Part 9

Lehulltukban megfulladtak, a bűnükért meglakoltak s azóta mind mai napig, szólás-mondás divatozik:

– Holló úszik, liba kúszik.

Kacskaringós folyondárka.

_Kúszók_ között zsong a zsivaj, a réteken nagy a ricsaj. Heverész a _dinnye_-féle, henyél az _ugorka_-féle; _tök_ indája nyujtózkodik, szomszédjába kapaszkodik. Uraskodnék az _úri-tök_, settenkednék a _lopó-tök_; _dinnyécské_nek az indája, csavarkodik _ugorkára_.

Őszi napnak sárgás fénye, sugarának rezzenése, aranyesőt permeteztet kertek, szántók peremére.

Egymagában a _folyóka_, vékony szárú _folyondárka_, ül a réten hajladozvást, _kúszócskák_kal kacérkodvást.

– Gyenge vagyok, kis száracskám, nincs akire ráhajthatnám, – szól _folyóka_ szeméremmel s a sok _kúszó_, a henyélő, rá-rápislant vágyó szemmel.

– Kihez kússzak, kit szeressek, indájára kinek menjek? – kacsingat a kis _folyóka_, nézegetve jobbra-balra.

Közelében kerekarcú, sárgabélű, szürkés héjú, úrifajta kis _tököcske_, megszólal a _henyélőcske_:

– Szép kisasszony _folyondárka!_ – s szőrös karját, nagy indáját lányka felé nyujtogatja.

– _Tök-legényke_, mit óhajtasz? – kérdezi a kis _folyóka_.

– Indámra rácsavarodhatsz, a karomba csimpajkodhatsz; karcsúságod megvédem én, mindenkivel helyt állok én, – szól a _tök_ nagy bizakodva.

Fogná is már a lány kezét, ölelgetné a termetét. Ám irígy egy másik kis _tök_, csúcsos fejjel a _lopó-tök_.

– Volnék olyan legény mint ő, folyókához jobban illő, – mondja a _tök_ gőgösködve.

– Igazad van, – szól _ugorka_ s lekonyul a hosszú orra; – gyámság ha kell _folyóká_nak, nekünk szóljon és ne másnak.

_Görög-dinnye_ a szomszédban, _folyóká_hoz odacsusszan, indájával felé kúszik, szára felé nyujtózkodik.

– _Kis folyóka_ gyenge szárú, kisasszonyka gyenge lábú, ne hallgass a _tök_ szavára, ne hederíts indájára. Vaskos, durva a külseje, egész üres a belseje és ha nagy is az indája, tökkelütött a fajtája. Én vagyok az erősebbik, a szebbik, a fényesebbik; tükör se kell én mellettem, úgy ragyog a mindenségem.

Laposat néz kis _folyóka_ a _dinnyécske_ formájára és a _dinnye_ fényes arca, csupa csipke viganója, idres-fodros kimonója, tükörmódra csillogni kezd, napsugárban villogni kezd. _Folyondárka_ egyet gondol s kicsiny szára meg is indul; a járása ingó-bingó, szökellése kacskaringó.

_Tök_ megszólja a hálátlant, _ugorka_ az álhatatlant s mindahányan mind irígyek, haragjukban még renyhébbek. Vékony szárát a _folyóka_ van már kire támaszthassa; _dinnyécské_re hajtja fejét, kínálgatja édes kelyhét, kedvében nem leli helyét.

Egy-két nap még alig múlik s a _folyóka_ nyiladozik; vékony szárán a bimbócskák, kis bimbókból virágocskák. És a napnak aranyszála, hízelegve síklik rája, csókolgatja piciny száját s friss harmattal fürösztgeti a virágját.

Ám múlóban a boldogság s beköszönt a szomorúság. Kelet felől jött fel a nap, beborult az idő aznap s ím egyszerre egy nagy _holló_, fentről lecsap a károgó. Egyenesen a _dinnyé_nek, a fejének, két szemének. Ütögeti a csőrével, kapargatja a körmével s kiloccsanó édes levét nyalogatja a nyelvével.

Felhördül a szegény _dinnye_, feljajdul a hű hitveske. Ám a _holló_ lékelgeti és a _dinnye_ magvas belét, belsejének színes mézét nagyszaporán ízlelgeti. Mind kibuggyan a veleje, a _dinnyé_nek ízes leve s ahány _holló_ mind ott terem, mind vért szív a sok fertelem. _Görög-dinnye_ roskadozik, zöldes héja korhadozik; íze-méze kifolydogál, magvacskája széthulldogál.

Szegény árva kis _folyóka_, párja-vesztett kis kúszócska, _dinnyé_jére ráhanyatlik, siránkozik, ájuldozik. Nyujtja szárát mindhiába, nincs akire rátámassza; gyenge lábán meg nem állhat, egymagára nem maradhat.

– _Tököcské_hez fordulhatnék, indáján megnyugodhatnék, – gondolja a _folyondárka_ s amint néz az úr-fajtára, hát a szegény _úri-tök_nek, tövig le van feje vágva. Nemkülönben sok másé is, a sok zöld _ugorká_é is; ki levágva, ki elázva, ki a napban kiszáradva.

Erre kémlel, arra fordul, a sok henye meg se mozdul. Úgy kell neki, – mondogatják, bosszúból még meg is szólják. Kis _folyóka_ elmélázgat, virágszeme könnybe lábbad. Száradoz a gyenge szára, roskadoz a gyenge lába; levélkéi lehullanak, sziromkái szétszóródnak. Végigélte kis életét, kilehelte lenge lelkét.

Szántóföldnek a sarkában, áll egy _bambusz_ egymagában.

Szétnéz a sok renyhe _tök_ön, elvirágzott _dinnye_földön, végignézi saját magát, derekának sugárságát és azt mondja megfontoltan, bölcs szavait meggondoltan:

– Hogyha nekem szólott volna, de más sorsra jutott volna, kacskaringós _folyondárka_.

Ibolyácska és a Puszpáng.

Hosszúfejű, nagykucsmájú, ki az a bő putinájú? Senki más mint a _kórócska_, ökörfarkú virágocska.

Már javában tavaszodik és a réten, mezőségen, a sok kóró bolyhosodik. Emelgetik a fejüket, szellőztetik süvegüket s szóra szájuk így nyílik meg:

– Meleg szellő fujdogál már, egy-kettőre itt lesz a nyár; nincs itt többé maradásunk, hajlék után kell hogy lássunk.

Lent a réten _Ibolyácska_, feltekint a putinásra s kérdi tőle:

– Bő plundrádban, nagy kucsmádban hova készülsz, merre indulsz?

– Te vagy az, kis ibolyácska? – kérdezi az ökör-kóró. – Lám-lám, te is kinyíllottál, de szépen kivirítottál.

– Szépségemet még nem tudom, – feleli az ibolyácska, – de a meleg kicsábított, lehellete elkábított. Hová készülsz? Azt kérdeztem.

– Készülődünk fel a hegyre, biztonságos védett helyre, – feleli az ökör-kóró.

– Hát itt lent tán veszedelmes? – kérdezi az ibolyácska.

– Asszonynépség, gyerek-sereg lepi majd el a nagy rétet, – súgja neki a kórócska; – füvet tépnek, hancúroznak, be könnyen széttaposhatnak.

– Aztán merre szándékoztok?

– A patakon túl a hegyre.

– Elvinnétek magatokkal?

– Gyere velünk, ibolyácska.

– Puszpángocska, játszótársam, egymagára hogy hagyhassam?

– Pajtáskád is hozd magaddal.

Összeállnak vándorútra s elindulnak a nagy útra. Odaérnek a patakhoz, patakocska hűs partjához s két kis pajtás letelepszik, víz mellé leheveredik.

Int nekik a nagysüvegű, rájuk szól a bolyhos fejű:

– Kis virágok, mire vártok? Part mellett mit lustálkodtok? Álljatok fel, gázoljunk át, hegyi tanyánk vár odaát.

Ám a két kis hiú virág, csak üldögél a pataknál s nézi magát a tükörben, víz tükrében elbűvölten.

– Én lennék a kék ruhácskás? – kiált fel az ibolyácska.

– Én meg az a fehér fodros! Jaj be csinos, be takaros. – Odavannak mind a ketten, dehogy mennek ők el innen.

Száll egy lepke szálldogálva, rálebben a két virágra.

– Ó, be helyre két virágszál, – mond és mingyárt tovább is száll.

Be boldogok mind a ketten, dehogy mennek ők el innen. Ökörfarkú kis kórócska, áll a parton egyre várva; mosolyog a két virágon, mulatoz a hívságokon.

– Kisasszonykák siessetek, ruhátokon libbentsetek, – szólnak rá a virágokra, víz tükrére bámulókra.

– Dehogy megyünk fel a hegyre, mikor itt a patak tükre, – szól ibolya kényeskedvén, vízben magát nézegetvén.

– Mind a ketten szépek vagyunk, nem a hegyre valók vagyunk; nektek hegyen a helyetek, mint a boncé süvegetek, – szól a puszpáng gúnyolódva s lefitymálja kórócskákat.

A sok kórót bántja a szó, jó szándékát megócsárló:

– Józan szóra nem hallgattok, vesztetek lesz hiúságtok. Asszonynépség, gyereksereg, mind ellepi a nagy rétet; füvet tépnek, hancuroznak, egy-kettőre eltaposnak.

Azzal fogja putináját, jól felgyűri nadrágszárát s átgázol a patak vizén. A sok kóró mind utána, ki előtte, ki nyomába; hegyre vezet az ő útjuk, hegy tetején a tanyájuk.

Lent a réten két leányka, jön a patak hűs partjára. Szétnéznek és megpillantják, a két hiú virágocskát.

– Ibolyára, kék virágra bukkantam én, – szól az egyik.

– Egy puszpángra, szép tarkára akadtam én, – szól a másik.

Felvillan a két cifrácska, büszkén néznek a két lányra s illegetik ruháikat, billegetik szirmaikat. Ám a lányok lehajolnak, virág felé szagolgatnak s mind a kettőt megragadják, gyökerestül kiszaggatják.

Fent a hegyen ökör-kórók, örülnek a nyugalomnak; senki őket nem zavarja, se lábbal meg nem tapossa.

– Vajjon a két virágocska, puszpáng és az ibolyácska, patak partján vannak-e még? A tükrébe néznek-e még? – kérdik egymást, mosolyogva. – Nézzük meg az otthonjukat, meglelték-e nyugalmukat?

Öten-hatan le is mennek, vizsgálódnak, nézgelődnek és nem látnak egy lelket se, ibolyát se, puszpángot se. Amint nézik a folyócskát, vizének a csobbanását, két kis virág uszkál benne, hervadozva, senyvedezve.

– Ti volnátok, kis virágok? – kérdezik az ökör-kórók.

– Hej, be nagy a mi bánatunk, rosszra fordult a mi sorsunk, – könnyezget az ibolyácska, sirdogál a puszpángocska.

Megdöbbennek a kórócskák s szomorúan, szívdobogva, hallgatják a két kis virág szívszaggató mondókáját:

– Két kis lányka járt a réten, a patakba néztünk éppen s kirántottak a helyünkből, kiszakadtunk a fektünkből. Egy-két nap még becézgettek, szorongattak, szeretgettek, ám az arcunk fonnyadni kezd, szép szín ruhánk fakulni kezd. Harmadnapra megragadtak s kíméletlen durva kezek, a patakba beledobtak. Szavatokra nem hallgattunk, elsenyvedtünk, elsorvadtunk.

Patak vize csak folydogál, a két virág csak uszdogál; sodródnak a hullám hátán, lemerülvén majd felbukván s addig-addig hajszolódtak, míg a vízbe befulladtak.

A bús kórók bonc módjára, kiállnak a víz partjára; patak mellett imádkoznak, két halottat búcsúztatnak.

Csodatévő ócska ecset.

Egy szegény festőről szól ez a mese. Szegény volt, de a mesterségében ugyancsak kitett magáért. Egy _bonc_ nyitott be egy nap hozzá és azt mondta neki:

– Hallom, hogy mestere vagy a mesterségednek; azért jöttem, hogy lefestessem magam.

– Akár meg is kezdhetjük, – feleli a festő és egy-kettőre hozzá is lát a munkához. Mire alkonyodni kezdett, már el is készült a képpel és átadja a _bonc_nak.

– Akár csak a második énem, – örvendez a _bonc_ és amikor fizetni kellene érte, egyet vakar a feje búbján.

– Szegény vagyok, – mondja, – pénzzel nem tudlak megfizetni. De van ám egy ecsetem, azt odaadom neked.

– Mihez konyít az a te ecseted? – kérdi a festő tréfásan.

– Ahhoz, – feleli a _bonc_ nagy komolyan, – hogyha akármit is lepingálsz vele és hármat tapsolsz hozzá, való elevenre válik az a kép. Ha aztán megint hármat tapsolsz, megint csak kép lesz belőle. Jól vésd az eszedbe, amit elmondtam és jól vigyázz az ecsetre.

Azzal odanyul a gelebébe, előhúz egy ütött-kopott ecsetecskét és odaadja a festőnek. Nem nagyon főtt a festő feje a pénzért, hát elfogadta az ecsetet, de még meg is köszönte és odadugta a többi közé, egy bambusznak a nyilásába. Elköszönt aztán a _bonc_, bocsánatot kért az alkalmatlankodásért és ment a maga útjára, odébb egy-két házzal. A festő pedig, mintha nem is lenne meg az az ecsetje, továbbra is csak a magáéval festegetett. Nem igen adott a szónak hitelt, ha mindjárt _bonc_ ejtette is ki.

Történt egy nap, hogy a _dájmió_ egy embere állít be hozzá.

– Mi jót hoztál? – kérdi tőle a festő.

– Azt – feleli az ember, – hogy a _dájmió_ hivat a palotájába, sietős a dolga veled, beszélni szeretne veled.

Szedelőzködik a festő, veszi a festékjeit meg az ecsetjeit és mennek a palotába, a _dájmió_ színe elé.

– Mi a kívánságod, miért hivattál? – kérdezi a festő.

– Azért hivattalak, – mondja neki a _dájmió_, – hogy lefestessem veled a drágaságaimat. Annyi a sok szép holmim, hogy nem győzöm a nézésükkel, de meg időm sincs hozzá. Úgy gondoltam s azt szeretném, hogy lefestenéd a sok dolgot, mind ott legyen egy nagy képen. Mindennap megnézném őket, egyszerre mind valamennyit. Elvállalnád ezt a munkát?

– Szívesen, – feleli a festő, – akár mindjárt hozzá is látok.

Beszólítja a _dájmió_ a sok szolgáját és hozzák a szebbnél-szebb holmikat, arany-, ezüst-szobrocskákat, gyöngyös-köves bálványkákat, színes-lakkos ládácskákat, nehézselyem szövetfélét s Isten tudja, mi mindent még. Még a festő is alig győzi a nézéssel. Nem is nézi, hanem festi és amire leáldozóban a nap, elkészült a nagy munkával.

Tetszett a kép a _dájmiónak_, jól megnézi, megmustrálja és kérdezi a festőtől, hogy mi jár érte? Meghányja-veti a festő és azt feleli a _dájmiónak_:

– Sokat fáradoztam vele, jól meg is csináltam, száz arany lesz az ára.

Rém fösvény volt a _dájmió_ s nagyot ugrott a száz aranyra.

– Mennyit mondtál? – kérdi, mintha nem hallotta volna jól.

– Száz aranyat, – feleli újra a festő.

– Ne beszélj bolondokat, – kiáltja a _dájmió_. – Egy aranyat kaphatsz érte, egy garassal se többet.

Most a festő ugrott egy nagyot és erősen rászól a _dájmióra_, hogyha ilyen nagy képet akart, fizesse is meg érte a száz aranyat, egy fillérrel se fogad el kevesebbet.

Addig-addig, míg úgy összeszólalkoztak, hogy parázs veszekedés lett a vége. A legvége meg az, hogy lefogatta a _dájmió_ a festőt és börtönbe csukatta szegény fejét. Tehette, hisz nagy úr volt az Istenadta.

Ül a szegény festő a börtönben és úgy nekikeserítette a nagy igazságtalanság, hogy szinte belebetegedett a nagy haragjába. Sokat járatja az eszét a mesterségén és hogy, hogy nem, egyszerre csak eszébe jut a _bonc_ ecsetje.

– Hátha kipróbálnám? – gondolja magában; – hátha hasznát vehetném?

Kéreti a börtön urát, börtönnek az őrizőjét és azt mondja neki:

– Untat a sok semmittevés, félek, hogy még belé találok bolondulni. Egy ócska ecsetkém van odahaza, ütött-kopott, színehagyott, ha azt idehozatnád, munkához látnék vele és neked is festenék valamit.

Érte küld az őrtálló, kikeresik a bambusznádból és elhozzák neki. Egyet gondol aztán a festő és kettőt akar cselekedni. Elővesz egy hártya-lapot és ugyanazt festi meg még egyszer, amit a _dájmió_nak csinált volt. Csakhogy újabb formában a rajta levőket és még nagyobbaknak, mint amilyenek a valóságban voltak.

Alig várta a festő, hogy elkészüljön a képével. Megpróbálja, összecsapja a tenyerét egyszer, kétszer, háromszor és csudák csudája, előtte elevenedik meg a kép, előtte a sok drága holmi. Arany-, ezüst- kis szobrocskák, gyöngyös-köves bálványocskák, színes-lakkos kis ládácskák, nehéz selyem szövetfélék s Isten tudja, mi minden még.

Szaladnak az emberek a _dájmió_hoz, mondják neki a sok drága holmit; azt se tudják honnan s hogyan kerültek elő. Egyéb se kellett a kapzsi uraságnak. Szalad a hírhozókkal a fogházba, a festő áristomába; hát csak eláll a szeme-szája, úgy elbámészkodik a sok szép holmin. Mikor még az övénél is szebbek voltak, szebbek is, meg nagyobbak is.

– Honnan való ez a sok drágaság? – kérdi a festőtől.

– Otthonról hozattam ide őket, – mondja félvállról a festő, – hogy nagyobb legyen a kényelmem, meg az örömöm.

Egyet villan a _dájmió_ sóvár szeme és azt mondja a festőnek:

– Ha nekem adod a holmidat, kiszabadulsz a fogságodból.

Úgy tett a festő, mintha hallani se akarna róla.

– Cseréljünk akkor, – kezdi megint a _dájmió_, – az én holmim a tiéd legyen, ezeket meg add énnekem.

Megint csak úgy tett a festő, hogy gondolkozott rajta és nagynehezen, immel-ámmal, belenyugodott végül a cserébe.

– Csak azért, hogy kiszabadulhassak, – magyarázta a _dájmió_nak.

Az volt a vén fösvény legelső dolga, hogy a saját palotájába vitette a sok holmit, a magáét pedig a festő lakásába szállíttatta. A festőnek is megvolt a magához való esze és egy-kettőre azt tette, hogy holmistul, mindenestül elköltözködött és egy másik tartományban telepedett meg. Annyi kincse, kincset érő sok holmija volt, hogy gazdag emberszámba ment és bőven tellett neki mindenre.

Csak épp avval tartozott még a _dájmió_nak, hogy amint üldögél egy nap az otthonában, összecsapja a tenyerét egyszer, kétszer, háromszor és íme, a _dájmió_ palotájában, a másik tartományban, úgy eltünt egyszerre a sok holmi, mintha sose lett volna benne. Csak egy nagy kép maradt helyette, csak azon volt meg a sok holmi.

Úgy nekiesett a _dájmió_ a nagy bánatnak, hogy belebolondult szegény feje és a bolondok házában egyre csak azt a nagy képet nézte és rajta a sok holmit valóságnak vette.

Felejtető gyömbért evett.

Falubéli fogadóban, ott esett meg ez az eset. Kapzsik voltak a fogadósék, az ember is, az asszony is és csak a pénzért éltek-haltak. Mintha egyéb jó se lenne ezen a nagy világon.

Betéved egyszer hozzájuk egy utas, estefelé járt az idő és ott akart átéjszakázni a falubéli kis fogadóban. Gazdag ember lehetett a vendég, sok a holmija, még több a pénze, csak úgy csörgött a zacskójában. Sóvár szemmel nézték a fogadósék, hogy mi mindene van ennek az embernek.

– Asszony, – súgja oda a fogadós a feleségének – sok pénze lehet ám ennek a mi vendégünknek; megdézsmálhatnánk egy kissé. Mit gondolsz, hogyan férkőzzünk hozzá?

– Lopásra nem vetemedhetünk, – feleli az asszony, – istenellenes dolog lenne. Hacsak itt nem felejtené valahogy a pénzét.

– Nem olyan felejtős a gazdag ember, – mondja a fogadós, – inkább még többet talál hozzá.

Elgondolkozik az asszony, majd egyet bök a homlokára és így szól az urához:

– Hátha gyömbért etetnénk vele? Felejtető gyömbérételt.

– Gyömbért? Felejtető ételt? – bámul rá az ura.

– Azt hát, – bólint rá az asszony. – Ereje van a gyömbérnek s hogyha vele megetetnek, elfelejted minden dolgod, el a mát, el a holnapot. Pénzed ha van elfelejted, odahagyod ha elteszed, semmire sem emlékezel, mindenről megfeledkezel.

Örül a két egy lélek, hogy megtalálták a módját. Siet az asszony a konyhába és hozzálát a sütés-főzéshez. Rizsgombócot gyömbérrel főz, a tésztába gyömbért gyúr be s minden, amit összekotyvaszt, gyömbéresen kerül tálra.

Itt az estebéd ideje, terül a vendég előtt a kis asztalka. Hozzálát az utas és sorra kóstolgatja az ételeket.

– Gyömbérízű ez a gombóc, – gondolja magában az ember és a tésztába kóstol bele.

– Gyömbérszagú ez a tészta, – gondolja ismét és más étel után nyúl.

– Gyömbéres itt minden étel, – bosszankodik magában s gyanús szemmel méregeti hol az ételeket, hol a fogadósékat.

Addig-addig eszmélkedik, míg kezd a szitán átlátni és se szó, se beszéd, indul a szobájába, hogy pihenőre térjen.

Összesúgnak a fogadósék és várva-várják a másnap reggelt.

– Mit hoz vajjon a gyömbérke? Lesz-e zacskó pénzzel tele? – egyre csak ezt hányják-vetik.

Talpon vannak korán reggel s óvatosan, lábujjheggyel, odasompolyognak az utashoz, szállásbeli szobájához. Hallgatóznak, leskelődnek, nagy csend a vendég szobájában. Tolóajtót félretolnak, nagy loppal bepillantanak, hát nagy szentek ámuljatok, csudadolgot csudáljatok.

Nincs a házban egy lélek se, holmi-egymás pénzecske se, hűlt a helye az utasnak, nyoma sincs sok cókmókjának.

– Hát a gyömbér, amit evett? Ami mindent elfelejtet? – kérdi az ember az asszonytól.

– Hogy a pénzét mind elvitte s cókmókostul itt hagyni elfelejtette, azt is csak a felejtető gyömbér tette, – mondja nagy fontoskodva az asszony.

– Hát az étel, ital ára? Szállásért a tartozása? – szól az ember nagy morogva, fejebúbját vakargatva.

– A vendégünk gyömbért evett, fizetséget elfelejtett, – szól az asszony sopánkodván, orra hegyét lehorgasztván.

Bambuku-csagama.

Egy kis községben történt, annak is egy szent templomában. A templom sok lim-lomja között ott dímatlankodott egy nagy teafőző, ócska volt és már a rozsda is kikezdte. Teát meg jórég nem főztek benne.

Észreveszi egy nap a templom bonca és gondolja magában, hogy bíz ő használatba veszi azt az edényt. Leszedegeti a polcról, kiöblíti, vizet önt bele és ráteszi a tűzre, a szén parazsára. Ahogy kezd már a víz melegedni, egyszerre csak rémülettel látja a boncunk, hogy íme az a rozsdás teafőző, elülről egy fejecske, hátulról egy farkinca, mintha mozgolódnék egy kissé. Akár csak a borzé, olyanná lett a formája.

Visszahőköl a bonc az edénytől és kiáltoz a fiatalabb boncok után, hogy siessenek a segítségére. A teafőző eközben felszáll a tűzről és úgy repülget a levegőben, akár egy élő madár. Seprőt meg porolót ragadnak a kisboncok és addig hajszolják, hajkurásszák a repülő micsodát, míg lerántják valahogy a földre. Majd hogy össze nem törték szegénykét. Nagy óvatosan megfogják, nagy félénken megnézegetik, hát nincs egyéb belőle, csak a teafőző-edény. Belehelyezik egy ládába és azon gondolkozik a szent bonc, hogy valahogy szépszerével mi módon szabadulhatna meg tőle.

Egy rongyszedő téved épp be a templomba, esteli imádságát akarja elvégezni. Egyet gondol a mi boncunk, hogy eladja azt a teafőzőt, hátha megveszi az a szegény ember. Még egy kis aprópénzt is kaphat érte.

Előveszi a teafőzőt, odaviszi a rongyszedőhöz és odakínálja neki. Jó szíve volt a szegény embernek, megveszi a teafőzőt. A kezébe veszi, hazamegy vele a szomszéd községbe és amikor a lefekvésre kerül a sor, odateszi az ágyához, a párnája mellé.

Úgy éjfél körül, egyszerre csak arra riadoz a rongyszedő, mintha kapirgálna valami mellette. Körültekint a félhomályban, odanéz a teafőzőjére és szinte megborzog a rémülettől, amint megpillantja az edényét. Elülről egy fejecske, hátulról egy farkinca; két lábacska jobbfelül, két lábacska balfelül, mintha mozgolódnék egy kissé. Akár csak a borzé, olyanná lett a formája.

Egyet mozog a főzőcske, aztán odafordul a rongyszedőhöz és azt mondja neki:

– _Bambuku-csagama_ az én nevem, megismered majd a hírem, jól értek én sok mindenhez, hát még tánchoz, zenéléshez.

Odáig a rongyszedő a nagy csudálkozástól.

– Jóravaló embernek látlak, – mondja tovább a főzőcske. – Nagy hasznomat fogod még venni.

Egyszerre elmult az emberünk ijedelme, kezébe veszi a beszélő edényt és barátsággal meg-megcirógatja.

Híre terjed a községben, hogy itt a _Bambuku-csagama_, a csuda-teafőző, hogy olyan táncolást tud csapni, hogy még a csudánál is csudább. Egy fabódét deszkáztat össze és csődíti az embereket a rongyszedő, hogy nézzék meg a varázslását. Emberek emberek hátán, úgy bámulják nap-nap után és csak úgy dűl a sok ajándék, meg a sok arany-, ezüstpénz.

Gazdag emberré lett a szegény rongyszedő, bővében volt a mindennapijának.

Eszébe jut egy nap a templom és veszi a teafőzőjét, vesz egy csomó aranyat meg egyébféle ajándékot és viszi őket a templomba, ahol a csudadolgát kapta volt. Beállít a bonchoz és azt mondja neki:

– Visszahoztam az ócska teafőződet, te vedd ezután hasznát. Sok pénzt meg miegymást szereztem vele, íme, a tied meg a templomodé legyen a fele. _Bambuku-csagama_ a teafőződ neve, templomodban legyen ezután a helye.

Odáig volt a bonc a nagy ámélkodástól és közelében a templomának egy másik kis templomot építtetett, abba helyezte el a csuda-teafőzőt.

Nagy lett a híre-neve az új szentnek és csak úgy tódult a sok ember az új templomba, hogy áldásért meg földi boldogságért könyörögjenek hozzá. _Bambuku-csagama_ az új bálvány neve, jólétet fakasztó földi híressége.

Hacsibime, a fatálas.

Sok-sok éve, réges-régen, éldegéltek egy községben. Öreg volt az ember, asszony, szegényesen éltek nagyon. Kunyhójuknak ékessége, lánykájuk volt, _Hacsibime_. Szépségének párja nem volt, csupa jóság, bájosság volt.

Megjött egy nap, hogy az apjuk elhagyta e szép világot s úgy maradtak mint az ujjam, a szép lányka meg az anyja. Idő mult, míg megnyugodtak, de a szegény öreg asszony semminek se örült többé, még a lánya arcának sem.

– Árthat neki nagy szépsége, – mondogatta volt az anyja, – veszedelem környékezi, sok kísérés kerülgeti.

Ügyet se vet a lányára, szépséges kis orcájára, szorgalomra szoktatgatja, szót fogadni tanítgatja. Jó lelke volt lánykájának, örömére az anyjának.

Évek teltek, évek multak s eljött az a szomorú nap, hogy az asszony nagy beteg lett, szegény feje ágynak esett. Nagy betegen inti lányát, hogy maradjon jónak lelke, a rosszat meg elkerülje.

– Jaj mi lesz a leánykámmal, – sopánkodik szegény beteg, – nem lesz aki oltalmazza, tettét-vettét megvigyázza.

Odaszól a leányának, hogy egy fatál az udvaron, hozza be nagy hamarosan. Hozza a lány a fatálat, odanyujtja az anyjának s letérdel az ágya mellé, hogy megtudja óhajtását. Fogja anyja a fatálat, ráilleszti a lányára, feje selymes hajzatára. Nagy széle volt a fatálnak s amint reáborította, az arcát beárnyékolta, úgyhogy senkise láthatta, hogy mily szépség van alatta. Megnyugodott a nagy beteg és fogadtatta a lányával, hogy a tálat a fejéről le nem veszi, míg a világ. Lehanyatlott párnájára és a lelkét kilehelte.