Part 10

Egymagára maradt a lány, anyától, apától árván, nincsen többé gondozója, tanácsokkal ellátója. Élni szegény úgy éldegélt, hogy mezőre járt dolgozni, rózsát szedni, magot vetni s mikor este nagy fáradtan visszatért a kunyhójába, nyugodt szívvel gondolhatott anyja, apja tanácsára, fogadalma szent szavára. S mert a tálat le nem vette, elnevezték községszerte: _Hacsibime_, a fatálas.

Legények megkörnyékezték, kérő szóval arra kérték, vegye kissé le a tálját, hadd láthassák szép orcáját. De a lányka állhatatos, ügyet sem vet semmi szóra, kísértő rossz gondolatra. Szűkösen csak megéldegélt, munkás lány volt, sose henyélt, _Hacsibime_, a fatálas.

Épp a mezőn dolgozgatott, szorgalmasan munkálkodott, amikor egy földesgazda, a környék leggazdagabbja, meglátta a serénységét, nagy szorgalmát, ügyességét. Hozzálépett, köszöntötte, szíves szókkal megdícsérte s amint látta nagy jóságát, szíve-lelke tisztaságát, befogadta a házába, nem cseléd, de gyerekszámba. Beteg volt a földesasszony, ahoz kellett ápolónak s amint napok, hetek teltek, gondjai megkönnyebbedtek.

Történt egy nap, hogy a házhoz kedves vendég állított be. Nagy fia volt a gazdának, az jött volt meg idegenből. Látja a lányt anyja mellett s jót nevet a fatányérján, amikor megmondják neki, hogy fejéről le nem veszi. Mégis egyszer, hogy, hogy nem volt, alánézett a fatálnak s szeme-szája tátva maradt, megláttára a szép lánynak.

– Ő lesz az én feleségem, senki más e nagy világon, – mondja legott szüleinek s szóval, szívvel addig kéri, kérő szóval esdekeli, míg a célját el nem éri.

Ám a lányka szabadkozik, hogy őt tiltja fogadalma, anyjának tett igéretét, mindhalálig ő megállja. Nehéz szívvel huzakodik, bocsánatért rimánkodik.

Mikor megjött az éjszaka s nyugalomra hajtja fejét, álmában az anyját látja s arra inti a lányát, hogy szereti gazda fia, menjen hozzá feleségül. Boldog szívvel ébredezett s mert kedvére volt a legény, enged unszoló szavának s kezét-szívét odanyujtja.

Közeleg a lagzi napja, sürgés-forgás, készülődés s örömére a nagy napnak, arra kérik a leánykát, hogy a fatál fogadalma kerüljön le a fejéről. Ám a fatál a fejére, mintha oda lenne nőve és amint húzzák, ráncigálják, nagy fájdalom hasítja át.

– Maradjon csak inkább rajta, – szól a násznép megnyugodva és úgy indul el esküvőre _Hacsibime_, a fatálas.

Lakománál ül az új pár, hozzák a hármas nászitalt s mikor a lány a pohárkát, harmadszorra kiüríti, egyet roppan fején a tál s darabokban hull le róla. Ámultára mátkapárnak, a szülőknek és násznépnek, drágakő meg arany, ezüst hulldogál a törött tálból.

Soha annyi kincset együtt, nem láttak még a községben. Még nagyobb az ámulásuk, amint a lány fatál nélkül, ragyogón nagy szépségétül, irul-pirul virágmódra. Soha olyan bájos arcot, a világ még alig látott s mindenkihez kedves nyájas, _Hacsibime_, a fatálas.

Szellemirtó Sippejtaro.

Réges-régi időkben történt, ördögök és sárkányok idejében, mikor a szellemeknek országuk volt, boszorkányok köztünk jártak, deli vitéz viaskodott, szép leányzót szabadított; abban az időben élt még a mi leventénk.

Veszi egy nap a kardját meg a cókmókját és indul világgá, hogy szerencsét próbáljon és hogy segítsen a segítendőkön.

Jó ideig csak jár-kél, csak bujdosik, senki se akad útjába, semmi se kerül kardélre. Rengeteg egy erdőben téved el egy nap, csak úgy feketéllik a sűrűsége és meredezik a hegysége. Se kunyhó se kaliba, se ember se állat, még csak szellem sincs a közelében. Itt-ott egy kis gyalogösvény, az is megszakad előtte. Ráborul a félhomály és ahogy botorkál a sötétben, tüskés bozót meg cserje-csalit, csak úgy bukdácsolgat benne.

Nagyhirtelen egy falba ütődik és amint körültapogatja, körüljárogatja, hát látja, hogy egy félig rom-templom. Valahogy csak bevánszorog rajta és ütött-kopott oltára előtt, majd csak meglesz a menedéke.

– Jó lesz éjszakára, – gondolja magában és leteríti a subáját, hogy megpihen egyet. Üres tarisznyája, az lesz a párnája, kardja nagy ereje a megőrizője. Álomra hajtja a fejét és csakhamar el is szenderedik.

Éjfélre járhatott az idő, amikor egyszerre csak olyan rémítő egy üvöltés, olyan fene nagy sikongás támad, hogy felriad a legény az álmából.

– Tán csak álmodom – gondolja magában, de olyan borzalmas a rikoltozás meg sikongatás, hogy a hegység is visszahangzik tőle.

Felemelkedik a legény a fektéből, markába szorítja a kardját és nagy óvatosan kinéz a félhomályba. Szörnyű volt a látomása, épp hogy kővé nem dermedt tőle. Gonoszarcú macskacsapat kering egy térségen, veszett kedvvel ugrándoznak, sikongatnak, csattogtatják fogaikat, villogtatják szemeiket, hogy hegy-völgy rendül meg bele. Veszett módra forgolódnak és habzó szájjal üvöltgetik:

– _Sippejtaro_ meg ne tudja, _Sippejtaro_ meg ne sejtse.

Épp a tele hold világította meg őket, szinte beleborzadt a levente. De amint elmúlt az éjfél, egyszerre csak eltűnik a sok macskakísértet és halál csendessége borul a környékre. Lefekszik aztán a levente és fel se ébredt reggelig, kivilágos-virradtig.

Talpra ugrasztja a nagy világosság és siet kifelé a templomból, hogy otthagyja ezt a boszorkánytanyát és megtudjon róla egyet-mást. Előtte egy kis ösvény, a minap este sötétjében dehogy is vehette észre. Elindul rajta és bezzeg nagy az ő öröme, hogy nem a hegynek vezet a nyoma, hanem le a hegyről egy nagy síkra.

Egy-két kalibát pillant meg a távolban. Azontúl meg egy kis falut. Csak úgy kergeti a buzgósága meg az éhsége és már a határán van a falunak, amint asszonyok, emberek sírása, síró-rívó jajveszékelése hangzik át hozzá. Legott elfelejti az éhségét és siet az egyik kunyhóhoz, hogy merre a veszedelem és hogy kell-e segítség hozzá.

Odamegy az asszonynéphez és bármit is kérdez tőlük, egyre csak a fejüket rázzák és búsan-keservesen csak azt hajtogatják, hogy hiábavaló minden, nincs ő rajtuk segítség.

– Esztendőnként, – mondják végre nagynehezen, – megjön a hegy ördöge és egy áldozatot viszen el tőlünk; egy-egy leányzót minden évben. Ma jár le megint az egy esztendő és legszebb lányát a falunknak, szerelmetes magzatunkat, egyetlenegy virágunkat, azt kell hozzá vinnünk. Ez a mi nagy keserűségünk, szívettépő mély bánatunk.

Egyik ámulatból a másikba esik a vitéz és kérdi tőlük, hogy merre viszik azokat a szegény ártatlanokat.

– Ahogy leszáll a nap, – felelik neki, – egy ládába helyezzük a lánykát, egy szegényes gyaloghintóba és felvisszük a hegyre, abba a félig rom-templomba és ott hagyjuk szegénykét. Reggelre aztán úgy eltűnik onnan, hogy mégcsak a hírét se halljuk többé. Igy voltunk vele minden esztendőben, így leszünk vele most is, a mai szomorú napunkon.

Feltette magában a vitéz, hogy egy élete egy halála, szembeszáll ő az ellenséggel. Arról a templomról a minapi éjszakája jutott az eszébe és kérdi a falubéliektől, hogy hallották-e _Sippejtaro_ hírét és ki-miféle lenne.

– Hogyne hallottuk volna, – felelik. – Bátor eb a _Sippejtaro_, akárcsak egy levente. A _dájmió_ egy embere lakik itt a közelünkben, annak a kutyája az a jó _Sippejtaro_. Csak a gonosz embert bántja az, a jót pedig megvédelmezi; de bikányi is ám az ereje, hát még a bátorsága.

Nem kérdezget többet a levente, hanem siet a faluba és beállít a kutya gazdájához.

– Add kölcsön a kutyádat, – mondja neki, – reggelre visszahozom, jótett lesz érte a jutalmad.

Nem szívesen adta az ember, de mégis csak odaadta. Nagy volt a vitéznek az öröme, hogy elindulhatott avval a kutyával. Legelsőbb a lány szüleihez tért be és meghagyta nekik, hogy ne csináljanak semmit, hanem őrízzék a lányukat és mégcsak ki se engedjék a házból.

– Hát a ládával mi lesz? – kérdezik tőle.

Abba meg _Sippejtaro_t ültette be, aztán betakarta és egy pár falubéli legénnyel viteti fel a hegyre, be a félig rom-templomba, az oltár közelébe. Még jóformán le se tették a ládát a legények és úgy inalnak vissza a templomból, mintha ördögök kergetnék őket. Úgy remegtek attól a félelmetes hegyi kísértettől. Csak a levente maradt ott a kutyával és várta a várandókat. Éjfélig várakoztatták a türelmét.

A teli hold volt ismét az égen és amint ráderengett a templomra meg a környékére, egyszerre csak ott a macskacsapat megint, akár az éjféli kísértetek. Középütt egy félelmetes nagy fekete kandúr, szeme szikrákat szór, szája tajtékot túr és olyat bődül a hangja, akár a mennydörgés csattanása. Megsejtette a levente, hogy ez a kandúr a hegy ördöge, a sok macska meg a fajzatja.

Amint meglátta a szörnyeteg a ládát és áldozatát gondolta benne, örömében egyet ugrik, körülvíjogja, körülugrándozza, nagy fogait csattogtatja, tűzszemeit lobogtatja és úgy ráveti magát a ládára, reménybeli prédájára, hogy darabokra töredez a deszkája. Emberére talált ezúttal.

Nekiugrik _Sippejtaro_ és vasfogával, vaskarmával úgy beleragad a kandúrba, hogy belekábul az ördög fajzatja és csak úgy ordíttatja a félelme meg a fájdalma. Előugrik a jó vitéz is és karjának egy csapásával, kardjának egy vágásával olyat nyisszant a kandúron, hogy porba hull a feje. Elhül a sok gonosz macska és torkukba akad a hangjuk. Ijedtükben ott ragadnak és nézik urukat a nagy kandúrt, hol a testét, hol a levágott fejét.

Mind egy szálig ott pusztultak. _Sippejtaro_ megragadja, a vitéz meg levagdossa. Halálos csend a templom körül, vége lett a kísértésnek.

Visszatérnek aztán a faluba, be a lányék kunyhójába, szabaddá lett már az útja. Aztán újra elindulnak és apraja-nagyja a falunak, mind kísérik _Sippejtaro_t, úgy viszik a gazdájához.

A vitéz meg fogja a kardját, szedi-veszi a cókmókját és indul ismét nagyvilággá, hogy szerencsét próbáljon és segítsen a segítendőkön.

A felemás szarvas.

Nagy vadaskertje volt az egyszeri templomnak, szarvasok ütöttek benne tanyát, istennek szép szarvaskái. Legerősebb a _Nagyszarvú_ volt közöttük, mert az ő agancsai voltak a legvastagabbak és az ereje is ahoz képest. Csak az esze, az jóval kurtább volt a többiénél.

Sétára indul egy nap a _Nagyszarvú_, utána a pajtásai a többi szarvas, hogy mulassanak vagy egyet a szép nagy erdőben. Csupa jávorfa volt a hegyeken és veresedőben voltak már a levelei, ősz felé járt az idő. Gyönyörködtek a szép veres színben és leheveredtek a nagy fűbe, hogy pihenőt tartsanak és falatozzanak miegymást. Rizsbort is hoztak magukkal, megmelegítették és iddogálni kezdtek belőle. Ki módjával, ki azon felül. Italos volt egy kissé a _Nagyszarvú_ és egy-két pohár nem a világ, ugyancsak újrázgatta őket. Addig-addig, míg hamarosan beleszokott és úgy megeredt a kedve, hogy ami világ, mind az övé lett.

– Hej cimborák, – kurjantja el magát a _Nagyszarvú_, – az ég alja pirosodik, tenger színe bíborodik, jávorfácska levelecske, egyre jobban veresedik. Akárcsak a mennyországban, ott se lennék boldogabban. Boncasszonyok táncát látom, ha látom hát én is járom.

Azzal talpraugrik a _Nagyszarvú_ és illegeti magát a tánchoz.

– Hát csak járjad, – biztatja az egyik pajtása, – mi majd nótázunk hozzá.

Táncra perdül a _Nagyszarvú_ s énekel is hozzávalót; veszett kedve kerekedik s jókedvében így nótázik:

– Szarvasok a hegyek alatt, veres jávorfácskák alatt, rizsbort isznak iddogálnak, jávormódra pirosodnak. Perdülj egyet két-két lábam, szarvaim már el se bírom. Ha szarvam nem lenne nekem, még jobb kedvem lenne nekem. Csuhaj szarvam, fuss el tőlem!

Úgy belemelegedett a _Nagyszarvú_ és úgy a fejébe szállt az itóka, hogy lassan-lassan beleszédült és lehanyatlott a földre. Félrészegen, féljózanon, félig ébren, félig alva, egyre csak azt kurjogtatja:

– Ha szarvam nem lenne nekem, még jobb kedvem lenne nekem. Csuhaj szarvam, fuss el tőlem!

Becsukódtak aztán a szemei és úgy elaludt az erdőben, hogy se jávorfa, se két szarva, mintha sose látta volna. Nézik a pajtásai a _Nagyszarvú_t, a holt részeget és ugyancsak nevetgélnek rajta.

– Terhére van a két szép szarva, – szólal meg az egyik, – szabadulni szeretne tőle. Pedig azért szarvas, hogy szarva legyen. El is kéne tőle venni, ha annyira únja és útjába is van neki.

Irígyelte a sok szarvas a Nagyszarvú szép agancsait és rossz néven vették a beszédjét. Mind azt mondta, hogy ne legyen hát, ha nem kell neki.

– Mit mondunk majd, ha felébred? – kérdi az egyik szarvas.

– Azt mondjuk, hogy Isten büntetése. Amilyen egyűgyű, akár el is hiszi.

– Akkor hát lássunk hozzá, – hagyják helybe a többiek. Odarohannak az alvóhoz, letörik a szarvait és viszik magukkal a tanyájukra, a templom védelme alá.

Szarvatlan lett a _Nagyszarvú_ és olyan mély volt az alvása, hogy még a szarvaira sem ébredt fel.

Estére fordult az idő és szél kerekedett a hegyek közt. Felébred a szarvatlan a nagy hidegre, nagynehezen feltápászkodik, egyet-kettőt ásít és azt se tudja, hogy hol és mint van. Megdörzsöli a szemeit, szétnéz és lassan-lassan eszébe jut a jávorerdő is, a sok rizsbor is, meg a mulatozása is.

– Hova lettek a pajtásaim? – csudálkozik szemmeresztve. – Bíz azok kereket oldtak, – gondolja magában és neki kászolódik, hogy indul ő is hazafelé, mert jó későre járt már az idő.

– Ni, mily könnyű lett a fejem, – esik nagy gondolkozóba és amint hozzákap a fejéhez, hát nagy Isten, hült helye a két szarvának, ágas-bogas agancsának.

– Tyű, a teremtését neki, az áldóját jávorfáját. Nagyon sokat táncolhattam, táncközben ejthettem le, – szól a szarvas megszeppenve.

Nekiindul, hogy megkeresse, de hiába keresi, hiába szaglássza, oda a szép agancsocska. Siet haza a tanyájára és szívszorongva kérdezgeti emettől is amattól is:

– Nem láttátok szarvaimat? Nem tudjátok, hol hagytam el?

Mégcsak nem is felelnek neki a pajtásai. Odaszalad az egyikhez, aztán oda egy másikhoz és kérő szóval rimánkodik:

– Te is ott voltál az erdőben, úgy-e pajtás?

– Ott én, – feleli neki az egyik.

– Nem láttad a szarvaimat?

– Láttam bíz én.

– Miért nem mondod, hogyha tudod? Több órája, hogy keresem, tűvé tettem az egész erdőt s nincs rá mód, hogy megtaláljam. Mondd ha tudod, merre vannak?

– Azt ugyan már meg nem kapod, – mondják neki úgy foghegyről. – Táncoltál meg énekeltél és duhajkodva azt mondtad, hogy terhedre van a két szarvad és ha meg nem lenne neked, még jobb kedved lenne neked. Megharagudott rád az istenkénk, elvette a szarvaidat és így szólt hozzánk szarvasokhoz:

– _Nagyszarvú_ nem szarvas többé, szarvai sincsenek többé; ló lett most már ő belőle, menjen el a lovak közé.

– Most hát mehetsz a lovak közé, ott a helyed ezentúl, – mondják neki a volt cimborái.

Aj, megijedt a szegény szarvas. Eltünődött aztán egy darabig és hitelt adott a szarvasok szavainak.

– Lóvá tették szegény fejem, – sóhajt egy nagyot, – lovak közt kell helyt keresnem.

Megnyugodott szomorú sorsában és indul a templom mellől a szérűre, a többi lovak közé. Odaér egy kis idő mulva és így szól hozzájuk:

– Cimborátok lettem, fogadjatok magatok közé.

Furcsállották a lovak a formáját, mert lónak egy kissé alacsonyka volt, szamárnak a fülei voltak aprók, kutyának meg ostobácska volt az arca. Csudálkozva néz rá a sok ló és megszólal az egyik, a legnagyobbik:

– Mifajta vagy voltaképpen?

Restelkedik a szarvas és lófajtának vallja magát.

– Kicsiny vagy te lónak, pajtás, – felelik neki.

– Talán akkor szarvas vagyok, – mondja rá a szarvatlan.

– Hol vannak a szarvaid, ha az vagy? – kérdik tőle megütődve.

– Szarvas voltam, most szarvatlan, – feleli nagy komoly hangon.

– Bolondokat beszél össze, – mondogatják egymásnak és nézik jobbról, nézik balról, hol elülről, hol hátulról.

– Mégis csak szarvas lehetett valamikor, – súgják oda egymásnak – és odavesztek valahogy a szarvai. Most meg ló szeretne lenni. Eh, fogadjuk magunk közé, ha nem másért, hát tréfáért.

– Jó lesz bíz a, – mondogatja a sok csida.

Megszólal a legidősebb, valamennyi okosabbja:

– Ha mindenképpen azt akarod, nem bánjuk ha itt is maradsz. Csakhogy ni-ni, hol a sörényed, pajtás?

– Sörény? Azt se tudom, mi fán terem, – csudálkozik a volt szarvas.

– Hosszú szőr a nyakad mentén, az a sörény, – magyarázza neki lópajtása.

– Bizony nekem nincs sörényem, – mondja a szarvas.

– Hogyha nincsen, majd adunk mink.

– Jó lesz bíz a, – szól a szarvas s nyujtja is már a tarkóját.

Kapják magukat a lovak, szőrszálakat húzgálnak ki a farkukból és átültetik a szarvasra. Bőg a szarvas nagy kínjában, de türelemre intik és no még egy szál, no még egyet és kész a szarvas szép sörénye.

– Lóvá tettünk, – mondják neki s úgy nevetnek, nevettükben nyerítenek: _nyi-hi-hin, nyi-hi-hin_.

– Nyeríts te is ha már ló vagy, ne pedig bőgj, – biztatják a cimborái.

– _Hi-hi-hin, hi-hi-hin_, – próbálja a szarvas a nyerítést.

– Nem úgy pajtás, – mondják neki, – _nyi-hi-hin, nyi-hi-hin_.

Újra megpróbálja a szarvas és nyeríti, hogy: _pi-pi-hin, pi-pi-hin_.

Megint nem jól csináltad te ostoba, nem fog az eszed néked, – korholja a sok ló.

– Hát nagy terhet tudsz cipelni, nagy utakat meg tudsz tenni? – faggatják az új pajtások.

– Megpróbálom, hátha tudom, – feleli a szarvas.

Rátesznek vagy öt-tíz zsákot, lóheréset meg szénásat és biztatják, hogy gyí te fakó.

Ám hiába biztatgatják, nem szokta meg ezt a munkát, nem bírta a teli zsákot. Alighogy egy-kettőt lépett s már kiáltoz: jaj be nehéz. Megroggyantak a térdei s egy-kettőre összeesett.

– Ó, mihaszna lusta állat, – kiáltja a sok ló, – nem vagy te miközénk való. Botot fognak jó vastagot és úgy helybehagyják a szegény szarvast, hogy hol nyerített, hol meg bőgött. Úgy eliramodott tőlük, mintha sose látta volna őket.

– _Nyi-hi-hin, nyi-hi-hin_, – nyerít a sok ló és jót nevetnek a szarvason, ezen a nagy felemáson.

Szegény szarvas fut eközben, templom felé húzza szíve. Oda szeretne visszajutni, a templom szép vadasába. Szarvas bíz ő, gondolja magában, hogy juthatna a szarvához? Könyörög majd istenének, hátha megsegíti.

Odaér a templom elé, meghajlik az oltár előtt s tiszta szívből imádkozik.

– Ó, istenkém teremtőcském, add vissza a két szarvamat, ágas-bogas agancsomat, bocsásd meg a nagy bűnömet, a minapi beszédemet.

Arrafelé jártak épp a pajtásai, a minap esti szarvasok és megsajnálták a _Nagyszarvút_.

– Adjuk vissza a szarvait, – mondogatják egymásnak, – megbánta amit tett s fohászkodik istenéhez.

Azzal elmennek a szarvakért, elhozzák a templom elé és leteszik a szarvas mellé.

– Meghallgattál jó Istenkém, – kiált fel nagy örömében és ott mellette két nagy szarva, ágas-bogas agancsosa. Fogja és felrakja magára.

Úgy oda volt az örömtől meg a boldogságtól, hogy a sörényét is magán felejtette és a szarvat, a két szarvat, jobbfelőlit baloldalra, balfelőlit jobboldalra, visszájára tette vissza.

Igy járt-kelt a templom körül, Isten-ember csudájára és mosolygott aki látta, nevetett a sok pajtása. Lónak szarvas, szarvasnak ló, a világ csúfjára való.

Férjemuram a vásáron.

Mélyen alszik férjemuram, jóllakottan, nyugalomban. Felesége még mélyebben, éjszakai csendességben.

Egyszerre csak felriad az ember, a felesége szava zavarta fel. Pedig csak álmában duruzsolgatott az asszony, mintha szóbeszédje lenne valakivel.

– Ébredj asszony, – kiált rá az ura – mi lelt, hogy még éjszaka sincs pihenője a nyelvednek?

Édesded álmából hökkent fel a némber és tétován hallgat az ura szavára.

– Mi lelt? – kérdi még egyszer az ura – hogy még álmodban is lefetyelgetsz? Mit álmodtál, hogy álmomban engem is felriasztottál?

Kelletlen az asszony szava, kedvetlen a szó szólása.

– Furcsa álom az én álmom, – mondja végül – kár a szót rávesztegetni.

– De csak mondd el, – szól az ura s addig nincsen neki nyugta, addig-addig zsémbelődik, erősködik, zsörtölődik, míg az asszony vállvonással elő nem áll az álmával:

– A helységben sétálgattam, boltból-boltba kukkantgattam s amint tél-túl járok-kelek, jobbra-balra tekintgetek, hát egy boltnak az ajtaján, ez az írás áll a fáján:

– Férfi ember, férjnek való, benn a boltban található; olcsóbb, drágább, mindenféle, szépnövésű, hitványféle.

Elcsodálkozik az ember, hogy lám-lám, még a férfiak is vásárra kerülnek immár.

– Beléptél a boltba úgy-e? – kérdezi az ura tőle.

– Be is léptem, szét is néztem, jaj de furát láttam ott benn, – szól az asszony vidám hangon. – Szép szál férjek egysorjába, eladásra kimustrálva; ezer _szen_ darabja ára.

– Volt-e olyan derék mint én? – kérdi férjemuram hetykén.

– Mind különb volt náladnál is, daliább is, szálasabb is, – szól az asszony fitymás hangon.

Egyet hümmög férjemuram.

– Hát a többi milyen is volt? – kérdi csak úgy az emberünk.

– Több jóképű egysorjába, a javából kimustrálva; ötszáz _szen_ darabja ára, – feleli az asszony fennen.

– Olyan tán csak én is volnék, – szól az ura sértődöttként.

– Különb az még náladnál is, csinosabb is, szálasabb is, – szól az asszony gúnyos hangon.

Mélyet hümmög férjemuram.

– Milyen vajjon az olcsóbbja? – kérdi halkan férjeura.

– Sok volt még ott egysorjába, közepese kimustrálva; száz _szen_ egy darabja ára, – szól az asszony nyugodt hangon.

– De már ennél különb volnék, úgy-e asszony? – szól az ura fojtott hangon.

– Különb az bíz náladnál is, helyesebb is, szálasabb is, – szól az asszony mosolygósan.

Nagyot hümmög férjemuram.

– Még olcsóbbat is láttál tán? – kérdi ura, alig szólván.

Hamisat néz az asszonyka, felelete gúnyosocska:

– Magadfajta egy rakáson, tizesével a vásáron; egy vevőnek tíz is járja, tíz garas _(szen)_ a tíznek ára.

Szót se szól a jámbor gazda, úgy tesz, mintha már aludna.

A varázstükör.

Egyetlen egy lánya volt az egyszeri apának és anyának. Útra készülődik egy nap az ember és mielőtt elindult volna, így szólt a feleségéhez:

– Rövidesen visszatérek, de addig is vigyázz a házra meg a lánykánkra. Finom a lelke, csínján bánj vele.

– Ne aggódj, – feleli a felesége, – rendben találsz majd mindent.

Gyermek volt még a lányka és búcsúzáskor arra kérte az apját, hogy egy bábut hozzon neki az útról. Megcirógatja az ember a lányát, elbúcsúzik a családjától és útrakel.

Telik-múlik az idő és egy szép nap, amint kinéz a lányka a kapun, nagy lelkendezve szalad vissza az anyjához, hogy jön az édes apja. Kiszaladnak a házból és meglátják a közeledő embert. A lányka odaszalad az apjához, az asszony meg sírni kezd nagy örömében.

– Rendben van minden? Nem történt semmi bajotok? – kérdezi az apa.

– Mindketten jól vagyunk, – feleli az asszony.

– Hoztál bábut apám? – kérdi vidáman a lányka.

– Itt a bábud, – mondja az apa és odaadja a játékot a lányának.

– Neked is hoztam valamit; találd ki, – szól a feleségének.

– Övet hoztál? – kezdi találgatni.

– Nem azt, – mondja az ember.

– Talán cipőt?

– Azt sem, – mondja az ura, – sokkal különb annál az ajándékom.

Azzal elővesz egy tükröt és odaadja a feleségének. Sose látott még az asszony tükröt és azt se tudta, hogy mit kezdjen el vele.

– Mit csináljak ezzel a tükörrel? – kérdi az asszony.

Mosolyog az ura és azt mondja neki:

– Ha belenézel, meglátod magadat benne. Asszonynak kell, hogy legyen egy tükre, mert a lelkét is ott látja meg benne.

– Vigyázok majd rá, akár a lelkemre, – mondja az asszony és elteszi egy ládikójába.

Jócska idő telt el azóta, már tizenhat esztendős lett a lányka. Betegség szállta meg egy nap az asszonyt és hiába a sok orvos, hiába a sok imádkozás, csak nem fordul a baja jóra. Az ágyához hívatja egy nap a lányát és azt mondja neki:

– Sokat bajlódtok velem, sok gondot okozok nektek. Mielőtt meghalnék, egy ajándékot szeretnék neked adni. Ott van a ládikómban, hozzad csak elő.

Hiába szabadkozik a lánya, hogy így felépül a bajából, úgy jóra fordul majd minden, elő kellett venni a ládikót és odanyujtotta az anyjának. Kinyitotta az asszony, elővette belőle a tükröt és így szólt a lányához:

– Még jóformán gyerek voltál, mikor ezt a tükröt kaptam az apádtól. Ha majd meghaltam és ha látni akarsz, nézz bele ebbe a tükörbe és mindig megtalálsz benne. Aztán átadta a tükröt a lányának és csendesen elhúnyt.

Nagyon megsiratták a szegény jó asszonyt, eltemették és azóta búbánatban, szomorúságban töltötték idejüket.

Gyorsan repült eközben az idő, de sehogy se tudott a lányka megvigasztalódni. Eszébe jutott egy nap a tükör, előveszi és amint belenéz, azt hiszi, hogy az anyját látja benne.

– Anyám, édes anyám, – kiáltja el magát és egyre csak a tükörbe néz, mintha az anyjának látná benne a lelkét.