Part 16

Ki gyilkolta meg? azt ki keresné már most – százhetvennégy esztendő mulva? A jó öreg Cserey, ki e vele egykorú történetet ekként elbeszéli, azt veti utána: «Ha magyar vagy és sokáig akarsz élni: okos ne légy, vitéz ne légy, és pénzed se legyen sok».[5]

Budavár eleste gyásznap volt a török birodalomra nézve. A szultán felriadva könnyelmű vadászataiból s bucsújáratot rendelt az egész országra. Mekkában a próféta sírjából előhozták a koporsót, ezüst ravatalra tették, melléje a csatában elesett emirek és hősök csontjaival megrakott 25 koporsót, hogy Allah lássa meg és elégelje meg a pusztulást. A bucsújárók seregei minden pénteken hétszer járják körül e ravatalokat, zene és kürtszó nélkül, egyedül emberi jajszónak szabad hallatszani.

A bőjt utolsó napján húsz mérföldig menő bucsújárat rendeztessék; elől egy nagy szekrényt vigyenek tört kardok-, nyilakkal és csatában elhullt hősök csontmaradványaival; azt hatszáz zsákba öltözött katona kisérje, mezítláb, hajadon fővel.

Azután jőjjön 3000 spahi gyalog, fekete turbánnal, tépett és vérrel bemocskolt ruhákban, hátát tevefarkkal verve.

Utánuk hatezer dervis, övig mezetlen, testébe késeket és nyilakat szurkálva, hogy a vér szertefecskendezzék róluk.

Azután hozzák a próféta szekrényét; mely mellett háromszáz basa járdal kivont karddal, s a ki szemeit a szekrényhez fel meri emelni, annak fejét leütik.

Minden mérföldnél egy keresztyén rabszolgát és egy zsidót levágnak s vérében ott hagyják az úton meghalni.

Harmincz előkelő vezér, fejét zsidó- és szamárvérbe mártott kendőkkel bekötve, egyik keze övéhez hátrakötve, másikban kard helyett tevefark, a mit maga után vonszoljon a sárban.

Kövesse őket 7000 jancsár, fegyver helyett pálczával kezében; hátul jőjjön a nagyvezér, sánta szamár hátán, kezében nádszál, azzal fejét verve, kiáltozza: «offát, millei, zaffai!»

Végül ismét keringő dervisek jőjjenek, testeiket felhasogatva; s egy szekrényből a legapróbb rézpénzt szórják el az út mentében. Minden mérföldnél megálljon az egész menet, felordítva: Allah buffai! Allah mitrei Kresztinnai. (Allah verje meg a keresztyéneket.)[6]

Allah azonban nem hallá meg a bucsújárók szavait.

Buda nem jutott többé török kézre.

Kicsinyben mult pedig. Az elfoglalt várat német őrséggel rakták meg, s a véráztatta falak között, miken Petneházy volt az első, Funkenstein lett a térparancsnok.

Kitüntetésnek szép volt, de helyzetnek nem igen kellemes. Egy feldult romhalmaz között, mérföldnyire elpusztított, kizsarolt vidék közepett a nemes úr rendkívül unta magát. Kérte nehányszor, hogy tegyék onnan át máshová, de a főherczegek azt viszonzák, hogy jó neki ottan.

Időközben megtudta azt is, hogy Borbála Petneházy halála után felvette a fátyolt. A gazdag menyasszonyt tehát végkép elveszté. Pedig az ostrom után részére jutott osztalék a zsákmányból már fogyatékán járt s azok a zsidók, a kiknek tartozott, történetesen Bécsben és Prágában laktak, nem voltak a budai vízvezetőnél véghez ment mészárlás között.

Az alvezér háreméből két fiatal török leányt tartott meg magának, az egyik tizennégy, a másik tizenkét éves volt; az utóbbit Fatiniczának hítták.

A háremben növekedett gyermeknél egy dolog volt erősen kifejlődve: a cselszövény. Fiatalsága daczára olyan jól értett ahhoz, mint a szerály akármelyik kegyencz rabnője.

Midőn látta, hogy urának pénze elfogyott, adott neki jó tanácsot, hogyan szerezhetne azt megint sokat s Funkenstein – követte a tanácsot.

Ezen időben Gábor barát Győrben lakott, s ugyanott volt főparancsnok Piszterczky ezredes, derék becsületes lengyel, kivel esténként együtt szoktak sakkozni.

Egy este Gábor barát ilyen különös dolgot regélt el az ezredesnek:

A napokban egy magyar fogoly, ki a székesfehérvári basánál volt szolgaságban, észrevevé, hogy egy parasztnak öltözött férfi érkezik már másodízben a basához, ki vele elzárkózva, órahosszat elbeszélget. A fogoly kiváncsi lett, s a kályhán át, a hol fűteni szokott, kihallgatá a párbeszédet. Arról volt szó, hogy a budai várat ismét visszajátszák a török kezére; kétezer arany az árulás díja. Mi neve az árulónak, azt meg nem tudhatá, de annyit hallott, hogy két török rabnő van nála. A foglyot másnap kicserélték török foglyokért s az rögtön sietett Gábor barátot értesíteni az árulásról. A veszély nagy. A basa előpénzt is adott már az árulásért s tanakodott vele a módszerek iránt; Budán pedig most az egész helyőrség alig megy kétezerre, s minden gyanu nélkül van az is.

Az ezredes rögtön sietett a tanuval Budára s tudatá a főparancsnokkal a hallottakat. Annak nem levén egyéb eligazodási jegye a két rabnőnél, minthogy ezek Funkensteinnál voltak, őt hivatá s kérdezé tőle, hogy talán rabnőinek váltsága végett irt a fehérvári basának?

Funkenstein azonban megérzé az illatot, s mindennemű levelezést tagadott a basával.

Ekkor a rabnőket fogták vallatóra, s Fatinicza kivallá a küldött budai paraszt nevét; arra annak a fiát vették elő, az pedig kimondá, hogy apját már másodszor küldé Funkenstein Fehérvárra. E kettős tanusággal szemben nem védheté magát a lovag, térdre esett és kivalla mindent. Azzal mentette magát, hogy ő csak a pénzt akarta megkapni a basától s azután a várat nem játszani át a kezére. Könyörgött, hogy kegyelmezzenek életének.

– Micsoda excellentiádnak egy maroknyi vér?

– De micsoda te neked kétezer aranyért annyi ezer emberéletet és egy országot eladni!

Pár nap mulva kézrekerült a paraszt is; a vízikapunál akart bemenni, ott elfogták. Tagadta, hogy nála levelek volnának; míg levetkőztették s meglelték azokat a harisnyákban. (A német krónikairó magyar pórnak állítja ezt, magyar pór pedig soha sem viselt harisnyát, azt tudjuk.) Erre kétszáz bottal jutalmazták meg hazugságáért; végre Funkensteinnal együtt kínvallatás alá vetették, de a hüvelykszorító alatt sem vallott többet egyik is, mint hogy a törököt akarták csupán kétezer aranyig megfejni.

Halálra itélték mind a kettőt.

Az itéletet az akkori idők irálya szerinti fordításban közlöm németből:

«Minekutána most uralkodó cs. kir. felsége I. Leopoldus az annyiszor ostromlott, annyi ember, vér- és költségbe került Buda várát a török hadsereg szemeláttára Isten segedelme és győzelmes fegyverei által recuperálta; minden császári hadiszolgálatban levőknek azon kellene lenniök, hogy annak conserválása és defendálása, nem pedig ismét török járom alá juttatása felől törjék fejüket, mindezt nem tekintve Funkensteini Funk Konrád főhadnagy az érdemes Salm-regementből, annyira megfeledkezék tartozó kötelességéről, hűségéről s keresztyén származásáról, hogy titokban a fehérvári basához külde egy parasztot s levélben offertumot tett neki, hogy a várat ujra kezébe szolgáltatja, csak egy pár száz embert küldjön is oda, mire a basa örömmel nyilatkozék, nem nehány százat, de nehány ezeret is küldeni. Ámbátor nevezett főhadnagy azt állítja, hogy ő nem akarta a várat elárulni, csupán az ellenségtől pénzt kicsikarni; mindazonáltal császári secretumokat tudatott vele, úgymint: hol lehet a várba legkönnyebben feljutni s hogy a nagy körönd felől besegíti őt seregeivel etc. Ezért a basa a vezérnek irt is népek végett, s az utolsó, a parasztnál lelt irásában jelenti, hogy népség és pénz már készen állanak, s ezek szerint a vár, a benlevőkkel egyben, az egész keresztyénség legnagyobb kárára és rémületére a legvégső veszélyben forgott, ennélfogva az ő vallomásai és levelei után a kirendelt haditörvényszék azt judikálta: hogy ő a császári vér- és haditörvény szerint crimen læsæ majestatis és perduellionist követett el; ezért megérdemlett büntetésül s másoknak is elijesztő exemplum gyanánt feje levágattassék, teste négyfelé szelessék, négy része négy utczára kiszegeztessék, szive kiszakíttassék s a szájához veressék s mindez a törvények értelmében.* Itéltetett Budán, ápril 8-án 1687., mely itélet dito 9-én végre is hajtatott.

Még csak az sincs utána mondva: «Isten legyen kegyelmes nyomoru lelkének».

… Petneházy halála nem maradt boszulatlan.

* * *

Azóta sok víz és – sok vér lefolyt Buda alatt; a hatalmas török nemzetről úgy beszél a világ, mint egy nagy tüneményről, mely volt és mulni indul; a szegény, sokszor elfelejtett magyarról pedig úgy, mint egy becsületében halhatatlan népről, mely megvan és meglesz…

EGY EMBER, A KI MINDENT TUD.

I.

Először is nagyon gazdag volt.

Ez már magában harminczhárom indok arra, hogy az ember mindent tudjon.

Azután gróf volt, – szép ember volt – és sok esze volt.

Most már megholt. – És már most igazán mindent tud.

Csakhogy nem nyert vele semmit; mert annak, a mit holta után tud, nem veheti semmi hasznát.

De nem is vesztett vele semmit; mert a mit életében tudott, annak sem vette semmi hasznát.

Régi rossz szokásunk nekünk lateinereknek (s nemcsak a magyar lateinereknek, de a kerek föld minden tintafogyasztó népének), hogy ha valami prototypont keresünk a megtestesült tudatlanság eszményképeül, azt rendesen abban az osztályban fedezzük fel, a melynél – «az ember kezdődik». Ettől a szokástól toto coelo el kell térnünk, midőn a gróf Rengeteghy Ottó élettörténetét megirjuk, mert ez tudott mindent, a mi csak megtanulható, és tanult mindent élete utolsó órájáig: beszélt hét élő európai nyelven, olvasott a három classicuson, a latinon, a görögön és sanskriton, s meg tudta magát értetni a japáni és chinai idioma szerint, tudott értekezni a papua, sioux és ovasero fajokkal, remekül hadarta a ladino zsidó jargont, sőt egyszer egy hires zsebmetszőtől megtanulta a kochem nyelvet is, a min a tolvajok értekeznek egymás közt s olyan jól tudta, hogy mi az Kochmor, Trararumgenger, Chassimathändler, Bismuther, Schottenfäller, Linkwechsler? mint akármelyik Baldowerer (orgazda). – A mi a szépliteraturát illeti, azt a remekiróktól kezdve egész a curiosumokig ismerte; – a philosophiából baccalaureatus volt, – építész, zenész, festész volt; – buvárkodott népisme és régészetben; – gyakorolta a homœopathiát és hydropathiát, a schrottcurát, a perkinismust és baunscheitismust; – kedvelte a csillagászatot, volt saját csillagdája; azután botanicus volt, természettudós; járatos az exoticus flora és fauna világában; majd törvénytudós volt és államférfi; később nagy financier és nemzetgazdász, különösen bányász és állat-acclimatáló; – szokás szerint geograph gyakorlat után, mint híres utazó; – tekintély volt a spiritismusban és quasi médium; tanulmányozta minden népek vallásait, a shamanismust, bramanismust, buddhismust, mohammedanismust, a shi és sunna válfajaival, fetishismust, talmudismust és christianismust; in thesi követte a jansenismust, in praxi a mormonismust és a mellett, mint nemes úr, született törvényhozó volt és született katona.

A mi a törvényhozást illeti, ezt fiatalabb éveiben nem igen gyakorolhatá; mert akkor gondoskodva volt róla, hogy a Reichsgesetzblatt készen hozza a törvényeket; s a polgártársaknak és méltsás főrendeknek a törvényt nem hozni, csak elhordozni volt kötelességük; hanem a katonai tanulmányok annál tágabb kiviteli térre találtak.

Gróf Rengeteghy Ottó az ötvenes években (t. i. nem a saját, hanem a század ötvenes éveiben) a császári hadseregnél szolgált s előljárói és tiszttársai által a legkitünőbb katonai tehetségek közé számíttatott. Nemcsak az egész osztrák Dienstreglement-t hordta a kis ujjában; de teljesen au fait volt az európai minden nagyhatalmak hadseregeinek szervezésében; tudta, kinek melyik fegyvernemben van az előnye? mi értéke van a porosz landwehrnek a háboruban? mire használható az orosz opoltsenie? mi különbség van a schweiczi hadsereg és az angol riflemenek között? használhatók-e még a török bashibozukok nyilt csatában? A fegyverek tökéletesüléséről minden idevágó szakkönyvet áttanulmányozott; heteket töltött a sohlai fegyvergyárban, s meglakta a bécsi ágyúöntődét. Ha pedig a genie-corps tiszteivel jött össze, azokat épen kétségbeejté ismeretei halmazával a haderődítés terén, s ha egyszer egy vén fortificationalis főtisztet beszoríthatott a maga régimódi krepost sánczai közé, azt úgy körülkerítette modern redanokkal, előretolható vas helepolisokkal, úgy lebombázta gyujtó carcassokkal, úgy aláaknázta pokoltalálmányu torpédokkal, hogy ez kénytelen volt neki tisztességes föltételek alatt capitulálni. A generalstabra nézve pedig valóságos félelem volt a jelenléte; – mert ha hozzá kezdett, nemcsak az eddig követett hadviselési rendszerről tudott kimerítő előadást tartani, hanem a még ezután követendőkről is: várharcz, lökrendszer (Stoss-System), hegyiharcz, ágyucsata, éjjeli harcz (Camisade), oszlopos roham, szoroson átvonulás, (debouche); azután hadsereg-fölállítás, harczvonal-változtatás, központ-áttörés, mind oly ismeretes foglalkozás volt előtte, hogy még a tábornokok sem mertek vele vitatkozni, nehogy kisüljön, hogy többet tud, mint ők.

És aztán vívni is jól tudott s első lovas volt a hadseregnél. A kardvívásnál volt egy veszedelmes alsó belső vágása, a mit századik sem tudott elhárítani; párbajban mindig megvagdalta az ellenfeleit.

És végül – nagy szerencsével udvarolt a táborszernagy báró ** szép leányának.

Mindenki meg volt felőle győződve, hogy Ottónak csak egy kis háborura van szüksége, hogy fényes pályakört csináljon. Most huszárkapitány. Az első choc fényes fegyverténye után őrnagyi rangra emelkedik. Akkor jön egy erőszakolt kémszemlészet: a visszatérőt várja az alezredesi czím. Azután egy ügyesen combinált s vakmerően kivitt megrohanás. Ez érdemeket ád neki a dandárparancsnokságra. Végre egy döntő ütközet; hol az oroszlánrész az ő dandárának s ép oly bátor, mint körültekintő vezényletének jutand. Mindig feljebb! Ki tudja, hol végzi még? – A Terézia-rendbe okvetlen belekeveredik.

A sors betölté ezt a kivánságot is. Napirendre került az olasz-franczia-osztrák háboru. Gróf Rengeteghy Ottó előtt nyitva volt a «turf», hol a dicsőség terem, a «róka» kijött a coverből.

Csak az a nagy baj volt rá nézve, hogy ezt a covert az olasz úgy össze-vissza szeldelte öntöző csatornákkal, sövényekkel, hogy a lovasságnak nagyon kevés hasznát lehetett venni a nyilt csatákban. Ottónak az egész hadjárat végeig alig jutott egyéb feladat, mint kémszemlészni, ellenséget fellármázni, cseltámadásokat tenni, élelmet, szénát, szalmát szállíttatni, podgyászt fedezni. Alig jutott valamikor annyira, hogy egy-egy puskagolyót halljon a levegőben fütyülni, azt is futó ellenség küldte.

Egyszer aztán a bivouac tüzénél azt mondá tiszttársainak:

«Látjátok, az egész maleficzháboru alatt egyetlen egy tudományomnak vettem hasznát, s azt az inasomtól tanultam; egy ostoba fiatal ficzkótól, a kit János vitéznek csufolok s a ki olvasni sem tud. S ez a tudomány abból áll, hogy az ember a hadjáratban a nyeregkápájában levő két pisztolytok közül az egyikbe ne töltött pisztolyt tegyen, hanem töltött szalámit. A balfelül levő pisztoly fölösleges, arra soha sem kerülhet a sor. És igaza volt János vitéznek. Az egyik tokban most is ott hever a revolverem kilövetlen, míg a másik tokban már a harmadik cső szalámi járja s az engem nagyon sok halálveszélyből (érts éhenhalást) kisegített».

A tiszttársak biztatták, hogy ezt a találmányát jelentse be a hadügyminiszternél általánosan behozandó reform gyanánt.

Végre hozzájutott Rengeteghy Ottó gróf, hogy a nagy katonai rigorosumnál is hivatalos legyen. A Solferinótól elkeresztelt ütközetnél svadronjával egy ágyuüteg fedezésére lett kiküldve, mely ágyuütegnek egy szemközti sövényzet mögül dolgozó ellenséges ágyutelep szolgált viszhangul.

Gonosz viszhang, melynek magja is van!

Gróf Rengeteghy Ottó először hallott életében ágyutekéket búgni feje fölött. Csunya zene! Mikor megvillan az ágyu, akkor egy másodperczig húz valami a levegőben, mintha sárkánytehén bőgne a borja után, s mikor elcsap az ember füle mellett, azt mondja «hu!» s csak akkor ér oda az ágyu dörgése: bumm!

Otto kezdte azt a sajátságos változást tapasztalni magán, a miről Plonplon herczeg lett historiai nevezetességgé Sebastopolnál.

S mikor meglátta az első halottat iszonyún szétzúzott testtel lebukni a földre, akkor egyszerre úgy tetszék neki, mintha elsötétült volna előtte a világ. – Ez az ágyuláz.

– Mi ez? mondá magában. Csak nem félek tán? olyan nincs! Aztán elhitette magával, hogy csak a gyomrának van baja. Nagyot húzott a pálinkás kulacsából. És aztán valahányszor egyet szólt az ágyu, mindannyiszor azt érzé, mintha a gyomra is szivvé változott volna s az is verne; ugyanannyit ivott rá.

Attól a sok curaçaotól aztán még különösebben érezte magát.

– Nagyon édes ez a curaçao! mondá kiköpve undorral az utolsó kortyot.

– Talán az enyim jobb lesz, mondá neki János vitéz, odanyújtva a kulacsát.

Ottó nagyot húzott belőle. Hát az meg mint a pokolbeli tűz ment le a torkán.

– Mi van ebben a pálinkában? kérdezé prüszkölve az ostoba huszártól.

A balga ficzkó mosolyogva sodorintá meg a bajszát.

– Hát hogy erősebb legyen, egy garas ára választóvizet töltettem bele a patikában.

– Huh, hogy az ördög vigye el kendet! – választóvizet itatott meg velem! szitkozódék Ottó kapitány s most már azt képzelé, hogy az keresztül rágja a beleit! Egy darab krétát kellene rá megenni hirtelen. A kréta neutralizálja a választóvizet. Csak egy infanterista-ezred jönne közelebb; azoknál mindig van kréta, azzal meszelik be a kabátjukon a foltot. Van ugyan ide hátul egy zászlóalj; de azok horvátok, fekete szíjuk van, nem tartanak krétát. S most Ottónak minden gondolatja a gyomrából jött; annak kréta kellett; az meg nem volt.

Végre jön a dandárnoktól a parancs, hogy a huszársvadrony menjen rohamra az ellenséges ágyuüteget helyéből kivetni.

Legalább vége a kínos helyzetnek: egy helyben ülni és hagyni magára ágyuztatni; – a trombita rohamra harsog: indulj! előre! Ottó is sarkantyuba kapja a paripáját s nem gondol többé se választóvizre, se krétára; hanem vágtat ventre à terre; por előtte, por utána.

Hát a mint rohan az ellenséges üteg felé, azon veszi észre, hogy az sincsen egyedül; a rejtő sövényfal mögül előbukkan egyszerre egy nagy csapat lovas chasseur s szemközt robog a csörtető huszárokra.

Ottó három embert látott maga felé rohanni: három marczona, barnapofáju alakot, ördögi hegyes kecskeszakállal, kuglhupf nagyságú vállrózsákkal a vállaikon; mind a három egyenesen ő neki tartott.

De három egyszerre! Három egy ellen! Mit csinál az ember ilyenkor? Erről az esetről nem szól sem a Dienstreglement, sem a Code du duel, ezt nem pertractálja sem Julius Cæsar de Bello Gallico; sem III. Napoleon de Cæsare Julio, erről hallgat a «Handbuch eines wahren Soldaten», ezt mellőzi Fadejew «Die Taktik im Kleinen und Grossen». Ezt a hadtudomány a sajtóhibák közé sorolja.

Pedig hát megtörténik ez. Ottó azt látta, hogy nemcsak az a három, de az egész chasseur-zászlóalj mind ő ellene rohan.

Ily kritikus pillanatban csak a gyors elhatározás segít. Souwarow, Nagy Frigyes, XII. Károly kell ide! Mikor már harmincz lépésre van az ellenfél tömege, a kardot a szíjra ereszteni, a revolvert kikapni a pisztolytokból, a hat csövet egymásután kilőni: az hat emberhalál; aztán a kilőtt pisztolyt odavágni a hetedik fejéhez, s azzal újra marokra kapni a kardot!

Úgy tett.

Gyorsan markába kapta a pisztolytokból kirántott gyilkos csövet; rászegezte azt a legelső kecskeszakállas ficzkóra, mire az átkozott kecskeszakállas elkezdett pokoli módon nevetni, a két bajusza a két füléig szaladt a röhögéstől: Ottó rémülve tapasztalá, hogy fegyvere nem akar elsülni; nem ám, mert a szalámi volt a kezében, azzal czélzott az ellenségre; azt azután, hogy csak nem sült el, odavágta az ellenség fejéhez: arra azután se nem látta, se nem hallotta, hogy mi történik? verekedtek, káromkodtak körülötte; a lovát három ló közé odaszorították, egy negyedik ló hátulról kapaszkodott fel rá; a csákóját a fejébe verték, a lova zabláját másfelé vonták; elől-hátul a gallérjába kapaszkodtak; mentekötőjénél fogva rángatták, a félkengyelét leszakították, a prémjét összevagdalták, a jobb fülébe magyarul káromkodtak, a balfülébe francziául; egy darabig a chasseurök czepelték, a merre nem volt szándéka menni, azután megint a huszárok vették körül s czibálták erővel másfelé; míg végre visszatévedt az elébbi állomására s a mint körültekintett, úgy érezte magát, mint a kit a víz fenekéről húztak ki.

Még akkor sem tudta, hogy mi történt vele?

Hogy az általa vezetett roham kudarczot vallott, azt láthatta abból, hogy az osztrák ágyuüteget visszavonták elfoglalt állásából.

– De mi az ördög lelt tégedet, mondá neki a tüzérkapitány mérgesen, hogy még csak nem is védelmezted magadat, ki olyan jól tudsz vivni? Ha az a tudatlan János vitéz ott nincs, s huszárosan ki nem vág, már el voltál fogva a francziáktól.

Ottó aztán megköszönte a jó szolgálatot János vitéznek, a ki ugyan nem tudott semmit azokból, a mik a hadi tudományt képezik, de verekedni: azt tudott. – Ottó megajándékozta az órájával.

– Csak már a szalámit el ne dobta volna! dörmögé a goromba hadfi. Koplalhatunk két nap!

Mint tudjuk, e jóslata János vitéznek nagyon is teljesült: a hol a győzelem elvész, ott a profunt is el szokott veszni. A hadsereg kenyere és husa a győztes ellenfél martalékául jutott, s a pimasz francziák az osztrák profuntokkal még kugliztak a mezőn, azt mondva, hogy ez csak arra jó. S az emlékezetes ütközet után sokáig fenmaradt a bécsi bonmot: hogy az olaszországi hadjárat azért veszett el, mert a hadsereg marhái mind a táborkarnál voltak összpontosítva. (Hony soit qui mal y pense.)

A mint késő estére valahol pihenőt lehetett tartani, azt mondta Ottó János vitéznek: – «János. Nekem szörnyen marja valami a hátamat, nézzen bele, mi az?»

– Kettő közül az egyik, mondá János vitéz; hanem aztán megigazítá magát, mikor a bekecs és az atilla gallérja alá tekintett. Tyhű! vitéz kapitány uram! hiszen meg van sebesítve: az a bolond franczia ide bökött a karddal a hátába. Csupa vér minden.

– Hagyjon kend neki békét! förmedt rá Ottó kapitány s megtiltá neki, hogy a kapott sebről beszéljen valakinek.

Pedig hiszen hát az nem szégyen, hátulról kapni sebet lovassági csatában, ha az embert körülfogják, de csak mégis restelli az ember.

Hanem a hideg éjszaka meghozta a seblázt s Ottónak, akarva nem akarva, le kellett szállni a lóról, hogy a tábori kórházba vitesse magát.

Ott betették egy osztályba, a mi a «hasonfekvők» számára rendeztetett.

Ez nem gunyolódni való dolog: ez nagyon komoly intézmény. Vannak igen veszedelmes megsebesülések, a mikkel nem lehet hanyatt feküdni. Az ember négy eset közül háromnál belehal, s ha kigyógyul, kinevetik vele. Humoristico-lethalis kóresetek.

Abban a szobában, a hová Ottót vitték, feküdtek még öten; mind előkelő tisztek. Mind nagyon veszélyesen megsebesülve az érem tulsó oldalán. S az ilyen sebek kegyetlenül kinzók. Ámde a kinok közepett is legfőbb gondja az volt a sebesültnek, hogy társai előtt igazolja azt a körülményt, miképen kaphatott olyan sebet, a melylyel nem lehet hanyatt feküdni? Az első azt állítá, hogy abban a perczben kapta a golyót, a mikor visszafordult a katonáihoz, hogy lelkesítse őket a rohamra. A másikat Suwarow hirhedett positurájában találta ez a nemesis; a harmadikat egy háta mögött eldurrant shrappnel golyója csufolta meg eként; a negyedik esküdött rá, hogy a francziák bumeranggal lőnek: ez hottentotta találmány; a löveg fele utján visszafordul, szemközt czéloz s hátul talál. Az ötödik végre parancsolá elhinni, hogy ő a sebet par repercussion kapta, épen úgy, a hogy Moreau tábornagy vesztette el a lábait Drezdánál, egy visszapattanó golyó által.

Ottó rémülten hallá a legutóbbi patiens szavait. Arra a tábornokra ismert a hangokból, a kinek van egy Aureliája, a kinek ő szokott udvarolni.

Az imádott hölgy azt fogadta lovagjának, hogy ha megsebesül a csatában, oda siet hozzá őt ápolni.

Már pedig most bizonyos, hogy idejön, mikor a papája is meg van sebesülve. Ez szép találkozás lesz; a helyett, hogy «borulj a keblemre!» – «borulj a hátamra!»

Négy nap alatt a hat közül csak ketten maradtak a kórodában. A többit elvitte a megnevezhetlen seb. Gondoskodva lett róluk, hogy ne legyenek tréfa tárgyai, ha meggyógyulnak.