Part 17

Csak a tábornok indult javulásnak: a mi annál rosszabb volt Ottóra nézve; mert azontul aztán a tábornok éjjel-nappal tartotta egyetlen hallgatóját a lefolyt hadjárat tudományos elemezésével, bebizonyítva előtte, hogy minden győzelem csupa merő hibák elkövetése által lett előidézve. A legnagyobb hibát Napoleon követte el Magentánál, a mikor minden taktika ellenére a tartalék-hadait tolta előre. De még ennél is nagyobb hibát követett el Solferinónál, a mikor balszárnyát meggyöngítve, egész erejét az osztrák központ áttörésére fordítá. Hanem a legnagyobb hibát követte el Benedek, a miért a jobb szárnyon győzelmesen előre szaladt; neki nem kellett volna győzni: akkor Napoleon előnyomuló centrumát két tűz közé foghatta volna. Hibázott az osztrák fővezér is, a miért napi parancsban meg nem tiltotta a katonáknak, hogy a pipát a tölténytartóban viseljék, ez demoralizálta a hadsereget; hibázott a hadügyminiszterium, a miért az infanteria köpönyegére két oldalt egy-egy gombot nem varratott, hogy maschirozás alatt a két szárnyát fel lehessen akasztani, ez gátolta a gyors haladást; hibázott a szél, a miért szemközt fútt s hibázott maga a nap, a miért két órával hamarább kelt fel, mint az osztrák hadműveletek megkezdettek s elősegíté a francziákat, hogy a támadást ők kezdjék meg. Mindenki hibázott, csak mi ketten nem!

Dehogy szólt volna bele Ottó. Nem tudott már a hadászatból semmit.

Csak azon imádkozott magában: vajha Aureliát ide ne hozná a gyermeki szeretet.

Már pedig a katonának nem jó imádkozni, az tudva van.

Mikor a sebek már épen hegedőben voltak, s a mikor a betegnek annyira meg kell tartani a hasmánt nyugvást, hogy nagyobb bizonyosság kedvéért oda kötik az ágyhoz, akkor érkezett meg Milanóból a tábornok családja, közte Aurelia kisasszony. A két sebesült hős természetesen csak háttal fordulva beszélhetett velük, a mi a helyzet regényességéből sokat levont.

Aurelia kisasszony nem birta elfojtani a nevetését.

Hat hét alatt Ottó tökéletesen kigyógyult a sebéből is, a tábornokból is, a kisasszonyából is: nem tartott meg belőle egyebet a fotografiájánál. A mint a béke meg lett kötve, kvietált, hazament Luka-Nényébe, vagy hová? S otthon olvasá az ujságból, hogy Aurelia papája is kegyelmesen nyugdíjaztatott. A haditudományok rá nézve lomtárba kerültek. Azt is eltagadta, hogy valaha katona volt.

II.

Itthon aztán Ottó gróf felvette azt a divatot, a mit akkor viseltek: pitykés, zsinóros, szironyos, sujtásos, vitézkötéses, tollas, süveges, sarkantyus divatot; télire fölment Pestre; akkor épen az volt a hangulat az előkelő körökben, hogy a magyar irókat, költőket, tudósokat csodálják. A finom estélyeken poéták deklamálták novelláikat, verseiket, humoristák süstörögtették szellemi röppentyüiket, szaktudósok commentálták exact tanulmányaik thesiseit, a grófnők és kisasszonyok rajongtak e szellemi bajnokokért, s együtt játszottak velük tableaux vivantsokat, concert spiritueleket és vigjátékokat. Egyszerre divat lett irónak lenni: a költői czím ajánló levél volt a legmagasabb társaságokba. Az akadémia s a Kisfaludy-társaság nagygyülésein a hallgatóságot egy harmadrészben az aristocratia szépe java képezte, s boldogok voltak az előkelő uraságok, kik magán a tribünön foglalhattak helyet, díszmagyar-ruhákban, mint kebelbeli tudósok és irók.

Ottó gróf megirigylette a kitüntetett osztály állapotját.

Eljárt a szellemi estélyekre, rendes látogatója volt az akadémiai gyüléseknek, – végig szenvedte a felolvasásokat, – megkeserítette a casinóban a tiszteletbeli akadémiai tagok fekete kávéját tudományos vitatkozásokkal, s rá jött arra a meggyőződésre, hogy többet ért ő a litteraturához, mint ezek a poéták, tudós irók és mæcenások valamennyien.

S mi kell hozzá, hogy túltegyen rajtuk? Csekélység. Irni jobbat, mint ők.

Hiszen irónak lenni szép és könnyü.

Versirónak azért jobb, mert kevesebbet kell irni. A vers rövidebb munka.

– A vers is olyan, mint a huszár – mondá Ottó. Hogyan támad a huszár? Először születik egy ember, azután születik egy ló; mikor az ember rátalál a lóra, lesz belőle huszár. Így támad a vers is. Először születik a gondolat, azután a rím; mikor a gondolat rátalál a rímre, lesz belőle vers.

És megpróbálkozott vele.

Akkor azután úgy tapasztalá, hogy néha a ló le is dobja az embert s nincs huszár.

Azért jobb a regényiró dolga mégis: az csak infanterista. (Nem kell neki a pegazust puczolni.)

Ottó grófban minden megvolt, a mi egy irónál becses tulajdon. Sokat olvasott: könyv nélkül tudott idézni eredeti szöveggel Horáczból, Byronból, Hugo Victorból, Metastasióból, Göthéből; ismerte a Frithiofssagát s Jevgen Anyegint eredetiben, a Sakontalat angol fordításban, végig járta Homér Iliását az ősi incunabula nyomán, mely szerint a sorok még bustrophædon modorban vannak irva, mint az ökörszántás: a kezdet jobbról balra, a folytatás balról jobbra; – a középkori irodalom curiosumaival egész naphosszant el tudott mulattatni egész társaságot; tudott felvilágosítást adni a calotte irodalomról, mindenféle nemzet ódon tréfaalakjairól, a baladinókról, a spanyol perograllokról, az angol Jack Puddingokról, az olasz Maccákról, Bambocciokról és Scaramuzziákról, a német Staberlékről; tudott helyesen idézni az Epistolæ Obscurorum virorumból; gazdag tapasztalattal, világismerettel rendelkezett; volt élénk fantáziája s tudott felhevülni; – hanem mikor a tollat a kezébe vette s elkezdett valamit leirni: mire készen lett vele, egy másik embert kellett segítségül hívnia, a ki megmagyarázza neki, hogy mit irt? mert ő maga sem érti.

Pedig hiszen tudott sokat! A garnizon-életben gyakran bámulatra ragadta a társaságot ügyes rébuszaival, sikerűlt palindromokkal, mik előlről hátulról olvasva egyformán hangzanak; carmen maccaronicumokkal, mikhez más adja a rímet, más a szöveget; anagrammákkal és chronostichonokkal; miket még illuminatiók alkalmával transparent feliratnak is használtak s ezek már csak elég mesterséges feladatok. A garnizonban nem csinálta azt utána senki.

És mégis mindezeknél mesterségesebb feladat egy közönséges emberi gondolatot egyszerű szavakkal úgy irni le, hogy abból, a ki azt elolvassa, ugyanazt értse meg, a mit az irója gondolt.

Rájött, hogy a prózairás még a versirásnál is nehezebb. A versirónak könnyü. Leirja az első sort, annak az utolsó szavához keres egy kadencziát: ha azt megtalálta, a rímhez keres egy másik gondolatot; – de hogyan hajt ki a prózairónál az egyik gondolat czikkszárából a másik gondolat levele?

Ez a titok! «Érteni az iráshoz» és «irni tudni» két egymástól oly messze eső fogalom, mint «szerelmesnek lenni» és «szeretni».

Hiába! A természet mostoha volt iránta e tekintetben.

De a sors helyrehozta a természet mulasztását.

Jótékony műkedvelői előadások alkalmával tanult Ottó bámulni egy rendkívüli hölgyet. Magyar báróné volt és lengyel grófnő. A férje, Balduin báró volt a leghiresebb tarokkjátszó a kaszinóban. (Megjegyzendő, hogy Ottó gróf is kitünő tarokkjátékos volt: csakhogy azokon a napokon, a melyeken játszott, rendesen vesztett; a mely napokon pedig nyert volna, azokon nem játszott.)

A grófnőt Fantissa név alatt ismerték a beavatott körökben, a minek az volt az alapja, hogy a grófnő regényeket szokott irni – franczia nyelven, s ez volt az irói álneve.

Azok a regények bámulatos unalmasak voltak. Nem történt azokban semmi. Hanem épen az volt bennük az elismerésre méltó, hogy szerzőjük kötet számra el tudott irni fennakadástalan, a nélkül, hogy egy gondolat háborította volna irás közben.

Ottó grófnak eszébe jutott a mese a vak emberről, a kinek jó lábai vannak s a sántáról, a ki jól lát s ketten végre kitesznek «egy» emberszámot s egy este így szólt Fantissához:

– Grófnő, irjunk mi ketten egy regényt együtt. Én adom önnek a mesét, az alakokat, a bonyolulatot, az eszméket: ön pedig kidolgozza azokat, s mikor kész lesz, én lefordítom francziából magyarra s kiadjuk mindkettőnk szerzői nevével a czímtáblán. Nem jó lesz?

Fantissának tetszett az ajánlat; talán az ajánló még jobban; s azontul a hosszú téli estéken mindig együtt ült a két költői lélek a boudoirban és irta a közös regényt. Ottó kidolgozta a vázlatot, Fantissa fogalmazta a szöveget; – Balduin báró pedig tarokkozott a kaszinóban éjfél után két óráig.

Egy este Balduin báró a szokottnál hamarább érkezett haza a tarokkozásból, s még ott találta Ottó grófot a boudoirban, Fantissa grófnőnél. Épen a végkatastrofán dolgoztak.

Balduin bárónak nagyon megtetszett a kész munka. Azt mondta Ottó grófnak:

– Tudod mit, barátom? ha már a feleségemmel együtt irsz regényt, hát vedd is el.

Másnap Ottó gróf elszökött Algirba: oroszlánt vadászni. Balduin báró pedig elvált a feleségétől.

Fantissa nemcsak regényeiről volt hires, hanem fényes ékszereiről is. Voltak neki a hirlapok által országosan megénekelt brilliánt, smaragd, opál, zafir és igazgyöngy garniturái. A brilliánt ékszerét eladta s utána szökött Ottó grófnak Algirba. Akkor Ottó gróf tovább szökött Bengálba: tigrist, elefántot vadászni. Ekkor Fantissa eladta a smaragd ékszereit s utána hajózott Bengálba. Akkor Ottó gróf átmenekült Siamba: szarvorrut vadászni. Mire Fantissa eladta az opál ékszereit s utána vágtatott Siamba. De már akkor Ottó gróf megint odább állt Austráliába: känguruht vadászni. Fantissának volt még zafir ékszere; annak az árával utána hajtatott Austráliába. Ottó gróf menekült Mexicoba: buffalót vadászni, Fantissa a gyöngyök árán oda is utána; innen Ottó gróf fel Kamcsatkába: czethalat vadászni, Fantissa utána; végre Siberián keresztül Ottó gróf jeges medvét vadászva, Oroszországba; Fantissa mindenütt nyomában. Mikor aztán Ottó gróf alul mind az öt világrész kifogyott, Fantissa chatouillából pedig mind az ötféle ékszer: akkor Ottó gróf hazamenekült Budapestre; – Fantissa ide nem követte; hanem elmaradt Szentpétervárott s lett belőle orosz herczegasszony.

Ottó grófnak nem maradt belőle más, csak a szép üldöző fotografiája.

Ottó gróf ebből az esetből megtanulta, hogy a regényiráshoz nagyon jól tudhat az ember «in theoria»; de «in praxi» az első dolog az, hogy a regényét saját maga írja; de maga ne játszszék benne!

III.

Ottó gróf háza egész természetrajzi muzeum lett hazaérkeztével, a mennyi kitömött állatot hozott magával, miket saját kezével ejtett el; ehhez járult még egy nagybecsű ethnographiai gyüjtemény is, melyet az általa meglátogatott vad és szelid népek között összeválogatott.

Rengeteghy ugyan nem sietett ritkaságai gyüjteményének megérkezését hirdetni a Pester Lloydban, egy pár tätowirozott indusfej lenyomatával együtt, naponkint látható egy fertály bankóért (akkor ez volt a legkisebb ezüstpénz); nem is mutogatta kitömött állatjait másnak, mint épen csak jó barátjainak; azért mégis egy reggel azt látja, hogy valamelyik ujságban egész tárczaczikk van irva az ő ritkasággyüjteményéről: a czikk alá jegyezve «Bojtorján». Bizonyosan álnév.

Már hogy szivároghatott ez odáig? Hogy kerülhetett ez ujságirók fülébe? A casinóból?

Bizonyos, hogy a casino igen vegyes elemekből áll; de azoknak időszerinti megjelenése a legczélszerübben van felosztva. Egy órakor jönnek a táblabirák, a lateinernép, a prókátorok, tabuláris assessorok, az irók; megebédelnek három óráig; akkor dolgukra mennek, háromtól ötig üres a casino; – csak az olvasóteremben bujdokol egy elkeseredett genie, a ki angol ujságot olvas, s a tekéző teremben gyakorolja magát karambol-partieban a marqueurrel egy fiatal dandy, a kinek elfogyott a pénze. Öt órakor jön a «társaság», a «high life», a sportsmanek; azok ott diniroznak hétig; akkor mennek szinházba, circusba, estélyre; jönnek helyökbe megint a tudósok, a táblabirák a prókátorok, a septemvirek; azok ott tarokkoznak, whisteznek kilencz óráig; akkor hazamegy mind: tiz óráig üres a casino; csak a kandalló-teremben aluszik a nyaktörő pamlagon egy bien content rebellis s az előszobában várja amaz ismeretes inas azzal az ismeretes kalucsnival és esernyővel azt az ismeretes öreg urat, a ki utolsó szokta elhagyni a whistasztalt, s miután társai lassankint hazaszállingóztak s egy ideig másod magával és két mamlaszszal (Strohmann) játszott tovább, végre az utolsótól is elhagyatva, még ott marad egy rubbert kijátszani – egyedül. – Tiz órakor jön aztán ismét a societás, a haute volée, a páholy-közönség s ott mulat éjfél után határozatlan dátumig. – E szerint soha sem keverednek össze. – Hogy transpirálhatott ez mégis? – Hiszen a két év előtti frère et cochon az irókkal már rég meghaladott álláspont. Az irók sem mentek többet a jó társaság felé: ott nem lehetett czivakodni; az urnők sem hivták őket többet: víz és olaj elvált. Dolmány, pityke, darutoll, irótoll együtt ment ki a divatból. – Úgy kell lenni, hogy valaki a társaságból encanaillirozta magát s beszélte el Ottó gróf ritkaságait valami skriblifexnek. Sunt, qui se nequiter humiliant.

Ennek pedig az lett a következése, hogy már most az egész társaság megtudta a ritkaságok létezését, s a hölgyek kiváncsisága is fel lett ébresztve.

Ottó gróf ugyan garçon volt; a kinél rangjabeli hölgyeknek látogatást tenni nem egészen conveniens dolog. A ki abban a hirben áll, hogy a hölgyeket a földtekén körül hurczolja maga után! Ez azonban csak előitélet, a minek a jegét megtörte gróf Zsombolyiné; általánosan tisztelt, szép és szellemdús úrhölgy, a ki tudvágyának kielégítésére első volt Ottó grófot elegáns oroszlánbarlangjában meglátogatni.

Zsombolyi grófnő özvegy volt, szép, okos és gazdag.

Ottó gróf a részletekig kimerítő magyarázatokba bocsátkozott muzeuma tárgyainak ismertetése alkalmával a grófnő kedveért.

– Ez valóban fölöttébb érdekes, monda a grófnő, ki hamarább belefáradt a hallgatásba, mint Ottó gróf a magyarázásba. – Ottó gróf kitünő festész is volt; megmutogatta a grófnőnek szép vázlatait, kartonjait, aquarelljeit, miket utaztában sajátkezüleg készített…

– Önnek az uti kalandjait valóban meg kellene örökítenie – egy szép albumban. Irja le!

– Irja le!

Ha az a kitömött oroszlán ott az állványon egyszerre megelevenült volna, nem szökött volna oly gyorsan Ottó gróf talpából a vér a feje tetejéig, mint erre a szóra, hogy «irja le!»

No! És? Ha az az oroszlán megelevenülne, Ottó gróf nyulna a puskája után s meglőné azt újra. Hát ha az a minden oroszlánnál rettenetesebb fenevad, az «irjunk le valamit» ismét felelevenedik: azt is meglövi újra.

– Ha a grófnő elfogadja az albumom dedikatióját, hát meg lesz az irva.

A grófnő hamisan mosolyogva mondá:

– Hanem aztán ezúttal invita Minerva!

De iszen jövőre kimarad mindenféle Minerva a játékból!

Ottó gróf meg szokta az igéretét tartani.

Azaz, hogy distingváljunk jól.

Nem mondta azt Ottó gróf, hogy «majd megirom én», hanem csak azt, hogy «meg lesz irva».

Volt neki tömérdek uti jegyzete, igen érdekes dolgok.

Hanem hát hús, zöldség, zsiradék, liszt, só, füszer, tojás még nem ebéd. Mit csinál az ember, ha otthon akar étkezni?

Legelőször is szakácsot fogad.

Úgy van. Szakács dolga a főzés.

Ilyen irodalmi szakács volt Bojtorján.

Bojtorjánhoz pedig csak egy akkora kis embert kellett küldeni Ottó grófnak, mint a kis ujja, már az ott volt nála. S ha egyszer ott volt, az övé volt egészen, neki volt testálva: majorátussá téve, elidegeníthetetlen, elveszthetetlen tulajdonául birói árverésen rajta hagyva. Ettől csak az ásó-kapa választja el valaha.

Ez tudta még csak Ottó grófnak a vállalat fontosságát felfoghatóvá tenni. Ha egy ilyen pompás könyv a közönség elé kerül, gyönyörű metszetekkel és színnyomatokkal, pompás kötésben: ez minden salonban polgárjogot (pardon! mágnásjogot) nyer; a gróf meg fogja azt küldeni különös díszkötésben az európai fejedelmek feleségeinek, a braziliai császárnénak, az indiai kormányzónak, az orosz czárnénak, a japáni taikunnak. S arra Viktoria királyné, Augusta királyné, Eugenia császárné rögtön mind magyar nyelvmestert rendel magának, hogy a szöveget olvashassa; e lendület hirére a magyar hölgyek is rögtön elkezdenek tanulni magyarul. Az európai sensatió oly nagy lesz, hogy Schmerling megszeppen, s visszahúzza a februári pátenst; mennyi érdemrend fog özönleni a pompás könyvért annak szerzőjére! azt győzze viselni! Végre még a magyar tudományos akadémia is megválasztja tiszteletbeli tagnak. Meglássa!

Ottó gróf el volt ragadtatva e prospectus által.

Rögtön átadta összes uti jegyzeteit Bojtorjánnak, hogy tekintse azokat keresztül.

Ez uti jegyzetek mindenféle nyelven voltak irva, a szerint, a mely országban egyik-másik használatban volt: az algiriak francziául, a keletindiaiak angolul, a mexicoiak spanyolul, az oroszok németül.

Bojtorján belenézegetett a jegyzetekbe: – nézegetett beléjök fél szemmel is, mintha perspectivába nézne, egészen kinyitott szemmel is, összevont szemöldökkel is, s végre azt mondá felőlük, hogy nem lehet ezeken elmenni.

Nem ám. Mert ő nem tudott egyikén se e pogány nyelveknek; még németül se: ő volt az az ujdondász, a ki kifuttatta az amerikai hajót «Stapel» nevű kikötőből; s a ki Jung czečhen-ekből «ifju dorbézolókat» csinált, s a ki az olasz opera-társaságnál megénekeltette a «Staggionét». Nem tudott ő, csak magyarul. Hanem az igaz, hogy magyarul úgy tudott írni, mint a csergedező patak.

– Nem úgy csináljuk mi azt, gróf úr; hanem a gróf úrnak igen jó előadása van, mikor úgy élőszóval beszél. Hiszen ha úgy irna, a hogy beszél! A gróf elmondja nekem egyszerűen a történteket egyszer-egyszer, thea mellett, ebédnél, szivarozás közben; majd én aztán megmutatom, hogy mit tudok abból csinálni! Természetesen a legnagyobb titoktartás pecsétje alatt.

Ottó grófnak ez így még jobban tetszett. Legalább a jegyzetei nem kerülnek profánus kezekbe. Megköszönte a szivességet Bojtorjánnak s gyöngéd czélzást ejtett el generosus honorariumokra.

Ez a szó fölöttébb érzékenyen talált Bojtorján becsvágyának mimosa levelei közé.

– Hová gondol a gróf? Hogy fogadnék én el ily munkálatért a gróftól honorariumot? Ez nekem nem munka: ez élvezet. A komisz kiadóktól, a vérszopóktól elveszem a honorariumot; azok rablók! de a grófnak, örülök, hogy szolgálatára lehetek minden díjazás nélkül.

És azontúl egy álló esztendeig minden nap szolgálatára állt Ottó grófnak Bojtorján reggel, délben, este; vele reggelizett, vele ebédelt, vele theázott; az ő borait itta, az ő szivarjait szítta; ha utazott, kisérte az ő költségén; szinházba az ő páholyába járt; hintóját fiakkernek használta; ha vadászni ment, együtt ment vele s a mi nyulat, őzet, fáczánt a gróf vadásza lőtt, abban szépen megosztozott vele. Ebéd után együtt pikétezett a gróffal, s játszott vele gavallérosan: kimondta a leskártolt lapokat, négyszer osztatott a gróffal egymásután, hatvanast csinált hátsó-kézből, kétszer számította a «last»; rendesen ő nyert; ha pedig vesztett, akkor történetesen nem volt nála pénz, s minthogy a kártyaadósságokat becsületbeli kötelesség még aznap megfizetni: annálfogva másnap már nem fizette meg.

A gróf tűrte tőle mindezt martyr nyugalommal, mert a kezében volt a nyaka. Bojtorján irta az albumát.

S a mit irt, az olvasható volt. Bojtorján maga gondoskodott nyomdászról is, s magára vállalta, hogy megalkuszik vele; mert a nyomdászok nagy zsiványok, megcsalják a grófot!

Szerzett a grófnak fametszőt is. Az is genialis ember volt: a derék Riedl; csakhogy mindennap úgy kellett kiváltani a korcsmából, s mikor a gróf magához hivatta, egyúttal kénytelen volt neki kabátot is küldeni, mert a művész garderobját rendesen holmi bizalmatlan saracenusok tarták igényper alatt. Színnyomót is szerzett Bojtorján Ottó grófnak; az meg elszökött az előlegezett pénzzel, s az elzálogosított kőlapokat úgy kellett a zsibárustól dupla áron visszavásárolni. Még könyvkötőt is hozott neki, s csak egy hajszálon mult, hogy egy bőrgyárt nem állíttatott fel vele, a mi a czímtáblákhoz szükséges maroquint előteremtse.

Hanem a mű pompásan haladt előre, az már igaz.

A mint egy-egy ív kikerült a nyomdából, futott Bojtorján az «Aushängebogen»-nal Ottó grófhoz; Ottó gróf pedig vitte az íveket egyenkint Zsombolyi grófnőhöz.

Bojtorján mind jobban haladt előre. Volt egy bátyja, azt becsinálta a grófhoz kasznárnak; volt egy öcscse, azt becsinálta hozzá fiskálisnak; volt a grófnak egy pár eladó lova, azt megvette tőle; soha se látta a gróf az árát.

Ottó gróf pedig egyre hordta a nyomdai íveket egyenkint a szellemdús grófnőhöz, a szép Melaniehoz.

Ez pedig a legrosszabb methodus. Egy könyvet meg egy asszonyt soha sem kell ívenkint tanulmányozni; mert az ember elveszti az olvasmányban az élvezetet s csak a sajtóhibákat találja meg.

A szép Melanie minden ívnél talált egy eszmezavaró sajtóhibát a műben; s Ottó gróf minden látogatásánál talált egy disgusztáló sajtóhibát a szép grófnéban. Ívenkint lapozva a kedélyét, rájött, hogy indokolatlan szeszélyei vannak; – hogy migraineje, vapeurjei idején félelmes a környezetére nézve; – hogy szeret kaczérkodni; – hogy vetélytársnéit csípősen meg tudja szólni; – hogy szépítő-szereket használ; – hogy türelmetlen; és hogy annak az irányában, a ki belé szerelmes, véghetetlenül melancholico-cholericus véralkatot árul el.

Végre elkészült az utazási album.

Valóban pompás volt, nagyszerű volt. Szöveg, papir, metszetek, színnyomatok, bekötés: kifogáson felül.

Mikor a fejedelmi burkolatú díszpéldányt odavitte Ottó gróf Melanie grófnőhöz: ez volt az a pillanat, mely a kölcsönös nyilatkozatokra legindikáltabb.

– Grófnő, mond Ottó gróf, átnyújtva a díszpéldányt Melanie grófnőnek, én önnek adott szavamat beváltottam. Ön a dedikácziót elfogadta.

Melanie grófnő fanyalgó egykedvűséggel pörgeté végig az aranyszélű lapokat ujjai között s azt mondá:

– Valami idegen érzik rajta!

Valóban érzett valami idegen, – nem a könyvön, hanem a grófnőn…

Ottó gróf bánta már most nagyban, hogy Melanienak dedikálta az uti albumát.

Ennek a szerelmének is vége volt; nem maradt meg belőle más, mint Melanie fotografiája.

Jaj, dehogy nem maradt! Hát Bojtorján?

Mikor már vége volt a hivatalnak, a mit Bojtorján oly jó volt, hogy ingyen viselt, bucsú fejében még megtisztelte a grófot azzal a bizalmával, hogy egy ezer forintos váltójára ráiratta a nevét, mint kibocsátóét. Házat vett Bojtorján, ahhoz kellett az a kis pénz.

Hanem azt meg kell adni Bojtorjánnak, minden három hónapban megjelent a grófnál bejelenteni, hogy a váltó lejárt, fizetni kell törlesztésül tíz perczentet, meg a kamatot, de neki most nincs; a gróf lesz majd olyan szives, majd ő azután visszaadja egyszerre.

De még ezzel nincs bevégezve a történet. Következik a mű hatása. Az csakugyan hét országra szóló volt.

Először is Bojtorján megküldette hetvenkét hirlapnak a tisztelet-példányokat; hetvenkét hirlap küldött vissza érte árjegyzéket a közlött reklámok fejében s hetvenkét hirlapra kellett a grófnak előfizetni mindjárt egy egész esztendőre.

Huszonhárom külföldi klub választotta meg a grófot tiszteletbeli tagjának; hatvantól usque 200 frtig terjedő tagsági díj mellett, nemkülönben negyvennégy belföldi olvasó-társulat, dalárda és betegápoló-egylet tiszteletbeli elnökének, legalább száz forintos alapítvány váltságdíja alatt. Ottó grófnak illett megvennie Petermann földismei munkáját, melyben művét kedvezően ismertették, ötszáz forintért a casino számára, s diadalai koronáját képezte az, hogy megválasztotta a magyar tudós akadémia tiszteletbeli tagjának: ő pedig aztán aláírt az akadémia palotájára ötezer forintot.

Úgy, hogy ha azt az összeget, a mit erre a művére kiadott, ő kapta volna mint irói tiszteletdíjat, abból nagyon szépen megélhetett volna.

IV.

Rengeteghy Ottó gróf fogadalmat tett, hogy csak most az egyszer szabadulhasson ki az irodalmi szent Hermandadból, soha többet bele nem keveredik.

Az ám! Csakhogy könnyű oda bemenni; de nehéz onnan kijönni!

Nem addig van az, hogy az ember megirt egy könyvet, azt kiadta, szétosztotta, megdicsérték – s azzal vége! Dehogy van vége; következik a kritika!