Part 25

Az üldözött seregben mindenki elveszté a fejét, gyalogok, lovasok egymást gázolták el, nem hallgatott senki többé vezérszóra; elhányták fegyvereiket s a rémes ordítás közé egyre bőgött az elfogott harmincz ágyú halálos ítélete, sötét golyóival egész véres utczákat seperve a bomlott tömeg között.

E rémes csatában csak egy kisded lovagcsapat látszott még küzdeni az ellenség győzelmes hadsorai között, egy fiatal hadnagy vezérlete mellett.

E hadnagy volt Simonyi.

A maroknyi huszárság keresztülvágta magát az őket mindenütt körülözönlő franczia gyalogságon s bizton fölmenekült egy dombra az országút mellett.

Itt megállítá pár százra menő kis dandárát Simonyi s visszatekintett a csata helyére.

Látta, mint szórja a halált a harmincz tulajdon ágyú a rokon hadseregre, látta, hogy az egész hadnak ott kell elveszni és nem mentheti azt meg senki.

Ekkor egy merész gondolat támadt szivében. Sokkal merészebb, minthogy az észtől tanácsot lehetett volna kérni, ha kivihető-e az vagy sem?

– Vissza, vitézek. Vegyük el az ellenségtől ágyúinkat!

Egy percz mulva hosszú sorba elosztva kisded csapatját, mint a sebes áradat fordult vissza a dombtetőről a győzelmes ellenségre s kétségbeesett viadallal utat tört magának az ágyúkig az eléje meredő szuronyerdőn keresztül; ott egy pillanat alatt leapríták az ellenség tüzéreit, lovakat fogtak a megmentett ágyúk elé s elkezdtek velök vágtatni kifelé. Simonyi hirtelen két podgyászos szekeret fordíttatott fel az úton, s két ágyút megtöltetve, utat lövetett menekvő csapatjai előtt, míg két felől halálra elszánt huszárjai harczoltak az ágyúk mellett, hogy a mindenünnen rohanó harczi népek árja el ne boríthassa őket.

Egy forró küzdelmes óra után meg volt mentve minden ágyú, meg a vesztének indult hadsereg; az egész tábori podgyász; és meg volt mentve a magyar név dicsősége.

A jelen volt tábornokok bizonyságlevelet adtak a magyar vitéznek e hihetetlenséggel határos hőstette felől, melyben nehány századmagával az egész diadalt kicsikarta a győztes ellen kezéből, melyet elolvasva, bátran az a kérdés támadhat bennünk, hogy hát a többiek miért nem segítettek neki?

Hanem hiszen azok nem voltak huszárok.

VIII. VISSZAADOTT LECZKE.

Később 1800-ik évben az itt tanult leczkét javított kiadásban adta vissza Simonyi a francziáknak, mert a mint azok egyszer véletlenül megkerülve Gyulay hadtestét, azt a főhadseregtől el akarták szakítani, ő maga hirtelen hírt nem adhatva a fenyegetett tábornoknak, lesbe vonult egy erdő mellett, s midőn a franczia hadtest gyanutlanul elvonult előtte, hirtelen megtámadta annak utócsapatjait, elvett két ágyút tőlük s azokból dühösen kezdett el lövöldöztetni rájok.

Az ellenség a váratlan ágyuzásra zavarba jött s késledezett, míg Gyulay megtudá róla a veszélyt s idején csatlakozott a főhadsereghez.

Mire aztán az ellenség eszére tért, már akkorra Simonyi árkon-bokron túl volt a vitéz huszárjaival, az elfogott ágyúkkal s minden keze ügyébe akadt emberrel és lóval.

Ugyanez év nyarán Ulmenhain alatt a franczia vörös huszárokkal volt egy leghíresebb csatája, hol egy több óráig tartott lovassági ütközetben ötszöri újra kezdett harczczal visszafoglalta hadteste táborszereit, s akkor visszacsapva az ellenségre, elvette minden ágyúját és 150 lőporos szekerét.

Néhány nap mulva új munka várt a fáradhatlan hősre.

A mi seregünk Neuburgnál a Duna mellett áthuzódott a fel nem tartható ellenség elől. Egy kis csapat maradt hátul, melynek a visszavonulást kellett fedeznie. Az ellenség legvitézebb gyalogsága, a hirhedett gránátosok, kik közt szolgált a históriai nevű Auvergnei Latour, egykor tábornok a királyság alatt, a köztársaságban közkatona, ki semmi más czimet nem fogadott el, mint: «a francziák első gránátosa».

A védsereg már-már elhanyatlott a francziák dühe alatt, midőn megjelent Simonyi.

Egy percz alatt megfordult a csata, az üldözőkből üldözöttek váltak, a szép gránátos seregnek színe-java elhullt, s a menekvő hadtest bizton vonulhatott át a Dunán.

E csatában esett el Simonyinak legkedvesebb testvéröcscse, ki ekkor már hirhedett bátyja alatt mint hadapród szolgált. József nem birta őt a végzetes golyótól megőrizni, mely életét kioltá; s alig maradt rá ideje, hogy holttestét megmentse a csataviadal zivatarából.

De elesett a francziák legjobb vitéze is, az első gránátos Auvergnei Latour. Drágán volt megfizetve Simonyi vesztesége.

E harczok után nyeré Simonyi József a Mária Terézia-rend arany keresztjét és nemsokára századossá neveztetett ki.

IX. A HŐS MINT DIPLOMATA.

Öt évig tartott a béke. Simonyi ez alatt pihent, szomorkodva a nagy nyugalomban. Próbált festegetni, nyelveket tanult, regényeket olvasott; elővette, a mit tudott a furulyán. De mind nem töltötte ez be az ő lelkét. Mert bár mindenütt igen jó szivvel fogadták urak és asszonyságok, s bár a stuttgarti udvari dalidóban azon rendkívüli szerencse érte, hogy a vestpháli királynéval tánczolhatta a skót tánczot (écossaise), csak jobban tetszett neki az olyan mulatság, a hol rosszul fogadják az embert s lőporral fűtik a tánczvigalom terét.

Végre valahára kitört a háboru; mint valami rosszul gyógyított belső nyavalya, melyet csak elfojtottak a hanyag orvosok, újult méreggel ütött ki a harczok fekélye Európa testén.

Napoleon újra győzött az ulmi nagy ütközetben s Simonyinak ismét az a sors jutott, hogy ütközet után kereste a babérokat, a melyben ott nem lehetett.

A franczia főhadvezér egyenesen Bécsnek tartott, elhagyva a szétvert apróbb hadtesteket, miket elterelni utócsapatainak volt dolga.

A többiektől elvágott két lovasezred sok bujdosás között igyekezett a porosz határszél mellett Csehországba menekülni.

Burkusország semleges föld vala akkor, melyre sem az egyik, sem a másik harczoló félnek nem volt szabad a lábát betenni.

Az egész német föld pedig, a hol járni volt szabad, tele franczia csapatokkal. A két ezredes látva, hogy egy csoportban keresztül nem hatolhatnak mindenestől, feloszták kis seregüket apróbb-nagyobb csapatokra, a vezetők eszére és kardjára bízva, hogy mint tudjanak kigázolni a hinárból?

Közös találkozóul a cseh Éger városát határozák egymás között.

Így jutott Simonyi kezére is nehány száz ember, a ki természetesen nem állhatta meg, hogy ebben a nagy halálos szorongattatásban valami jó zsiros prédát ne fogjon magának a francziák közül, a miben most ugyan volt módja, mert körös-körül volt francziával.

Úgy okoskodott tudniillik, hogy miután neki azokat a rábizott katonákat nem csak épségben kell haza vinni, de egyúttal az éhhaláltól is megőrizni; neki pedig az ilyen vállalathoz szűk volt az erszénye, tehát természetesen megint a francziák pénztárát kellett igénybe vennie.

El is csipett az országút közepén egy egész biztossággal utazó tábori gyógyszertárt, minden hozzá való kórházi készletekkel egyben, valamint a hadi pénztárral, de a miben fájdalom, nem volt több 240 aranynál.

– Ez már átkozott kevés! sóhajtának a katonák. A többi meg csupa orvosság volt, meg paplan és sebészi műszerek.

– Sebaj, mondá rá Simonyi. Eladjuk ezt a sok czókmókot a legközelebbi városban s lesz belőle pénzünk elég.

– Legközelebbi városban? mondának a többi tisztek; de hogy megyünk oda, mikor az már semleges föld?

– Hát ha semleges víz volna, nem mennék-e bele, ha nagyon szorítnak? Azt csak nem kivánhatja senki, hogy annyi derék legényt összeapríttassak, azt pedig még nem tanácsolta nekem senki, hogy adjam meg magamat. Majd együgyünek teszszük magunkat, azt mondjuk, nem tudjuk, merre járunk, s csodálkozunk rajta, hogy úgy eltévedtünk.

Azzal felültette huszárait az elfogott szekerekre s neki egyenesen a porosz határszélnek.

Dungelsbühl városát érték legközelebb ottan; a mint annak kapujához közelítenek, kijön eléjük egy derék köpczös huszárőrmester az Anspach ezredtől, hosszú nagy bajuszszal, jól táplált kerek hasával útját állja mérges tekintettel a betörő hadnak.

– Óvást teszek a király nevében. Ez itt burkus határ, hova fegyveres csapatnak bejönni nem szabad.

Simonyi tréfásan felelt neki vissza:

– De jó húsban van az őrmester úr.

– Az én királyomnál jó dolga van a katonának.

– Nem sokat járt kegyelmed az ellenség előtt?

– Én itthon védem az országot.

– Hát ezt a szép paripát nem fogadná-e el tőlem ajándékba?

– No azt már el.

És azzal mit tehetett egyebet a derék őrmester, mint hogy engedje az üldözött csapatkát békében bevonulni a városba, de megyhagyta nekik, hogy onnan aztán mindjárt takarodjanak.

Hiszen maguk is azt akarták. Hátuk mögött már látszottak a porfellegek, miket a mindenünnen közelgő franczia csapatok vertek.

Meg sem álltak a városban, hanem egyhuzomban benyargaltak Feuchtwangen városig, mely már három órányira esik a határon belül.

Itt azután csendes bátorságban leszálltak a lóról, bekvártélyozták magukat s mint a kinek a szénája legjobb rendben van, olyan lakomát csaptak, hogy hét országra szólott. Még ananászos puncsot is ittak.

Mikor legvigabban töltött este után mámorosan elfeküdt mindenki, a mi bizony jól eshetett hat napi lovaglás, koplalás, verekedés s egyéb viszontagságok után, éjfél tájon csak koczogtatnak ám Simonyi szobájának ajtaján, s a mint kinyitja, ime két csodálatos alak áll előtte hosszú fekete selyem haczukában, nagy hajporos parókákkal, széles fehér ingbodorral kezeiken s nyakuk körül és rettenetesen ünnepélyes ábrázatokkal.

Mondják neki, hogy ők Anspach város követei s kérdik tőle a király nevében, hogy mi módon merészelt minden nemzetközi szerződés, fennálló diplomatiai szabályok és világos garantiák ellenére olyan földre belépni, a mely semlegessé van téve, a mely nem tart sem Péterrel, sem Pállal, még pedig egész fegyveres sereggel együtt?

Simonyi sok puncsot ivott és álmos volt. Hallotta, hogy a király nevében beszélnek hozzá, s azt felelte a derék követeknek, hogy majd irni fog ő rögtön ő felségének.

Azzal tintát, tollat, papirost kért s irt valami ilyesformát:

«Felséges uram király. Ezerszer bocsánatot kérek, hogy olyan vakmerő voltam, miszerint engedelemkérés nélkül bátorkodtam felséged országába bejönni; de nem értem rá, mert nagyon szorítottak. Reménylem, miszerint felséged átlátja, hogy nem engedhettem derék huszárjaimat az ellenség által felfalatni s kegyelmesen megbocsát e merészségemért. Én pedig igérem, hogy a legnagyobb sietséggel megyek kifelé, a merre mehetek és nem teszek felséged országában semmi kárt. Felségednek térdet fejet hajtó szolgája stb.»

A levelet lepecsételte, ráirta a czimet: «ő felségének a porosz királynak, saját kezeibe, legnagyobb hódolattal», s átadta azt a követ uraknak.

Azzal lefeküdt és aludt tovább.

Reggel aztán fölébredvén, kezdett homályosan emlékezni olyasmire, mintha álmában két puderes és karmantyús hivatalos úr állt volna előtte, a kiktől ő felségének, a porosz királynak, valami levelet küldött.

Kapta-e ő felsége, vagy sem ezt a levelet? az már nincs megírva; ha kapta, jót nevethetett rajta. Annyi bizonyos, hogy Simonyi lovastól, szekerestől végig ment a porosz birodalmon a legnagyobb bátorsággal, minden nemzetközi szerződés, garantiák és diplomatiai nóták daczára, sőt Feuchtwangen városában még vásárt is ütött a francziáktól elvett tábori szerekkel, a holott is az összecsődült zsidóság huszezer forintért vásárlott össze holmit a kótyavetyén tőle. Ezzel fizette katonáit egész Csehországig; a hol a rendelt helyen egész épségben megérkezett, mindenki bámulatára csak egy katonája sem hiányozván a rábizottakból.

A nemes hír meg volt régen, csak a nemes czím hiányzott. Ez évben azt is megkapta Simonyi a császártól: a bárói czímet, e fennen hangzó előnévvel: «Vitézvári».

Az adománylevélben elősorolt érdemek tíz embernek is elegek volnának, hogy czimerének eredetét büszkén emlegesse róluk; s ha fölér minden diadalmas harcz egy-egy ősapával, vitézvári Simonyi Józsefnek nagyobb családfája lenne abból a normandi grófokénál, a kik pedig mint tudva van, már az özönvíz idejében is grófok voltak.

X. AZ ÚJ HORATIUS COCLES.

A wagrami csatatéren a mi hősünk is jelen volt.

Julius 6-ik napján négyszáz ágyú mennydörgése hirdeté, hogy a föld urai egymással vitáznak.

Az osztrák hadsereg balszárnya, melyet Rosenberg herczeg vezényelt, nem birta kiállni a francziák tüzét, Noszticz lovas dandára cserben hagyta az ágyúkat, a franczia gránátosok elfoglalták a dombokat, mik a csatatéren uralgtak; az ütközet el volt vesztve.

Simonyi hasztalan követte el minden csodatételeit a személyes bátorságnak, hasztalan veté magát a tóduló ellenség közepébe, hasztalan vágta magát keresztül-kasul az ellenség lovasságán; a megírt balsorsot nem fordíthatá el.

Most is visszavert háromszoros erejű hadcsapatokat, most is küzdött egyszerre gyalog és lovas had ellen, összegyűjté a futó hadakat s visszavitte őket a harczba, visszafoglalt elvesztett ágyúkat s újra felállíttatá; nyargalt a golyózápor közepett csapatjával, a hol nagynak látta a veszélyt, a bomlást.

Mind hasztalan.

A sereg legbátrabb vezérei, a kik elül mentek a harczba, egymásután hullottak el. Szemeláttára esett el Vécsey és Nordmann, a sereg legnagyobb hősei a neusideli dombon; csaknem ugyanazon a helyen, a saját jó huszáraiból háromszázan feküdtek a csatamezőn, hős halállal halva.

Mind hasztalan.

A wagrami csata napja nem minekünk virradt s az ott kifolyott drága vér – drága veszteség volt.

A vesztett csata után a vert sereg sietve huzódott vissza.

Simonyi már ekkor őrnagy volt, – háborúban gyorsan halad, a ki vitéz; – az egész zászlóaljat ő vezette.

A fővezér ismerte őt jól s azt a parancsot adta neki, hogy saját huszárjai mellé egy zászlóalj gyalogot s egy század hidászt véve, hat ágyúval álljon meg a Toja partján s a főutat összekötő hidat védelmezze a francziák ellen addig, a míg lehet.

«A míg lehet!»

Egy olyan furcsa határidő, a minek közelebb, vagy távolabb esése egyenesen attól függ, a kinek mondva van.

Gyönge szívű ember hamar átlátja, hogy már «lehetetlen!» a merészebb pedig tovább ismeri a lehetőséget.

Simonyi felállíttatá ágyúit a part bokrai közt. Elosztá apró csapatokra gyalogságát s kiállítá előőrseit, úgy várta az ellenséget.

10-kén reggel jelentik portyázói, hogy roppant hadtömegek vannak közeledőben minden felől.

Davoust tábornagy jött harminczezer emberrel.

A lehetetlenség közeledett, de még nem volt jelen.

Simonyi meghagyá a pattantyúsoknak, hogy minden megpihenés nélkül kezdjenek el ágyúzni, van lőszer elég; a gyalogság tüzeljen a bokrok közül mentül gyorsabban az ellenségre.

A szakadatlan ágyúzás arra a hitre kényszeríté a franczia tábornagyot, hogy itt erős hadtest áll előtte, mely szabályszerű hadállást foglalva, csatát ajánl.

E miatt a helyett, hogy egy hadoszloppal rögtön rohamot intézett volna a híd ellen, előbb hadrendbe állítá seregét, hogy rendes hadszerű ütközettel támadjon elleneire.

A szomszédban tanyázó szárnyvezér, Rosenberg, a szakadatlan ágyúzásra oda nyargal Simonyihoz s kérdi tőle, hogy mit mivel itt?

– Parancsom van a hidat addig védelmezni, a míg lehet; azt cselekszem.

– Lehet-e még?

– Még lehet.

A franczia had délutáni két óráig állt hadvonalban és rendezte magát Simonyi ellenében, akkor egyszerre kibontakozott s dobpörgéssel, trombitarivallással jött Simonyi állása ellen.

Fröhlich tábornok a tulsó partról nyargal nagy sietve Simonyihoz és parancsolja neki, hogy vonuljon hirtelen át, különben megeszik a francziák, s siessen csatlakozni az ő hadtestéhez.

Simonyi előmutatta neki az ellenparancsot.

– A fővezér parancsolá, hogy védjem a hidat, a míg lehet.

– De már nem lehet! kiálta rá dühösen a tábornok.

– Még mindig lehet, szólt Simonyi nyugodtan.

A tábornok nem akart ott maradni s visszanyargalt.

Simonyi akkor szépen összevoná a hidfő körül maroknyi seregét, egy ütegbe az ágyúkat, s midőn rohamra jött az ellen, végigkartácsoltatá a hosszú országutat.

A tábornok újra sürgetően izen Simonyira, hogy hagyja el már a hidat, hisz azt védni többé merőben lehetetlen.

– Még most is lehet, szólt Simonyi nyugodtan, s azzal parancsot adott a hidászoknak, hogy hirtelen rakják meg két felől a hidat előre elkészített rőzsekötegekkel, mikbe lőporos csóvák voltak elrejtve.

Még egy pár lövést tétetett az ágyúkból, akkor kerekeikre állíttatá s átküldte azokat a hidon; míg az ágyúk bátorságban átvonultak, a gyalogság egy hatalmas sortüzeléssel riasztá vissza a rohanó ellenséget, azzal ezeknek is parancsot adott Simonyi, hogy nyugodt, csendes lépésben sétáljanak át a hidon; most egy vakmerő roham még a huszárokkal, egy tömegben és aztán tüzet a hidnak.

A huszárok veszedelmes ordítással csaptak le a támadó franczia hadra, s a mint azt egy perczre visszaverték, Simonyi intésére két felől lángba borult a híd.

Már most rajta, jőjjön utánunk, a ki tud!

A huszárság az égő hidon keresztül vágtatott vissza.

A paripák ágaskodtak a pattogó rőzsekötegek közt, miknek tüzét a fellobbanó lőporcsóvák szemeik közé szórták; a karfák is lobogtak már s a palló izzani kezdett.

Az égő hid közepén még egyszer megállt Simonyi az utána tóduló ellenséggel szembeszállva, s mint az őskor emlegetett Horatius Coclese, a kétfelől lobogó lángok között harczolva, feltartóztatá azt addig, míg háta mögött lángba borult az egész híd; akkor az égő gerendákon keresztül ő volt az utolsó a ki átnyargalt a tulsó partra, s midőn tábornoka elé érkezett, mentéje, bajusza, szemöldöke elperzselve, arcza lőportól feketén, diadalmasan mutatott az égő hídra háta mögött.

«Még most is lehet!»

E hőstettel megmenté a vert sereg utóhadait, miknek idejük maradt az alatt Znaimig visszahuzódhatni.

A szomszéd faluban jó ebédre várták a vitézeket, de biz azoknak nem lehetett leszállni a lóról, azért csak fölvették a nyeregbe a fazekakat, onnan falatoztak kedvük szerint, az ellenség ágyúiból több gombócz hullott közéjük, mint mennyit a fazékban hagytak.

Ilyen hőstettekből készíték a hajdankor költői a hitregéket.

XI. HADSZERENCSE.

Forgandó a hadi sors!

Este uri dalidóban volt a hős, reggel kardcsattogás között. Ma szép leánykák mosolyogtak szeme közé, holnap égő gránát pattogott szét feje fölött.

Egyik éjszakát rohadt szalmán aludta át, mezitelen fekve, míg facsaró ruhái a tűzön száradtak, a másikat azon pompás ágyban, melyben előttevaló éjjel Sándor czár szunnyadott.

Ma még a lovak is jó borokat ittak, holnap pedig drága volt az árokban talált víz. Ma zsákmányról, előléptetésről ábrándozott a katona és holnap halványan aludta azt az álmot, melyben nem álmodunk.

A drezdai ütközet után nagy dolgok bizattak Simonyira.

Drezdánál ismét megnyerte a csatát Napoleon, de Vandamme szeleskedése miatt nem szedheté annak gyümölcsét; az előre rohant franczia tábornok seregét szétszórták a visszaforduló üldözöttek s a kavargó csapatokból százával vette ki a dézsmát Simonyi.

Egyik órában őt fogták körül, másikban ő fogta el a francziákat.

Dohna mezején egy egész hadoszlopot vezényelt Simonyi: huszárok, gyalogok, orosz dzsidások és kozákok, ágyúkkal voltak kezére adva.

Gyönyörű csata volt, mind a két résznek dicsőségére való.

A hadszerencse jobbra balra ingott. Simonyi már sokat vesztett s a francziák keményen álltak helyükben.

Ekkor Simonyi egy végső csapásra gyüjté össze embereit. Kiállt huszárjai élére, miként hajdan szokott s nekivágtatott a franczia négyszögnek.

Három roppant sorlövés dördült el azoktól, sok derék hadfi lefordult lováról, de a jövő pillanatban keresztül volt törve a négyszög; a rohanó lovasság elborítá az ellen csapatját, mint mikor a hegyi ár elborítja a kalászos mezőt s midőn vége volt a harcznak, a franczia négyszög helyén egy domb látszott holttestekből, melynek alján patakként folyt elő a vér.

Midőn a hullákat széthordták onnan temetni, legalul találták meg a zászlót, melyet minden jó katona holttestével fedezett be; ott hulltak el, és bátran küzdve honukért harczoltak a végső lehelletig.

Simonyi meghajtá a hulladomb előtt kardját tisztelettel.

«Derék ellenség volt.»

E hirhedett viadalért a szent György vitézi rendjelét kapta Simonyi az orosz czártól s az a nagy tisztelet érte, hogy parancsa alá rendelének egy orosz tábornokot, Bagrationt, pedig ő csak alezredes volt s az a rendkívüli eset állt be, hogy egy sokkal alsóbb tiszt osztá a vezérszót a felsőbb rangúnak, és ez nyilván elismeré, hogy azokat teljesítenie becsületében áll.

XII. A BÁSKIROK.

A francziák ellen küldött az orosz czár az ő jóvoltából mindenféle segítségre való hadat; többek között, hogy minden tartománya képviselve legyen, még a jó báskirokból is egy pár ezredet.

Csinos kis had volt az! hosszú haczukájuk a sarkukat verte, nem is volt rajtuk más öltözet egyéb. Még arczaik is mind olyan egyformák, apró szem, nagy pofa, előre ülő áll, benyomott pisze orr, fakó borzas szakáll; lobonczos üstökük hegyes birkabőr süveg alá szorítva; mintha csak egy gyárból kerültek volna ki valamennyien.

Lószerszámukkal kevés baja volt a kovácsnak és a szíjgyártónak, nincs azon semmi vas: tekert gúzsból van a kengyel, fából a zabola, kóczmadzag a kantár, nyereg helyett egy birkabőr van kötve a ló hátára, azon ülnek.

Fegyverzetük még annál is egyszerűbb, egy hosszú pányva, a mit nyakába vetnek az embernek, a ki olyan bolond, hogy engedi nekik. Azután meg a nyíl; puskát most látnak először, ágyúzni még nem hallottak.

Legnagyobb baj pedig náluk, hogy a mi nyelvet beszélnek, az még csak nem is orosz: ki tudná kitalálni, hogy micsoda?

Csupán az orosz fővezér egyik szolgája képes velük megértetni féligmeddig, a mit tudatni akarnak velük, a mi kivált ellenség előtti állapotban a csatamezőn igen kellemetes dolog.

A vezérük fejedelem; meg is látszik rajta nagyon. Süvege három akkora mint a többié, s hosszú szűre pirosra van festve s kibélelve rókaprémmel; mikor leszáll a lóról, a földet sepri vele, úgy szokta utána vinni a két alárendelt vitéz úr. Ennek már lándzsája is volt, s egy sárkánytalan pisztolyt dugott az övébe, a mivel a többieket szokta ijesztgetni. – – Ezt a derék segédhadat is Simonyi kezére bízták.

Köszönte szépen alássan, s azzal meghagyta nekik, hogy csak álljanak tőle jó messze, mentül messzebb, és majd ha verekedni kell, csak várjanak, míg ő majd int nekik.

A mint az ellenség Dohna városa előtt elhelyezte harmincz ágyúját, Simonyi szép csendesen megindult lovasságával, hogy a hadsorokat felriaszsza. A jó báskirok azt hitték, hogy nekik legelsőknek kell lenni a harczban, egyszerre szanaszét rohantak ki nagy lármával a mezőre, bele az ágyúk torkába.

Hát a mint az első üteg elkezd rájuk bődülni s a sistergő haubicz oda vág le közéjük, megriadnak a mi báskirjaink, elhajigálják puzdráikat, lefeküsznek lovaik nyakára, s mint a ki ijedtében sem eget, sem földet nem lát, a helyett, hogy egyenesen fordulnának visszafelé, eszeveszetten rohannak Simonyi rendes hadsoraira.

– De ide ugyan nem jöttök! kiált rájuk a huszár szedtevettézve; s veri el őket magáról erősen kardlappal.

A jámborok azt hiszik, hogy itt jutottak még csak igazán ellenség közé, s újra megfordulnak s rá a francziára.

Az megint közéjük ágyúz kegyetlenül, ezek ordítva rohannak újra saját seregük hadsoraira; s a mint onnan ismét elverik őket harmadszor, negyedszer és ötödször is, bódult eszeveszettséggel lótnak-futnak alá s fel a két sereg közötti mezőn, innen oda, onnan ide taszigálva; míg végre nagy nehezen mind a két fél kölcsönös erőfeszítéssel ki bírta őket kergetni a középről.

E szomorúan tréfás jelenet után kikérte magának Simonyi a jó oroszoktól, hogy máskor ne tegyék vele azt a nagy grácziát, hogy a báskir fejedelem népét odarendeljék a segítségére. Mert a francziáktól nem igen fél nagyon, de a báskiroktul retteg.

Hanem hiszen a baskirokat sem lehetett volna többet felbiztatni, hogy még egyszer járják el ezt a kontra-tánczot.

XIII. A VÉGZETES GOLYÓ.

Azok az igazi jó barátok, a kik egymásról a legnagyobb veszélyben is megemlékeznek.

A lipcsei háromnapos ütközet második napjára érkezett oda Simonyi hadosztályával.

Rögtön a hadsorba állították, s a mint oda állt, rögtön kezdett az öreg golyó és gránát feje körül süvölteni.

E pillanatban jön hozzá egy ifjú tiszt, a ki mondja neki, hogy őt a táborból futárul küldik Magyarországba, nem izen-e haza valamit?