Part 7

A nyíl nagyot füttyentett s az ellenkirály paizsa közepében állt meg, hegyét keresztülfurva a bivalybőrön.

Akkor a két vezér a tutajra lépett egyedül s átevezett a tó középén levő szigetre.

Egy puszta homoksziget volt az, körülnőve magas náddal, liliomos virágokkal, mikben a lángszínű gém rakja magas, hegyes fészkét, de a közepén volt egy emelkedettebb domb, ide jött a két bajvívó fél, a honnan mind két sereg rájuk láthatott.

Hok-tah király volt első a dombon, s elfoglalta a fegyverek barlangjába vezető nyilást.

Nagy, hat láb magas szörnyeteg volt, bozontos gyapjas fejjel, fél arcza valami zsiros festékkel egészen vörösre festve, a másik fele világoskékre, szintugy az egész termete, bal keze, bal lába kék, a jobb piros. Fején egy lenyúzott bölénybika fejbőre, a hátranyuló két görbe szarvval. Fegyverzete is iszonyú, három szigonyos dárda, a mi ha testbe talál, ki nem lehet többé húzni, övébe félmázsás kőbalta van dugva, míg derekáról emberkoponya lóg alá csavart guzskötélen, melylyel iszonyú ütéseket szokott osztani a harczban.

Átellenében Szennahámi szép, délczeg alakja olyan karcsú, olyan sima, karjai gömbölyűk, kezei, lábai, piczinyek, minden szeretetreméltó és semmi sem rémületes rajta.

Oh bizonyára a niám-niám népnek elég oka volt kaczagni, és a gengir népnek elég oka sírni, a midőn őket igy szembeállni látta.

– Enyim a fegyverek barlangja, asszony! kiálta recsegő hangon Hok-tah a barlang elé állva, s midőn Szennahámi bátran közelíte felé, megcsóválta kopjáját a légben és rája hajította. A kopja oly biztosan repült, hogy épen Szennahámi szívén kellett volna keresztül rohannia és olyan erővel, hogy ha érczpaizst is tartott volna maga elé, azon is keresztül tört volna.

De Szennahámi ügyesen hajolt félre a dárda elől s elhagyta azt maga mellett suhanni. A második kelevézzel fejének czélzott az óriás; a királynő félre bukott előle s a kopja csak az agami tollak hegyeit üté meg; a harmadik kopja is jött zúgva hirtelen, azt pedig félrecsapta rézkardja élével.

Hok-tah dühödt volt, hogy hajításait oly ügyesen ki tudta kerülni ez asszony. Férfi paizsát tartotta volna azok elé s halál fiává lesz; ez pedig félrehajolt előlök, mint valami betanított kigyó, s most hirtelen ő rántja elő hajító dárdáit s sebesen egymásután hajítja mind a hármat ellenfelére, ki gömbölyű paizsával kettőt fel fog belőlük, de a mint a másodiknál tomporait fedetlenül hagyja, a harmadik egyszerre a czombján furódik keresztül.

Hok-tah bőszült ordítással, a minő a meglőtt vizilóé, rohant sebesült dühében Szennahámira; a rettentő kőbárd pörgött kezében, a hova lecsap vele, még a szálfa is elgörbül.

Szennahámi nem várta be az irtóztató támadást, hanem elkezdett futni ellenfele elől, nyomában mindenütt az óriás veszett ordítással, egy kezében a kőfejszét emelve, a másikban a koponyát csóválva a hosszú kötélen.

A niám-niámok diadaltól ordítottak és kaczagtak és czigány kereket hánytak a parton; míg a gengir táborban sóhajtás sem volt hallható.

Már oly közel érte Hok-tah Szennahámit, hogy a halálfejjel hozzásujthatott, de azon perczben hirtelen sebesen félreugrott előle a királyné, s a mint az idomtalan óriás vigyázatlanul elrohant mellette, úgy vágott hozzá, hogy Hok-tah bal kezét, a melylyel a koponyát csóválta, vállban lecsapta, a meglódult nehéz koponya a ráhurkolt karral együtt nagyot repült a viz színéig a népek bámulatára.

Ah, most a gengiraiakon volt a sor kaczagni.

Hok-tah király elveszté kékre festett karját, a szörnyeteg ordítva bukott térdére, s még térdenállva iparkodott közelebb csúszni Szennahámihoz s fél kezével a kőbárdot végső erővel lesujtani rá.

Szennahámi hagyta őt közelebb jönni. Egészen bevárta, míg egy lépésnyire ért hozzá. Itt a szörny egyszerre felugrott, s hozzásujta a királynéhoz. Szennahámi nem tért ki a csapás elől, felfogta azt kardja élével, s megragadva vas erejű kicsiny kezével Hok-tah üstökét, hanyatt rántá őt a földre.

A szörny kezéből kihullott a kőfejsze; még egy felkapott éles kavicscsal ütött győztes ellenfeléhez, s midőn a nő lábát érzé torkán, egyszerre beleharapott abba dühösen, mérgesen, mint egy veszni tért eb, azzal nagyot nyögve fordult egyet, arczczal a föld felé, hogy ne lássa annak a széles pallosnak utolsó villanását.

A Puma kardja egyet villant, egyet csendült, s Hok-tah feje messze gördült le a dombról.

Szennahámi büszke diadallal tevé lábát a vért okádó tetemre.

– Nagy voltál, kicsiny lettél.

A niám-niám nép bódultan futott el, ezt látva és soha többet a gengir nép folyóit meg nem úszta.

A gengir nép most is szabad.

Szennahámi ott nyugszik a szabad földben, melynek boldogságát éltével váltá meg.

Hetedik napra a harcz után, azon harapás miatt, mit a leölt szörnyeteg halálos dühében ejte lábán, meghalt népeért, hazájáért és az áldást adó nagy szellemért.

A FEKETE CSÁSZÁR.

Most lássuk a kép fordított oldalát.

Századok óta foly ama csodálatos kereskedés, melyet rendes eszű ember könnyen mesének tarthat, élő emberekkel.

Amerikai ültetvényes urak, a kik a czukornádat és gyapotot termesztik, restellik a drága cselédet fizetni, a ki még azonfölül a munkában is válogat s a gazdájával felesel; hanem e helyett egyszerre bőröstül csontostul megveszik az egész embert, a ki ilyenformán teljesen tulajdonukká válik.

Gondolni lehet, hogy olyan bolond ember nincsen, a ki maga-magát eladja, valakit ott helyben elfogni és elkótyavetyélni pedig egy kissé mégis minden amerikai levegőben is merész vállalat volna. Ez az emberkereskedés tehát igy tartatik fenn:

Afrikában a sok apró-cseprő nép szüntelen háborút visel egymással, hol az egyik, hol a másik fogdossa el ellenfeleit; akkor azután jönnek emberséges fehér hajósok, a kik tükröket, bicsakokat, üveggyöngyöket meg pálinkát árulnak: tükörért, bicsakért, egy korty pálinkáért becserélgeti a diadalmas nép hadifoglyait.

Azután meg a feketék nagyon szenvedélyes játszók; némelyik elveszti koczkán teheneit, házi szereit, fegyvereit, utóljára saját magát is koczkára teszi: mikor aztán elvesztette a tételt, őt is nyugodt lélekkel viszik az emberséges hajóshoz, a ki megtölti érte a nyertes csutoráját silvoriummal, s az elkártyázottat is a többiek közé teszi.

De még olcsóbban is lehet a portékához jutni.

A furfangos hajósok odacsalogatják a fekete golyhókat hajóikra, azt mondják nekik, hogy csereberélni akarnak velök; mikor aztán a hajón vannak, lefülelik őket, s azt sem kérdik: ki fiai voltak? hanem szépen hurokra fogják, bepréselik őket egy szűk hajófenékbe, egymás mellé, mint a besózott heringeket, s azzal szépen elvitorláznak velük a szabadság földére Amerikába, s ott eladják őket rabszolgáknak.

Ezek termesztik azután a dohányt, meg a czukrot, gyapotot s más egyebet, a mire nekünk szükségünk van.

Az amerikai új Kanahánban volt Francziaországnak is a többi között egy szép nagy darab földje a tenger közepén, a mit elneveztek Szent-Domingo szigetének; igazi neve penig Otahayti. A franczia czukorültető urak azt a vigyázatlanságot követték el, hogy erre a szép szigetre sokkal többet összehordtak abból a fekete portékából, a mit rabszolga név alatt árulnak, mint a mennyivel tudtak birni, azok aztán egy szép napon rátámadtak gazdáikra, leöldösték a telepítvényeseket, s valami Toussaint Louverture hajdani kocsis vezérlete alatt elkergették az egész szigetről a fehéreket.

Francziaország oda messze esik; oda nehéz volt katonákat küldeni, aztán meg épen akkor nagy háború volt Európában, sok sikertelen kisérlet után kénytelenek voltak megnyugodni abban, hogy a szép Otahayti szigeten ezentul feketék fognak uralkodni.

Tehát van most a fehér országok sarkában egy valóságos önálló fekete ország.

E sajátságos fekete népnek azonban egész nemzetiségéből mije sem maradt egyebe, mint a bőre. Jó egyszerű erkölcsei a franczia befolyás alatt valami csodálatos vegyületévé váltak az erények és bűnök parodiáinak.

Még nyelvüket sem birják többé, a helyett valami elromlott francziát beszélnek, itt-amott kirivó néger hangnyomattal.

Azonkívül is mindenben szeretik a francziákat utánozni. Mikor a francziáknak nemzetgyűlésök volt, nekik is nemzetgyűlés kellett; mikor Napoleon szétverte a nemzetgyűlést, nekik is kellett diktator, a ki szétkergesse; mikor a francziák hódítani indultak, ők is háborút kezdtek a sziget spanyol részével.

Soulouque Faustin oly valóságos fekete szerecsen, a milyet csak valaha mutogattak. Szája a legvastagabb, orra a legtömpébb, pofacsontjai a legkiállóbbak.

Született 1787-ben mint rabszolga Viallert ur szolgálatában; még gyerek volt, mikor a franczia forradalom őt is szabaddá tette.

Tizenhét éves korában katonává lett s négy évig szolgált mint közlegény a fekete köztársaság hadseregében. Tizenkét év alatt felvitte a kapitányságig, s ebben az állapotban azután 1840-ig meg is maradt. Hat év mulva mint tábornokot tisztelhetjük őt, s 1847-ben mint a haytii köztársaság elnökét; 1848-ban mint császárt.

Felesége, a császárné, hajdan szappant és vereshagymát, meg mézeskalácsot árult a piaczon s ezt az üzletét még akkor is tartotta, midőn már Faustin kapitánynyá lett; az ifju koronaherczeg és a bájos herczegasszonyok pedig nem egyszer verekedtek össze a mosóteknőnél a creol és mulatt polgárkisasszonyokkal.

Most természetesen mindez szörnyen megváltozott.

Soulouque franczia díszkabátot visel, arany vállrózsákkal, angol inggallérokat és fején német hálósüveget, mint a társzekeresek, azonfölül pedig háromszegletű kalapot, körösztbe téve, mint a nagy Napoleon.

Ő mindenben a nagy Napoleon mintaképe óhajt lenni. A nemzetgyűlést szétkergette s megtette magát császárnak. A koronázási ünnepélyre nem készült el a Párisban megrendelt arany korona, tehát a helyett aranyos papirosból készülttel koronáztatta meg magát.

Holmi ellenszegülő félfeketéket, kik a tökéletes fekete dynastiát nem akarták elismerni, százával konczoltatott fel; maga sorra járta a helységeket, s a hol gyanús emberekre talált, azokat megfojtogattatá.

A nagy Napoleon is adott szabad alkotmányt népének, ő is adott. A nagy Napoleon sem tartá azt meg; ő sem.

A nagy Napoleon is megismerteté a papirospénzzel birodalmát; ő is. Palotája épen úgy ragyog mindenféle aranyos, bársonyos szőnyegekkel, miként azé.

Udvari dalidóiba csak a legszigorúbb szertartások mellett lehet bejutni, elébb a főczeremónia-mester Salamon, leoganei herczeg által bejelentve és megvizsgáltatva, a szabályszerinti fehér harisnyában és kurta nadrágban, fekete frakkban, a hogy az Párisban szokás.

A legfeketébb urakat herczegeknek és grófoknak hijják: herczeg Baraczk, herczeg Párducz, báró Kocsonya és gróf Rozsolis s más eféle nagy nevekkel.

Minden érdemes hazafi viseli a szent Faustin érdemrendet, mit a császár alapított.

Az országban útlevél nélkül utazni tilos, s fekete urat az őt illető nagyságos czím nélkül megszólítani nem tanácsos.

Reggel rendesen a fekete császár hadseregét mustrálja. Vannak granátosai és vértesei, több tiszt mint közlegény, a kik tarkák ugyan, de rongyosak.

Igy utánozta Soulouque és az egész haytii fekete ország magas mintaképét, Napoleont és a franczia nemzetet, szokásaiban, nyelvében, viseletében és – hibáiban.

De erényeiben nem.

Elvégre a parodia befejezéseül Soulouque a háborúviselés dolgában sem akarva hátrább maradni Napoleonnál, összegyűjtött mintegy tizezer embernyi hadsereget, s azzal megtámadá a sziget másik felén lakó színes köztársaságot.

A szomorújáték vége az lett, hogy a köztársaságiak szétverték a császári hadsereget és Faustin földönfutóvá lett.

Tehát még ebben is utólérte első Napoleont.

Már most mondjátok meg, melyik volt a kettő közül nagyobb; az a mezitláb járó királynő-e, ki fekete népe jóvoltáért egymaga állt ki a csatatérre s meg tudott érte halni, áldva és megsiratva utódaitól? vagy a csipkébe öltözött kényúr, ki saját uraságáért kiforgatta népét ősi jelleméből, tette azt idegen népek majmává, s a legelső harczban, mit egy szabad nép elnyomására indított, elveszté hadseregét, hiú koronáját és nemzete boldogságát?

KURBÁN BÉG.

Aradról északkeletnek mintegy nyolcz óra járásnyira fekszik Dézna helység; jelenleg csendes philosophi kedélynek való hely; olyan nyugodalmas válópont észak és dél között, a hol még a szőlő is díszlik és tetszetős bort ad, hanem már a fenyő is nagyot nő. Még pedig nemcsak a gondosan mívelt déli hegyoldalokban s az uraságok parkjaiban, hanem az elvadult pagonyokban is, a hol a kiemelkedő fenyőtörzs derekát sudara hegyéig befutja a vadon termő borág.

A hegyek közül erős patak jő elő, mely most megkerüli a helységet, s a ráépült vashámor gépeit tartja messzecsattogó munkában; a völgyi útakon széles oláh társzekerek csörömpölnek, mik a vasbányákból hordják a nyers érczet az olvasztókba; az érczkerekek, az olvasztók számára nincs sem éjjel, sem nappal; környékük messzire terítve van fekete érczsalakkal és szénporral; s a halomra hányt vöröses vastörmelék négyszerte magasabban emelkedik, mint az épület teteje.

Mindenkinek ide alant van dolga, hivatása, baja és öröme; arra a várra ott fenn a dombon senkisem gondol már, pedig még a vár sánczain most is díszlenek az orgona-bokrok, s minden tavaszszal kivirítanak, hogy a puszta kőfal egészen lilaszín prémet kap tőlük. Pedig abban az időben, mikor ezeket oda ültették, még Stambulban is a nagy úr szeralji kertében cserepekben ápolták a syringát.

A vár széles pinczefalai közt most is keresnek még kincseket s találnak helyettük csontokat és betört koponyákat; mikor aztán a kincskeresési kedv elmulik, megint nem gondol rá sokáig senki.

A várhegy oldalában van egy széles négyszögű tér, eleven sövénynyel bekerítve s gyümölcsfákkal beültetve. Ez is régi kert lehet már; a sok százados diófák odui tanúskodnak régisége felől. A kert aljában áll egy kis hegyes tetejű kerek épület, olyanforma, mint egy félbehagyott mecsettorony; ez még az ujabbkori birtokosok által épen van tartva, s a köznép úgy nevezi, hogy «palota».

Én szeretem ezt a völgybe szállt korszakot; nem bánom, ha minden vár rommá lesz is egy időben.

Déznavár denevéreinek nincs nagyobb nyugalmuk a kisértetektől, mint más omladékok szárnyas lakóinak; a kik valószínüleg az éjféli uraságok postái gyanánt szolgálnak, azért repkednek éjszaka alá s fel.

Magyar emberek építették ezt a várat; legutoljára Kornisok kezén volt, s hogy Nagy-Várad és Boros-Jenő török kézre jutott, ezt is könnyű szerrel elvette az ozmán s azontul török úr parancsolt belőle a vidéknek.

Még könnyű munka volt akkor török úrnak lenni, nem úgy, mint most! nem alkalmatlankodtak akkor orosz, franczia és angol követek a magas portánál kellemetlen kérdezősködésekkel, nem ütögettek tenyérrel a hathumáyumra vakmerő alattvalók a szkupstinákon, nem hirdették a nagyszáju ujságírók Európaszerte a keresztyének válogatott szenvedését; a «beteg embernek» még akkor nagyon jó gyomra volt: szegény megrágott nemzeteket megemészteni.

«Fizess és hallgass!» gyönyörű jelszó volt. Azóta is sokat használták már; teheti, a ki bírja.

Kurbán bég volt Déznavár parancsoló ura, neki pedig parancsolt a borosjenői basa Hasszán.

Egyszer a többi között a basa és a bég együtt üldögéltek a közel menyházai kéjlakban, mely még Dézna várához tartozott, s mint híres fürdőhely, a mosdani rettenetesen szerető török urak kedvencz mulatóhelye volt. Ott ültek a kőmedenczében bugyogó víz közepén és hosszú kacskaringós száru narghyléből szítták a mennyei dohányfüstöt, azon vitatkozva egymással, melyik vitte közülök a nép megigázásának tudományát nagyobb tökéletességre?

– Engem a legyek a multkor nagyon boszantottak a verőfényen, szólt a borosjenői basa, másnap megparancsoltam a parasztoknak, hogy nekem két véka eleven legyet szedjenek össze egy hét alatt. Bizony mondom, hogy összeszedték.

– Az semmi; felelt rá Kurbán bég. Váram alatt a tóban nagyon sok béka lakik, s azok engem éjszaka nem hagynak aludni fertelmes ümmögésükkel. Annálfogva kiadám a parancsolatot a biráknak, hogy nekem reggeltől estig czirkálókat rendeljenek a tó mellé, a kik folyvást köveket hajigáljanak a tóba; azóta megnémultak a békák.

– Ez mind csak tréfa; de én legközelebb kihirdettetém a falvakon, hogy parasztnak nem szabad arany- és ezüstpénzt tartani, mert az nemes pénz; parasztnak paraszt pénz való, rézből, azért mindenki siessen azt Jenőben beváltani, mert a kinél két hét mulva arany- vagy ezüstpénzt találok, azt rabul elviszem. Azóta nem győznek a rézbányai kovácsműhelyek elég aspert és lengyelgarast kalapálni, úgy hordja a nép a pénzét Jenőre beváltani.

– Ez is jó; de én még többet tettem. Ez a magyar és oláh nép mégis csak sok mihozzánk képest, hiszen százra esik egyik török. Ha egyszer eszébe jutna neki, hogy ránk fekügyék, a puszta terhével agyonnyomna. Hogy azonban még csak ne is gondolhassanak valami lázadásra, azt cselekedtem, hogy megtiltám a parasztnak akármiféle fegyvert, avagy öldöklő szerszámot magánál tartani. Ásót nem szabad nekik tartani, csak falapátot; fejsze helyett fürészt, vasvilla helyett favillát, kasza helyett sarlót, még kést sem szabad nekik tartani, mert az is öldöklő szerszám.

– De hát akkor mivel metszik meg a szőlőt, meg a kenyeret?

– A szőlőt metszhetik csizmadia dikicscsel; a buzakenyérről pedig már elszoktattam őket s a málé-kenyérhez nem kell kés, mert az törik.

Hasszán basa ujra megtöltette pipáját a szolgálattevő szerecsennel s nyakig belemerülve a kőmedenczébe, engedé úszni szép fehér szakálát.

– Szép dolog a szakálviselés, fiam bég; ellenben utálatos a halántékig hajjal benőtt fej. Ez a kutyával atyafi nép itten megfordítva találja szépnek. Tíz év előtt, hogy idejöttem, mind az egész állát borotválta s a mekkorára akart nőni a haja, akkorára ereszté. Nem tetszett nekem ez a szemtelen daczolás. Én azt mindig titkos lázadásnak tekintém a szultán és a félhold hatalma ellen; az ilyen külső viselésmód jelensége annak, hogy ők nem akarnak minket itthon találni, annálfogva rendeletet adtam ki a hitványoknak, hogy mindenki megereszsze a szakálát, s a fejét egész a bubjáig megberetválja, mekkora kontyot hagyjon? azt merre csavarítsa? különben majd fejestül vágatom le! A silányok szót fogadtak, s olyanná borotválták a fejeiket, a milyenné én parancsoltam; lemond a nép még az izléséről is, ha erősen parancsolják.

– Úgy van, Hasszán apám. Az a bölcs kormányzás titka, hogy a hatalmasok minduntalan gondoljanak ki valamit, a mivel a zúgolódók kötelékeit még szorosabbra húzzák: mert mihelyt egy bilincshez hozzászoktak, mindjárt emelgetik a fejüket. Rajta kell a nyakukon tartani a sarkunkat mindig. Én éjjel-nappal azon töröm a fejemet, mit találhatnék ki olyat, a mit még nem kóstolt ez a nyomorú nép; mert, mihelyt azt hiszi, hogy jó ember lettem, megesz. Halld csak: a minap megsokalltam, hogy a csauszok fizetése olyan sokba kerül nekem. Igaz, hogy a szultán Khaznéjéből jő, hanem már a kincstárnok elcsipi felét, s nekem csak illendő megtakarítanom a másik felét. Hát nemrég azt gondoltam ki, hogy a ki ezután valami ügyes-bajos dolgát a kadi elé akarja hozni, azt többé ne tehesse maga élőszóval, szokott magyar, vagy oláh nyelven, hanem tolmácsoltassa a csauszok által törökül, és fizessen minden tolmácsolásért egy vonás forintot, mert sokkal illendőbb, hogy ők tanuljanak meg törökül, mint a török tanuljon ugatni az ő nyelvükön.

Hasszán basa nevetett a jó tréfának.

– De hisz, így mégis csak felkophatik a csauszaid álla, mert ezentúl hát azt teszik majd a földi emberek, hogy nem perlekednek, hanem elvégzik a bajaikat egymás között.

– Ne hidd azt, Hasszán apám! Sőt azóta úgy elszaporodtak a pörök, hogy a csauszok nem győzik a tolmácskodást, s ennélfogva maguk a felek megfizetik nekik a díjat, s úgy beszélnek törökül a kadi előtt, hogy gyönyörüség hallgatni; oh, hidd el, hogy ez a nép elhagyja a nyelvét is, ha ráparancsolnak; de azért megtanul akármi nyelvet, hogy egymással pörlekedhessék.

Hasszán basa azt mondta, hogy ő azt is meg fogja próbálni.

– Hanem én mégis többre vittem, mint te. Én a hitében támadom meg. Először díjt adok annak, a ki önként muzulmán lesz, vagy a gyerekét muzulmánná teszi. Ezek a gyaurok szeretnek nagyon sok ünnepet tartani: azokat a napokat megfizettetem velük, minthogy nekem nem dolgoznak, viszont a török ünnepeket nekik is meg kell ülniök, és ha sürgős munka idejére esik az ünnep, ezt meg kell váltaniok nehéz pénzen, hogy maguknak dolgozhassanak. A kit énekszóval akarnak eltemetni, azért a dervisnek fizetni kell; a kinek keresztfát akarnak tenni, azért a dervisnek fizetni kell, hanem ha a dervis temeti el s turbános fejfát tesznek neki, az ingyen járja. A ki egy török kulacsából iszik, vagy kenyerébe harap, annak törökké kell lenni; a mely asszonyt egy török ember megcsókol, az törökké lesz; a ki egy papucsot, a mit egy török ember az utczán elejtett, fölvesz, az törökké lesz; a ki koldul és töröktől egy aspert elvesz, az törökké lesz; és a kik hitüket megtagadták, azoknak a dervisek előtt hétszer hét kővel meg kell hajítani a keresztyén templomot, le kell köpni a piaczon a feszületet; csúfnévvel kell illetni a szenteket és leátkozni magáról a keresztvizet! Megteszik… Igen sokan megteszik.

Oh, ez a nép még a vallását is elhagyja, ha nagyon szorítják a nyakát.

Kurbán béget nagyon boszantotta az, hogy Hasszán basa olyan dolgot talált fel, a mire ő még nem jött rá magától.

– No jól van. Te már sokat megpróbáltál, én is. Hanem hát az még mind csekély bizonyság. A sanyargatott nép szolgál, koplal, fizet; kiadja, ha fenyegetik, utolsó garasát; elfelejt beszélni, kiborotválkozik, kiöltözik, Istenét megtagadja: ez mind hagyján. De én be fogom bizonyítani neked, hogy ha én akarom, el tudom tőle venni azt, a mi legdrágábbja: szerelmét és becsületét.

– Világosabban szólj, mert így nem értem.

– Hát én azt mondom, hogy: mi van csak ma? Rebbielavvel tizenkettedik napja. Tehát mától számítandó egy esztendő alatt én Dézna váram palotájában száz, azaz: kerekszámmal száz olyan szűz hajadont fogok összegyűjteni, a kiket az oltártól hozok el vőlegényeik kezéből. Jövő esztendei Rebbielavvel 12-dik napján mind a százat elküldöm Stambulba a nagyur szerálja számára. Mit gondolsz, Hasszán apám? Az lesz valami! Száz olyan hajadon, a ki már esküt mondott vőlegényének, s abban a perczben vált meg tőle?

– Azt mondom rá, hogy semmi sem lesz belőle.

– De ha én fogadom, hogy lesz.

– Kettőn áll a vásár, fiam bég. Ne kezdj magadnak ilyen tréfát: ne köss te ki asszonyokkal. Nem tudod még, hogy micsoda ellenség az? Az asszonynép a nélkül is mind abban van nevelve, hogy az ő urának ne engedelmeskedjék, az asszonyféle mind született lázadó. Én már láttam tökéletesen megszelidített oroszlánt, párduczot, tengeri tigrist; tökéletesen megszelidített asszonyi állatot – még nem. Ha puskaport tennél az ágyad alá s pipával a szádban aludnál el mellette, nem volnál olyan nagy veszedelemben, mint ha arra gondolsz, hogy azt a bolondot teljesítsed, a mit most mondtál. Inkább csörgő kigyót szedj össze puszta kézzel százat. Az asszony nem fél ott, hol a férfi megijed. Az asszony nem gondolkozik, mielőtt tenne valamit. Az asszony ravasz és bosszuálló! Én csak azt mondom neked, hogy tégy a jobbágyaiddal, a mit akarsz; de az asszonyaiktól őrizd magadat. Hidd el énnekem, hogy én sok szép fejet láttam már a gazdája nélkül elszaladni, a ki nem hitte azt, hogy milyen halálos csípése van ennek a fényes bogárnak.

Kurbán bég pedig azt hitte, hogy Hasszán csak azért akarja őt erről a jó ötletről lebeszélni, mivel attól tart, hogy ha ő a szultánt ily merész ajándékkal lepi meg, még könnyen megfordulhat a lakás rende, s ő nyerheti el a borosjenői basaságot; mert hiszen ilyen érdemek szokták előre vinni a becsületes embereket.

– Már pedig Hasszán apám, akár hiszed, akár nem, én mához esztendőre egy csoportban indítok útnak 100 rableányzót, a ki mind esküdt mátka volt a környékben. Ha hiszed, azzal erősebb vagy a hitben; ha nem hiszed, fogadsz rá, a hogy igaz lelkű emberhez illik.

– Fogadok is ellene, ha kívánod, annyi aranyban, a mennyi egy oláh süvegbe belefér.

– Állok a fogadásnak.