Part 1

NIPPON-ORSZÁG NAPOSKERTJE

NIPPON-ORSZÁG NAPOSKERTJE

JAPÁN NÉPMESÉK

TOYAMA KOICHI ELMONDÁSA UTÁN

ÍRTA

KÚNOS IGNÁC DR

EREDETI JAPÁN RAJZOKKAL

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R-T.

KIADÁSA

11702. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

_Nagyméltóságú Lukács György úrnak, a Gyermekvédelem lelkes apostolának ajánlja e könyvét_

_Kúnos Ignác_

ELŐHANG.

Messze tengeren túl, ahol a nap felkel, _Fudzsi_ szentelt hegye fel az égnek szökell, cseresnyevirágos szigetek lankáin, kékellő hullámok ezüst habpárnáin, _Nipponország_ fürdik napja sugarában, napos mesekertje illatos árjában.

Viruló virágok meséket lehelnek, oktalan állatok beszédet beszélnek; _szamuráj_ leventék hősi útra kelnek, ártó szellemekkel vívnak, verekednek.

A legfőbb egy-isten _Nippon_ hitvallása, több istenre sarjad világmeglátása; több szellemben látja ősszellem hatalmát, több erőben érzi őserő forrását.

Félig rom templomban szörnyeteg tanyázik, _Buddha_ kőképénél alakosdit játszik; avatag barlangba gurul rusnya teste, poklok parazsára varázslódik lelke.

Istenek szikrája emberekbe téved, emberi gyarlóság istenekben éled; bajvívó levente, égi szellem sarja, gonosszal csap össze varázslatos kardja.

Vándorútját járja lelke halandónak, állatokba térvén ereje a szónak; emberivé válik tette, gondolatja, jót-rosszat megértő konok akaratja.

Templomok oltárán bálvány terpeszkedik, házi tűzhelyeken kőkép szentesedik; ősök imádatja istent imádtatja, ősi szálló szóban istent szólaltatja.

Sívó homok fedi pázsitját zöld rétnek, avarrá aszódik levele ligetnek; ég-föld összerezzen, tenger vize zajlik, égi szellem szava mennydörögve hallszik.

Élettelen dib-dáb elevenné válik, éledez a kő, rög, egy szakadó szálig; lelket ölt az anyag, életért kiáltván, csodákat varázsol a vajákos bálvány.

_Dájmió_ ül törvényt bálványos várában, bízvást bizakodik csatlósa karjában; karjában, kardjában, hűséges szívében, kísértő ördögöt irtó erejében.

Istenek a mennyből le a földre szállnak, halandó lelkekben párjokra találnak; urai a földnek félistenek lettek, istenemberekből _mikádók_ születtek.

_Nippon_ meséiből virágláncot fűztem, szíve szép rózsáit mind közéje tűztem; rózsák fehérsége, illatja, hajtása, a nagy égi Isten mennyei áldása.

Messze tengeren túl a nap felkelőben, _Fudzsijama_ hegye égre szökellőben; szigetek lankáin cseresnyevirágok, tenger fodros hátán kékellő hullámok. _Nippon_ földje fürdik napja sugarában, napos mesekertje illatos árjában.

Budapest, 1923. év január hava.

=K. I.=

Tokió és Kiotó.

Élt egy béka _Tokió_ban, egy másik meg _Kiotó_ban. Vígságos a brekegésük, nyugságos a henyélésük.

Egy szép napon mind a ketten kieszelték nagy merészen, hogy ők bizony útra kelnek s hegyen túlra ereszkednek. _Tokió_nak kis békája _Kiotó_t szeretné látni, _Kiotó_nak békája meg _Tokió_ra lett kíváncsi. Nem ismerték sose egymást, se hallomást, se nem látvást, mégis egy nap, egy időben, keltek útra mind a ketten.

Szökdécseltek, kuruttyoltak, hol pihentek, hol gurultak, s napok mulva, hetek mulva a nagy hegyhez eljutottak. Fel a hegynek nehéz az út, két békának nem való volt, mégis egy nap nagy cuppogva, hol pihegve, hol szuszogva, feljutottak, egyik jobbról, másik balról, a hegycsúcsra.

Szembekerül két békácska s nézi egymást nagy szájtátva: _Tokió_nak a békája, _Kiotó_nak a békája. Illőn egymást köszöntötték, szót a szóba szövögették, s akkor néztek még csak nagyot, amikorra kitudódott, hogy egyszerre keltek útra s merészkedtek hegyen túlra. Nevetnek a furcsaságon, mosolyognak móka sorson, hogy _Tokió_ kis békája _Kiotó_t akarná látni, _Kiotó_nak békája meg _Tokió_ra lett kíváncsi.

Puha fűbe kuporodnak, jó nagyokat nyujtózkodnak s mielőtt még tovább mennek, biz ők egyet megpihennek. Megszólal a _tokió_i, _Kiotó_ra a kiváncsi:

– Be kár, hogy nem nőttünk nagyra, egy-kettővel több araszra, hogy innen is megláthatnánk szívünk vágya két városát. Én _Kiotó_t, te _Tokió_t, nagy síkságon felbukkanót, megnéznők és visszatérnénk; nem fáradnánk, célt is érnénk.

– Ezen könnyű segíteni, – szólal meg a _kiotó_i.

– _Tuú_, _tuú_, mi a módja? – kérdezi a cimborája.

_Tokió_i a bölcsebbik, így felel az eszesebbik:

– Hosszabb lábunk nagyujjára ágaskodjunk egymást fogva. Te megnézed _Tokió_dat, én megnézem _Kiotó_mat. Velem szembe van az egyik, veled szembe meg a másik.

– Jó lesz biz az, – örvendeznek, fektükből felemelkednek s átkarolják egymást szépen, talpon állnak így könnyebben. _Tokió_t lát _kiotó_i, _Kiotó_t meg _tokió_i; _Kiotó_nak fordul egyik, _Tokió_nak fordul másik.

Csakhogy amint ágaskodnak s város után vizslatgatnak, dülledt szemmel nem előre, hanem hátrapislogatnak. Bamba eszük át nem látja, békaszem néz mindig hátra s _tokió_i lát _Tokió_t, _kiotó_i meg _Kiotó_t.

– Akárcsak _Kiotó_t látnám, – kuruttyol a _kiotó_i.

– Akárcsak _Tokió_t látnám – brekegi a _tokió_i.

S mint akiknek rendjén dolguk, kézben ismét vándorbotjuk; egymás előtt meghajolnak s ahogy jöttek, visszajutnak.

Mindhalálig szentül hiszik, mindkét béka ráesküszik, hogy a mása _Kiotó_nak – _Tokió_, hogy a mása _Tokió_nak – _Kiotó_.

Barackfia, Momotaro.

Volt egyszer egy házaspár; az ember is öreg volt már, az asszony is. Felmegy egy nap az öreg a hegyre, füvet-mit akart kaszálgatni; az asszony meg a hegyi patak felé indult, hogy a szennyesét hozza valahogy rendbe. Amint javában mosogatott, sulykolgatott, egyszerre csak azt látja, hogy fent a hegyről kippen-koppan, liccsen-loccsan, egy őszibarack gurulgat a vizben, lefelé őhozzá, a patak aljára.

– Jó nagy, ha vagy, szállj le hozzám; kicsiny, ha vagy, ne szállj hozzám, – hajtogatja az öreg asszony.

Egy jó nagy barack gurult oda az asszony lába elé. Veszi az asszony a barackot és amint elkészült a mosnivalójával, elballagdál hazafelé. Beteszi a barackot az almáriomba és várja az urát, hogy megjöjjön az is. Kis idő vártatva ihol már az öreg és legott elmondja neki az asszony, hogy mi gurult le neki a hegyről. Kinyitják az almáriomot és amint utánanyúl az asszony a gyümölcsének, kapja magát a barack, szép lassacskán kettéhasad és egy legényke lépeget ki belőle.

Aj, de megijedt a két öreg; aj, de megörültek aztán neki. Hozzák sebtibe a vizet és amint meg akarják a kannában fürdetni, talpraugrik a legényke és két kézre emeli a kannát, hogy megtud ő mosakodni egymagában is.

Hogy elképedt a két öreg az újszülött nagy ereje láttára.

– _Momotaro_ (barackfia), – mondják neki az öregek, – mától fogva ez a neved.

Nőtt, növekedett _Momotaro_, okosodott, erősödött. És amint teltek-múltak az évek, arra kéri egy nap a szüleit, a két öreget, hogy hadd búcsúzhassék el tőlük.

– Hová akarsz hát menni? – kérdezik tőle.

Azt feleli nekik _Momotaro_, hogy az ördögök szigetére készülődik, el akarna velük bánni.

Ijedez a két öreg, de azért csak elengedik az útra. Lencsegombócot – _kibidango_t – készítenek neki és beteszik a tarsolyába. Kezében egy vaslegyező, övén a tarsolya, úgy indul útnak _Momotaro_.

Addig halad, addig ballag, míg egy kutya nem bukkan eléje.

– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a kutya.

Azt feleli neki _Momotaro_:

– Megyek az ördögök szigetére, el akarok velük bánni és a kincseiket is el akarom tőlük venni.

– Mi az ott a tarsolyodban? – kérdezi a kutya.

Azt feleli neki a legényke, hogy lencsegombóc van benne.

– Egész _Nippon_t (Japánországot) ha bejárod, nem találhatsz jobbat nála.

– Adj egyet belőle, – mondja a kutya – és elkísérlek a szigetre, szigetbeli ördögökhöz.

– Egy egészet nem adhatok, – mondja _Momotaro_, – de egy féllel megkínállak.

Odaad neki egy fél gombócot és kettesben indulnak tovább. Mennek aztán, mendegélnek, míg egy majom nem bukkan eléjük.

– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a majom.

– Megyek az ördögök szigetére, – feleli _Momotaro_, – el akarok velük bánni és a kincseiket is el akarom venni.

– Mi az ott a tarsolyodban? – kérdezi a majom.

– _Kibidango_ van benne, – feleli a legény. – Egész _Nippon_t ha bejárod, nem találhatsz jobbat nála.

– Adj egyet belőle, – mondja a majom – és elkísérlek a szigetre, szigetbeli ördögökhöz.

– Egy egészet nem adhatok, – mondja _Momotaro_, – de a felével megkínállak.

Ennek is odaad egy fél gombócot és hármasban mennek aztán tovább. Mennek ismét, mendegélnek, míg egy fácán nem bukkan eléjük.

– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a fácán.

– Megyek az ördögök szigetére, – feleli _Momotaro_, – el akarok velük bánni és a kincseiket is el akarom venni.

– Mi az ott a tarsolyodban?

– _Kibidango_ van benne. Egész _Nippon_t ha bejárod, nem találhatsz jobbat nála.

– Adj egyet belőle és elkísérlek a szigetre, szigetbeli ördögökhöz.

– Egy egészet nem adhatok, de a felével megkínállak.

A fácán is megkapja a fél gombócot és most már negyedmagával járja _Momotaro_ az útját.

Addig igyekeznek, addig fáradoznak, míg előttük egy nap az ördögök szigete. Csak úgy feketéllett ki belőle a rémítő ördögnek, a félelmetes _Sutendodzsi_nak a kastélya.

Közelednek a kapujához és amint be akarnak rajta nyitni, nincs rá mód, hogy betörhessenek. Belülről nyílott a kapu és vaslakatokkal volt elzárva, vasfalakkal körülkerítve.

Egyszerre csak kapja magát a fácán és átrepül a falon, kapja magát a majom és átkúszik a falon; nagynehezen úgy nyitják ki a kaput. Egyet ugrik és beront a kutya, nyomában a barack szülöttje, _Momotaro_, és nekitámadnak a nagy ördöghadnak. _Momotaro_ az ördögök urával, a nagy szörnyeteggel került szembe, a többi három meg a többi ördögivadékkal.

_Momotaro_nak csak a vaslegyezője volt a kezében, a fene nagy _Sutendodzsi_ pedig egy irdatlan nagy vasbunkóval hadonászott. Rövid volt az elszánt küzdelem és úgy leteperték az ördögök fajzatait, hogy kegyelemért esdekeltek, akik máris el nem pusztultak.

Nagy árat szabott nekik _Momotaro_ és elsőnek a ködsüveget követelte tőlük. Az volt ennek a süvegnek az ereje, hogy aki a fejére húzta, azt menten láthatatlanná tette. Követelte aztán a kristály golyópárt. Ennek meg az volt a varázslata, hogy az egyikkel áradoztatta, a másikkal meg apasztani tudta a tengerek vizeit. Átadták még a gyöngyeiket, korálljaikat, borostyánjaikat, békapáncéljaikat, és annyi aranyat meg ezüstöt szedettek össze velük, amennyit csak elcipelhettek magukkal.

Hűségesen megosztozkodtak a sok kincsen és annyi jutott belőle _Momotaro_nak, hogy ő is, meg öreg szülei is azt se tudták, hogy hová hordják össze.

Bátorságnak jutalom jár, hűségesre boldogság vár.

Fehérke és Sárgácska.

Két kis krizantém virágzott a réten, egy tőből fakadt mind a kettő. Egyforma volt a két testvérke, egy a növésük és egy a mosolygásuk. Csak a színük volt éppen más-más, az egyik fehér volt, akár a hó, a másik meg sárga, akár a sárarany. A fehér virágnak _Fehérke_, a sárgának meg _Sárgácska_ volt a neve. Nappal sütkéreztek és a napsugarakkal játszadoztak, éjjel meg harmatcseppeket ittak és csendes-nyugodtan elszunyókáltak. Igy éldegéltek nap-nap után, hét-hét után.

Egy öreg ember jött egyszer arrafelé, megáll a két szép virágszál előtt és nézegeti őket. Odalép a Sárgácskához és azt mondja neki:

– Selyemszirmú virágocska, arany színben ragyogócska, jönnél-e az én kertembe?

Szemet mereszt a Sárgácska és csodálkozik az öreg ember beszédén.

– Mit csinálnék én a te kertedben? – kérdezi.

Elmosolyodik az öreg és azt feleli a kis sárga virágnak:

– Nem messze innen az én szép kertem, annak vagyok a kertésze. Ha eljössz velem, nagyobbá is növesztenélek, meg szebbé, sokkal szebbé is.

– Igazán mondod? – kérdi a hiú virágocska. – Nagyobb is lehetnék még, meg szebb is, sokkal szebb is?

– Nemkülönben, – feleli a kertész. – Milyen más életed is lenne ott, mint itt ezen a réten. Édes ételeket ennél, édes italokat innál; arany ruhácskádnak ezer színe lenne, ó, de nagyra nőnél, ó, de szépre nőnél.

És úgy elhitetgette az öreg, úgy elcsalogatta az öreg, hogy már hajlik a szóra a kis _Sárgácska_ és így szólal meg virágszája:

– Jaj de szép, amit mondasz, veled megyek én, akár ízibe.

Fogja az öreg a virágot, kiemelgeti a földből, felveszi a hátára és indulóban is van már vele.

Nagyot dobban erre szegény _Fehérké_nek szegény szívecskéje.

– Elviszi az ember a testvérkémet, – szepegi nagybúsan, – én meg itt maradok egymagamra.

Szomorúság környékezi meg szegénykét és amikor már menni készül a kertész, megfogja a ruháját és így könyörög a testvérkéjéhez:

– Ne hagyj itt, _Sárgácska_, hadd menjek veled én is.

Szigorú arccal néz rá a kertész a kis fehérre és azt mondja neki:

– Te csak maradj a helyeden, terád nincs szükségem.

Elpityeredik a kis virág, hogy ily szomorú sorsra jutott és hogy senkije se lesz többé, ha a testvérkéje is itthagyja.

– Maradj a réten, – mondja neki a kertész, – mert neked nincs színed; szín nélkül meg mi hasznod vehetném? Itt a sok káka meg nádas, velük is eljátszadozhatsz.

_Sárgácskát_ elvitték, _Fehérke_ meg ott maradt a réten. Szép egy nagy kertbe, sok-sok virág közé került a hiú _Sárgácska_. Hogy viselték gondját, hogyan fürösztgették, ezerszín ruhákba fel is öltöztették; édes ételeket evett, édes italokat ivott, reggeltől estig egyre páváskodott. Nem szabad ég alatt tanyázott, hanem virágoskert közepén, üvegfedél alatt. Szél meg nem cibálta, eső meg nem verte, mintha csak kunyhóból palotába került volna.

És ahogy telt-múlt az idő, úgy nekinövekedett a formája, úgy nekiszínesedett az orcája, hogy még a nap is szebben ragyogott rája. Mintha csak kicserélték volna, mintha nem is réti virág lett volna valaha. Jó kedve is volt _Sárgácská_nak; szegény _Fehérké_ről, hej, megfeledkezett.

Egy öreg jegyzője volt a falunak, az állít be egy nap a kertészhez.

– Kertész apó, – mondja a jegyző, – van-e krizantémod, valódi virágod?

– Mintha nem tudnád, – csodálkozik a kertész, – hogy van krizantémvirágom, valódi virágom.

– Igazad lehet, – feleli a jegyző, – de ide figyelj, hogy miről is van szó. Krizantémot keres a _dájmió_, azt akarja címerének, fegyverére, ajtajára, díszes gangos hintajára. Összejártuk a vidéket, krizantémos kertecskéket, csak nem akadtunk a valódijára. Kinek a szirma volt hosszú, kinek a színe tarka, ki nagyra nőtt volt meg, ki meg alacsonyka maradt. Se cifrája nem kell a _dájmió_nak, se üvegház csemetéje, csak a kétszer nyolcas szirmú, hófehér virágú. Valódi krizantémot, azt keresnék én nálad.

Eltünődik a kertész és aztán azt mondja a jegyzőnek:

– Kétszer nyolcas szirmú, hófehér virágú, az nincs a kertemben. De van ám egy _Sárgácskám_, magam nevelése, magam ápolása, azt megnézheted ám.

Büszkén mutat a kertész a virágjára és amint megnézi a jegyző a Sárgácskát, fejét rázza és azt mondja a kertésznek:

– Te gondoztad, te nevelted, mesterséges virággá lett. Nekünk fehér krizantém kell, szabadban nőtt, valóságos, nem ily cifra és hívságos.

Azzal otthagyja a jegyző a kertészt és indul kifelé, hogy egyet járjon a mezőkön. Keresztbe fonja a karjait és amint séta közben el-elgondolkozik, mintha nyöszörögne valaki a közelében. Megáll az ember és ahogy körülnéz a réten, hát ott gubbaszt egy virágocska, fehér színű, ezüstöcske.

– Kis krizantém, – kérdi a jegyző, – mért potyognak könnyecskéid?

– _Fehérké_nek hívnak engem, – zokogja a kis krizantém, – siratom a testvérkémet, sárarany kis _Sárgácská_mat. Messze kertbe került innen, édességgel etetgetik, szép ruhákba öltöztetik. Én fehér kis virágocska, bezzeg nem kellettem nekik.

Nézi a jegyző a kis krizantémot, hát kétszer nyolcas a szirma, hófehér a színe. Összecsapja nagy örömében a kezeit és örül a szíve-lelke, hogy megtalálta valahára a _dájmió_ kívánságát.

– Ne sírj, szép kis virágocska, – vigasztalja a jegyző, – jó, hogy innen el nem vittek, mikor olyan nagyon kellesz.

– Én kellenék valakinek? – kérdi félénken a kis virág.

– Hej, hogy vár rád a _dájmió_, – mondja a jegyző, – ott lesz a helyed a palotájában. Téged akar címerének, fegyverére, kapujára, díszes gangos hintajára.

És már fogja is _Fehérké_t, felkapja a vállára és viszi egyenesen a _dájmió_ palotájába. Címere lett a családnak, a _dájmió_ nagy házának. S ajtó-kapu ha megnyílik, _Fehérké_vel állasz szembe; kantárakon, fegyvereken _Fehérké_nek ragyog képe; díszes gyaloghintócskákon _Fehérké_nek mosolyg arca.

Hej _Sárgácska_, mivé lettél, virítottál, fényeskedtél, jó magasra növekedtél. Tellett, múlott ám az idő, és _Sárgácska_ elvirított, színes szirma elfonnyadott, viráglelke elpárolgott.

A levágott nyelvű veréb.

Élt egyszer szép _Nipponország_ban, annak is egy falucskájában, egy jó öreg ember. Egy verebecske szokott volt hozzá el-ellátogatni; viselte is a gondját, szeretgette, ápolgatta.

Egy öreg asszony szomszédja volt ennek az embernek, rosszlelkű is volt, meg kapzsi is. Rizst vett elő egy nap az öreg asszony és keményítőt készített belőle. Amint javában dolgozgatott rajta, odatalált tévedni a kis verebecske, és hogy hogy nem, belekóstolgatott a keményítőbe. Ugy elfogta az öreg asszonyt a nagy méreg, hogy megragadta az ártatlan kis madarat és nem kitépte a nyelvét? Ki biz az. Sírva-csipogva repült el a szegény verebecske, meg se állt az erdőnek egy elhagyatott bokráig, ahol a mindennapi tanyája volt.

Megtudta valahogy az öreg ember, hogy mi nagy baj érte a szegény kis madarat és fel akarta keresni, hogy megvígasztalja a nagy szerencsétlenségében. Nekiindult az erdőnek és mert nem tudta, hogy merre a bokra, hangos szóval hívogatta, füttyentgette. Egyszerre csak meghallja a verebet, nyögdécselő síránkozását és siet feléje az öreg, hogy meglátogassa az otthonában. Ott lakott volt családostul, több verebed-magával.

Nagy örömmel fogadták az öreget és megvendégelték minden jóval, ahogy már szokásos volt a madárkáknál. Elpanaszolták neki a bajukat. Visszatérőre készülődött az öreg, amikor azt kérdi tőle a verebecske:

– Meg szeretném valahogy hálálni a jóságodat. Mondd, hogy milyen kosarat akarsz; könnyű legyen-e, nehéz legyen-e?

– Vén legény vagyok én már, – feleli az öreg, – jó lesz énnékem a könnyebb kosárka is.

Egy kosaracskát vett elő a veréb és odaadta az öregnek, hogy jó szívvel fogadja, mert jó szívvel adja. Hátára veszi az öreg a kosarat és ballag vele hazafelé, ki az erdőből, be a falucskájába. Amint hazaért az öreg, veszi a kosarat a hátáról, kinyitja, hát uramfia, az a sok arany, meg ezüst, meg drágakő, az a sok selyem, meg minden egyéb, hogy szinte belekáprázott a szeme.

Épp kinézett volt az öreg asszony az ablakán, és majd elhült a bámulattól, amikor meglátta azt a töméntelen kincset.

– Hogy jutottál ahhoz a sok drága holmihoz? – kérdi az öreg embertől.

Elmondja neki az ember, hogy attól a verébtől való, akinek kitépte volt a minap a nyelvét. Fúrta a sok kincs az öreg asszonynak az oldalát, hogy neki is be jó lenne egy-egy ilyen áldás. Addig-addig, míg kapja magát másnap és ellátogat a verébékhez. Hozzálát a sopánkodáshoz, meg a sajnálkozáshoz, hogy nem rossz szándékból tette, amit elkövetett vele, és hogy mennyire szánja-bánja a tettét.

Egy darabig még elüldögélt a verébéknél és amint hazafelé kászolódik, tőle is kérdezik a verebek, hogy milyen kosarat akar, hogy könnyű legyen-e, nehéz legyen-e?

Kapzsi volt az öreg asszony és nagy mohón azt feleli nekik:

– Erős asszony vagyok én még, a nehezebbiket is elbírom.

Egy nagyocska kosarat adnak oda neki a verebek és ugyancsak lohol vele haza az öreg asszony. Pedig olyan nehéz volt a hátán, hogy alig győzte a cipelését. Alig hogy hazaérkezett, már emeli is a hátáról a kosarat és kezdi nyitogatni, hogy mi van hát benne.

Nyitja-nyitogatja és ahogy kinyílik a nagy kosár, hát az a sok szörnyeteg, ki egyszemű, ki háromszemű, ki lábatlan, ki kezetlen, mind nekiugrik az öreg asszonynak és biz azt úgy megfojtják, hogy egy szikra élet nem sok, annyi se maradt meg benne. Mi pedig örüljünk, hogy élünk és megvagyunk, és az igazak útját járjuk.

Boncnövendék mérget evett.

Egyszer egy bonc egy templomban éldegélt rest nyugalomban. Torkos is volt, fösvény is volt, nyalánkolni szeretett volt.

Boncnövendék, három legény, élt mellette nagy szűköcskén s ha volt mit, hát eddegéltek, sovány koszton éldegéltek.

Boncnak polcon edénykéje, gyümölcsízzel telis-tele; mind magának tartogatta, a széltől is óvogatta. Pedig három boncnövendék nyalogatta szája szélét, láttára az édességnek, teli edény gyümölcsíznek.

Ül a bonc a templomában, magános hűs cellájában s fel-felsandít fel a polcra, félszemmel a kispapokra. Ott a polcon edénykéje, edénykében ízecskéje s gyanu fészkel a szívében, nem hisz három növendékben. Hívja őket cellájába, ízes-polcos szobájába, símogatja a szakálát s ilyen szókra nyitja száját:

– Üljetek le, halljátok szóm, fontos nagyon a mondandóm. Fent a polcon egy edényke, halálhozó lekvár benne; öreg ember kóstolhatja, a fiatalt meghalatja. Edénykére úgy nézzetek, de még felé se nézzetek, hogy aki csak hozzászagol, szörnyű módon szörnyet pusztúl.

Mind a hárman tudtul vették, bonc szándékát megértették, legkivált a legnagyobbik, _Bundzo_ nevű, okosabbik.

Ugy történt, hogy mindjárt másnap, dolga akadt öreg boncnak s alig hogy kitette lábát, hát az ifjak szájuk tátják, nem _Buddhá_ra, nem oltárra, hanem polcon a lekvárra. _Bundzo_ nevű okosabbik fel a polcra egyet kacsint s tudakolja a két társát, tudják-e az edény titkát?

– Éppen tegnap intett bennünk bonc apó, a szent mesterünk, hogy aki csak felé szagol, szörnyű módon szörnyet pusztul, – felelé a két kisebbik.

– Ó, ti balgák, együgyűek, fösvény szónak hiszékenyek; edénykében nincs is méreg, hanem édes, mézes étek. Bátran belekóstolhatunk, jó lekvárral jóllakhatunk, – magyarázza a nagyobbik, három közt az okosabbik.

– Ha megtudja a mesterünk, jaj lesz akkor, jaj minékünk, – hüledez a két kis jámbor.

– Vállalom én a haragját, tudom én a csínja-bínját, – bátorkodik merész _Bundzo_ s fogja is már az edénykét, s nézd a három hős legénykét, tele torok, hogy habzsolnak, tele szájjal hogy csámcsognak s egy-kettőre az a vége, kiürült a kis edényke.

– Jaj, mit tettünk, mi lesz velünk, mit szól majd a szent mesterünk? – ijedez a két kisebbik.

Hát még amint látják _Bundzo_t, hogy elővesz egy kis korsót, bonc apónak a kannáját, legféltettebb porcellánját. Földhöz csapja, összetöri, a szemeit törölgeti s leguggol a cserepekhez, könnyet sajtol a szeméhez. Mintha sírna, keseregne, mester kárán megrettenve.

Holtra rémül a két társa, jöttét boncnak amint látja, amint jön és közeledik, szaglászódik, nézelődik. Megáll a bonc fakó arccal, döbbenettel, rém haraggal. Nem szól, csak néz fel a polcra s lent a földön guggolóra. Szeme forog, ajka kékül, szempillája meg se rezdül.

– Mit műveltél, szerencsétlen? Mi kárt tettél, te lelketlen? – tör ki hangja, nagy haragja.

– Nagy a bűnöm, nagy a vétkem, – siránkozik keservesen a kis torkos, a pákosztos. – A celládat tisztogattam, kannácskádat mosogattam, s hogy történt meg, most se értem, a kezemből kiejtettem.

– Hát a polcon az edényke, edénykében az ízecske? – rivall rá a legényére.

– Nagy féltemben, ijedtemben, amint holtra rémüldöztem, edénykédre esett szemem s eltünődtem intelmeden, hogy aki csak hozzászagol, szörnyű módon szörnyet pusztul. Megragadtam edénykédet, megízleltem a mérgedet s holtra szántan, addig ettem, míg mind ki nem ürítettem. Várvást várom halálomat, hadd enyhítse haragodat.

Szól a kis bonc nyögve, sírva, hallja nagy bonc orra lógva.

Legyecske és Legyezőcske.

Forró nyár van, zümmög a légy, zöngicsélnek bogárfélék. Adta legye, be kelletlen, szinte már-már tűrhetetlen. Ha előtted az ételed, falánk legyek rajt teremnek; italodat megkóstolják, pihenődet megzavarják. Sok mihaszna, semmi haszna.

Ezerszeres a szerencse, hogy itt a kis _Legyezőcske_. Csontja bambusz, húsa hártya s nyáridőben, rekkenőben hűs szellőt hajt az arcodra. Hideg télen tüzet éleszt, sok más hasznát ne is kérdezd. A legyet hogy legyezi el, orrodról hogy hessenti el, bambuszcsontú, hártyahúsú, legyet irtó _Legyezőcske_.

Ül egy nap a verandáján s házatáján megint zümmög szemtelenje, sok legyecske. _Legyezőcske_ orra elé, sorban ülnek egymás mellé.

– Hessetek el, kotródjatok, – rivall rájok _Legyezőcske_. Ám legyecskék kérve-kérik, nyelét fogják és ígérik, hogy rövidre szabják szavuk, hallgatná meg mondókájuk.

– Mit akartok? Mi jót hoztok? – kérdezi a _Legyezőcske_.