Part 7

– A nevem «Vavel de Versay Lajos». Egyes v-vel írva, a végén a-ypsilonnal: gróf.

Hisz ez olyan simán megy, a mint csak kivánni lehet.

– Nem felejtem el! Igen jó memoriám van. Monda Bernát úr teljesen megelégedve a kivívott sikerrel. – És azután, ha szabad kérnem még a nagyságos grófné családi nevét?

De már erre a szóra elővette a gróf a háta mögül a kezeit, még pedig egy olyan mozdulattal, a mely előkészülete annak, mikor valaki kétfelé akar repeszteni valakit s vetett egy oly tekintetet Bernát urra, mitől annak a királyi biztos és a tekintetes asszony jutott egyszerre eszébe. – A haragra kelt férfi még egy fejjel magasabbá látszott nőni, s a melle, vállai viadori állásra tágultak szét, a két szemében nem a tenger látszott most, hanem a zivatar.

A várt felelet helyett, e kérdés után, megfordult a sarkán, s egy szót sem szólva többet, ott hagyta a vendégét, az ősi terem valamennyi faképeinél.

Bernát úr bámult és ámult: nem tudta mire vélni a dolgot. Igen természetesnek találta pedig, hogy ha szerződést csinál az ember, valami «usu capiálás» végett, abba a felesége nevét is betétesse. Ezzel a kérdéssel ő csak nem sérthetett meg senkit. Utoljára is, a gróf nem jött vissza: nem maradt más teendő, mint neki is a szobájába vonulni s ott várni be a további fejleményeket. A grófnak mulhatlan szüksége van a megujított szerződésre, mert különben innen kiexpediálják; pedig látszik, hogy milyen nagy költséggel rendeztette be ezt a várat, a mi vadászkastély korában ronda kis fészek volt; most pedig egész tündértanya. Tehát neki kell a kis ajtóra kerülni.

A szobájában egyedül járogatva a nesztelen posztóczipőkben, egyszer csak beszédet hall az ajtajában; a patvarista és hajdu hangjait ismerte föl.

– Tudja, mi lesz ma itt az ebéd? kérdé a patvarista.

– No hát mi? szólt a hajdu.

– Spenót sült békaczombokkal…

– Aujnye!

Bernát úr mérgesen nyitotta föl az ajtót.

– Mit beszél audiat?

– Én? Nem beszélek semmit.

– Hol vannak már a pipáim?

– Hiszen épen abban járok! monda a patvarista, tovább csónakázva a két mamuszszal.

A tekintetes úr megint egyedűl maradt s várta, hogy mi lesz már?

Kis idő mulva ismét halk dödörgést hall az ajtajában. Megint a patvarista beszél a hajduval.

– János, ma itt nem mi eszünk, hanem minket esznek.

– A frányát is!

A komornyik azt mondja, hogy a gróf pisztolyait töltögeti. Meg akar lőni valakit. Azt mondja, hogy a ki a grófné felől tudakozódik, azt mindjárt duellumra hívja.

A tekintetes úr felszakította az ajtót.

– Mit beszél audiat?

– Én? nem beszélek semmit.

– Hát hol a pipáim?

– Épen azt investigálom!

Azzal szánkázott tovább a hosszú folyosón.

A tekintetes úr dohogott magában.

«Megütheti a ménkű! Még meg akar duellálni. Hát hiszen én nem ijedek meg az ő pisztolyától. Nekem is van puskám, meg kardom is. – De ez mégis bolond historia. – Hogy én most birokra menjek egy idegen asszonyért, a kit soha se láttam! – Mit mond rá majd a feleségem otthon? – De csak ne jöttem volna ebbe a bolond várba! – De csak ne kötöttem volna Bruderschaftot azzal a bárónővel! Miért is nem bíztam az egész statutiót a másod alispánra? – Csak találnék valami ürügyet, a miért hátba vághassam ezt az egész bolondok házát. – De a pisztolyok elől csak meg nem szaladok. – A magyar nemes: született katona! – Csak legalább a pipám volna itten! – Hiszen pipa nélkül az ember félember. – A pipától mingyárt kap az ember jó gondolatokat. – Hol őgyeleg az az audiat?

Épen nyitotta be az ajtót.

– Hát még sem találja a pipáimat?

– De már megtaláltam.

– Hát hol vannak?

– Ott vannak a komornyiknak a szekrényébe bezárva.

– Hát miért vannak bezárva?

– Azért, mert ennél a háznál pipázni nem szabad. Első dolog az, hogy minden vendégnek elszedik a pipáját, s elzárják.

– Ez bolond beszéd!

– Relata refero.

– De hisz ez actus majoris potentiæ! Egy nemes embernek elzárni a pipáját! A primæ nonus flagrans megsértése! Nekem megtiltani azt, hogy dohányozzam! – Még Bécsbe is csak azért nem megyek soha, hogy a véki dohányomat nem engedik bevinni a vámon. – A miből nekem még a császár sem parancsol, azt nekem gróf uram nem fogja megtiltani. – Megyünk! Rögtön itt hagyjuk ezt a bolondok házát. Gróf uram aztán lássa, hogyan marad meg benne. Audiat, inhibeálja rögtön annak a komornyiknak, hogy rögtön bocsássa szabadon a deteneált pipáimat, ellenkező esetben marcalis processust akasztok a nyakába. Megyek. Fogatok! Küldje a hajdut a holmiaimért. Nekem gróf uram nem parancsol. Megmutatom.

S azzal lehúzta lábairól a fatalis mamuszokat s vágta őket oly erővel a földhöz, hogy megrendűlt bele az egész kastély, aztán fogta egyik kezébe a puskáját, a másikba a kardját s úgy vonult ki az elátkozott szorosból, bebizonyítva, hogy nem gyáva futással, de fegyveres kézzel nyitott magának utat: ámbátor, a miglen a puskát a posztószélből s a fringiát a szarvasbőr iszákból kibontotta volna, az alatt akár kiéheztethették volna.

A patvarista pedig szaladt a pipákért s a princzipálisa háta mögött félre fintorított pofákkal s az orra hegyéhez illesztett tenyere billegetésével adott kifejezést annak az eszméjének, hogy a patvarista is «valaki». – A folyosó végén, a hol a komornyik szobájába akart nyitni, szemközt jött rá a gróf. Útját állta neki.

– Ön a patvarista? kérdé a gróf.

– Úgy csúfolnak.

– Mikor lesz önből ügyvéd?

– Mikor a censurát leteszem.

– Mi kell ahhoz?

– Egy esztendei juratusság; meg egy arany a diplomáért.

– Az aranyat megadom önnek. S aztán ha ügyvéd lesz ön, akkor megfogadom fiskálisomnak hatszász forint fizetéssel. – (Ez nagy szó volt. Hatszáz forint fixum: erre már házasodni lehetett abban az időben.) – S miután tudom, hogy magyar nemes ingyen nem szokott ajándékot elfogadni, az adott aranyért egy utasítást kérek öntől. Ön jogtudós. Megadhatja.

– Tessék kérdeni.

– Mi módon lehetne én nekem ebből a Fertő tóból egy darab vizet úgy elfoglalnom, hogy az senkié se legyen, csak az enyim.

– Indigenatust kell önnek szerezni ebben az országban.

– S hogy függ össze az indigenatus a vizzel?

– Úgy, hogy a ki honosítva van ez országban, annak már joga is van itt fekvő birtokot szerezni. A Fertő partján van elég compossessor, a kinek jó pénzért eladó a birtoka. Akkor, ha ön egy ilyen darab földet megvásárol, kizárólagos birtokosává lesz e földdel egyenlő szélességű Fertő tónak a közepéig.

– Köszönöm. – Még egyet. – Ha ön ügyvédem leend: mit fog ön tenni, hogy engem ebből a várból ki ne zavarjanak, a nélkül, hogy az új birtokosnővel új szerződést írjak alá?

– Legelőször is elhúzom a repositionalis processust tizenkét esztendeig. Azután kétszer opponálok, egyszer repellálok. Ez is három esztendő. Elég lesz?

– Elég.

A gróf fejbólintással üdvözlé a fiatal jogtudóst, s azt sem kérdezte tőle, hogy kinek híják.

De hisz ez sem kérdezte a gróftól.

Bernát bácsi dehogy ment vissza a bárónőhöz a Névtelen Várból. Hajtatott egyenesen haza.

«Köszönje gróf uram, hogy rá nem tettem a kezemet!»

* * *

Hanem ez is csak Magyarországon történhetett meg egy megye főnökével (a ki kormányzó ugyan, de nem rendőr), hogy arra a kérdésre: «ki lakik ebben a házban?» azt feleljék neki, hogy «ott kinn tágasabb!»

HARMADIK RÉSZ. A MACSKÁK TÜNDÉRASSZONYA.

I.

Mikor meghallják ezt a szót: «pusz–pusz!» futnak le a háztetőről, az ereszről, s ugrálnak be egymás után a felnyitott ablak redőnyein. Egész ethnographiai gyüjteménye a macskáknak, a mikért a «macskák Rafaelje» lelkesülhetne; a párduczalakú dundi francziák, hosszú hegyes fülű kaukazusiak, kondor selyemszőrű s lecsüggő fülű chinaiak. Percz mulva ismét becsukódik az ablak; együtt van teljes számmal a társaság: négy macska, két mopsz, egy magános veréb; meg egy leány.

A leány, alakjáról itélve, lehet tizenöt éves, de tekintetében, mozdulataiban még az elkésett gyermekkor árulja el magát. Arcza, melyet soha sem ér az Isten napjának egy sugara, csaknem átlátszó fehér; hanem az ifjú életerő annál pirosabb hajnalként tör keresztül rajta. Domború márvány homlokával, vékonyan rajzolt szivárvány szemöldeivel egy szent képnek lehetne mintája, ha az önkénytelen mosolyra metszett ajk szögletei el nem árulnák földi eredetét; a villogó sötét szemek, a könnyen táguló rózsaszín orrczimpák s az a sajátszerű, gömbölyű tokának induló áll, valami nevezetes családi jelleget kölcsönöznek az arczának, a mi első tekintetre elárulja a rokonságát olyan arczokkal, a miket sokan ismernek.

Öltönye himzetekkel és csipkefodrokkal gazdag: a hogy fiatal leány nem szokott öltözve lenni; hanem azért elhanyagolt és szeszélyes, mint a kinek nincs, a ki megmondja, hogy mi illik? mi a divat? Hajviselete is erről tanúskodik. Semmi journalban nem található fonadékok, előre-hátra csavarva, s össze-vissza tüzködve bogláros hajtűkkel, miknek gombjai smaragdok és rubinok; de a haj maga zilált és összekóczolt. A drága brüsseli csipke le van szakadva válláról, s az elefántcsont fehér bőrt engedi kitündökleni, a kötényke majcza, mely derekát átszorítja, arany filigránmunka, apró papucskái arany és ezüst gyöngyökkel vannak himezve; hanem mikor egyik lecsúszik lábáról, a rózsaszín lábujjacskák kikandikálnak az elvásott harisnya fejéből. Az egyik fülében függő is van, nagy igazgyöngy cseppel, a másikból hiányzik a párja, ezt valószínűleg elvesztette s resteli keresni, vagy valakinek megmondani, hogy elveszett.

Szobája fényüző pompával van berendezve: a falakon atlasz szőnyegek; a butorokon gobelin himzésű szövet; aranyozott teknőczhéjjal kirakott szekrénykékben gyermekjátékok, felöltöztetett bábuk üveg alá eltéve. A drága bábuk között vannak olyanok, a mik tánczolnak, guitároznak és fejeiket negédesen hajtogatják. Egy velenczei mozaik-asztalkán kártya hever és három rakás pénz, az egyik arany, a másik ezüst, a harmadik réz. Az egyik játszó aranyat veszt, a másik ezüstöt, a harmadik rezet. Egy háromlábú alacsony jaspistáblán valami orgonaforma látszik, hosszú sor ércz- és fasípokkal. Az ablakhoz közel áll egy festőasztal; azon papirdarabok és sorba rakott üvegek porfestékkel. Van egy edénytartó almáriom is, a miben apró edénykék állnak; azután meg egy kocsiszín egy ruganyos hintócskával; remek faragványú állványokon chinai vedrek állnak, viaszból készült virágcsokrokkal, s a szögletekben mindenféle ágyacskák és almocskák vannak megvetve, apró hálótársak számára. Kiegészíti a sajátszerű bebutorozást egy arasznyi magas gömbölyű asztalka, melyet kereken fog körűl egy szintoly alacsony bőrkerevet. Könyvtár is van, annak tartalmát képezik a Bertuch Orbis Pictus kötetei, a Portfeuille des enfants, Robinson Cruzoe regéje, s a párisi legrégibb divatlap, az Album des Salons füzetei, miknek divatképei a székeken, asztalokon szétszórva is hevernek.

A társaság tehát együtt van mind, senki sem hiányzik.

A most érkezett vendégeket sorba veszi az úrnő, megkérdezi, hogy szolgál egészségük, mint mulatták magukat kirándulásaikban? mind a négynek neve van: «Hicz, Mitz, Panni és Miura». Mindannyian bemutattatnak a két otthon ülő társalkodónak, a kiknek neve: «Phryxus és Helle», két mopsz. A kis úrnő nem elégedve meg azzal, hogy védenczei saját ösztönükből is szoktak mosdani: előhozza a porczellán mosdó-tálacskát s orczáikat és talpacskáikat fínom szivacscsal megtörölgeti s csak úgy engedi azután a reggeliző asztalhoz ülni: a négy czicza szemközt a két mopszszal. Mindegyiknek tiszta asztalkendő kötve a nyakába, hogy a tászlijaikat el ne keverjék a tejjel, a mi mindegyiknek külön findsába szolgáltatik, beleaprított kalács-darabkákkal. Egymásra morogni mind valamennyinek meg van tiltva, s az ez ellen vétők rögtön megdorgáltatnak, míg azt mindannyinak el kell tűrni, hogy a magános veréb odarepül közéjük az asztalra s orczátlan merészséggel egyik findsáról a másikra szállva, a kalácsdarabkákat elorozza, s aztán még rászáll Phryxus fejére, s a lopott morzsával énekli az «O du lieber Augustin!» classicus nótáját.

Mikor vége van a reggelizésnek, s azt a vendégek a háziasszonynak szépen megköszönték s egymásnak kedves egészségére kivánták, akkor következik a kocsikázás.

A hintó előgördül: Phryxus és Helle már ismerik a kötelességüket, oda állnak a rúd mellé, fölhagyják magukat kantároztatni; a négy czicza elfoglalja rangfokozat szerint az első és hátsó üléseket a phaëtonban; Dávid, a magányos veréb, a parancsszóra megjelen s mint igazi divatos postillon, Phryxus hátára repülve, a nyeregből hajt s trombitálja hozzá a posta-indulót, míg az úrnő a csavar-orgonához siet, s különféle nótákat kintornáz le a magától zenéző műszeren, s a zenére a befogott kutyák csöndes koczogással körülkocsikáztatják a kocsiban ülő macskákat. Azután pihenni bocsátják valamennyit. Mopsz, czicza, kintorna alunni megy.

A helyett fölébredt a muzsikáló óra, s elzenézi a maga pásztordalát s a rajta álló rézcyclopsok elütik az órát; a kakuk huhukol s a réz alabárdos tiszteleg. A kis úrnő más öltözetet vesz fel. Egész szekrénye van tele azokkal, válogathat belőlük. Nem segít neki az öltözködésnél senki: minden öltönye előfüző; szorító vállra nincs szüksége karcsú termetének. Mikor azzal készen van, künn a folyosón egyszeri csöngetés hangzik. Akkor fölteszi a kalapját s arczát lefátyolozza azzal a sűrű virágos csipkeblonddal, a mi semmi vonást kivenni nem enged. Néhány percz mulva hangzik a másik csöngetés. Arra hallik az udvaron az előrobogó hintó dübörgése. Azután halk hármas koczintás az ajtón. Mire, a bebocsátó «szabad» szó után, belép egy férfi, úti öltözetben, tisztelettel meghajtja magát. Előbb meggyőződést szerez magának felőle, hogy a fátyol oda van-e tűzve a leány kalapja széléhez, hogy nem lebbentheti-e föl a szél? Azután odanyujtja fehér glacée keztyűs kezét s levezeti a lánykát a lépcsőkön a hintóig. A bakon ott ül a szélesvállu komornyik, most már kocsis jelmezben, s féken tartja a két hatalmas fekete paripát. A férfi fölsegíti a hölgyet a hintóba, maga melléje ül szótlanúl s aztán megindul a két fekete ló a járművel az ezerszer megjárt úton, egyenlő tempóban, kikerülve a falu főutczáját, végig a kertek alatt; a szemközt jövők nem köszöntenek feléjük, tudják jól, hogy az nem tetszik azoknak. Kapuban ácsorgók visszahúzódnak előlük s ablakon nem kandikál ki utánuk kiváncsi asszonyfő, úgy haladnak a kocsizók, mintha láthatlanok volnának. Mikor a hintó az erdőbe ér, már szinte tudják a lovak, hol kell megállani, ott a férfi lesegíti a lefátyolozott hölgyet a kocsiból, bal karját nyujtja neki: a jobb keze egy hatalmas bottal van elfoglalva, mely tüskés vadkörtefából készült, végén hatalmas vasszorítóval s még azonfölül hosszú három élű tőrt rejt, a mi jó fegyver annak a kezében, a ki ért a tőrvíváshoz. Így sétálnak a gyepes úton a fák alatt szótlanúl. A bükkfa tövében sötétkék harangvirág nyílik, a mesgye-parton világoskék nefelejts. A kék az úrhölgy kedvencz színe. De azért e virágokból szakítania nem szabad. Miért nem? azt nem mondják meg neki. Talán azért, mert mind ez a virág másé.

A leányka léptei néha oly könnyűk és ruganyosak, mintha tündér járna a harmatos fű felett, a kinek a lábnyomása még a harmatot se veri le; máskor pedig oly fáradtak, oly vontatottak, mintha öreg anyóka tötyögne, csiperkét keresve a mohos pázsiton.

A séta után ismét felülnek a hintóba; a fogat megfordúl, visszatér a Névtelen Várhoz, s annak a kapuja ismét bezáródik.

A lánykát szobájába vezeti a férfi s most már következik a komoly foglalkozás. Könyveket vesznek elő. A férfi magyarázza a classicusokat. Ez az ő saját olvasmánya is, egyebet nem tud vele közölni. Regényt nem adnak a leányka kezébe; a historia meg még korai volna.

A férfi csak azt tudja neki tanítani, a mit maga is tud. Idegen mester, gouvernante nem jön ide. Minthogy a férfi zongorázni nem tud, annálfogva a leány sem tudhat, s hogy mégis gyönyörködjék a zenében, vettek neki egy kintornát s abba minden negyedévben új dalokat fuvó hengert raknak: azzal zenézhet magának.

A férfi festeni sem tud, pedig egy leánynak az is kedves időtöltés az egyedüllétben. Ennek a pótlására is találtak ki valamit, a mitől egyszerre minden ember Rafaellá lehetett. Vastag, átlátszóvá tett papirból vágtak ki virág- és gyümölcsmintákat, s a szobafestés elmélete szerint különféle porfestékekbe mártott lapos, kemény ecsetekkel e patronok segélye mellett festhetett képeket akárki, a nélkül, hogy rajzolni vagy festeni tanult volna. Ez is rabművészet.

Mikor ebbe is belefáradt a leány, akkor leülhetett kártyázni. Magában egyedül, két képzelt ellenféllel, játszhatott l’hombret és tarokkot s gyönyörködhetett benne, hogy a rézpénz hogy nyeri el az aranyat?

Délben a harmadik csengetésnél ismét koczogtattak az ajtaján. A fehér keztyűs kéz feléje nyult s átvezette az ebédlőbe. Egy nagy asztalnak a két végén volt két teríték, egymástól távol. Az egyik mellé leült a leány, a másik mellé a férfi.

Az ebédlőbe nyiló szobának az ajtaján csengetyű volt. Mikor az megszólalt, azt jelenté, hogy ételt hoztak be. De már az, a ki az ételt a konyhából felhozta, az ebédlőbe nem jött be, hanem letette a tálat a külső szobában. Az úr aztán fölkelt, kiment a benyilóba s maga hozta be az ételt s a leányt kinálta meg elébb, azután vett maga. Gazdag konyhát tartottak. A leány számára az ő kedvencz bora, a Muscat Lunel volt feladva, abból szürcsölgetett egy-egy harangvirágnyit, az úr Haute Sauterneit és burgundit ivott. Mikor évadja volt, osztriga is került az asztalra, hanem annak az üres héját a komornyik porrá törte, úgy szórta ki, nehogy a gyerekek széthordják a furcsa «békateknőt».

Ebéd alatt beszélgettek is egymással ők ketten. A leány a cziczáiról, mopszairól, az úr az olvasmányairól. Ha valami nevezeteset álmodott a leány, azt is elmondta, s az úr meghallgatta. Ha a leány kért valamit, a férfit Lajosnak nevezte, a férfi pedig, ha a leányt megszólítá, Marienak mondta.

Ebéd után elhagyták a termet, s átmentek az olvasóba. Ott voltak már az újon érkezett hírlapok. Lajos maga főzte a kávét s míg az elkészült, az alatt elolvasta a hírlapokat. Ez nem tartott akkor sokáig. Mai világban egy távirat nagyobb terjedelmű, mint akkor egy hírlap volt. Lajosnak voltak megjegyzései némely eseményekre. E megjegyzeseit tollba mondta Marienak, ki azokat finom hajszál vonású betűkben, hollótollal leirta, s az ilyen levélkét azután Lajos lepecsételte s kihordója által elküldte tiszteletes Mercatoris uramhoz, visszakövetelve minden levélkét az elolvasás után.

Mikor aztán elvált Marietól, akkor Lajos megérinté az ajkaival a kezét és a homlokát a leánynak.

A leány aztán visszament a szobájába s játszatta a kintornát a kedvencz állatjainak, öltöztette a bubáit, számlálta a kártya-nyereségét, vagy veszteségét, festette a papirost a patronjaival, nézegette a képeket az Orbis pictusban, melynek mind a négy nyelvű szövegét értette már s olvasta egyedűli kedvenczét, Robinson Crusoet, ki tudja hányadszor? Ez még nem volt regény.

S ez így folyt nap nap után, tavasztól őszig, ősztől tavaszig.

Este, mikor lefeküdt a leány, mielőtt levetkőzött volna, a szobájában levő bőrpamlagra egy vastag selyem pokróczot terített, s az ajtaját félig nyitva hagyta. Tudta jól, hogy az a valaki, a kit ő Lajosnak nevez, éjjel ott alszik azon a kereveten. Csakhogy az mindig oly későn jön be és oly korán távozik, hogy se bejöttét, se kimentét soha nem veszi észre. A fiatal leány mélyen alszik s a mopszok nem ugatják meg a házi urat, a ki nekik czukordarabkákat osztogat.

Sokszor feltette pedig magában, hogy addig nem alszik el, míg Lajos be nem jön; de hasztalan volt minden kisérlete. A szempillái leragadtak, a mint lefeküdt. Aztán meg azt kisérté meg, hogy jókor fölébredjen, hogy egy jóreggelt kivánhasson neki, de a mint kidugta a fejecskéjét ágyfüggönyei közül, vidáman kiáltva fel: «jó reggelt, édes Lajos!» már akkor nem volt ott senki.

Ez az ember nem alszik többet naponkint négy óránál, s akkor is oly ébren szendereg, hogy a leánynak egy álomnyöszörgésére felébred. És aztán, mint a katona a táborban, mindig felöltözötten alszik; mellette a fegyverei.

Ezt onnan tudja meg a leány, hogy a bőrpamlag mellett van egy fehér fénymázos rococoasztal; azon ő minden reggel talál olyanforma apró fényes fekete szemerkéket, a minők az amaránth magvai. Ez az apró mag: lőpor, a mi ki szokott hullani a pisztolyból, a minek a serpenyőjét akkor iziben porozták fel s aztán az asztalra letették.

II.

Egyszer egy esztendőben aztán van olyan nap, a mi kivételt képez a többi közül. Ez a leány születésnapja.

Ez az egy nap az övé kicsi gyermek korától fogva.

Ezen a napon tegezik egymást Lajossal; miként akkor, mikor még Marie járni tanult, az ő kezét fogva.

Előre örül már ennek a napnak s terveket készítget magában, a miknek kivitele problematikus.

Kik jönnek őt megköszönteni születése napján?

Először is a magányos veréb, a kit ő Dávidnak nevez. (Bizonyosan azért, mert az is kifogyhatatlan énekes volt.)

Már korán reggel, mikor a redőnyök hasadékain átrózsállik a hajnal, odarepül az ágya fejére s azt a nótát énekli, hogy «fakadj piros rózsa, fakadj csendesen.»

Azután jönnek üdvözölni a macskák.

A mint felugrik az ágyából, odafut az ablakához, kitárja a redőnyöket: «pusz, pusz!» Jönnek rögtön mind a négyen, születésnapot köszönteni.

– Ejh, nézd: hát az én Miurám mit hozott nekem születésnapi ajándékul? Mi van a szájában? Jaj mi ez a szép kis teremtés? Egy kis egérke. Ejnye Miura, hát hogy merte maga megfogni a kis egeret? Nem meg volt magának mondva, hogy semmi kis állatot nem szabad bántani? Hát illik az egy Miurához? Egy okos, nevelt cziczához, a ki porczellán csészéből reggelizik? Adja ide mindjárt azt a szegény kis porontyot. Ah, milyen kedves kis állat! Hogy dobog szegénykének a szíve ijedtében! Maga csúnya Miura! Most hogy sír ennek a kis egérkének a mamája, ha nem találja a kis leányát!

Erre a szóra csak úgy potyogtak a könnyei az ölébe.

Azután megtörülgette a hálóinge felemelt szélével az elalélt parányi állatot, s rálehellgetett, hogy fölmelegedjék; kis csésze aljába tejet töltött, abba belenyomta a kis állat orrocskáját, hogy igyék szegényke: utoljára szétnézett, hogy hol találna a számára valami jó helyet? «Legjobb lesz ide», s beledugta a saját ágyába.

A védencz pedig ahoz a fajtájához tartozott az egereknek, a mik énekelnek, olyanformán, mint az álmodó kanári. Az rögtön elkezdett a menhelyén vékony aczélhúr hangon csicseregni. A mi aztán megint annyira megtetszett a leánynak, hogy örömében bocsánatot kért Miurától a meg nem érdemlett dorgálásért: hisz az nagyon kedves ajándékot hozott neki.

Akkor aztán hozzáfogott az öltözéshez. Egy spanyol fal mögött végezte el a toilettejét. Ott állt a ruhatára. Mikor előjött, pompás tarka-pálmás chinai selyem japonica volt rajta, a mit csak egy derekára hurkolt selyemzsinór tartott össze: a haja mind egy csomóba tekergetve volt feltüzve a feje tetejére.

Elkészíté a reggelijét magának és a társaságának. Mind a nyolczan hideg tejet ittak, apró kalácskákkal, a miket valaki rendesen az alatt tett le az asztalára, a míg éjjel aludt. Gyümölcsöt soha sem ízlelt a leány, Lajos tartotta magát azon kor Galenusainak mondatához: «nihil de arbore» (semmi fán termettet!) Ma azonban nem játszott a társaságával, hanem az Orbis pictusban lapozgatott s úgy várta be az időt, a mikor a kétszeri csengetés után hangzani fog a koczogtatás az ajtaján: «szabad!»

A belépő férfi meg volt lepetve.

– Még nem vagyunk felöltözve a kikocsikázáshoz? kérdezé.

A leány pedig félredobta a könyvet az öléből s odafutott a belépőhöz és pajzánul a nyakába kapaszkodott.

– Ma nem kocsizunk ki. Hát nem tudod? Ma születésem napja van. Ma én parancsolok a háznál. Az történik, a mit én akarok, s én azt akarom, hogy itthon maradjunk, s te azt az időt, a mit velem szoktál tölteni a kocsin, itt a szobámban töltöd el, s nekem felelgetsz mindenféle bolond kérdésemre, a mit a fejemben kifőztem. És aztán nem feleded el, hogy ezen a napon tegezzük egymást. Már most szépen köszönts meg. Hadd hallom.

A gróf alig észrevehetőleg meghajtotta a fél térdét és a fejét, s nem szólt hozzá semmit. Vannak köszöntők, a miket így szoktak előadni.

– Jól van, tehát én ma királyné vagyok. Egyetlen jobbágyom ülj ide a lábamhoz erre a tabourettere.