Part 9

– De hát ha ember?

– Akkor meg épen meg.

– Én soha se megyek többet úszni.

– Tudom. A ki egyszer megijed a vízben, az elfelejti az úszást. Ön ezentúl írtózni fog e tótól.

– Az én kedves szép tavamtól? sóhajta fel a leány, még egy keserves pillantást vetve a megaranyozott hullámtükörre, az ő tündérálomi paradicsomára, a min karéjló fodrokat hajtott a támadó szellő. Innen ő most már száműzve van.

– Menjen ön feküdni, mondá Lajos a leánynak, a mint szobájába felvezette. Takarózzék be jól. Ha fázik, szikfűtheát fogok önnek főzni.

Attól a szikfűtheától pedig úgy félnek a gyermekek mindannyian, hogy nem lehet csodálni, ha Marie azt mondta, hogy épen nem fázik, s hogy szépen le fog feküdni.

Aztán pedig nagyon rosszul aludt. Egyre azzal az üldöző vízi szörnynyel álmodott; azt látta maga felé közeledni; annak a merev halszemei révedeztek a sötétségen keresztül. Majd meg Lajost látta maga előtt, a hogy üldözőjét keresi fegyverrel, rálő s nem találja: az ficzkándozva ugrik el előle.

Sokszor felébredt nyugtalan álmából. «Lajos! Itt vagy-e?» kiáltá fel; de senki nem felelt kérdésére. Lajos a legutolsó születésnapi köszöntő óta nem töltötte az ő négy óráig tartó álmait a leány által számára elkészített kereveten. S Marie tudta azt már. Esténkint egy viráglevelet tett a takaróra, mely a pamlagra volt vetve, s az reggel is ott volt. Ha valaki ott pihent volna, a viráglevelet leszórta volna.

Másnap a szokottnál is mogorvább volt Lajos. A mindennapi sétakocsizás alatt egy szót sem szólt, s az ebédnél alig evett valamit.

Egy férfi, a ki legkeserűbben fel van dühítve s aztán nincs senkije, a kin boszút álljon; a kin dühének teljességét kitöltse. Látszott, hogy milyen türelmetlenül várja az estét, hogy elmehessen a tóra szörnyeteget vadászni.

Szegény tárgy: egy olyan harag számára, a milyen az övé. Egy vidra, vagy talán egy hód, a minek a feje úgy hasonlít az emberéhez: valami csoda, holttenger korcsszülötte, mely Sodomából fenmaradt? Mindegy! eleven állat, a miből dögnek kell lenni!

Marie pedig úgy imádkozott, hogy ne legyen e haragból semmi.

S az ég nagyon is meghallgatta fohászát: délután egyszerre megváltozott az idő; a szép meleg augusztusi verőfénybe hideg nyugoti szél kavarodott, az elébb porfelleget, aztán meg sűrű esőt hozott magával: Lajosnak le kellett tenni arról a szándékáról, hogy ez este a tóra menjen csónakázni. Otthon kellett maradnia. Egész este nem látta őt Marie. Csak a macskáinak panaszkodhatott; de azok is álmosak voltak, nem hallgattak rá.

Pedig semmi kedve se volt lefeküdni. Félt, hogy megint borzasztókat fog álmodni. A zápor verte az ablaktáblákat, a távolban mennydörgött. Nem merte eloltani a gyertyáit, hogy a villámfény a redőnyökön át be ne csillanjon, mikor sötét van.

– Nem mernék ilyenkor kimenni a házból! mondá az ölébe vett kedvencz cziczusnak. Hát még arra a puszta udvarra! Vagy épen azon a sötét erdei úton keresztül! Huh be szörnyű lehet ott most. A falu végén van a temető. Mikor villámlik, felütik fejeiket a sötétből a keresztek!

Az óra tizenegyet ütött már, s ő még fel volt öltözve.

Ekkor halk kopogtatás hangzott az ajtaján.

Megörült neki: azt hitte Lajos jött.

– No, szabad! Hát bejöhet.

Az ajtó azonban csak félig nyilt meg s a megszólaló hang nem Lajosé volt; hanem a komornyiké.

– Bocsánat «madame». (Így hítta a leányt.)

– Ön az Henry? Hát mit akar? Bejöhet. Fenn vagyok.

A komornyik belépett. Őszfejű, tisztes arczú férfi volt, magas, csontos termettel, szertelen nagy tenyerekkel.

– Nos, hát mit akar? A gróf küldte önt?

– Oh dehogy az küldött. Bár küldött volna.

– Hát mit csinál?

– Nem tudom én? Én azt hiszem, hogy meghal.

– Kicsoda? Lajos?

– Igen. Az én uram.

– Az Istenért!

– Szobájából jövök. Az ágyán fekszik egészen magánkívül, arcza lángol, szemei úgy ragyognak, mint a parázs. És félrebeszél. Soha se láttam még ily állapotban.

– Mit tegyünk? Én Istenem!

– Én nem tudom. Ha máskor mi közülünk lett valaki beteg, akkor a gróf maga tudott segíteni, beadott neki s meggyógyította; de saját magát úgy látom, hogy nem képes orvosolni; ágya előtt halomra vannak dobálva az orvosi könyvek s a házi gyógytár fenekestül felfordítva; minden medicina ott hever a padlón.

– Hát nincs itt orvos a faluban?

– De van. A megye orvosa.

– Hát el kell híni.

– Én is gondoltam azt; de nem merem.

– Miért nem meri?

– Azért, mert a gróftól ki van adva a criminális parancsolat, hogy ha idegen embert be próbálok hozni az «ő szobájába» vagy a «madameéba» rögtön agyonlő; de különösen megtiltotta a gróf, hogy orvost, papot vagy asszonyt beereszszek ide valaha, még csak a kastély kapuján is. Én nem merem ezt tenni.

– De Istenem! ha egyszer oly beteg lett! Hogyan? Ön azt mondja, hogy talán meg is halhat? Jóságos Isten! Hogy Lajos meghaljon? Azt én nem engedem!

– Hát mit akar tenni, madame?

– Ha ön nem mer elmenni az orvosért, majd elmegyek én!

– Hüh! Madame! Még csak gondolni is erre!

– Én nem gondolok másra, mint hogy ő halálos beteg. Nekem az ő élete kell, az az első, azután jön a többi, a mi még a világon következik. Én megyek, és ön kisérni fog.

– Szent atyám! A gróf megöl, ha azt megteszem.

– És ha nem teszi, ön öli meg a grófot.

– Az megint igaz.

– Aztán ön nem tesz semmit. Én teszem, a mit teszek. Felveszem a fátyolomat, nem mutatom meg az arczomat senkinek.

– De ebben a zivatarban! Hallja madame, mint dörög odakinn? A zápor csak úgy zuhog; a sötét erdőn keresztül kell a faluba kerülnünk; sárban, vízben.

– Ejh, én nem félek se erdőtől, se zivatartól: gyújtson ön lámpást s vegyen egy jó botot a kezébe; addig én beburkolom magamat és sárczipőt húzok. No menjen, jó Henry, hiszen ha ő haragudni fog, én ott leszek majd és kiengesztelem. Csak a jó Isten megtartsa az életét. Óh siessen jó Henry.

– Agyon fog lőni! De Isten neki! Madame szavára mégis csak megteszem. Hanem hát már most, ha csakugyan elszánta magát madame, hogy maga megy az orvosért, akkor befogok a hintóba.

– Hogyan tenné ön azt? Hisz a kocsizörgést meghallaná ő, s arról megtudná, hogy mit tettünk? Kiugranék az ágyából, kifutna az udvarra: halálra betegítené magát. Gyalog kell, észrevétlenül elmennünk. Hiszen nincs az oly messze. Menjen csak és hozza a lámpát!

S néhány percz mulva megnyilt a Névtelen Vár ajtaja, s kilépett rajta a lefátyolozott hölgyalak, egy kezével a komornyik karjába kapaszkodva, másikkal a lámpást tartva, míg kisérője nagy vörös vászon esernyővel igyekezett őt védni a szakadó zápor elől, s egy öles husánggal támogatta a lépteit, hogy el ne csúszszék az iszamos agyagon. – S aztán nem volt félelmes a puszta udvar, sem a sötét erdő, recsegő fáival; sem a czikázó villám; sem azok a sírkeresztek ott a falu végén; a leány úgy sietett, hogy kisérője alig bírt vele lépést tartani; a leány vitte őtet.

IV.

Tromfszky doktor épen criminalis visum repertumról jött haza ezen az estén s a parasztszekér nagyon megviselte a tagjait. Fel is fogadta, hogy vacsora után rögtön le fog feküdni. Az eső is neki eredt, csak úgy zuhogott az eresz.

– No iszen, mondá a doktor a vén gazdasszonyának, a ki épen a sajtmaradékot takarította el az asztalról: híhatnának most beteghez, ha mindjárt a primásnak akadt volna is halszálka a torkán, ki nem mozdulnék most innen az odumból. Nem, száz aranyért se! Még ha üveges hintót küldenek értem; akkor sem. Fogadom.

S abban a nyomban elkezdtek zörgetni az utcza ajtaján; még pedig igen nyomatékosan.

– Mondtam ugy-e, hogy most jutott eszébe valakinek elvitetni magát az ördöggel. Menjen ki Zsuzsa, mondja meg neki, ha maga a Herkópáter is, hogy már lefeküdtem s fáj a lábam, magam is cataplasmákat raktam fel, nem mehetek.

Zsuzsa asszony kiczammogott a folyosóra a konyhamécsessel a kezében s miután többszörösen megkérdezte a künnlevőtől, hogy «ki van az ajtón?» s a válaszul adott «én vagyok!» vékony női hangjából meggyőződött róla, hogy az nem Sátán Laczi, a híres zsivány, felnyitotta az ajtót s akkora hézagot támasztott az ajtó és küszöb között, a mekkora elég volt, hogy kiszólhasson rajta.

– A doktor úr nem mehet ma sehova, most lefeküdt s katapalacsintákat rakott a lábára.

Hanem ugyanaz a hézag elég volt, hogy egy gyönge női kéz benyuljon rajta s a gazdasszonynak egy csomó pénzt nyomjon a markába.

Zsuzsa asszony a mécsvilágnál felismerte a szép fényes ezüst huszasokat. Ezek nem bolond emberek! Erre már egészen kinyitotta az ajtót.

Akkor aztán tökéletes volt a megjuhászodása, mikor a fátyolos hölgyet megpillantotta. A kiváncsiság hatalmas ösztön.

– Oh kérem alássan. Tessék besétálni nagyságos asszony.

– De ha a doktor úr lefeküdt már.

– Muszáj neki fenn lenni, ha a nagyságos asszony akar vele beszélni.

– Jelentsen be kérem, elébb.

Zsuzsa asszony meg volt sértve.

– De ha én mondom, hogy tessék besétálni!

– Én úgy szeretem, hogy elébb jelentsen be.

– Hát kit mondjak neki?

– A fátyolos nő a Névtelen Várból.

Zsuzsa asszony letette a mécsest a konyhaasztalra s ott hagyta a vendégeket a konyhában.

– No; mit dödörög maga olyan sokáig odakünn? kérdé a berohanótól a doktor.

– Vegye fel frissen a kaputrokkját! A fátyolos grófné van itt a Névtelen Várból.

– Tyhü, ez már valami! mondá a doktor; s hirtelen gálába veté magát, felkapva a fényes aczélgombos kaputrokkot. A gróf is vele van?

– Nem. A komornyik kisérte idáig.

Ez a szó, hogy a «fátyolos grófné» nagyobb hatással volt a doktorra minden száz aranynál. Végre valahára megláthatja a mythologiai alakot, sőt beszélhet vele. Talán az egész titokba be lesz avatva.

– Vezesse be ő nagyságát a vendégszobába s vigyen oda gyertyát.

Maga is sietett oda rögtön, csak a nyakravalóját kötötte fel elébb a tükörből.

Ott állt előtte a titokteljes nőalak. Arcza lefátyolozva, mint mindig; termete aranynyal áttört drága keleti shawlba burkolva. Háta mögött állt a komornyik, a kit már ismert a faluban minden ember.

– Doktor úr; rebegé a leány halk hangon, melyből alig lehetett megitélni, hogy gyermek, fiatal, vagy agg nő szava-e az? Kérem önt, siessen velem rögtön a kastélyba. Az «úr» nagyon beteg.

(Az «úr?» De hát kinek az ura?)

– Óh ezer örömmel! Azaz, hogy nem annak örülök, hogy a nagyságos úr betegnek méltóztatik lenni, hanem hogy én lehetek szerencsés szolgálatjára lehetni. Azonnal készen leszek, csak a legszükségesebb szereimet veszem magamhoz. Lehet, hogy érvágásra, vagy evometicára lesz szükség; meglehet, hogy rögtön sinapismust kell alkalmazni; – vagy épen gyors stimulantiákat.

– Óh csak siessen ön!

– Öt percz alatt odaérünk a hintóval.

– De mi nem jöttünk hintón.

– Hát?

– Csak így gyalog.

Most vette még csak észre a doktor, hogy a hölgy ruhája csupa csatak. Valamint hogy Hamlet (nem a drámai, hanem a historiai) arról találta ki az angol király udvaránál a királyné szolganői származását, hogy az felemelte a hosszú ruháját, mikor sárhoz ért; akként árulta el a leány úrnői eredetét az, hogy hagyta maga után úszni a ruháját vízben, sárban.

– De az Istenért! Ebben az időben, gyalog a Névtelen Várból! Mikor saját hintaja, lova van a nagyságos grófnénak. Miért nem fogatott be?

Marie érezte, hogy erre a kérdésre nem lehet felelni: ha megmondja őszintén a doktornak, hogy a patiens fejbelövéssel fenyegeti azt, a ki neki doktort hí az ágyához, az majd úgy megijed, hogy el nem megy.

– Hát doktor úrnak nincs hintaja?

– Hintóm van; de azt csak forspont húzza.

Ezt a szót soha se hallotta Marie.

– Hát az a forspont nem ló?

– Azaz, hogy mikor van, akkor ló; de mikor nincs, akkor nem ló. – De hát a komornyik úr hirtelen visszafuthatna a kastélyba s úgy jöhetne el a hintóval megint.

– Az nem lehet.

– De hát miért nem?

Marie gondolkozott rajta, hogy valamit kellene mondani, a mi eltér az igazságtól. Nem boldogult vele. Nem tudta, hogyan kell hazudni? Az igazat pedig nem mondhatta meg: hogy a komornyiknak őt egy pillanatig is egyedül hagyni egy idegen házban valóságos halálbüntetésre érdemes gonosztett volna, s az nem is vállalkoznék erre. Megint csak ő kérdezett.

– Doktor úr, nem jöhetne el velünk gyalog?

Doktor úr már tudott «úgy», a hogy Marie nem tudott. Egyszerre készen lett a kifogással.

– Én bizony szivesen elmennék; de bizony Isten, fáj a lábam; rheumatismus acutus van a coxamban, ha most felázik a lábam, okvetetlenül ischias lesz belőle.

Marie összekulcsolta a két kezét könyörgésre, úgy emelte az ajkaihoz esedezve. De nem lehetett hatása e néma kérelemnek, az arczkifejezés kárba veszett a sűrű fátyol miatt. Ha még is láthatná az ember azokat a könnyező szemeket, azokat az indulattól reszkető orczákat, a sirásra vonagló szép ajkakat. – Talán megteszi az úrhölgy, hogy kérésének nyomatékot adandó, leleplezi az arczát?

Hanem az másforma hölgy volt.

Mikor a némán, könyörgésre kulcsolt kéz nem használt semmit, akkor a keblébe nyúlt s elővont egy kétszárú selyem erszényt, s kifordítá annak a tartalmát az asztalra; aranyat, ezüstöt, rézpénzt, vegyest.

– Nézze ön! szólt büszkén. Nekem van ilyen pénzem sok. Megjutalmazom önt, ha kérésem teljesíti.

A doktor elhüledezett. Annyi arany gurigált asztalán, a mennyit az egész vármegye se látott ebben a fekete bankós világban. Ezek nem bolond emberek!

– De csak ne szakadna úgy az eső!

– Én odaadom önnek az esernyőmet.

– Csókolom kezeit; olyan nekem is van.

– No hát siessünk akkor!

– De csak a lábam ne fájna.

– Azon segíthetünk. Henry erős ember, fel fogja önt venni a vállára s a kastélyból azután majd hintón hozza vissza.

Erre már nem lehetett ellenvetést tenni, kivált miután Henry is a legnagyobb készséggel ajánlotta fel a vállait forspontnak.

Doktor úr egy nagy tarisznyába összeszedte a tudományához tartozó segédeszközöket, a pénzt elzárta a fiókjába; Zsuzsa asszonynak kiadta a rendeletet, hogy el ne aludjék, a míg ő visszatér, s más valakit be ne bocsásson az ajtón; azzal szépen felkapaszkodott Henry úrnak a széles vállaira, egyik kezében a vörös esernyőt, másikban a lámpást tartva; s így indult meg a társaság: elől a dupla férfi, hátul a nőalak, kinek most már nem volt kire támaszkodnia, hanem magának kellett az esernyőt tartani.

Az éji őr, a ki találkozott velük az utczán, úgy elszaladt ijedtében, hogy az alabárdját is eldobta, azt hitte, most jön a Lucifer, óriás alakban, veres kalappal, tüzet okádó szájjal.

A doktornak hármas oka volt emotióba jönni. Egyik a kinálkozó szép kúra, a mi csupa gyönyörűség egy szenvedélyes orvosnak, a másik a gazdag sallárium, a harmadik az a nagy nyereség, hogy most már egyenesen beléphet a saisi titok függönye mögé, s a Névtelen Vár lakóinak benső barátjává lehet. Mekkora pletykauzsorát lehet majd ebből a kapitálisból kiverni! Eddig is nagy kelete volt Tromfszky doktornak a vármegyében, hát még ha híre futamodik, hogy a Névtelen Várban ordinarius lett!

A zivatar kissé alábbhagyott, mire a kastélyba megérkeztek.

Ott mély csendesség volt. A betegen kívül csak egy élő lélek volt még a nagy épületben, Lizette, a szakácsné; de az már ilyenkor oly mélyen aludt, hogy miatta a házat is elvihették volna a feje fölül. Henry legelébb is az obligat mamuszokat hozta elő. Azokra most mindhármuknak szükségük volt, mert sáros lábaik ugyan szép nyomokat hagytak volna a szőnyegen.

Marie és Henry azután egyenesen Lajos hálószobájához vezették a doktort. Elébb Henry dugta be nagy óvatosan a fejét az ajtón s ez értesíté a többieket suttogva, hogy az úr most is erős lázban van, s nyugtalanul hánykolódik a fekhelyén.

Erre aztán bátorságot vett magának a doktor is belépni.

Legelső dolga volt a gyertya hamvát elkoppantani, a minek a kanócza egész vörös gombává nőtt már, alig világított. Ekkor aztán jobban meg lehetett a beteg arczát tekinteni.

Az egészen ki volt kelve az alakjából, arcza tüzlángban égett s a mereven bámuló vérborította szemek kifejezésében a hagymáz rémlátása phosphorescált. Öltönye nem volt levetve, csak széttépve mellén.

– Hm, hm; dörmögött a doktor, kipakolva az asztalra az érvágóját és csodatevő cseppjeit s azzal odalépve a beteghez, megtapintá annak az üterét.

A jéghideg ujjak érintésére egyszerre felemelkedett fektéből a beteg, riadottan kiáltva az orvosra.

– Ki az? Kicsoda ön?

– Én vagyok a doktor. A megye physicusa; doktor Tromfszky. Mutassa kérem gróf úr a nyelvét.

De nem mutatta az neki a nyelvét; hanem az öklét.

– Mit keres ön itt? Ki hítta önt ide?

– Csak legyen csendesen, gróf úr, mondá a doktor, ki hajlandó volt ezt az izgatottságot hagymázos jelenségnek venni. Engedje az üterét vizsgálnom. Itt egy kis paroxismus van jelen; a mire gyors orvosi segély kell. Hadd lássam a pulsust! Egy-kettő…

A gróf azonban kirántotta kezét az orvoséból s haragosan kiáltott:

– De énnekem nem kell se orvos, se gyógyszer. Nekem nincs semmi bajom. Nekem nincs öntől semmi megtudni valóm, csak az az egy, hogy ki hozta önt ide?

– Kérem! szólt a doktor megneheztelve. Én híva voltam. E borzasztó időben! Azt mondták, hogy gróf úr veszélyes beteg.

– Ki mondta? Henry! kérdé a gróf térdére emelkedve.

Henry nem mert a helyéből mozdulni.

– Te hívtad ide az orvost? mormogá a beteg s széttágult orrczimpái fujtattak dühösen.

A doktor jót akart tenni az által, hogy megmondja az igazat.

– Engedelmet kérek, gróf úr. Nem Henry úr egyedül jött értem, hanem a nagyságos grófnéval jött oda hozzám; még pedig gyalog, ebben a zivatarban.

– Mit? Marie! hebegé a kóros s e pillanatban olyan lett az arcza, mint a ki egyszerre megőrült. Valami olyan önkéntelen epilepticus vonaglás rándította össze minden tagját, hogy kibukott az ágyából; de abban a pillanatban megint felszökött, s mint a bőszült oroszlán ugrott oda a komornyikhoz, megragadva annak a torkát s mint egy pokolból elszabadult dæmon ordítva rá: Gazember! Áruló! Mit mertél tenni? Megfojtalak!

No, iszen a doktornak se kellett több biztatás, utczu neki: ott hagyott érvágót, elixirt, flastromot; négy lépcsőt ugrott lefelé, úgy elfelejtette az ischiast a tomporában, s azzal ki a nyitott ajtón a szakadó záporba, nem kellett neki se üveges hintó, se emberi dromedár; de még lámpásra, esernyőre se gondolt, hanem a merre egyenes volt az út, vágtatott a legszebb sáron keresztül; még a mamuszokat is elvitte a lábán.

Pedig hát nagyot vesztett véle, hogy ezt cselekedte. Hogy nem lehetett szemmel látó tanuja annak a jelenetnek, a mi erre következett: mert abból sokat megtudhatott volna.

A mint a gróf torkon ragadta a komornyikot s úgy megrázta azt a kezei között, a hogy az oroszlán leteperi maga alá a bölényt: a leány egyszerre odalépett hozzá s erőteljes csengő hangon kiáltá:

– Louis!

Erre a szóra elereszté kezeiből azt a másik embert, s mint a kit egy varázsszó bénává ütött, összeroskadt, térdre esett Marie lábai előtt, s aztán két karjával átölelve annak térdeit, zokogva csókolá össze a leánynak sártól, víztől átázott ruháit, fuldokló szemrehányással kiáltozva: miért tette ön ezt velem?

Hanem a doktor megjelenése mégis használt a betegnek.

A szertelen indulatrohamtól a természet önkéntes reactiója fordulatot idézett elő bajánál.

Elkezdett hányni: a belül forró dühnek epesalakja nem oszolhatott szét az ereibe, a bölcs életműszer kidobta magából a pokolanyagot, a jótékony crisis előállt, önkéntesen a dühkitörés alatt, s azután egyszerre elkezdett izzadni a kór és azzal lassankint eszméletéhez tért.

– Ugy-e, meg fog ön gyógyulni? rebegé a leány, ki el nem távozott mellőle, s a kezét ott tartá a homlokán a betegnek.

– Ha azt akarja ön, hogy meggyógyuljak, mondá a férfi, akkor tegye azt, a mire kérem. Menjen a szobájába, vesse le nedves öltönyeit és feküdjék le. Aztán igérje meg, hogy többet nem tesz ily iszonyú merényletet soha! Alugyék szépen.

– Mindent megteszek, hogy önt meg ne haragítsam.

– Elhagyni a házat! Nálam nélkül kimenni! dörmögé a beteg s e szónál megint végig futott testén a borzongás, a fogai összeverődtek vaczogva.

A leány visszament hálószobájába, levetette nedves ruháit, le is feküdt; de annyiban még sem fogadott szót, hogy szépen aludt volna, hanem inkább minden félórában felkelt az ágyából; felölté japonicáját, felhúzta papucskáit s átlopózott Lajos szobájáig és besuttogott az ajtón:

– Hogy van ő?

Henry ápolta. A jó ember számba se vette, hogy a torkát úgy megszorongatá az ura: azért oly gyöngéden bánt vele, mint egy gyermekkel az anyja.

– Csendesen alszik! vigasztalá meg Mariet.

– Ugy-e nem bántotta önt nagyon?

– Megérdemeltem azt és nem fáj.

A leány megszorítá az öreg cseléd kezét. Mire az térdre borult előtte s megcsókolá a szép kezet: «meg vagyok érte jutalmazva».

Reggelre semmi baja se volt Lajosnak. Felkelt magától s megitta a szokott hat pohár vizet. Ebből állt a rendes reggelije. Az elmult éj történetéről senkinek se szólt többet.

* * *

Mindezekből pedig a tovamenekült doktor soha se tudott meg semmit.

Ő csak akkor mert visszanézni, mikor a keskeny tóöböl már közte és a Névtelen Vár közt volt. Ugyan örült, hogy a lőtávolon kívül érezte magát. Mégis csak bolond emberek ezek! Ilyen dolog még nem történt doktorral soha!

A mint az urasági kastély előtt elment, látta, hogy még annak az előtornáczában ég a lámpás. A baronesse soha se tudott éjfél előtt lefeküdni.

Gondolta magában: ezt az esetet rögtön el kell mondani a bárónőnek. Ő nagyon szereti a mendemondát. Ez pedig válogatott jeles kaland.

A fátyolos nő éjjeli megjelenése gyalog; a rejtélyes gróf dühös embergyilkoló rohama. Az ilyennel nem fekhetik le az ember úgy, hogy valakinek el ne mondja.

Azon sárosan, a hogy az erdei utat megúszta, felment a kastélyba, magával vive az előadás hitelességét approbaló külső jeleket is: a háta közepéig fecskendett sarat. Ez még emelni fogja a hatást.

Az előszobában a bárónő komornyikja azt mondta neki, hogy tessék egy kicsit várni, majd elébb bejelenti.

Ez furcsa. Az orvost nem szokták máskor bejelenteni, az csak koczogtat és belép.

Nemsokára visszajött a komornyik s azt a mentséget hozta, hogy nem lehet a bárónővel beszélni, mert már fekszik.

– Nos aztán. Hát talán azt gondolja Georg, hogy én soha se láttam úrhölgyet ágyban fekve, mikor orvos vagyok?

– Nagy migraineje van a bárónőnek.

– Hát hisz akkor meg épen egygyel több oka van arra, hogy az orvosával beszéljen. Menjen csak be Georg és mondja meg a bárónőnek, hogy most jövök a Névtelen Várból, beszéltem az úrral és asszonysággal, rendkívüli dolgokat tapasztaltam. Ettől, tudom, hogy elmulik a migraineje.

A komornyik még egyszer bement s még egyszer visszajött azzal az izenettel, hogy nagyon köszöni a bárónő a szivességet, holnap legyen szerencséje a doktor úrhoz villásreggelire; de ma már nem hallgathatja meg az érdekes közlendőket, mert aludni akar.

Doktor Tromfszky nem győzte fejét rázni bámulatában, a míg a kastélyból kiment. Ilyen beteg asszony, a kinek nem kell se orvos, se pletyka, még nem fordult elő praxisában.

Ezt jó lesz följegyezni, hát ha még ebből is lehet valami pletykát kavarintani idő jártával?

* * *

A Névtelen Vár lakói pedig másnap reggel tíz órakor a szokott sétakocsizásukban voltak láthatók: a fehérhaju komornyik, a mogorva úr s a lefátyolozott úrnő.

Doktor Tromfszkyt pedig már reggel, mikor fölébredt, ott várta a hazaküldött orvosi szereinek csomaga, egy levélborítékkal, a mibe százforintos bankjegy volt takarva az éjjeli látogatás salariumául; de egy betű se hozzá. Erre aztán ő is hazaküldte az elragadott troféumokat, a két mamuszt. Biz abból soha se lett többé mamusz, úgy televette magát sárral.

* * *

A napok e közben multak, a Névtelen Vár lakóira nézve a maguk szokott egyhanguságában. A szeptember gyönyörű meleg idővel köszöntött be; Magyarországon a hosszú ősz kárpótolja a rövid tavaszt s mintha a takarékos anya a májusból eltett ajándékokat most szedegetné elő, illatos ibolyával, másod-érett szamóczával lepi meg gyermekeit.