Mi volt?

Kovács. Műlovar.

Olympia. Hol?

Kovács. Cirkuszban.

Olympia. Mi az apja?

Kovács. Suszter. Rigában.

Olympia. És… hol tanult kosztümöt viselni?

Kovács. Uniformist?

Olympia. Ez most már nem uniformis. Egy katona leánya előtt ne merje így nevezni. Ez legföljebb jelmez.

Kovács. Jelmezt viselni nem tanul az ember. Tehetség dolga.

_Szünet._

Kovács. Több kérdés nincs?

Olympia. Nincs.

Kovács. Mindent tud?

Olympia. Igen. _Hirtelen felijed._

Kovács. Mi az?

Olympia. Mintha… jönne valaki.

Kovács. Legyen nyugodt hercegnő. Amíg az a csendőralezredes él, addig ide nem jön be senki.

_Szünet._

Kovács. Az idő múlik.

Olympia. Maga rendelkezik. Mire vár?

Kovács. Egy jó szóra. Kapok?

Olympia. Nem.

Kovács. Egy tekintetet.

Olympia. Nem.

Kovács. Szeret.

Olympia. Nem.

Kovács. De… őt? A tegnapit?

Olympia. Igen.

Kovács. Mit változtat a kosztüm azon, amit egy nő egy férfiben szeret.

Olympia. Kosztüm?

Kovács. Amit az ember cselekszik, az majdnem mindig csak kosztüm. Maga a példa.

Olympia. Én?

Kovács. Egy órával ezelőtt maga volt hóhérnak öltözve.

Olympia. Igen.

Kovács. A mögött egy vágyódó asszony volt. Nem lehetek én e mögött az elfuserált tolvajélet mögött egy szeretni való ember?

Olympia. Rabló. Rabló.

Kovács. Ne szidjon. Feleljen.

Olympia. Nem.

Kovács. Ez a programmja?

Olympia. Igen.

_Kis szünet._

Kovács. Az idő múlik. Egy jó szót kérek.

Olympia. Nem.

Kovács. Még csak percei vannak. Aztán itt áll főméltóságod, átmenet nélkül.

Olympia. Rabló.

Kovács. Az Isten szerelméért… de hát csak mégis jobb, hogy én vagyok a rabló és nem más?

Olympia. Nem.

Kovács. Ki volna jobb?

Olympia. Egy kínai. Akivel nem lehetne beszélni.

Kovács. És akkor?

Olympia. Tiszta volna a szenvedésem.

Kovács. Így nem az?

Olympia. Nem.

Kovács. Mert szeret.

Olympia. Igen. Nem! Nem magát. Őt.

Kovács. És én mint férfi…

Olympia _közbevág_. Nem férfi.

Kovács. Hát?

Olympia. Szerencsétlenség. Erőszak.

Kovács. És nem érdekli főméltóságodat egy ilyen új helyzet: erőszak, attól, akit szeret?

Olympia _hirtelen feláll_.

Kovács. Parancsol?

Olympia. Ne kínozzon tovább.

Kovács. Meg méltóztatik engedni, hogy ezt sürgetésnek fogjam fel?

Olympia. Nem bírom tovább.

Kovács _megfogja a kezét_. Ne reszkessen. Hisz most már igazán nem vagyok paraszt. Fél?

Olympia _emelt fővel_. Nem.

Kovács _gyengéden átkarolja_. Ha már rabló… talán mégis csak jobb, hogy… ismerős rabló… régi, jó, megszokott rabló… úgyszólván házi rabló… akit szeretünk is egy kicsit… úgy-e?

Olympia _remegve_. Nem! _Könnyezve_. Szenvedni akarok!

Kovács. Azt nem fog, édesem.

Olympia. Ne mondja ezt! A tiszta szenvedést akarom! Könyörgöm… segítsen ebben… útáltassa meg magát! Legyen rossz, gonosz, durva!

Kovács. Van eszemben! _Hosszan megcsókolja._ Szenved?

Olympia _a vállára hajolva_. Nem. Gazember. _Pillanatnyi szünet után._ Gazember.

Kovács _kedvesen, súgva_. Ezt tessék csak ismételni, folyton hangoztatni, nehogy elfelejtse, hogy itt erőszak történik. _Megcsókolja_.

Olympia. Gazember. _Mereven áll és nézi._ Gazember.

Kovács _suttogva_. Hol várjam? Beszéljen. Egy óra az életem. Hajnalban el kell tűnnöm.

Olympia. Maga…

Kovács _megragadja a két kezét_. Pssszt!

Olympia _suttogva_. Maga nem ember. Hóhér.

Kovács. Igen. Hóhér. Tenger.

Olympia. Szerencsétlenség.

Kovács. Úgyvan. Nem ember. Tűz. Víz. Vihar. Rabló.

Olympia. Gyilkos. Gazember.

Kovács _félkézzel még mindig Olympia kezét fogva, fellebbenti a hátsó függönyt és kinéz a sötét terraszra._ Senki. Sötétség. Csend. Innen ki… átszaladunk a parkon… el messzire… _Hirtelen Olympiára dobja katonaköpenyét. A derekát átkarolva kiviszi._

Olympia _közben, elhalón_. Gazember. Gyilkos. Gazember.

_A függöny becsapódik mögöttük._

_Szünet._

Ettingenné _balról belép, körülnéz_. _Leül. Az angol folyóiratot, amelyet magával hozott, olvasni kezdi. Felsóhajt. Aztán tovább olvas._

_Kopogtatás._

Ettingenné. Ki az?

_Krehl belép._

Krehl _feszesen áll meg és hallgat, várakozóan_.

Ettingenné _miután ránézett, tovább olvas_.

_Szünet._

Krehl. Bátorkodom jelenteni… hogy a terraszon keresztül mintha suhanó, elsuhanó alakokat láttam volna… amint suhantak… egy nőt és egy férfit.

Ettingenné _lebocsátja ölébe a folyóiratot_. Hány gyereke van?

Krehl. Négy, főméltóságú asszony.

Ettingenné. Mennyi idős a legfiatalabb?

Krehl. Öt éves.

Ettingenné. És a legidősebb?

Krehl. Tizennégy.

Ettingenné. Fiú?

Krehl. Igen.

Ettingenné _tovább olvas_.

_Szünet._

Krehl. A suhanó alakokban határozottan felismertem…

Ettingenné _felnéz a füzetből_. Abból a fiúból én tábornokot csinálok. Nem most mindjárt. Idővel. Most csak intézetbe adjuk. A fiú jelentkezzék nálam Bécsben, szeptember elsején.

Krehl. Parancsára, főméltóságú asszony.

Ettingenné _tovább olvas_.

_Szünet._

Krehl. A suhanó alakokban határozottan felismertem…

Ettingenné. Ön bizonyára álmos.

Krehl. Parancsára, főméltóságú asszony.

Ettingenné _tovább olvas_.

_Szünet._

Krehl. A suhanó…

Ettingenné _felnéz a füzetből_. Ha az ember álmos… akkor az ember aludni megy, alezredes úr.

Krehl _feszesen áll_.

Ettingenné _felkel és odalép hozzá_. _Méltóságteljesen:_ Mi most mind a ketten nyugovóra térünk, alezredes úr. Ön azzal a boldog érzéssel, hogy áldozatot hozhatott a gyermekéért. Ezért nagyon, nagyon irigyli önt, mint apát, egy anya, akitől a sors megtagadta azt, hogy ezt a kötelességét teljesíthesse. _Csókra nyujtja kezét._ Isten önnel.

Krehl _kezet csókol, hosszasan_.

Ettingenné. Isten önnel. _Elhúzza kezét._ És… köszönöm ezt a forró könnyet, amelyet a kezemre csöppentett… alezredes úr. _Meghatva lebeg el balra. Krehl rajongó pillantást vet rá, sarkon fordul és elsiet jobbra._

FÜGGÖNY.

HARMADIK FELVONÁS.

_Ugyanaz a szín. Másnap reggel. A nagy háttér-függöny most szét van húzva. Napfényes terrasz látszik, jobbról és balról nehány lépcsővel le a parkba. Fák, virágok. A szoba közepén terített reggeliző asztal, virággal, négy székkel. Jobbról és balról elől egy-egy karosszék._

_Mikor a függöny felgördül, Ettingenné egyedül ül az asztalnál. Reggelizik. Teát iszik. Vajat ken._

_Kis szünet után balról belép Olympia._

Olympia. Jóreggelt, anyám.

Ettingenné. Jóreggelt, drága gyermekem.

Olympia. Miért nem keltettél fel reggel? Most, látod, nem voltam kinn a pályaudvaron, mikor a papa megjött.

Ettingenné. Oly mélyen aludtál. Sajnáltalak felkelteni.

Olympia. Pedig tudod, mily boldogság nekem látni, mikor a papa így megjön valahová… hogy felderül a szigorú arca… mikor meglát. Ilyenkor oly világosan érzem, mennyire szeret.

Ettingenné. Úgy beszélsz apádról, mintha nem apád volna, hanem… anyád.

Olympia. Szeretem a papát.

Ettingenné. Már találkoztatok?

Olympia. Hogyne. De csak egy pillanatra. Megcsókolt és szaladt átöltözni. Örültem, hogy nem beszéltünk. Én nem tudok hazudni neki.

Ettingenné. Majd én, édes fiam. Majd én. _Folyton Olympia arcát vizsgálva._ A papa nagyszerű színben van.

Olympia. Hála Istennek.

Ettingenné. Micsoda pompás szervezet. Ötvennyolc éves. Negyvenet mutat. És harmincötnek látszik. Ülj le drága gyermekem. Apád mindjárt lejön. Okvetlenül meg akar fürdeni a rádiumos vízben. Szereti ezt a vizet. Hisz benne.

Olympia. Igen.

Ettingenné. Ülj le, drága gyermekem.

Olympia _leül_.

Ettingenné. Egy kis teát? _Vizsgálva nézi._

Olympia. Kérek.

Ettingenné _miközben önt neki_. Tegnap este óta nem láttalak. Azért nézlek.

Olympia. Ne olyan sötéten.

Ettingenné. Mit ne olyan sötéten?

Olympia. A teát.

Ettingenné _vizet tölt a teához_. Egy kis forró vizet töltök utána. Így elég világos?

Olympia. Köszönöm, most jó.

Ettingenné _pillantással a terrasz felé_. A nap már kora hajnalban oly melegen tűzött, hogy úgy nézem, ma nagy hőség lesz. Négy órakor felébredtem, már meleg volt.

Olympia. Igen?

Ettingenné. Aztán nem is tudtam elaludni. Sírtam.

Olympia. Ugyan. Miért sírtál?

Ettingenné. Oly nyugtalan voltam…

Olympia. Na és most már megnyugodtál kissé?

Ettingenné. Hogy megnyugodtam… azt talán nem lehet mondani. De valamivel több bizalmam van a jövőben, mint éjfél után egy órakor volt. Örömmel látok… ha nem tévedek… a te arcodon is… némi bizalmat a jövőben. _Vár, de nem kap választ._ Bár nem tudom, hogy jól látom-e. _Sóhajt_. Oly optimista vagyok! _Vizsgálódva nézi lányát._ Gondolod, hogy indokolt a nyugalmam?

Olympia. Egy csepp tejet kérek, anyám.

Ettingenné _felkel, a tejért nyúl_. Egy csöpp tejet. _Felemeli a kannát._ Nem felelsz anyádnak a kérdésére. _Nem kap választ, tejet önt._ Egy nő élete az áldozatok sorozata. _Leül_. Kenjek egy kis vajaszsemlét?

Olympia. Kérek, anyám.

Ettingenné _vajat kenve_. Pedig hidd el, vannak titkok, amelyek befogadására csak egy anyaszív képes.

Olympia. Ne oly vastagon, anyám.

Ettingenné. Mit ne oly vastagon?

Olympia. A vajat.

Ettingenné. Jól van, drága gyermekem. Nagyon jól van. _Sóhajt_. Vékonyan fogom kenni. _Kenve_. Mikor még nem volt egyház a világon, az anyaszív volt az egyetlen gyontatószék.

Olympia. Milyen szép gondolat, anyám. Olyan, mint egy költemény.

Ettingenné _már könnyekkel a hangjában_. Én nem kérdezek tőled semmit. Itt a zsemléd fiam. Én nem kérdezek tőled semmit. Vékonyan kentem. A mai világban egy anyának csak kötelességei vannak. Eheted, fiam, a vaj friss. _Sírós hangon._ Úgylátszik, jogai már nincsenek az anyának. _Kis szünet. Idegesen._ Nem felelsz anyádnak a kérdésére? _Nem kap választ._ A gyermek éli a maga életét. _Kis szünet._ A maga életét éli a gyermek. Az anya pedig aggódva áll itt… és könnyekkel a szemében kérdezi önmagától… _Majdnem sírva._ Miért nem tudom én a gyermekemről éppen azt, amit legjobban szeretnék tudni? Kérdezi az anya. _Szünet_. Ezt kérdezi az anya. Egyre hangosabban kérdezi ezt az anya. _Szünet_. És a válasz? Hallgatás.

Olympia. A legtöbb esetben.

_Lina belép._

Lina. Zavarlak benneteket?

Ettingenné. Se jobban, Lina, se kevésbbé, Lina, mint máskor, Lina, kedves Lina. _Vajat ken, dühösen._

Lina _leül reggelizni_. _Olympiához_. Apád oly szép és friss, mint ifjúkorában volt, mikor szerelmes voltam belé. Kenj nekem is egy kis vajaskenyeret, Jenny, ha már benne vagy. – Hirtelen vonultatok vissza tegnap éjjel.

Ettingenné. Nagyon elfárasztott az estély. A keveredéstől mindig fejfájást kapok.

Lina. Ne kend olyan vékonyan. Szeress jobban egy kicsit.

Ettingenné. Azt hittem, fogyni akarsz.

Lina. Miért? Szeretnéd, ha kevesebb volna belőlem?

Ettingenné. Kérlek, édesem. Vastagon fogom kenni. _Dühösen ken._

Lina _Olympiához_. Neked is fájt a fejed?

Ettingenné. Igen. _Egyszerre._

Olympia. Nem.

Lina. Már most igen vagy nem?

Olympia. Mama úgy kényeztet engem.

Lina. Csak mert úgy láttam, mintha sétáltatok volna a parkban.

Ettingenné. Pár percig. Levegőre volt szükségem. Nem éreztem jól magam.

Lina. De azért mégis későn mentél aludni.

Ettingenné. Olvastam itt az olvasóban. De nem sokáig.

Lina. Én nem tudtam aludni. Meleg volt. Egész éjjel az ablaknál ültem.

Ettingenné. Az ablaknál ültél.

Lina. Az ablaknál ültem. És kinéztem.

Ettingenné. Kinéztél.

Lina. Olyan szép ez a park éjszaka. Ezek a nagy sötét fák. És alattuk az árnyak. Bokrok és más magasabb zöldségek. És ha az ember figyel: titkos zörejek.

Ettingenné. Zörejek?

Lina. Halk zörejek… mintha suttogó árnyak suhannának el a fák alatt.

Ettingenné. Poétikus.

Lina. Poézis és biztonság. Mily megnyugtató: egy csendőrtiszt, aki némán fel-alájár a ház előtt. Mint egy őr. Ez a figyelem, úgy látszik, nekünk szól.

Ettingenné. Igazán nagyon figyelmesen viselkednek itt velünk szemben.

Lina _kis szünet után_. A kapitány még nem jelentkezett?

Ettingenné. Nem.

Lina _Olympiához_. Ma reggel nem lovagoltok?

Olympia. Nem hiszem. Ma a papa… _Meglátja Ettingen tábornokot, aki jön a terrasz felől._ Örömmel. A papa! _Feláll_.

_Tábornok belép._

Tábornok _Olympiához_. Nem, nem… ne zavartassátok magatokat. Téged megcsókollak még egyszer, mert te vagy az én büszkeségem. _Megcsókolja, gyengéden leülteti._ Folytassátok. _Leül, háttal a terrasznak._ Folytassátok.

_Albert belép._

Albert. Jó reggelt!

Tábornok. Ülj le, Albert.

Albert. Köszönöm, én már reggeliztem.

Lina. Természetesen az ágyban.

Albert. Nem «természetesen az ágyban», hanem «az ágyban». Negyven éve ott reggelizem.

Lina. Természetesen.

Albert _mérgesen_. Mit akarsz ezzel a «természetesen»-nel? Olyan jellemző az rám nézve, hogy az ágyban reggelizem? Már korán reggel kezded?

Tábornok. Lina, én katonai rangom minden tekintélyével neki adok igazat. A megjegyzésednek irónikus hegye volt. Vagy hogy mondják? Éle vagy hegye?

Ettingenné. Éle.

Tábornok _igen erélyesen_. Akkor: éle. Éle volt.

Lina. Ha te mondod, akkor úgy van. _Rajongó arccal._ Neked mindig igazad van. Az egész világon csak neked van igazad.

Tábornok. Lina, ne légy érzéki.

Ettingenné _Tábornokhoz_. Akarsz enni valamit?

Tábornok _nagyon erélyesen_. Köszönöm, nem kérek. Fürdő előtt ki van zárva. _Feleségére néz._ Azt mondod, hogy egyem?

Ettingenné. Igen.

Tábornok _nagyon erélyesen_. Akkor eszem.

Ettingenné. Egy kis sonkát?

Tábornok. Az aztán ki van zárva! Sonkát reggel? Nem vagyok egy vad őrült!

Olympia. Oly jó, papa. Egyél.

Tábornok _nagyon erélyesen_. Ha olyan jó… add ide. _Érte nyúl._ Majd később megyek fürdeni. _A tálra mutat._ De saláta nélkül.

Olympia _kérlelően_. Salátával!

Tábornok _harsányan_. Salátával! _Vesz belőle._ Ezt az egy napot ki akarom használni. Kétszer fogok fürdeni.

Olympia. Az sok.

Tábornok _harsányan_. Egyszer fogok fürödni! Most délelőtt. _Átveszi a teáscsészéjét._ Kezedet csókolom. _Iszik egy kortyot._ Higyjétek el, nincs kolosszálisabb üdülés egy tábornok számára, mintha mások parancsolnak neki. Én így pihenem ki magamat a sok fárasztó parancsolástól. Ennél a két angyalnál. Csak ne féljetek, édeseim. Parancsoljatok parancsolni.

Albert _jobboldalt ülve a falnál_. Különös, hogy abban is van valami kritizálni való, hogy az ember az ágyban reggelizik.

Lina. Kicsoda kritizálta azt?

Ettingenné. Hagyjátok ezt, kérlek. Fülöp tiszteletére rendezitek ezt a veszekedést?

Tábornok. Lina nem változik. Ilyen volt húszéves korában is.

Lina. Ezt köszönöm. Látod, épp az előbb mondtam, hogy te se változtál ifjú korod óta.

Tábornok. Lina, ne légy érzéki.

Ettingenné. Rendeltél fürdőkabint?

Lina. Ez a… kabin most arra való, hogy az érzéki társalgást más irányba térítse?

Ettingenné. Úgyvan. – Rendeltél kabint?

Tábornok. Nem. _Erélyesen_. Nem is rendelek! Ha én odamegyek, legyen kabin! _Felháborodva_. Csak nem állok oda előjegyeztetni!

Ettingenné. Akkor nem kapsz.

Tábornok _harsányan_. Tehát odaállok előjegyeztetni! Odasétálunk Alberttel. Asszonyokra mindig hallgatni kell. – Kevés kompótot kérek!

Ettingenné. Kitünő.

Tábornok _harsányan_. Sok kompótot kérek. _Átveszi_.

Lina. Mondd, Fülöp, hogy tudsz te meglenni e nélkül a két asszony nélkül, csak egy napig is?

Tábornok. Tudod, hogy? _Erélyesen_. Sehogy! – Mondd, kérlek és te hogy tudsz meglenni egy percig is megjegyzések nélkül?

Ettingenné. Lina úgy tele van élettapasztalattal, okossággal és kritikával, hogy ha nem tudnám, hogy ez csak a mondanivalónak a túltengése nála, azt kellene hinnem, hogy nem szeret bennünket.

Lina. Igazságtalan vagy.

Albert _magában, oldalt, hangosan_. Azon fennakadni, hogy az ember ágyban reggelizik és nem asztalnál. Nem megy a fejembe, hogy mi ebben a rendkívüli. A walesi herceg, a spanyol király ágyban reggelizik. Sándor cár az ágyban ebédelt, viszont Napoleon az ebédlőben született. Kiki a gusztusa szerint.

Tábornok. Elég! Elég! Jól van. Fogadjátok az eddigiért forró köszönetemet, de ezzel aztán családi diszharmóniában mai szükségletem fedezve van. Akinek a hangját leginkább szeretném hallani, az hallgat.

Ettingenné. Ma hallgat. Anyja kérdéseire sem felel.