Part 8

– Igen; de minden csalfaság nélkül; a hajadonok között nem szabad semmi vénnek, fogatlannak lenni; se nem olyannak, a ki veled egyetértett, a kit te biztattál fel, hogy álljon rá a tanácsodra; hanem mind valamennyit erővel kell az oltár elől elragadnod, kiszakítanod a vőlegénye kezéből, menyasszonyi koszorúval a fején felkapnod a lóra, s magadnak vinni el Déznavárra és zárva tartanod, míg a szám nem teljes.

– Ezt mind megállom. Itt a kezem rá.

A két úr a kőmedenczéből átnyujtá egymáshoz kezeit, megerősítve a fogadást erős kézszorítással, s ezután behinteté magát boráxszal s letörültetvén illatos spongiákkal, mint valami úrkisasszonyok, tömérdek rabszolga segítségével felöltözének s mentek mindennapi kenyerük után, a mi alatt szegény ember természetesen egy szelet kenyeret ért, nagy urak pedig husz tált ételt, jégbehűtött hat féle italt, tánczoló és éneklő bayadéreket s mindenféle rabszolgákat, a kik nekik hizelkednek.

Most is nagyon gyér az úri-rend száma azon a vidéken, hol Déznavár áll; a török idejében pedig épen senkisem lakott azon a tájon birtokos nemeseink közül. Bécs messzesége, Erdély közelsége, bármelyik párthoz tartozott is valaki, elvonták őt e vidékről, s ha egyikhez sem tartozott volna, a török basák önkénye türhetlenné tette volna rájuk nézve az ittlakást. Ilyenformán néhány százezer lélekre menő nép nem látott egyéb urat, mint a ki turbánban jár.

Az volt az uralkodó föveg, azt kellett megsüvegelni mindenkinek.

A szegény magára hagyott néppel aztán könnyű volt bánni; az olyan úrféle mindig nyughatatlan, fenhéjázó; írni, olvasni tudó megtudja, hogy mi történik a távolabb világban s tudósítani képes messzelakókat egy ülőhelyéből; annak nagy összeköttetései vannak, arra sok ember hallgat; azt, ha elfogatja, levágatja a basa; híre futamodik, számot kell róla adni: ha megharagszik, felmegy a szultánhoz, panaszt tesz, a basa urakat kellemetlenségekbe keveri; az mindig ábrándos dolgokon töri a fejét, az mindig az ország dolgát akarja intézni, minthogy magának semmi dolga; az őseinek viselt dolgairól álmodozik; az képes a nagy heverés miatt fegyverrel támadni a basa urak ellen, mert jó húsban van, s verekedni tanul; az győzi pénzzel, mert van neki miből, s utoljára az úrféle azt sem bánja, ha megölik, mert tudja, hogy a nevét így valami rongyos ember fel fogja jegyezni valami rongyos papirosra s rongyos unokák még meg fogják emlegetni róla: s ez tetszik – a bolondnak. Ennek olyan az utókor emlegetése, mint a Mohamet paradicsoma nekünk – törököknek.

Hanem a tisztán pusztán szűrös, gubás parasztnép: ez az igazi török basának való csendes birodalom, a milyent Kurbán bég szeretett volna az egész világon látni, a hol csak a félhold ragyog. Nem zúgolódik ez; nem háborgatja a basáit; ha lármáznék is, ki hallaná meg, ki hallgatna a szavára? ez nem tud róla soha, mikor verik tönkre a velenczések a török hajóhadat? mikor veszt a szultán ütközetet a Duna partján? mikor támad lázadás ellene saját seregében? mikor volna alkalmas idő a legelső követ felragadni az úton s azzal kergetni kifelé? A basa tetszése szerint elpusztíthat belőle akármennyit, nem kell vele beszámolni senkinek; ez nem mehet instantiával Stambulig; baj volna neki gyalog olyan messze menni, kivált, ha minden állomáson botot kapna a talpára; be sem eresztenék ily rongyosan a fényes divánba; aztán ennek elég gond a szántásvetés; nem bajlódik ország dolgaival; nincs is czimere a mire büszkélkedjék, olyan átkozott csúf czímerek, egy-egy kardra szúrt török fővel, a mikről mindig azt látja az unoka, hogy ősapja micsoda gonosztettet követett el, s maga is hasonlókra buzdul; a szegény paraszt már az öregapja keresztnevére sem emlékezik, s ezen a tájon még vezetéknevet sem igen hord: hínak kikit az apja fiának; ennek a verekedés nem jut eszébe szegénynek; örül, ha vasárnap pihenhet a heti munka után, és egy puskalövéstől mind szétszalad. S ugyan minek is koczkáztatná az életét, hát hiszen, ha levágják, s tizet-huszat otthagynak az útfélen temetetlenül, esztendő mulva fogja tudni valaki, melyik volt az ő koponyája az ott heverők közül?

Bizonyára a borosjenői és déznai basák mindazt könnyen megtehették, a mivel dicsekedtek. A szegény parasztnak még csak ujságírója sem volt akkor!

Van azonban Déznavár mellett egy Boros nevű falu.

Kurbán béget jó eleve inték már bánkutai és jenői úribarátai, hogy ennek a falunak a mennyire lehet, hagyjon békét, mert azok igen vállalkozó emberek.

Valaha nemes emberek voltak – és kálvinisták – és magyarok. – Hires verekedők, hires kiabálók; szabadságaikat emlegetők és pörpatvar-kedvelők. Ezeket jó lesz nem bolygatni.

Egy félszázad alatt ugyan rendszeresen kiforgatták a jámborokat, a miből ki lehetett forgatni; elvették a papjaikat, kénytelenek voltak gyermekeiket a szomszéd oláh faluba hordatni megkereszteltetni, s hogy egy kis imádságot halljanak, oda kellett járniok; eloláhosodtak, elhagyták a magyar nyelvet, viseletet, újított vallást; a nemesség természetesen kárba esett egészen: ki lettek vetkőztetve régi tulajdonaikból; hanem egy megmaradt mégis náluk, a makacs kálvinista nyak, a kemény magyar ököl és a nemes veszekedni vágyás.

Ezeket pedig jó figyelembe venni okos előljáróknak.

Kurbán bég annyit már tudott felőlük, hogy nagyon rosz fizetők. Ezért jobbnak is találta, a rájuk esendő harácsot a szomszéd falvakra róni, a mik sokkal jámborabbul fogták fel az uralkodó viszonyokat.

Merész fogadása után tizedik hónapra Kurbán bég közel volt hozzá, hogy ura legyen felfogadott szavának.

A fogadás, mint tudjuk, az volt, hogy egy év alatt Kurbán bég száz szép hajadont szed össze, kiket erőszakkal rabol el vőlegényeik kezéből. No, biz ezt nem volt nehéz teljesíteni.

Az előleges hirdetésekből megtudta, hogy mikor lesz valamelyik környékbeli faluban eskető; akkorra ott toppant egy pár száz szarácsival; elég volt az oda; s mikor a násznépség jött a templomból kifelé, azt a leányt, melyiknek koszoru volt a fején, felkapták a lóra; a kinek valami szava volt ellene, annak adtak egy párt a fejére a buzogánynyal; azzal csendesen mentek haza; senkisem üldözte őket; tán csak egy pár oláh átok, a mit pedig nem értenek a török dsinek.

Az elfogott arát pedig bezárták a vár alatti kerek épületbe, melynek neve maig is palota. Ott egy eunuch háremőr és néhány szerecsen rabnő vigyázott reájok s szolgált körülöttük.

Az eunuch igen becses darab jószág volt Kurbán bégnek. Kétszáz ökör árán vette edrenei vásáron. Nagy tudós volt asszonyi tudnivalók előadásában; valódi bevégzett tanár ebben a szaktudományban. Himezni, énekelni, dobbal, cziterával játszani a legrövidebb idő alatt megtanítá, a kinek arra hivatása volt; tánczolni a bayadérok csábító mozdúlataival, alaposan betanított két hónap alatt s a mellett értett mindenhez; arczkendőzés, turbánkötés, hajak czifra fonadéka, fogak fehérsége, bőr lágysága, mindezt csalhatlan szerek és műértő útmutatás szerint tanítványaival szépen megismertette. A szófogadatlanokat, vagy a kik a szemeik szépségét pityergéssel rontják, meg is fenyítette, ha kellett még korbácscsal is; ilyenformán megbecsülhetetlen embere volt Kurbán bégnek, a ki nem mulasztá el koronkint meghivogatni magához Hasszán basát, hogy bemutassa, mennyit haladtak elő tanítványai, s hányan vannak? már van hetven, aztán nyolczvan, majd kilenczven.

A mint az év végéhez közelített, együtt volt szépen a fogadott száz szép hajadon a palotában. Senki sem követelt belőlük vissza egyet is; s nem is vehette volna el tőle.

Hanem egy nagy úr mégis volt, a ki elvehette, azt kifelejté Kurbán bég a számításból: ő hatalmassága a halál!

Mikor mind a száz együtt volt már, akkor jő nagy ijedten az eunuch a palotából, jelenteni Kurbán bégnek, hogy egy a szép odaliszkák közül megszünt tulajdona lenni; meghalt.

– Utczu! Kilenczvenkilencz! kiálta fel ijedségtől dühösen Kurbán bég.

– Melyik volt az az istentelen, a ki nekem meg próbált halni?

– A «penészvirág» volt az, uram. Én nem vagyok az oka: én vigyáztam rájuk eleget, mindig mondtam neked, hogy minek szedted fel ezt a nyávadt, halavány bábot? ez nem él meg. Már most lásd, hogy másikat szerezz helyette, mert a határidő közeleg.

– Könnyen beszélsz. De ez a czudar czondrás nép, a mióta zavarom őket, titokban esküszik, vagy épen nem esküszik; aztán nincs most farsang, ebben az időben nem házasodik senki.

– De én tudok egy menyegzőt, a mire most készülnek itt a szomszéd Borosban.

– Azokat nem örömest háborgatom, mert rosz emberek. Eredj vissza a palotába s őrizd a kilenczvenkilenczet, a századikat megszerezni majd az én dolgom lesz.

Kurbán bég a borosi menyasszony-rabláshoz sokkal több szarácsit vitt magával a várból, mint egyéb alkalmakkor, mert bizonyos volt felőle, hogy ott verekedésre kerül a sor.

A falu különben nem messze van Déznavártól, a várat akár üresen hagyhatja a háta mögött; ki merné azt megtámadni? s ha megtámadnák, elég volna azt megvédni nehány komparasdi az öreg ágyukkal.

Az alatt azonban, míg az eunuch a várban járt, csodák történtek a palotában.

A kis «penészvirág», a hogy a halottat még életében elnevezték halavány voltáról, midőn a teritőre ki volt fektetve, s felöltöztetve fehér halotti ruhába, mikor a mellette virrasztók legjobban siratták: egyszer csak felnyitá nagy, holdsugáros kék szemeit, és megszólalt: «ne sírjatok!»

A leányok megrémülve sikoltoztak; de futni nem volt hová, mert minden ajtót zárva tartott az eunuch.

A penészvirág felült a ravatalon, fején a zöld myrtuskoszorúval s azt mondá erős, szokatlan hangon:

– Ne féljetek; a más világról jövök; onnan hozok nektek izenetet s hogy lássátok, mennyire más vagyok, mint a ki voltam, nézzetek ide.

S azzal azt az erős selyemszalagot, melylyel kezei egymáshoz voltak kötve, egy rántással úgy szakítá ketté, mintha gyapjúfonál lett volna.

A bámulat fogott el mindenkit: a kis penészvirág azelőtt egy czérnaszálat nem volt képes elszakítani, mikor varrt.

– Hallgassatok rám. Mihály angyal azt izeni nektek általam, hogy szabadítsátok meg magatokat, mert az íme, kezeitekbe fog adatni ma. Kurbán bég ma helyettem, a ki meghaltam, hogy a százas szám kilegyen, új menyasszonyt rabolni indul ki a várból; magával viszi legtöbb csapatját, a várban kevés marad. Az alatt lejő a palotába a háremőr, hogy engem eltemessen. Mielőtt a szemfedőt rám takarná, rám fog hajolni és megcsókolni; abban a pillanatban én két karommal magamhoz szorítom fejét, s ti hirtelen rárohanva, kezeit sháwljaitokkal hátrakötözitek. Nem kell félnetek; én olyan erősen fogom őt tartani, mint egy halott, a kinek a karját nem lehet kihajtani. Ha megkötöztétek őt, elveszitek tőle a földalatti folyosó kulcsait, mely a palotából a várba felvisz, én foglak benneteket vezetni. A folyosó túlsó vége a bég fegyverkamrájába nyílik; ott mind felfegyverezzük magunkat s azután megrohanjuk a kapúknál és a bástyákon őrtálló komparadsikat s leöljük őket. És azután mi leszünk belül a várban és Kurbán bég kívül s rajtunk fog állani, hogy őt be ne ereszszük többet.

A kilenczvenkilencz mennyasszony mind térdre borult e beszéd alatt a ravatal körül s ereiben mindegyik emberfölötti tűz terjedését érzé és mindegyiknek halavány lett az arcza, de aczél lett a karja.

– Esküdjetek meg nekem, hogy így fogtok cselekedni!

Halk moraj volt az eskű szava.

Azzal a penészvirág ismét visszafeküdt halotti nyughelyére, behunyta szemét, összetette kezeit keblén; lélekzete elállt; olyan lett, mint egy halott.

Nem sok időre látták a mennyasszonyok, hogy a mit előre elmondott, az mind rendben megtörténik: a palota ablakain át szemlélheték, mint kanyarodik alá a várkapuból Kurbán bég fegyveres csoportja, hosszan tekergő, csillogó sorban; ott lovagoltak, ott csörtettek el nem messze a palota alatt, meg lehete őket számlálni s hozzávetni, hány marad még fenn a várban. Minden két leányra egy török harczos. Az meghalt!

Alig fújta el a szél az eltávozó bég csapatja után a port, nyiltak a vasajtók a palota folyosóján s belépett a közterembe az eunuch. Épen, a hogy a penészvirág előre elmondá.

Odalépett a halotthoz, megtapintá kezeit: érezé, hogy hidegek; mit nézhet egy eunuch egy nő arczán; egy nőén, a ki már halva van? Milyen szép fehér, átlátszó! Lassan odahajolt fölé, hogy a halvány, átlátszó arczot megcsókolja.

Abban a pillanatban félrekapta fejét a halott a csók elől s két karjával átszorítá az eunuch nyakát.

Az eunuch rémülten ordítá el magát s ki akarta fejét rántani ez iszonyú ölelésből, de lehetetlen volt az; mint két szívós hársfaág, úgy volt nyaka körül összefonva a penészvirág két karja s míg a nagy, idomtalan ember ott küzdött vergődve a halottal, azalatt annak társnéi rárohantak s kezeit hátrafacsarva, derekukról leoldott öveikkel erősen hátrakötözték, s mikor jól meg volt kötve, akkor betömték száját, előkeresték övéből a kulcsokat s magát belökték egy sötét fülkezúgba.

A penészvirág egyenesen állt halotti köntösében a ravatalon.

– Vegyetek vállaitokra, mondá társnéinak, mert lábaimnak fáj érni a földhöz. Égben jártam.

Azok vállaikra emelék őt s vitték maguk előtt, a hová parancsolá.

Egy hosszú földalatti folyosó vezetett fel a palotából a várba; azon keresztül fáklyafény mellett nesztelenül feljutottak a menyasszonyok Kurbán bég fegyverszobájába, a hogy ezt a penészvirág eleve megmondá, pedig sohasem látta azt a helyet.

És a mint a fegyvereket érinték a leányok kezei, mindegyik elfeledé azt, hogy nő és azt hitte magáról, hogy férfi.

A penészvirág egy nehéz pallost adatott magának s apró kis kezében úgy villogott az, mintha lenge legyező volna; pedig az nagyon hűs szelet hajt.

A kit a leányok közül még néha-néha meglepett a futó félelem, ha fölnézett az ő arczára, egyszerre bátor lett újra s kigyógyúlt rettegéséből.

A penészvirág ekkor szétosztá fegyveres társnéit, kik menjenek az őrszobába? kik a kaputanyához? hányan az istállók felé? és az ágyúkhoz a bástyákon. Egy a jelszó: «halál a férfira»!

Egyszerre zendült meg a sivalkodás a vár minden tornáczán, a kapu előtt, a bástyákon, a meglepett török katonák alig kaphattak fegyvereikhez, midőn e «szép furiák» vérszomjú dühe torkukra verte a vasat. Folyt a vér minden szögletben; nem volt irgalom senkinek: ah, a nők kegyetlenek; s mikor már nem volt ellentállás sehol, mikor a várőrök rémülten hányták el fegyvereiket s bujtak, ki merre tudott, akkor neki indultak a kutatásnak, felkerestek minden zugot, előhúzták őket rejtekeikből, a kandallókból, csatornákból, kerevetek közül; nem beszéltek velük semmit, levágták irgalom nélkül, a míg csak mind együtt nem volt. Ah, a nők kegyetlenek.

És mikor már mind együtt voltak az udvaron halomba hányva, akkor újra rájok rohantak; egyenkint széttépték őket; le a fejet, le a kezet és a lábat, míg valamennyi darabokra nem volt aprítva! Lesz dolga velük az Izrafil angyalnak, a trombitaszó napján, ha össze akarja rakni csontjaikat, melyik hová tartozott! Ah, a nők kegyetlenek.

Azt tartják, hogy ha a kalitkában nevelt oroszlánnak születésétől fogva mindig csupán tejes ételt adnak, attól úgy megszelidül, hogy játszani lehet vele, mint a kis kutyával. – De ha egyszer meg találja látni a vért, ha megkóstolja, akkor aztán ismét csak olyan oroszlán lesz, mint az apja volt.

Déznavár vidékének lakói régóta nem kóstolták meg ezt az oroszlánébresztő nedvet. Békesség volt az országban, a hogy szokták mondani olyankor, a mikor az ellenség tökéletesen erőt vett egy népen.

A borosi férfiak sem verekedtek már régóta sem pogánynyal, sem szomszéddal. A szomszéd kerülte, a pogány kimélte őket.

Kurbán bég mégis megkisérté az alvó oroszlán szakállát megrángatni.

Jól kiszámított időben, mikor a násznép benn volt a templomban, körülfogta azt fegyvereseivel s maga tizenkét szarácsival belovagolt a templomba. No persze, rá nézve nem volt az templom.

Az oltár előtt épen végezték a felek az esküvést, midőn a lópatkók robaja megzavarta csendes ünnepélyüket.

A borosi férfiak mind, kivétel nélkül öles termetű emberek, olyan izmokkal, a mik a medvével versenyeznek erőben.

És ez óriások gyülekezete útat nyitott Kurbán bég lovai előtt, s mikor az kardjával inte nekik, zúgva bár, de szemlesütve eltakarodának az oltár mellől: ott hagyták a vőlegényt és a menyasszonyt egyedül.

A vőlegény még tartotta kezében menyasszonya kezét, de ő is elereszté azt, mihelyt a bég parancsolá, félt, hogy el találják vágni.

A menyasszony könyörögve fordult a férfiakhoz, hogy ne hagyják elraboltatni; azután a szent képekhez. Mind nem használt. A férfiak olyan némák voltak, mintha ők is csak a falra volnának festve, mint azok a képek s azok a képek oly erőtlenek, mintha ők is a déznai bég alatt növekedtek volna. Elhátrált a menyasszony mellől apa, násznagy, vőfély és vőlegény, egyedűl állt az oltár előtt.

Úgy hítták, hogy Blanda; a férj neve volt Batru, magyar Bátorból idomitva azzá.

Mikor látta a menyasszony, hogy senki sem segít rajta, mikor Kurbán bég szarácsija már lehajolt lováról, hogy karcsú derekát átölelve, magához a nyeregbe emelje, akkor a leány kétségbeestében kirántá piros csizmája mellé dugott ezüstnyelű kését s volt ereje azt szívébe döfni s volt ereje azt újra kirántani, hogy a vér szertefecskendett a bámulók szemei közé.

«Még sem leszek török rabja!»

Abban a pillanatban ki volt cserélve minden ember lelke.

A legelső vér látása fölébreszté az oroszlánt, az óriások csoportja puszta kézzel rohanta meg a bég lovasait, s a míg azok a szűk téren az ajtóig elvergődtek, hetet lerántott lováról közülök. Azok gyorsan jutottak a paradicsomba.

A bég künn levő csapatjaihoz érve, parancsolá, hogy gyújtsák fel az engedetlen falut s minden élő lakóját hányják kardélre; hanem a mint néhány percz mulva meglátta, hogy a borosi férfiak mint esnek neki a deszkakerítéseknek, a másfélöles bükkfa-pántokat tépve le kézbevalónak, elhivé, hogy ilyen emberek ellenében rongy fegyver a szablya s jónak látta kereket oldani.

Az ellenség hátára pedig csodadolgok vannak irva; a mint azt meglátja valaki, a ki soha sem volt is még csatában, rögtön megtanulta az egész hadi tudományt; azért a harczban nem jó azt mutogatni.

Köszönhette Kurbán bég lova négy lábának, hogy Boroson ott nem marasztották a nászlakomára. Fogcsikorgatva mérte végig az országútat s számolá magában, hogy még ma, még a jövő órában vissza fog jőni Déznáról, kerekes ágyúkkal s porrá löveti a lázadók cserépfészkét s beveti a helyét hamuval.

Azok pedig, bárha gyalog voltak, előbb a vár aljáig megüldözék s minthogy ágyújok és mordályuk nem volt, kövekkel hajigáltak utána. Megállj piszoknép! megállj ugató kutyahad! dörmögé Kurbán bég, gyere csak ágyúim ügyébe, gyere csak kapuim alá, majd megtudod, hogy milyen a vas sülve?

A piszok nép azonban nem törődött a tátongó ágyúk torkával, hanem csak rohant utána, fustélylyal és köveket hajigáló puszta kézzel; már ekkor azonban felszaporodott több, mint ezerre.

Kurbán bég, a mint a vár alá érve, feltekinte a bástyákra, nagy csodálkozva látta, hogy ágyúi mellett a komparadsik turbános fejei helyett, virágkoszorús asszonyos fejek bukkannak elő. Nem érté ezt az átváltozást. A magyarázat azonban nem váratott magára, mert, a mint a várhegy gerinczébe vágott hosszú útra bekanyarult lovas dandárával, egyszerre két ágyú torkából olyan pusztító vas-zápor fogadta, hogy ember, ló, csak úgy omlott rakásra körüle.

A menyasszonyok cső hegyéig tölték szegekkel, patkókkal az ágyúkat, hogy jobban használjon s Isten csodájára egy sem repedt széjjel.

– Oda vagyunk! ordítá Kurbán bég, visszafordulva Déznavár kapujából s bár most még kevésbbé értette, hányadán van, annyit megtudott, hogy ellenség van a várban s azzal vágtatott visszafelé az útkanyarulaton, melynek, a míg végére jutott, folyvást üldözék a déznavári hajadonok, ágyú- és puskagolyókkal. Nagyobb csúf sem érhette volna, mint hogy leányok verték ki erős várából.

Hátulról jövő üldözői látva ezt a törökromlást, még nagyobb vérszemre kaptak s útját állták; sokat levertek hadából; a bég huszad magával érkezett meg a bihari hágón keresztül nagy veszedelemmel a borosjenői basához, ki megértve embertől hallatlan szerencsétlenségét, nagy tréfásan mondá neki: «no fiam, most már elmehetsz magad Stambulba a száz leány helyett».

Természetesen csak a fejét értette alatta – rövidség okáért.

Pedig azután Hasszán basa sem sokáig fogatta össze Borosjenőn az eleven legyeket; mert a mint a föld népe leégette Déznavárát, kerüle a sor a többi urakra; a török uraságnak vége lett itt és amott; oda kellett hagyni a pompás fürdőket, az engedelmes rabnépet; a törökseregek, a melyek két századig mindig előbbre, előbbre jöttek, elkezdtek ismét vissza, visszafelé menni. – Még most is mennek.

Az elhagyott várak romjaira az ő bukásuk emléke van felirva.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Midőn a Megváltót kérdezék tanítványai: vajjon e vakonszülött azért bűnhödik-e, mert maga vétkezett, avagy szülői bűneért? felele nekik a Mester: «sem a maga, sem a más vétkeért, hanem azért szereztetett ez, hogy az Isten neve dicsőíttessék».

Miért szenved csapást csapásra a szomszéd országok beteg embere? mostani, vagy elmúlt vétségeért-e?

Azért, hogy az Úr neve dicsőíttessék s tanulják meg a nyitott könyvből emberek és nemzetek, hogy a ki vért vet, döghalált arat…

A DRÁGAKÖVEK.

I. ABU-SHIRZAD-EDDIN.

Budán, a császárfürdőhöz közel, fenn a hegytetőn, van egy régi török mecset, egy pusztulásnak vált ódon kis kápolnaszerű épület, melynek belsejébe vasrostélyon keresztül beláthatni. Benn egy török dervis hamvai nyugszanak, ki akkor élt itt, mikor Buda tornyain még a félhold ragyogott, s azalatt halt meg, és itt temetteték el az idegen földben.

Az ozman hatalom azóta mindig hátrább szorult, most alig áll még legszegletében Európának s hajdani hirének, s az itt-ott elmaradozó hősök és szentek sírjai mutatják még egykori hatalma kiterjedését, mint tengerjárást az elhagyott kagylók.

De a nép nem feledé el a helyet, hol idegen földben egy-egy szente nyugszik. Évről-évre megjelennek az ájtatos zarándokok távol napkeletről, eljönnek imádkozni az elhagyott sírhoz, mely egykor országuk határán belül esett, s most attól oly távol maradt.

A mecset őre egy vén ulema, neve Abu-Shirzad-Eddin, kit az élő nemzedék közül senki fiatalabbnak nem ismert, mint minőnek most látszik, csupán hozzávetőleg többnek kell lennie százötven évesnél.

Nem rég egy kilenczven éves agg nő halt meg Budán, már az oly vénnek ismerte őt gyermekkorában, mint halála évében.

Feje egészen kopasz, borotvának nincs rajta többé mit keresni, de sürű szakálla csaknem övéig ér s fényes fekete, mint a kőszén, vallásos szokásnál fogva khenna- és indigópéppel festi azt olyszínüre minden hetednapon.

Eredetét a hajdani magusoktól vette, e mystikus lényektől, kik minden országban, minden égöv alatt megtarták rejtélyes hatalmukat; országok dűltek, koronák hullottak, népek vesztek el, csak az ő bűbájos lételök élt túl mindeneket, megirták a multat, olvasták a csillagzatokból a jövendőt, meghosszabbíták az emberéletet rendes határain túl kétszeresen, háromszorosan, bekisérték az élő-lelket a halálon túli élet homályai közé; építének templomokat, bálványemlékeket, mik még romjaikban is fenségesek; csodákat hoztak elő a művészetekben; hajlékonynyá tevék az üveget, az ezüstöt égszínüre, az aranyat rózsaszínüre változtatták; – leszálltak a természet legmélyebb titkaiba s föl az istenség fenséges örök rejtelmeibe, – csak az ő titkaikat nem fedezte föl senki. Még betüiket sincs a ki ismerné; – találnak olykor köveket kalandos utazók, tele írva ismeretlen, szokatlan vonalokkal, a világ minden tudósai nem birják leolvasni, mi van oda irva? azt hiszik: a holdból esett ide az a kő, vagy az özönvíz előtti időknek, vagy tán messzebb az emberi-nem teremtése előtt élt őslakók korának rideg maradványa.