Part 2

– Nem nekünk jó, csak teneked, – felelik a fürge legyek.

– Hadd hallom hát, mi az a jó? – kérdezi a legyet irtó.

– Nagy most a te becsületed, míg a legyet, szegény legyet magadtól elhessegeted; közelg ám az őszi szellő s ha beáll a hűvös idő, ki törődik akkor veled, egy-kettőre kikopik az emberséged.

Igy szólnak a ravasz legyek, sóhajtgatva egyet-egyet.

– Minek az az őszi szellő? Honnan bukkan szele elő? – kérdezgeti rémült arccal a megszeppent kis legyező.

– Nyáridőben búvócskázik, hegyek között furulyázik; de ha megjön, az áldóját, te fizeted meg az árát.

– Ó, legyecskék, kis pajtások, – síránkozik a legyező, – adjatok hát jó tanácsot, hogy a szellőt meg ne lássam, hogy a szellő meg ne lásson.

– Jól ismerjük mi ő kelmét, – hitegetik _Legyezőcskét_, – egy-két szót ha szólunk neki, még a házad tájékát is, már messziről elkerüli. Te is kímélj ám bennünket, ne zavard az életünket; ne csapj ránk a karocskáddal, ne hessegess hártyácskáddal.

– Szent a béke, – örvendez a legyezőcske. – Hisz én rátok nem haragszom, nincsen is rá semmi okom; kötelesség, amit tettem, egész nap hát legyezgettem. Hej, nem egyszer, de megbántam, álmotok hogy megzavartam; nem szándékos akarásból, hanem pusztán rossz szokásból.

Igy hízeleg a legyeknek, a legyek meg összenéznek, és markukba egy jót nevetnek. Nagy az öröm a legyeknél, még nagyobb a legyezőnél; szentül hiszik és nagy büszkén, hogy túljártak egymás eszén.

Egymással oszt kezet fogtak, szíves szókkal búcsúzkodtak és a legyek, bizakodva a békében, a kicsikart ígéretben, kapzsi módon, falánk módon, ételt-italt megszállottak. Mert azóta a legyező, hogy ne bántsa őszi szellő, többé legyet nem legyezett, hanem gyengén és csak ritkán, egyet-egyet legyingetett. Volt is nekik jóllakásig, eszem-iszom pukkadásig; aki él, azt megbosszantják, legyezőt is megcsiklandják.

Múlik a nyár, hűvösödik, őszi szellő közeledik. _Legyezőcske_ gyengül-satnyul, kerek feje le-lekonyul; hártyabőre repedezik, bambuszcsontja töredezik. Hát amint még nagy nyargalvást, jön a szellő hűsrohanvást. _Legyezőcske_ gémberedik, keze-lába merevedik; lim-lom közé a kamrába, odadobja a gazdája.

Egy nap, amint gondolkozik, sóhajtozva búslakodik, eszébe jut a _Legyecske_ hamis hazug ígérete; az rontotta meg az éltét, be nem váltva ígéretét.

– Jaj, ha egyszer megfoghatnám, kezem közé kaparintnám; kitekerném én a nyakát, összetörném a derekát.

A vackából kivánszorog s egyet-kettőt amint csoszog, im, előtte a _Legyecske_, éppen szembe került vele.

– Ó, te álnok, rút _Legyecske_, – fortyan fel a legyezőcske, – hamisság volt minden tetted, hazug szó az ígéreted. Kezem között az életed, kitaposom a béledet.

Szegény kis légy, de megrémül, lába inog, feje szédül, gyenge szava elhalóban, potroha megroppanóban.

– Ime, láthadd, mivé lettem, fogytán már a lélegzetem, – sír, köhécsel a legyecske.

_Legyező_ néz _Legyecskére_, irgalom száll a szívére. Szárnyacskája szétrongyolva, horpaszkája behorpadva; keze-lába töredező, tekintete révedező.

– Mi baj érte szegény fejed? – kérdi tőle _Legyezőcske_.

– Őszi szellő kergetett meg, a fuvalma tépázott meg, – sóhajtozza a haló légy.

– Ugy tudom, hogy jól ismered, egyszer azt is megígérted, hogy engem majd hogy kímél meg, – szól a pórul járt legyező.

– Nem volt igaz, amit mondtam, féltem tőled, hát hazudtam, – szól a kis légy bűnbánóan.

– Milyen csúfság, mily nagy gazság, – kiált fel a legyezőcske, – s amint a légy elé toppan, a lábával, amint dobban, holttá váltan veszi észre, hogy mily fogytán, hogy mily rogytán mindkettejök egészsége.

Hirtelen megtántorodik, teste-lelke roskadozik. Még egyszer kinyitja szemét, karjával még egyet legyint s összeroppan erőtelen, összeroggyan élettelen.

A legyecskét agyonnyomta, lelkök kiszállt azon nyomba.

A majom és a rák.

A mesebeli időkben éltek, a majom is, meg a rák is. Egyszer egy tó mellett akadtak egymással össze. Ránéz a ravasz majom a rákra és nagykomolyan azt mondja neki:

– Hátha versenyt futnánk egymással?

Együgyű volt a rák, de jólelkű és dehogy akarta, hogy rontson a majom jókedvén. Megkezdik a versengést és amint javában inalgatnak, az egyik előre, a másik meg hátrafelé, a majom egy datolyamagot talál, a rák meg egy gombát. Nem nagy idő mulva megint összetalálkoznak és mutogatják egymásnak, hogy mire bukkantak az úton.

Szerette ugyan a majom a datolyát, de a magva, biz az nem igen volt ínyére való. A gomba, az már ízletesebb falat lett volna. Ránéz a majom a rákra és azt mondja neki:

– Cseréljünk egymással rák, pajtás; tiéd legyen a datolya magja, az enyém meg a gomba.

A rák koma azonban nem akar kötélnek állani.

– Nézd csak, – kezdi a majom a magyarázást, – ha megeszed ezt a gombát, semmi se marad belőle, úgy-e?

– Az már igaz, – feleli rá a rák.

– A datolya magját, – folytatja a majom, – nem eheted ugyan meg, de ha elülteted, fa lesz belőle és datolya terem rajta, nem egy, de sok száz.

Ezt már megértette a rák és legott ráállt a cserére. Megkapja a majom a gombát, egy-kettőre felfalatozza és lohol is már elfelé, hogy gyanut ne fogjon a cimborája. A rák meg fogja a magot, viszi magával hazafelé és elülteti a földbe.

– Jól vigyázz, – mondja a magnak, – ha ki nem kelsz nagy hamarosan, ollómmal váglak ketté.

Legott kicsírázott a mag, egy hajtásocska bújt elő a földből.

– Jól vigyázz, – mondja a rák az ágacskának, – ha hamarosan meg nem nősz, ollómmal váglak ketté.

Egy-kettőre nagy fává nőtt az ágacska.

– Jól vigyázz, – mondja a fának, – ha sebtibe ki nem virágzol, ollómmal váglak ketté.

Ugy kivirágzott a datolyafa, hogy egyebet se lehetett látni rajta.

– Jól vigyázz, – mondja a sok virágnak, – ha gyümölcsöt nem hoztok, ollómmal váglak ketté.

Ugy tele lett a fa a sok szép gyümölccsel, hogy szinte roskadozott alattok.

Néz a rák a fára, nézi a sok gyümölcsöt, sehogyse tudja elérni. De ihol a majom, neszét vette valahogy a dolognak. Megpillantja a fát, rajta a sok datolyát és ugyancsak megjön az ehetnékemje.

Oda alázatoskodik a rákhoz és kérdezi tőle:

– Mit csinálsz itt a fa alatt, pajtás?

– Gyümölccsel tele ez a datolyafa, – feleli neki a rák, – meg szeretném őket kóstolni, de sehogyse tudok felmászni a fára. Csak ülök-üldögélek és nézegetem a sok ízes gyümölcsöt.

Kap a majom a jó alkalmon és azt mondja a ráknak:

– Felmászok én tehelyetted a fára, leszedegetem a gyümölcsöt és egyenként dobálgatom le neked.

Azzal mászik is már a fára és hozzálát a gyümölcsözéshez, de ugyancsak ám. Eszébe se jut a ravasznak, hogy a ráknak is juttasson belőle. Pedig ugyancsak türelmetlenkedik már őkelme és felkiáltoz a majomhoz:

– Mit csinálsz odafent? Mért nem dobsz már le vagy egynéhányat abból az édes gyümölcskéből?

– Még nem akadtam rá a datolyákra, – szól le a majom a fáról, – várj egy kissé, majd rád kerül a sor.

Azzal leszakít egy pár éretlen, nehéz datolyát és dobálja le a rák felé. Ugy rákoppant a datolya a rákra, hogy a páncélja is megrepedt belé.

Nagyot kiált a rák, még nagyobbat rémül a majom, lefut a fáról és úgy elódalog, mintha ott se lett volna.

Zokog eközben a rákocska, sírdogál nagy keservében. Meghallják a pajtásai a sírását és egymásután siet elő a _Kőmozsár_, a _Tojás_, a _Méh_, meg a _Tengerifű_. Sajnálják szegénykét és kérdezgetik tőle, hogy mi baj érte a fejét. Elpanaszolja nekik a rák, hogy mit követett el vele az a lelketlen majom.

Nosza, összefognak és bosszút esküdnek a majom ellen. Másnap már összetalálkoznak és odamennek a majomhoz, hogy kérdőre vonják a gonoszságáért. Nem volt odahaza a majom.

– Sebaj, – gondolják magokban; bemennek a házba és elrejtőzködnek benne. A _Tojás_ a szenes rostélyba búvik, az égő parázs közé. A _Kőmozsár_ bemegy a konyhába és a gerendára mászik fel. A _Méh_ az ételes szekrénybe búvik, a _Tengerifű_ meg a padlón helyezkedik el. A rák is velök tartott, ő meg a vizesdézsába mászott.

Alig hogy elhelyezkedtek, hallják, hogy íme, jődögél a majom. Hideg volt odakint és siet a majom az égő parázs felé, hogy megmelegedjék egy kissé. Amint a tűz felé tartja a kezét, szétpukkad a forró _Tojás_ és neki a majom arcának. Ugy össze-visszaégeti, hogy rémültében szalad a dézsához és dugdossa az arcát a vízbe, hogy enyhítse a fájdalmát. Csak erre várt a rák koma. Neki a majomnak az ollójával és belehasít vele az orrába. Eszeveszetten rohan a majom és szaladtában az ételes szekrénybe ütődik. Kirepül belőle a _Méh_ és olyat szúr a fulánkjával a majomba, hogy hátratántorodik és rálép a _Tengerifűre_. Elcsúszik a majom a síkos fűvön és hanyattvágódik rajta. Kapja magát a _Kőmozsár_, lefordul a gerendáról és olyat zuhan a majomra, hogy ott agyonlapította.

Igy bűnhődött meg a majom, így adta meg az árát a gonoszságának.

Odango – az igaz neve.

Torkos volt az egyszeri ember és felejtős az esze. Éhkoppja támad egy nap és azt gondolja magában, hogy benéz az anyósához; ha egyébért nem, hát valami harapnivalóért.

Azon sebtibe be is állít hozzá, leguggol az ülőkére és úgy várja a jó falatkákat. Hozzák a sok édességet, a nyalánkolni valókat, hogy se szeri, se száma.

– Jaj de finom falatocska ez a mézes gömbölyűcske, – kiált fel az ember és egymás után nyeldesi le azt az édes gombócfélét. – Sose ettem még ilyesmit, azt se tudom, minek híjják, – mondja az anyósának.

– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – feleli az anyósa és megint odakínál neki vagy öt-hat darabot.

– Ha olyan nagyon ízlik, a feleséged is megcsinálhatja otthon, tudja a lányom a módját.

– Jó lesz biz az, – mondja a vőmuram, – meg is csináltatom vele azt a… hogy is híjjákot?

– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – ismétli meg az asszony.

Jó darabig még eltereferélnek, aztán feláll nagy lomhán az ember, hogy hazafelé induljon.

– Holnap lesz a napja, – mormolja magában, holnap eszem megint… izé; hát nem elfelejtettem azt a hogy is híjjákot?

– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – rágja a szájába az anyósa.

Hogy ismét el ne felejtse az _odango_t, egész úton, ahogy ballag hazafelé, egyre-másra újrázza az _odango_t.

– Jaj de finom falatocska az _odango_, az _odango_, az a mézes gömbölyűcske, az _odango_, az _odango_. Egyre ismételgeti az úton és amint odaér egy árokhoz, neki lendíti magát, átugrik rajta és önkénytelenül elkiáltja magát, hogy: (hopp) – _dokkojsa_.

– _Dokkojsa_, _dokkojsa_ – ismételgeti egyre és a másik szó, az _odango_ helyett ez ragadt oda az eszéhez.

Kis idő multán haza érkezik és azzal állít be a feleségéhez:

– Pompás étel a _dokkojsa_, ízes-mézes a _dokkojsa_; mindennap a tányérkámon ott legyen ám a dokkojsa.

Elcsodálkozik az asszony és ámuló szemmel mondja:

– _Dokkojsa?_ Izes-mézes falatocska? Soha ilyet életemben se nem ettem, se nem láttam. Más volt tán az, nem _dokkojsa_.

– Anyádnál ettem a imént, – erősítgeti az ura, – tőle tudom az igaz nevét. Be finom egy falatocska, be mézes egy gömbölyűcske.

Gondolkozik az asszony, töri rajta a fejét, csak nem találja meg a nyitját.

– Ej, – mondja türelmetlenül, – bolond beszéd a _dokkojsá_d, mással járasd a bolondját.

Felpattan az ura és mérges hangon szól rá az asszonyra:

– Ostoba vagy, tanulatlan, gazdasszonynak nagy tudatlan. Nem tudod az anyád főztjét, _dokkojsá_nak a mikéntjét.

– Bolond beszéd a _dokkojsád_, mással járasd a bolondját, – pattog vissza a menyecske.

Nagyot fortyan az innyes szájú, vak dühében botot ragad és olyat csap vele a felesége arcára, hogy öklömnyire dagadt fel tőle.

Odakap az asszony az arcához, felsikít és azt kiáltja oda az urának:

– Szégyeld magad, embertelen, torkos haspók, telhetetlen. Nézd az arcom milyet dagadt, _odango_nál is nagyobbat.

Egyet üt az ember a homlokára s egyet mosolyog a feleségére:

– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – kurjant fel nagy boldogan s ölelgeti az asszonyát, csitítgatja nagy haragját.

– Nem hiába vertelek meg, – mondja neki az ura, – rátaláltál a szóra, ízes-mézes _odango_ra.

Megbékül az asszony az urával és készítgeti neki az _odango_t, azt a finom falatocskát, azt a mézes gömbölyűcskét.

Égi tündér ruhácskája.

Tenger mellett egy kis házban, élt egy halász egymagában. _Nippon_ napján sütkérezett, halászgatott, evezgetett.

Délidő volt, delelt a nap, Napistenke tűzött aznap. Tenger mellett egy fenyőcske, halásznak hűs pihenőcske.

Fenyő ága hajladozik, csodás illat illatozik, terjeng lehe, bűvölete, illó rózsák lehellete. Néz a halász, álmélkodik, virág sincs és illatozik, s amint a fán bámész szeme, rajta ragad tekintete. Csilló gyöngyöt csillogtató, szivárványszínt villogtató, fénye selyem, selyme puha, tündérkezek szőtte ruha.

Kapzsi halász fel a fára, foga vásik a ruhára. Megnézi, megemelinti, habját-babját meglibbenti; madármódra két szárnyacska, libben-lebben két oldalra, fehér-sárga pettyecskékkel, kék és piros gömböcskékkel.

– Nincs különben, – szól a legény, – tündérnyomra bukkantam én. – Égi tündér ruhácskája oda kerül a vásárra.

Szól a halász s kapja magát, hóna alá tündérruhát, siet vele kunyhójába, másnap lesz majd a vásárja.

Halász pihen az ágyában, kincset-pénzt lát az álmában s im, egyszerre egy villanás, ajtaján kopp-kopogtatás.

– Ki az? – hökken fel az ember.

– Ó, bocsáss meg, – eseng a szó, lágyan, csengőn, esdőn hangzó, – nyisd ki ajtód egy-két szóra.

Ajtó nyílik s belép rajta, nem is leány, tündér fajta. Néz a legény csodálattal s kérdezi nagy ámulattal:

– Ki vagy? Honnan? Merről jöttél?

– Tanyám az ég, onnan jöttem, napsugárkán lelibbentem.

– Miért épp az én kunyhómba? – kérdi halász szívszorongva.

– Nálad az én tündérruhám, azt szeretném, azt akarnám.

Kelletlenül hallja hangját, hogy a tündér viganóját, szó nélkül hogy visszaadja, jó vásárját odahagyja.

– Milyen az a tündérruha? Azt se tudom, hogy mi fajta.

– Hamis vagy a beszédeddel, tündérruhám te vetted el. Vízitündér testvérkémmel, tengerlakó nénécskémmel játszadoztunk a víz mellett, a vízmenti fenyő mellett. Míg a vízben lubickoltam, tündérruhám lerántottam s ráaggattam egy kis fára, fenyőcskének az ágára. Te jártál ott, te nálad van, add ide, ha irgalmad van.

– Nincs én nálam semmi ruhád, – mond a halász egy mogorvát.

– Add vissza a ruhácskámat, – könyörög a tündérlányka.

– Mondtam már, hogy nincsen nálam, – szól a halász bosszankodva, a lány karját megragadja s az ajtón át kituszkolja.

Kint a lányka siránkozik, síró szava fel-felcsuklik, panaszkodik egymagában, nagy búvában, bánatában.

– Mihez kezdjek ruha nélkül, nyíló virág szirma nélkül? Tündérruhám ha nincsen meg, égi tanyám se látom meg s ha még soká itt maradok, tündérkertbe sose jutok.

Halász bentről hallja hangját, fel-felcsukló zokogását s könyörület száll szívébe.

– Bocsáss meg, ó, tündérecske, – szól a halász restelkedve, – tündérruhád én megláttam, gyöngyét, selymét megkívántam s a piacra hogyha viszem, megváltom a szegénységem. Ám megértem fájdalmadat, szívhez szóló zokszavadat; tündér voltál, az is maradj, tündérséget abba ne hagyj.

Befordul a szobájába és a ruhát, tündérruhát, tündérkének visszaadja.

– Szállj, szálldogálj, kis tündérke, tündérország szép kertjébe, – szól a halász nagy boldogan.

Tündérkének keze szívén, könnye csillog, gyöngyházszemén s amint ölti ruhácskáját, bontja százszín szárnyacskáját, a halászhoz fordul szava, áldástosztó akaratja.

– Kincset leltél, visszaadtad, kincs lesz érte a jutalmad.

Hajnal arca hasadóban, pirosló nap pirkadóban, tündérecske szállingózik, ég és föld közt himbálózik. S amint lenéz a mennyégből, kék felhőcskék égkékjéből, rámosolyog a halászra, hálójára, bárkájára.

Áldás lett a mosolygása, kincshozó a kívánsága s idők teltén, idők multán, nap-nap után, hét-hét után, halászlegény gazdagodik, híre, neve gyarapodik.

A virágfakasztó öreg.

Egy öreg ember élt valamikor valahol. Egyebe sem volt, mint egy kutyája, de azt nagyon szerette, ám. Megszólal egy nap a kutya és azt csaholja a gazdájának:

– Gazdám, vedd elő az ásódat és áss itt ezen a helyen.

Előveszi az öreg az ásóját és ahogy ásogat egy keveset, hát csupa arany meg egyéb sok drágaság villan elő a földből. Épp arrafelé járt a szomszédja, egy másik öreg ember és megleste az öreget, hogy milyen nagy szerencse érte. Megírigyelte a sok kincset és átsiet a szomszédjához, hogy adja oda neki a kutyáját, ha csak egy napra is. Szívesen átengedte neki a jó öreg ember.

Az a másik öreg nem szenvedhette ugyan a szomszédja kutyáját, de bezzeg a kincsre, arra ugyancsak vásott rá a foga. Kedveskedett is a kutyának, meg-megsímogatta, meg-megcirógatta, étellel édesgette. Neki is odacsaholja a kutya, hogy vegye elő az ásóját és ásson vagy egy-kettőt vele. Ragadja az öreg az ásót, de csak piszok meg sár volt, amit kiásott, nem pedig arany meg ezüst. Ugy nekidühösödött az öreg, hogy baltát ragad és agyonüti vele a más jószágát.

A mi öregünk eközben várja a kutyáját, várja és amikor már nem győzte a várást, átmegy a szomszédjához, hogy mi is van a kutyájával. Elmondja neki a másik, hogy mi történt azzal a beste állattal. Könnyek potyogtak ki a kutya gazdája szeméből és kérdezi a szomszédját, hogy hová tette a szegény élettelen állatot. Odamutat az ember a szemétdombra, hogy ott fekszik ni. Veszi az öreg a párája-kiment állatot és elföldeli egy fa alá.

Telik-múlik eközben az idő. Beállít egy nap az öregünk a szomszédjához, hogy adja neki azt a fácskát, ahol a kutyája fekszik.

– Elviheted, – mondja az öreg, – úgy sincs belőle nagy hasznom.

Kiássa a fát az öreg, haza viszi és egy famalmocskát készít belőle, hogy azon őrölje meg a gabonáját.

És íme, amint elkészült vele és megkezdi rajta az őrlést, hát csodák csodája, liszt helyett csupa aranyat adott a gabonája.

Hogy, hogy nem, ezt is észrevette a kapzsi szomszéd. Odamegy hozzá másnap és kéri a malmocskát vagy egy napra, hogy neki is volna őrölnivalója. Megkapja a malmocskát és amint őrölgeti a gabonáját, biz abból se arany, se ezüst nem lett, még csak liszt se, hanem csupa sár meg piszok. Nekirúg az öreg a malomnak, dirib-darabokra töri és a tűzbe dobja, ott hadd emésztődjék fel.

Várja eközben az öregünk a malmocskát és amikor megunta a várást, odamegy érte a szomszédjához. Hogy ráripakodott az öreg, hisz piszkot meg sarat őröl az a malom, biz ő széttörte és tűzbe dobta az egészet. Egyébre se volt való.

– Legalább a hamuját add vissza, – kérleli az öregünk. Felőle viheti, mondja a másik.

Összeszedegeti az öreg a hamut és megy vele az erdőbe, egy cseresnyefa alá; se levele nem volt már a fának, se virága. Veszi az emberünk a hamut és felmászik vele a fára.

Épp egy _dájmió_ (fejedelem) közeledett volt arra, csak úgy rengett az út a sok harcostól meg a fényes kíséretétől. Megpillantják a cseresznyefán az öreget és felkiáltják neki, hogy ki az ott a fa tetején és mi keresni valója van rajta.

– _Nipponország_ bölcse vagyok, – kiáltja az öreg a fáról, – virágokat fakasztgatok.

Mondják a _dájmió_nak, hogy mit kiáltott le az öreg.

– No, ha tudja, hát fakasszon, – parancsoltat rá a _dájmió_.

Előszedi az öreg az elégetett malmocskának a hamuját és rászórja, szórogatja a fára.

Hát, ti bölcsek, csak úgy fakad a fán a sok levél, a sok virág; csupa illat lett a környéke. Megdöbben a _dájmió_ a nagy csodán, megörvendez a _dájmió_ a nagy áldáson és úgy megajándékozza a bölcs öreget, hogy azt se tudta, hogy hová tegye a sok kincset.

Egyéb se kellett ám a kapzsi szomszédnak. Szalad oda az öregünkhöz és kér vagy egy pár maroknyit abból a csodahamuból és siet fel vele egy másik fára, hogy bevárja a _dájmió_t meg a fényes kíséretét. Azon a fán se volt már se virág, se levél.

Tovább halad eközben a _dájmió_ meg a sok darabontja és amikor a másik fa alá érnek, azon is megpillantanak egy embert. Felkiáltanak hozzá, hogy mi a keresnivalója azon a cseresznyefán.

– _Nipponország_ bölcse vagyok, – kiált le ő is, – virágokat fakasztgatok.

– No, ha tudja, hát fakasszon – parancsoltat rá a _dájmió_.

Előveszi az öreg a hamut és rászórja a fára. De biz azon se levél nem fakadt, se virág nem virult, hanem repült a hamu és a szemébe szóródik a _dájmió_nak meg az egész kíséretének.

Lefogatta a _dájmió_ az öreget és úgy megfenyítette, úgy megbüntette, hogy a mi kevés bölcsesség volt benne, azt is elfelejtette. Ugyancsak megbűnhődött a kapzsiságáért.

A tigriskölyök.

Egy tigriskölyök vetődött be egyszer egy községbe. Gyengécske volt még, egy pár napos ha lehetett csak. Arra járt épp egy nőstény kutya, meglátta és megsajnálta a csendes nyöszörgését.

– Ó, szegény kis árvácska, elhagyatott tigrisgyerek; vajjon hol maradhatott el az anyjától? – szól a néne szánakozva.

Sír-rí a kis tigriskölyök, egyébhez se értett még.

– Magamhoz veszem én szegénykét, – mondja a kutyaasszony és felkapja a hátára s viszi haza a kunyhójába.

Egy medve lakott volt a szomszédságban, és amint meglátta a tigriskét a kutyáéknál, elfogta a nagy írígység.

– Jól járt a szomszéd, – dörmögi magában. – Kár, hogy a kutyáék közé került, nem pedig énhozzám. Nem mindennapi a tigrisféle, nagy ritkán, ha egy-egy mutatkozik.

A tigriske eközben nőtt, növekedett és idő multával az uccára is ki-kijárogatott már. Jó dolga volt a kutyáéknál, szelíd lett és engedelmes. A kapzsi medve azonban sehogyse tudott belenyugodni, hogy a szomszédjáé legyen a tigris. Meglesi egyszer az uccán és így szól az állatkához.

– Kis tigriske, gyere hozzám, színig tele az én ládám; kapsz játékot, szép viganót, jóllakásig ennivalót. Erős tigrisnek volnál te az ivadéka és neked is dolgoznod kellene, hogy megnőjjön az erőd és megjöjjön a bátorságod. Ha ott maradsz a kutyáéknál, elsatnyulsz és elgyengülsz, sose lesz belőled igazi tigris. Dolgod is lenne nálam, jól is tartanálak, mindenféle édességgel, csurgatottal, édes mézzel. Tigrisnek nevelnélek, félne tőled az egész falu.

Elkábította a sok beszéd az apró tigriskét és odasompolyog a medve mellé.

– Inkább vagyok nagy medvénél, mint azoknál a kutyáéknál, – gondolja a tigriske és már indul is a medve után, annak a barlangjába.

Ugy gondolta a lompos medve, hogy ha megszokik nála a tigris és ha megerősödik, senki fiától se kell többé félnie. Nyugodtan aludhatik majd a vackában.

Lusta volt ám a renyhe medve, sokat hevert, mindig henyélt és nem igen törődött az állatkájával. Hát még, amikor a telet is átaludta. El is felejtette azt a sok jót, amit a kutya nénétől tanult; dologkerülő lett a kis tigris és egyre csak az uccákon csatangolt. Se erőben nem növekedett, se tudásban nem gyarapodott és kicsinynek maradt, akárcsak egy macska. Egész nap a játékon volt az esze és vagy lepkézett vagy labdázott, vagy a réten bogarászott. Bezzeg kerülte a bambuszerdőt, meg a hegyek zeg-zugait. A sárkánynak még a hírétől is félt, és üvölthetett őfelőle a szélvihar, messze elkerülte, hacsak a fütyülését hallotta is.

Jókésőre kapott észbe a medve, hogy nem tigriskedik ám a tigriskölyök. Eleget is ócsárolta, nap-nap után korholgatta; de ha elnyomta az álom, megint csak nem törődött vele.

Felébred egy napon a medve, hát ott nyivákol a tigris, akár csak egy macskakölyök. Rámordul nagy haragjában a medve, kapja a hátára és cammog vele a kutyáék háza felé.

– Innen került hozzám, ide hozom megint vissza, – mondja és otthagyja a kapufélfánál.

Összekuporodik a tigriske és csak azt várja, hogy majd csak kijön az anyóka és vissza fogadja kölykének. Nyílik is az ajtó nemsokára és kilép rajta a kutyanéne.

– Nénécském! – nyivákol a tigriske, és odafut a kutyához.

– Ki vagy, mit akarsz? – kérdi barátságtalanul a kutya, mintha sose látta volna az állatkát.

– Én vagyok, a tigriske, akit felneveltél, – feleli félénken.

– Mért jöttél? – kérdi megint a kutya. – Mi keresni valód nálam?

– Elkergetett a medve, – szepegi a tigris, – megint csak hozzád jöttem vissza, az is hozott el idáig.

Már rég bántotta a kutyát a kis állat nagy hálátlansága, hogy szó nélkül ódalgott el a házából és tudni se akar többé róla. Könyörgésre fogja a tigris a dolgot, hogy nincs, ahová lehajtsa a fejét, engedje be a házába.

Mérgesen vakkant rá a kutya, hogy nem tart ő naplopót a házánál és aki egyszer elszokott a munkától, nincs abban többé köszönet.