Part 26

– De izenek, szólt az ezredes s leszállva lováról a földre, egy lapot kiszakított tárczájából s a következő sorokat irá a legkedvesebb barátjának, Kállay Miklósnak, ki akkor Szabolcsmegye első alispánja volt.

«Az eső esik, az ágyúgolyóbis egymást éri körülöttem, de mégis a gyepen hasmánt irok méltóságos úrnak ezen főtiszt által, hogy tudja meg, hol vagyunk.»

Egy párszor oda csapott mellé az ellenség otromba golyója, telerugta felturt földdel a levelet.

Az izenetre váró fiatal tiszt nógatta Simonyit, hogy menjenek onnan, de az mosolygott, lerázva leveléről a földet: «legalább nem kell porzó».

Érzé talán, hogy soha olyan közel nem állt még a halál fenyegető arczulatához s keze irását akarta róla adni, hogy halála óráján sem félt.

Nem sokára riadót fúttak, támadni kellett; Simonyi szokás szerint, mint a ki arra számít, hogy az egész hadsorban minden osztály aként teljesíti kötelességét, a mint ő, nyolczszáz huszárral bevágott az ellenségbe, négyszázat tartalékul hagyva.

Midőn azután az ellenfél hadsorát keresztülvágta, akkor vevé észre, hogy három ezreddel áll egyedül szemben s sehonnan sem jön számára segítség.

Egy szoros út volt mögötte, melyen keresztül kellett vonulnia.

Itt gonosz csatája támadt. Az ellenség túlnyomó ereje egészen reá nehezült, a szük uton minden századát külön vezette csatába, mikor az egyik kifáradt, a pihentet hozta elő, a többi az alatt vonult vissza, míg emezek verekedtek s ha nehány lépésnyire megfordíthatták az ellenséget, ők is nyargaltak utánuk.

Ez gonosz egy tusa volt.

Csak a vezér örökké éber lelke őrizte meg az egész ezredet az elveszéstől; ki személyesen harczolt minden támadásnál, mintha a halált keresné.

Midőn már biztosságba hozta menekvő csapatját az utolsó roham után, egy franczia lovas vadász visszafordulva nyergében, neki czéloz karabinjával Simonyinak s úgy lövi őt melle közepén, hogy kezéből rögtön kihull a kard, s a hős hátra hanyatlik nyergében, elborult szemekkel, elsápadó arczczal.

Rémült vitézei odaugranak hozzá, leemelik lováról eszméletlenül; sok vén barázdás arcz, ki maga sem tudná, mikor könyezett legutoljára? keserű könyekkel áztatá vezére kezeit.

«Elesett Simonyi!»

Csak vén huszárja, az öreg káplár, János, ki hajdan Pancsova alatt megmenté a töröktől a «tintás szájú diákot», nem akarta azt elhinni, hogy Simonyi meghalhatott volna.

Meghalt volna? még pedig nem is dicső kardvágástól, hanem mert egy ostoba golyó megbotlott benne, nem lehet az!

«Nézzétek, még most is jár a szája, mintha azt mondaná: előre fiaim!»

Kigombolta sietve mentéjét s im a gonosz golyó ott volt Simonyi tárczájában, keresztülfurva azon húszonhat lapot, s megakadva a huszonhetedikben. Az ezredes csak a szivén történt ütéstől ájult el.

A mint öltönyét kibonták, föleszmélt, körültekintett: a harcz még egyre tartott ott elől, első szava volt kardját, lovát kiáltani, felszökött a nyeregbe újra s visszanyargalt a csatába.

A francziák, kik látták őt nehány perczczel elébb elesni, lováról lelövetve, megrémültek sírból fölkelt halavány arczától s hanyatthomlok futottak el abból a csatából, melyben a holtak is újra feltámadnak folytatni a verekedést.

Bizonyára Simonyi nagyon is közel volt hozzá, hogy halott legyen, csak egy papirlap, csak egy olyan vékony levél, a milyenre ezt az eseményt leirtam, választá el őt a sirtól. – Az ostoba golyó nem bírt azon általtörni. A pánczélt megjárta volna, s a papiros csuffá tette.

Tiszteljétek a papirost!

XIV. MILYEN ÜLÉS ESIK A CSÁSZÁRI TRÓNBAN.

Napoleon, a győzhetlen, megbánthatá valamivel azt a csillagzatot, melyben eddig annyit bízott, a szerencse elfordítá tőle arczát, legyőzetett.

A futó oroszlánt saját országába követték üldözői.

Simonyi seregének paripái olyan büszkén szedegették lábaikat, mintha ők is tudnák, hogy ezen út Párisba vezet!

Február 15-kén, a mint a hajnali nap besugárzá a vidéket, Simonyi a fényes hajnal ragyogásában egy tündöklő palotát láta maga előtt; valami tündérkastélyt azok közül, mikről az ezeregyéjszaka regéi mesélnek, aranyzott magas tetőkkel, érczrácsokkal, pompás faragott szobrok homlokzatán, márvány oszlopcsarnokok tornáczain, s magas ablakai, szines üvegekkel.

A császár kastélya volt ez Fontainebleauban három dúsgazdag királynak kedvencz mulatóhelyén, kiket hogy a fényben, pazarlásban a kis káplárból lett nagy császár híven tudott utánozni, azt e kastély is bizonyítá.

Simonyi nyargalva vágtatott be a kastély udvarára; előttevaló nap még Napoleon maga volt abban. Harczi népe tábort ütött a császári vadas kertben, ő maga törzstisztjeivel felment a kastély lépcsőin.

A palota kormányzója, forradalmi osztályvezér, most pedig Napoleon udvarában tökéletesen kiképzett udvaroncz, engedett a helyzet kényszerűségének s kinyitá a termeket a magyar hadfiak előtt.

Minden szét volt szórva a termekben, mint sietséges munka után szokott.

Az ágy még vetetlen, melyben a fogoly pápa aludt, kit az előtt négy órával vittek odább a francziák magukkal.

A kormányzó végig vezette a tiszteket a fényes termeken, hideg lenézéssel tudatva velük, mennyire érdemetleneknek tartja őket azon tiszteletre, hogy most a császár termeiben járjanak.

Végre a császári elfogadó terembe érkeztek.

Ott állt a fényes trón, bibor mennyezettel, aranynyal és ezüsttel kivarrva, a vert arany angyalkák csak úgy görnyedtek a gyöngyös bojtok terhe alatt, mik a földig értek.

A kormányzó csak várta, ha leborulnak-e a barbár magyarok a leghatalmasabb franczia trónja előtt, s megcsókolják-e annak zsámolyát?

Simonyit vérig sérté a franczia büszke dölyfe.

Egyet gondolt. Föllépett a trón lépcsőjére, feltevé csákóját fejére s leülvén a szép himzett aranyos vánkosra, előkeresé kurta szárú tajték pipáját tarsolyából s nyugodtan rágyujtott és füstölt belőle a bibor mennyezet alatt.

A kormányzó a milyen vörös volt eddig, olyan sápadt lett e látványra.

Egy barbár a császári trónban ülve és pipázva!

Mily rettentő gúny azon ember büszkeségére, a ki azt azért emeltette magának, hogy őt ott az egész világ bálványozza.

Simonyi odainté a kormányzót.

– Szeretitek-e a császárnétokat? kérdi tőle.

– Igen.

– Hát a császárt?

A franczia kitérőleg felelt.

– Mi óhajtjuk a békét.

– Úgy nem szeretitek a császárt, mert Napoleon nem szereti a békét.

A kormányzó udvaronczhoz illő nyelven viszonzá.

– A franczia úgy beszél, a hogy kénytelen, de úgy gondolkozik, a hogy akar.

Simonyi kiverte pipája hamvát a trón-oszlophoz, leszállt belőle s parancsolá a kormányzónak, hogy mutassa meg nekik a császárné szobáit is.

A kormányzó azzal vigasztalta lelkét, hogy e hadfiakat magában silány durva rablóknak rajzolá, kik rabolni jöttek ide s ittlétükkel nem a termeket, de saját magukat bélyegzik meg.

A császárné termeibe érve, a himzett mennyezetes ágy akkor is fel volt vetve, melyben a császárné szokott aludni. Az ágy előtt állt egy pompás selyemszőnyeg; Mária Luiza saját kezének himzése.

Simonyi dicsérte a szőnyeget, hogy az milyen szép.

A kormányzó azt hivé, hogy megértette, mit akart ezzel mondani? Azzal szépen összehajtá s megkinálta vele Simonyit: tessék. Jó lesz tábori takarónak.

Simonyi büszkén utasítá azt vissza.

– Nem jöttünk mi ide rabolni. A császárné a mi fejedelmünk leánya, s annak ágyszőnyegével nem fog egy jobbágya is takarózni! Tartsd meg császárod számára palotája kincseit, s ha jön utánunk más, mondd meg neki, hogy magyarok voltak itt, és nem vittek el semmit, hogy magyar huszár kiverte pipáját császárod trónjának karfájához, de levett süveggel, tiszteletet adva állt meg császárnéd termében!

Simonyi és huszárjai hidegvérrel mentek végig a fontainebleaui kincsek és ritkaságok tárain, megtapogatták a drágaköves régiségeket, a kirakott billikomokat, vert arany ékszereket és nem mondhatta senki, hogy csak egy boglár is eltünt volna onnan, mikor eltávoztak.

XV. PEZSGŐPALACZK- ÉS ÁGYÚDURROGÁS.

«Igyatok uraim, vendégeskedjetek! Képzeljétek magatokat úgy, mintha otthon volnátok.» Így szóltak a francziák Fontainebleauban a diadalmas hadfiakhoz.

Száz tiszt számára volt rendezve a nagyszerű lakoma, de hozzá ülhetett volna háromszáz is, rakott volt az asztal, csak úgy görnyedt bele, nem is volt pecsenye, ha csak nem fáczánhús, nem is volt bor, ha csak nem champagnei.

Maguk a főfő polgárok szolgáltak fel az asztalnál, a kormányzó nyitogatta a pezsgős palaczkokat; – úgy durrogtak azok mint az ágyúk, úgy folyt a piros bor, miként a piros vér.

Jó kedve volt mindenkinek, a huszárok összeölelkeztek vidám gazdáikkal, pajtásságot ittak egymással, a kozák tisztek igen szépen tánczoltak és daloltak nemzeti nótákat.

«Igyatok, vigadjatok, nagyságos uraim!»

És az alatt szép csendesen huzódott össze a háló Simonyi tábora körül; a kormányzó értesíté a Melunnél álló franczia hadtestet különös vendégei felől, s az rögtön átkelt a Rajnán, hogy a míg a császári várban megtelepedett hadosztály vigan dőzsöl és vendégeskedik, egyszerre ott nyomja az egész szentségtörő csapatot, melynek vezére a császári trónba mert felülni. Nyilván más magas hely volt számára szánva.

Ezért kinálkoztak oly nagyon is örömest a franczia urak:

«Igyatok, vitéz uraim!»

Simonyi érzett valamit, mert a midőn tisztei az asztal felett egymást czukorsüteményekkel hajigálták, tréfásan mondá nekik:

Majd megennétek még holnap!

A palaczkok még durrogtak, midőn a vén János káplár, kinek csak a suviksztól volt még a bajusza fekete, jő nagy vágtatva a kastélyba s jelenti az ezredesnek titokban, hogy az ellenség átkelt a Rajnán s minden oldalról közelít.

– Ne szólj senkinek a teremben, sugá neki a vezér. Azzal odaintve egyenkint hadsegédeit, vidám arczczal mondá el nekik hirtelen, mit tegyenek? A szétosztott hadcsapatok hirtelen vonuljanak Namur város felé, a többiek huzódjanak át Fontainebleaun; mikor minden rendelés meglesz téve, adjanak jelt egy ágyúlövéssel.

A hadsegédek siettek a parancsokkal.

«Igyatok, vitéz uraim!»

A víg urak ittak tovább, hajigálták az üres palaczkokat a falhoz; és megtanulták a kozákoktól az éneklést.

Simonyi szép csendesen egy darab kenyeret, a mi senkinek sem kellett már, a csákójába csempészett.

Egyszerre hangzott az ágyúlövés.

– No urak, mostan félre a palaczkkal, előre a karddal! Vége a vendégségnek, most kezdődik a táncz!

A gazdák szaladtak erre, a vendégek arra; a poharak helyett csörtettek a kardok, a mámor kirepült a fejekből egyszerre.

Simonyi készen volt.

Tudta, hogy körül van fogva, de azt is tudta, hogy máskor is kivágta ő már magát ilyen bajból.

Roppant tömeg lovas és gyalog had jött ellene, tömérdek ágyúval, s Simonyinak egész seregével a városon kellett keresztülhuzódni, hogy Moret városába juthasson, melyet hogy mi oka volt neki minden áron elérni, később azt is megmondom.

A mint seregei dob- és trombitaszó mellett csendesen vonulnak végig Fontainebleaun, egyszerre csak elkezdenek rájuk az ablakokból lövöldözni.

A jó franczia háziurak, kik az imént oly vigan durrogtatták a pezsgős üvegeket, most még egyszer oly vigan durrogtatták a puskákat uri vendégeik ellen.

Egy franczia zászlóalj belopódzott a császári kastélyba s veszedelmes gátot vetett a visszavonulóknak.

Kívül-belül a veszedelem, a városon kívül ostromló sereg, belül utczai harcz, akárki is el vesztette volna itt az eszét, csak Simonyi nem.

Hirtelen leszállt lováról s három század gyalogságot az Eszterházy ezredből magához véve, megtámadta velük a császári kastélyt.

Az ellenség háromszor kirontott onnan, a kormányzó által vezérelve, mindannyiszor vissza lőn verve, a harmadik rohamnál a vörösképű maga is elesett s arcza fehér lett örökre.

E dühös viadal alatt idejük maradt a többi csapatoknak békében átvonulni a városon, s midőn az egész hadtest kihuzódott, Simonyi ismét lóra kapott, előre nyargalt, s a moreti országuton útját álló francziákat széllyelverve, szerencsésen megérkezett Moret alá, mely város a Loing vize mellett fekszik.

Már most megmondom, hogy miért kellett neki Moret városába menni? Mert Simonyi nem csak azért volt jó katona, mert bámulatos hőstetteket követett el, de még inkább azért, hogy mikor valami nagy erőfeszítéssel hallatlan dolgokat vitt ki, mindig tudta, hogy ez áldozatra ott szükség volt, s hős karjával nagy bajt hárított el az egész seregről.

A velünk szövetséges würtembergi herczeg hadserege ott állt Montereaux városában s a Simonyit üldöző sereg rendeltetése az volt, hogy e hadsereget megkerülve, két tűz közé szorítsa.

A Loing vizén azonban csak Moretnál lehetett átmenni. Simonyi feladata e szerint az volt, hogy az ottani hidat védje, a míg a herczeg értesülhet a fenyegető veszélyről.

Idáig folytonosan védve tartá magát; itt szemközt fordult és megállt.

Nyomról-nyomra engedé csak elfoglalni a tért, utczáról utczára vívatá a harczot, s midőn a várost nem tarthatá többé a túlerő ellenében, hirtelen torlaszokat rakatott a híd előtt egy malomból elhozott buzászsákokból s e sajátságos bástya mögött folytatta a harczot.

A golyó, a gránát és tüzes röppentyű mint a jégeső hullott a hídra, az ágyúk rést törtek a sánczban s a franczia hadoszlopok rohammal foglalták el azokat. Simonyi népe csüggedni kezdett.

Ekkor ő maga szuronyos puskát ragadva kezébe, a gyalogság élére állt s megrohanta az ostromlókat és elverte őket a hídról.

A golyó oly sűrűn dongott körülötte, mint a méhraj, de valamint a méhek megismerik gazdájukat s nem szállnak rá, a golyó is kikerülte Simonyit, s midőn mellette úgy pusztult az ember, hogy a halottak állva maradtak egymás mellett, neki még a hajaszála sem görbült meg.

Késő estig megtartá a hídfőt. Ott állt a halál kapujában harczolva és lelkesítve bajnokait.

Midőn az est leszállt, akkor feladta a hidat s jól tudva, hogy az ellenség sem képes őt tovább üldözni, egy rossz félreeső faluig vizszahuzódott fáradt seregével, melynek házait előtte keresztül ment hadak már jól kipusztíták.

Itt egy ajtó- és ablaknélküli házban megszállt, kifáradva testben, de lélekben nem.

A tegnapi lakoma óta egy falatot sem evett még. Most eszébe jutott, hogy egy darab kenyeret a csákójába dugott s azt most elővevé onnan.

János káplár nem engedte, hogy ezredese oly szárazon vacsoráljon; talált egy ablakban valami mécsest, abban volt egy kis zsir, felkutatta a padlást, egy pár tojást lelt még ottan, abból rántottát készített vitéz ezredesének. Hires szakács volt János gazda, olyan jól esett gazdájának a mécses rántotta, mint hajdan ujoncz korában a puskaporos gulyáshús; még az ujjait is megnyalta utána.

– Nagy szakács kend János vitéz; jobban izlik a főzte, mint a franczia szakácsok minden fűszerszámos mártaléka!

XVI. BECSÜLET AZ ELLENSÉG FÖLDJÉN.

Különös világ az ilyen háború. Ma ellenség, holnap jó barát száll a házhoz; mind a kettőre egyformán kell mosolyogni; soha sem tudja senki: a közelgő dandár jó szót hoz-e, vagy tüzet a városra?

Simonyi abban kereste a becsületet, hogy népét, bármerre jár, az ellenség tolvajnak, rablónak ne mondja. Különösen őrzé katonáit attól, hogy durva szenvedélyeikkel a szép nemet meg ne sértsék. A huszárnak a nélkül is olyan jó módja van, hogy a hol meglátják, mindjárt megszeretik, hogy sértené meg hát az udvariasságot, a mivel a női erénynek tartozik?

Hanem ez természetesen nem áll a kozákokra nézve. E nagy szakállas, torzonborz hadfiak előtt futottak a franczia menyecskék s azokra nézve szűkek voltak az udvariasság korlátai.

Bourg en Bresse városába érve, csodálkozva vevék észre a hadfiak, hogy ebben a városban nincsenek fiatal leányok. Hová lettek, hova tünhettek el?

Simonyi azt remélte, hogy itt nehány napig fog pihenhetni, azért embereit jól bekvártélyozva, kiadá nekik a parancsot, hogy magát mindenki tisztességes emberhez illően viselje, kiváltképen az asszonyi nem irányában.

Az természetesen nem volt mondva, hogy borokat nem szabad inni; tehát egynehány huszár, János vitéz vezetése mellett, megsejtve valahol egy jó tágas pinczét, megszólítá a tulajdonost, hogy engedje őket oda egy kicsinyt betekinteni.

Az ember térdre esett, úgy könyörgött, hogy ne kivánják azt tőle, neki ott igen drága borai vannak.

«Hiszen csak nem fél tőle, hogy mind megiszszuk? Ide a kulcscsal.»

A gazda remegve nyitá fel előttük az ajtót s im, a bámuló huszárok hordók helyett harmincz szép fiatal leánykát pillantának meg maguk előtt, kiket a város lakói ide zártak féltükben.

– No már ez nem nekünk való, mondá erre János vitéz; ne sirjatok porontyaim!

Azzal becsapta az ajtót, bezárta azt s elvivé a kulcsot Simonyinak.

Simonyi mosolyogva hallá e fölfedezést, s midőn bealkonyodott, saját maga sietett az ártatlan szüzeket kiszabadítani önkénytes fogságukból, s azután haza kisérteté őket udvariasan tiszteivel szüléik házába, biztosítva mindenkit, hogy ha katonái közül egy pajkos szóval is meg meri bántani őket valamelyik, azt rögtön főbe löveti.

Ez emberséges rendtartással különösen megnyeré a becsületes polgárok szivét, a kik már most nem bánták volna, ha mindig ott marad is.

Minthogy pedig maga Simonyi is azt hitte, hogy egy napot legalább ott tölthet, két szép arany óráját elküldé az óráshoz, hogy igazítsa meg.

Délben azonban, a mint épen ebédnél ülnek, egyszerre hangzik a riadó: jön az ellenség.

Rögtön lóra kellett ülni és gyorsan vonulni ki a városból, folytonos csatározás mellett.

A jámbor lakosok akkor nem hogy megtámadták volna Simonyi menekvő seregét, sőt maguk segítettek a huszároknak lovaikat fölnyergelni, s siettették az elmaradozókat.

A mint Simonyi a város kapujához ér, odaugrik hozzá az órás s nyujtja neki mind a két ott hagyott arany óráját.

Azokat bizony ott feledte volna, ha a jámbor franczia utána nem szalad velök.

XVII. A LYONI NAP.

A francziák végerőfeszítése nem használt már, mindenütt tért veszítettek: Augerau tábornok végre Lyonba vonta össze hadseregét, azon kétségbeesett szándékkal, hogy ott az utolsó emberig fogja védeni magát.

A szövetséges sereg a Rhone folyam innenső partjáról nézett vele farkasszemet, s azon folyt a tanakodás, hol lehetne e folyón általkelni Lyon ostromára?

A Rhone vize körülbelül olyan nagyságú mint a Tisza, de olyan sebes mint a Kőrös, s a mikor megárad, hajóval is nehéz rajta általkelni.

A francziák minden hidat leégettek maguk mögött, a dereglyéket átvitték a tulsó partra s a folyam tavaszi áradása miatt tábori hidat lehetetlen volt rajta verni.

Többször megpróbáltatták kozákokkal az átusztatást, de azok mindig kénytelenek voltak visszatérni a ragadó ár forgói közül s azt mondták, hogy az lehetetlen.

Ekkor érkezett meg a Hardegg-hadtesthez Simonyi.

Megérté, hogy miről van szó: még folytatását is tudta adni.

Nem elég átmenni a tulsó partra, de meg kell támadni Lyon városát s megrémíteni a magát biztosságban hivő ellenséget.

Ez a munka az ő számára született!

Márczius 20-kán a Rhone vize szokatlanul sok jégtáblát sodort hullámai között, annak jeléül, hogy valahol a magasabb részeken az álló jég megindult.

Késő este, alkonyat után nekiindult Simonyi e jeges árnak három svadron huszárjával és egy ezred kozákkal, hogy a tulsó partra átusztasson.

A vezényszóra soronként bocsátkoztak az elszánt vitézek a hideg habokba, középen a vezér, ki oly hidegvérrel kormányozott ott is, mintha a köves országuton járnának.

Nemsokára az egész csapat a víz közepén uszott; nem látszott más ki a habból, csak a lovak tüsszögő fejei, a huszárok övig elmerülve, a kozákok lovaik nyakára borulva, messzenyuló dárdáikkal.

Egy-egy éles jégtorlatot vitt közéjük a sebes hullám; egy-egy paripa horkolva bukott el gazdástól. Az elmerülő lovag tudta, hogy kiáltani vétek s uszott a másik lovába kapaszkodva, vagy elhalt, ha a hidegtől görcs állt tagjaiba, egy jajszó nélkül.

A többi csendesen haladt előre.

A túlparton még csak őrei sem voltak az ellenségnek felállítva, annyira hihetlen eszme volt, hogy itt valaki átjöhessen.

Az első sor végre partot ért, s sietett a többit kivonszolni a vízből.

Elgyalázva a hidegtől, gémberedten jutott partra az egész vakmerő csapat, facsaró víz minden ruha s fölöttük a hideg éjszaka, csipős tavaszi szelével.

Simonyi azt gondolá, hogy a munka kimelegít s rögtön szétküldé száz lovagját, hogy nyargalják be az utakat, s hirdessék mindenfelé, hogy az egyesült hadsereg átkelt a Rhone folyamon, s a Párisba vivő országutat fenyegeti.

A huszárok egész Lyon kapujáig száguldoztak, s a külváros előtt felállított őrszemekre kezdtek lövöldözni.

A rémület leírhatatlan lett Lyonban, annyival inkább, mert ez oldalról legkisebb veszélytől sem tartottak.

Augereau rögtön felpakoltatott s még azon éjjel kivonult hadseregével a városból s reggelre a szürkülő hajnal megmutatá Simonyinak a távol országutakon végig vonuló hosszú csapatokat, mikből kivillogtak a szuronyok.

Az ellenség hadserege elhagyta Lyont.

De Simonyi még azt is megakarta tudni, hogy ki maradt ott?

Csapatjait vigyázatosan felosztva a város körül, maga kétszáz huszárral és száz kozákkal megindult Lyon városába betekinteni.

És ez nem volt huszáros bohóság, a minőt egykor Homburgban követett el. Ez egy bátor merénylet volt, melytől az egész egyesült hadsereg előhaladása függött.

Meg kellett tudni: minő erő áll ellent Lyonban? és e tudósítást megküldeni a fővezéreknek.

A feladat első fele könnyű, de a második nehéz.

Hogy fog Simonyi a vizen keresztül visszamenekülhetni, ha üldözőbe veszik?

Ezt mind jól meggondolta és tett felőle.

A Faubourg de la Guillotiere elővároshoz érve, semmi ellentállásra sem talált.

Hogy az út tisztán maradjon háta mögött, míg a hosszú tekervényes főutczán végig haladt, mindenütt pisztolylövésnyi távolban egy-egy kozákot hagyott hátra maga után.

Így jutott el egész a kőhidig, mely a belvárost a külsővel összeköti.

Itt egyszerre János káplár, ki hat legénynyel, mint előőrs lovagolt előre, megpillantja a piacz közepén álló franczia lovasságot.

Egy egész hadoszlop volt ott még.

Azok is, a mint megpillanták a huszárokat, egyszerre megrohanták őket.

Ez volt a legválságosabb óra.

Simonyi átlátta, hogy itt most visszafordulni annyit tesz, mint biztosan elveszni.

Ha ők a városból ki engedik magukat szoríttatni, az ellenség meglátja, hogy mily kevesen vannak; s ők fáradt, elcsigázott lovaikkal mielőtt a parthoz érnének, össze lesznek aprítva, és ha ujra meg akarják kisérteni a folyamon való átusztatást, egy sem menekül meg közűlök.

Itt csak a kard segíthet ki!

Hirtelen összegyüjté embereit s egy svadronyával dühösen szemközt csapva az ellenséggel, azt merészen visszaverte.

A francziák megfeszíték minden erejüket, hogy Simonyit kiverhessék a síkra, de ő is elővette minden vitézségét, hogy őket semmi áron ki ne bocsássa a szűk utczából.

Ez volt rá nézve az élet, vagy halál kérdése.

Végre a francziák fáradtak ki a kétségbeesett viadalban s nem tudhatva meg, kik és mik következnek azon pár száz vitéz háta mögött, a kik a főutcza torkát elfoglalva tartják? elcsüggedve tértek vissza, felgyujták podgyászszekereiket s a vienni országuton kivonultak a városból.

A következő pillanatban már Simonyi nem tudott semmit arról, hogy minő halálos veszedelemben forgott, s hogy magához következetes maradjon, még ő rohant a futók után s elfogott belőlük tömérdek tisztet, tábori készletet és vagy háromszáz katonát.

Még aznap délben segítséget kapott Simonyi Hessen-Homburg herczeg által s másnap reggel Lyon városa piaczán osztotta ki parancsait; – zsákmányul nyerve ágyukat, táborszereket, s megszabadult hadi foglyokat mindenféle nemzetekből.

E merész harcz jutalmául nyerte ott a csatahelyen a Lipót-rend kormányzói keresztjét.

XVIII. A SZERELMES OROSZLÁN.

Még egyszer elszabadultak a harczok denevérszárnyú angyalai.

Még egyszer ki kellett húzni azt a kardot, mely már annyi véres nyomot hagyott az ellenség földén. Még egy véres csata, melyen négy óriás birkózott egymással.

Azután elcsendesült minden; a legnagyobb hős elbukott; Napoleon elveszté a waterlói csatát, elveszté országát, elfogták, bezárták nagy tenger közepébe, ott elmult, elveszett. Elcsendesült minden.

Hüvelyébe csuszott a kard, kizöldült a véres mező, Francziaország városaiban idegen urak parancsoltak.