Part 6

– Ez a legérthetőbb megoldása volna a talánynak. Hanem egy hibája van. Ha a szerelmes pár az üldöző franczia tiszt elől menekült ide Fertőszegre, akkor a titokban maradásra a legrosszabb módot választotta a nő arczának örökös fátyol alatt tartásával. Ha egyszerűen a maguk alakjában jelennek meg, ugyan ki fog rájuk ismerni itt Fertőszegen? Míg a fátyolnak híre megy s előbb-utóbb nyomukra vezeti a tudakozó férjet.

– Hiszen mások is támasztották ezt a skrupulust. De itt jön azután az igazi magyarázat. Van egy öreg erdőkerülő, a ki mindennap látja őket kikocsizni. Az erdőnek egy tisztásán le szoktak szállni a hintóból s egy kis sétát tesznek a gyalog ösvényen, a dáma az úr karjába fogózva. Az erdőkerülő megjegyzé, hogy egyik nap a dáma nehézkes, tappogó léptekkel jár, a másikon pedig oly ruganyos, könnyed járással lépeget, mint egy tündér. A termete is egyszer deli, másszor összegörnyedező. Az erdőkerülő azt mondja, hogy a lefátyolozott dáma nem egy asszony, hanem kettő. A csábító idegen nem egyedül szöktette el a franczia tábornoknét, hanem leányostól: az anya azóta összerokkant, a leány pedig felnőtt, s a bűnös ember elcsábította mind a kettőt!

– Shoking! kiálta fel az erényeire féltékeny társalkodónő. Ilyesmit nem lett volna szabad doktor úrnak elmondani hölgyek előtt.

– Kérem, doktornak minden szabad!

Elmondva azonban már csakugyan el volt, s visszavenni nem lehetett: ennélfogva az egész asztaltársaság egyhangulag felriadt, hogy ez már szörnyűség! Egy ilyen gonosztevőt csakugyan nem szabad tovább megtürni a Névtelen Várban.

Ez alatt azonban tiszteletes Mercatoris uram is elkészült a rossz fogaival, s most már ő is hozzászólhatott a napirenden levő tárgyhoz.

– Uraim és hölgyeim, kezdé, engedjék meg, hogy én szót emeljek e kérdésben, melynek részleteiről senki sem bír annyi ismerettel, mint én, a ki évek óta folytonos összeköttetésben állok ez ismeretlen emberrel.

– Minő összeköttetésben?

– Csupán levelezés által. És az is egész sajátszerűen megy végbe. A gróf – nevezzük annak, ámbár semmi okunk sincs rá, mert ő nem mondja, hogy az – minden nap elküldi nekem a maga «Augsburger Allgemeine Zeitung»-ját, a mit reggel a kapum alá bedugva találok; s azonkívül a Schmidtné által gyakran küld hozzám leveleket; de az nem férfi-írás, világosan nőkéz vonásai. Azok sem maradnak nálam; a küldönczné visszakéri mindig a levelet. A pecsét a levelen rendesen síma. Csak egyszer láttam rajta egy czímert három virággal.

– Mi volt az a három virág? kérdé a bárónő élénken.

– Azokat nem ismerem.

– S mi iránt folytatnak önök levelezést?

– Eleinte azon kezdődött, hogy az idegen úrnak voltak apró kivánságai, a miknek teljesítésére engem kért fel. Majd az volt a baja, hogy a kutyák nagyon vonítanak a faluban, majd meg az, hogy a gyermekek kiszedik az erdőn a fészkekből a madarakat, majd meg az, hogy a bakter nagyon kiabál. De mindezeket soha sem a maga nevében panaszolta el, hanem egy harmadik személyre vonatkozólag tette, a kit nem nevezett meg, csak azt írta «félnek a kutyaüvöltéstől»; – «szeretik a madarakat»; – «felijednek az őr kiáltásától». – S aztán pénzt küldött annak a gazdának, a kinek olyan ugatós ebe volt, hogy éjszakára zárja be azt, a fiuknak, hogy ereszszék szabadon az elfogott madarakat, s az éji őrnek, hogy a falu tulsó végén kiabáljon.

– Úgy látszik, hogy az a nő, a kit őriz, nagyon szereti a csöndet.

– Úgy van. Az itteni fiatalságnak az a szokása volt, hogy az újév első óráját nagy lövöldözéssel szokta megűnnepelni. Az idegen úr a másik évben a fiatalokat felkérte általam, hogy hagyják abba a lövöldözést, inkább mulassanak az ő rovására, s azóta minden Sylvester éjen megvendégli őket a falu korcsmájában. A mint ezeket az apró kivánságait elintéztem, akkor elkezdte a hirlapjait elküldeni hozzám, a mi nekem vajmi jól esett, mivelhogy falusi papnak nem igen telik ilyesmire. Később a könyvtárából is kölcsönzött olvasni való műveket. Minden nemzetbeli classicusai meg vannak. Azután Wieland, Lessing, Kleist, Börne, Locke, Schleiermacher művei. Ezen kezdődött a levelezésünk. Gyakran a leghevesebb disputába elegyedtünk, egy nap tízszer is megfordult Schmidt, a futár, a Névtelen Vár és parochia között a véleménycserét ide-oda hordva, s ugyanaz nap elmentünk egymás mellett az utczán, a nélkül, hogy egyebet mondtunk volna egymásnak, mint «jó napot». Az általam olvasott levelekből azonban arról meggyőződtem, hogy a rejtélyes férfi se nem büntetés elől bujkáló gonosztevő, se nem regényes asszonyszöktető kalandhős, de még nem is világgyülölő szerencsétlen bolond; hanem valódi nemes érzésü emberbarát, a ki érdeklődik az egész világon történtek iránt és szereti tudni az apró emberek baját, hogy rajtuk segíthessen; filosof, a ki boldognak érzi magát, ha csönd van körülötte.

A bárónő odainté a komornyikját s azt az utasítást adta neki, hogy az előljáróságot kérje fel a nevében, hogy minden tervezett üdvlövöldözést és rakétázást hagyjanak el. Feje fáj, nem türheti. Mulassanak a mai nap örömére csöndesen a födél alatt.

Azután azt kérdezé a lelkésztől:

– De hát hogyan értesül a szegény emberek bajairól a névtelen úr, ha soha se ő, se cselédei a néppel nem érintkeznek?

– Igen egyszerű módon. A kastély tornyában van egy hatalmas telescopiuma elhelyezve. Ezt ő maga tudatta velem. Ezzel ő a magasból minden udvarba belát. Úgy, hogy megtudja, kinél mikor van keresztelő vagy temetés; s ha rongyos a ház, a hol ily eset fordul elő, már másnap ott van nálam az enyhítő segély. Elnézegeti, hogy mulatnak a paraszt legények egymással s nekem megírja, hogy ezt vagy amazt a szép leányt jó lesz meginteni, mert nagyon szilajon járja a tánczot; meg hogy ezt meg ezt a menyecskét megdorgáljam, hogy ne nyissa ki az ablaktábláját, mikor éjjel koczogtatnak rajta. Még azt is kitanulta, hogy melyik fiu a legjobb iskolába járó, melyik forgatja otthon a könyvet a kezében legszorgalmasabban, s annak ösztöndíjt küldött. S karácsony estéjén minden kis fiut és leányt felhivat a Névtelen Várba, ott nagyszerű karácsonyfa van a számukra felállítva, égő viaszgyertyákkal, s azon minden gyermek számára apró ajándékok, öltönydarabok, könyvek, nyalánkságok. Azokat ő maga osztogatja ki közöttük. Sőt egy igen nevezetes esetet mondhatok el róla, a mi nagyon jellemzi az embert. Egyszer egy szerencsétlen asszonyt, a ki házastársi viszonyban él egy rossz hírű férfival, a vármegye befogatott. A tekintetes főbiró úr tudja az esetet: a Rakoncza Jutka, a Sátánné.

– Hogyne tudnám? most is odabenn ül. Ő kelme az a híres Sátán Laczi szeretője.

– Ennek volt egy kis fia. Annak azután, hogy az anyját elvitték, nem volt hová lenni. Az idegen úr a tornyából nézte, mi történik ezzel a gyermekkel, a kinek az anyját látta pandurok által elkisértetni. Azt minden házból kikergették, utoljára a többi gyerekek elkezdték boszantani, csipkedni, taszigálni, míg a gyerek kibujdosott a falu végére, lement a tópartra, s mivelhogy nem adott neki senki enni, a tukorczát ette: a fiatal sás édes hajtását. Az idegen úr rögtön írt nekem, hogy az elzüllött gyermeket kerestessem föl s adjam oda gondviselés végett a Schmidtnének; ott kap addig enni, a míg az anyja hazakerül; a rektor pedig fenyítse meg a fiukat, hogy ne bántsák a nyomorultat többet.

A bárónő könnyezett ez elbeszélésen.

A főbiró pedig adomát mondott rá.

– Kár volt! Úgy jár vele, mint az egyszeri ember a farkasfiuval. Ha megnő, a jótevőjét eszi meg.

– Ah, ah; ne szóljon úgy, Bernát bácsi; tiltakozék a bárónő. Szegény kis fiu! Ez egészen elérzékenyített. Georg! Pakoljon össze a süteményekből egy jó csomót s vigye el majd a Schmidtnének a szegény kis árva számára. Az ilyen dolog engem nagyon meghat. Aztán majd jőjjön el hozzám az a kis fiu; valami ruhát fogunk számára összeszedni. Mondja csak tisztelendő úr: tehát az én bérlőm igazi nemesszivű ember.

– Tettei annak hirdetik, bárha szavát nem hallani is.

– De akkor mégis mi magyarázata van a lefátyolozott nő titkának?

– Ezt nem tudom, mert ezt a tárgyat távolról sem érinti leveleiben soha.

– Rabja neki az a nő, a kit erőszakkal tart magánál?

– Az nem lehet, szólt a lelkész, mert száz alkalma volna tőle megszökni, vagy segélyt kiáltani, mikor az utczán végig kocsizik vele.

Itt aztán oly hosszú hallgatás támadt, hogy elvégre az inzsellér úr is hozzájutott a maga sorához.

– Azt mondom, hogy mit is mondok…

– Ugyan, az Isten áldja meg, mondja ki hát! unszolá a doktor.

– Azt mondom…

– No csak ki vele bátran!

– Azt mondom, hogy azért van annak a dámának a képe mindig lefátyolozva, minthogy – mit is mondok!

– De mondja már!

– Minthogy ő a «disznófejű kisasszony!»

E nem várt megoldás rengeteg kaczajra zendítette fel az egész asztaltársaságot.

– De pedig nem olyan nevetni való ez, a mit az inzsellér mond, szólt Bernát bácsi, a mint a kaczajhullám kissé elsimult. Gyerek koromban én is sok adomát hallottam a disznófejű kisasszonyról.

– Lehet, hogy közel járunk a megoldáshoz az inzsellér úr ideájával! szólt bele a doktor; ha nincsenek is disznófejű kisasszonyok, de olyanokról, a kiknek valóságos halálfejük volt ábrázatuk helyett, több esetet említ az orvosi tudomány.

Ekkor az asztal végén egy még eddig csak bevétellel foglalkozó száj nyilt meg, hogy ily vakmerő és minden okoskodást szerteszét kuszáló nyilatkozat kiadására vállalkozzék:

– Már pedig az az idegen dáma a leggyönyörűbb, isteni szépségű kisasszony…!

Mindenki odafordult hozzá.

Ki volt az? A patvarista. A senki. Még egy ember, a kinek nincs neve.

És a mellett ez az ember egész hideg vérrel dobolt a késével, a villájával a tányérján, mintha Zapfenstreichot verne.

– Hogy mer, audiat, ilyet mondani? rivallt rá Bernát bácsi.

– Mert láttam.

– Audiat, látta? Mikor látta? Hogyan látta?

A kit senki se látott még.

– Hát, mikor tavaly hazajöttem a collegiumból, per equos apostolorum: az útiköltségem elfogyott, a tarisznyám kiürült, ahoz meg nem szoktam, hogy mint armer Reisender bekopogtassak a házakhoz, hát ezen a tájon hozzáfogtam mogyorót szedni a park bokrairól: az igen jó ebéd volt; a mint egyszer csak egy ablakzörrenés riaszt fel. Odatekintek: hát a Névtelen Vár egyik ablakának mind a két szárnya fel van nyilva s azon félig kihajolva tekint ki egy csodálatraméltó szépség, a milyent én még festve se láttam soha.

– Ah! ah! szólt a bárónő. Mondja csak, milyen volt? Jőjjön közelebb hozzám! S aztán, hogy a patvarista nem akart előre jönni a maga biztos menedékéből, ő ugrott fel helyéről s odafutott az asztal végére, kiváncsian tekintve az elbeszélő arczába, nehogy egy szót elveszítsen abból, a mit mond.

– Hosszú, göndör fekete haja elől a vállaira omlott; arcza fehérebb volt a liliomnál és piros mint a rózsa; homloka tiszta és magas, s bizony semmi bélyeg rajta; a szája vékony és finom és mosolygós. Az egész alak olyan mint egy angyal, a ki az égből letekint.

– Hajadon volt-e, vagy nő? kérdezé a bárónő.

– Nagyon fiatal még. Nem lehet több tizenöt évesnél, felelt a patvarista. Főkötő még nem is illett volna a fejére. (Ezt biztosan lehetett azon időkben megtudni, mert a férjhez ment nők a főkötőt soha le nem tették, s a leányok viszont semmi fejtakarót nem viseltek.)

– Hahaha! kaczagott Bernát bácsi. S ez a tündér bizonyosan audiat kedvéért nyitotta ki az ablakot, s mutatta meg a szépségeit, a miket addig senki se látott.

– Igen is, hogy nem értem cselekedte azt, a hogy meggyőződtem felőle, hanem nálamnál szerencsésebb állatokért: négy darab macskáért, a mik ott játszottak a kastély ereszén. Egy fehér, egy fekete, egy veres és egy czirmos; s a mik egyszerre odaszaladtak hozzá a háztetőről, az ablakpárkányzaton, a mint hítta őket.

– Valóban, egyetlen játszótársai a macskák; annyit tudunk a cselédeitől. Bizonyítá a tiszttartó.

– És a mi legkülönösebb, mondá a fiatal joggyakorló, az, hogy nem azzal a szóval hítta a macskákat, a mivel mi szoktuk: «czicz, czicz!» hanem azt kiáltotta nekik, hogy «pusz, pusz!»

– Ah! szólt meglepetve a bárónő. A hollandiak szólítják így a macskákat.

– Az ablak ismét becsukódott s a tündér eltünt előlem.

* * *

A senki ember, a patvarista által aratott siker babérai nem engedték az alispán urat nyugodni.

– Audiát! monda, hátravetve magát a székében. Tanulja meg, hogy fiatal embernek csak akkor kell felelni, hogy ha kérdezik; sőt mint tudós Hatvani professor mondá: «akkor sem szükség minden kérdésre felelni!»

Az asztaltársaság azonban nem osztotta ezt a véleményt. Ellenkezőleg, minden oldalról ostrom alá fogták a patvaristát, mint valami Montgolfieri léghajóból leszállt utazót, hogy mondja el, mit látott azokban az embertől be nem járt régiókban? Milyen ruha volt a rejtélyes hölgyön? Csakugyan nem volt e fejkötő a fején? Igazán nem több-e tizenöt esztendősnél?

Az alispán úr végét szakította ennek a győzelemnek.

– Ejh, mit tudhat az ilyen fiatal ember mondani? egy pillanatnyi látás után? Ez nem authenticum… Majd «én» megtudom, hogy ki ez a dominus és az ő dominája?

Ez az «én» szó oly öntudattal volt kiejtve, hogy annak csak a «quos ego» bullában találni párját.

– Hogyan? Kérem? tudakozá a bárónő visszatérve a helyére.

– Oda fogok menni a Névtelen Várba.

– De hátha önt sem ereszti be?

– Engem? Az alispánt? A legale testimoniumot? Akkor úgy járna velem, mint a tolnai főispán a kirekesztett deputatióval, hogy létrát tettek az ablakához s ott mentek be hozzá a repræsentatióval. Egyébiránt majd elmondom a fekete kávé mellett az egész csatatervemet.

A fekete kávéra kerülvén a sor, a szíves háziasszony azt indítványozá, hogy talán kellemes lenne azt a veranda alatt elfogyasztani; mire az asztaltársaság kivonult a nyilt tornáczra a mokkanedvtől párolgó findzsák asztalkáihoz, s ott a bárónő és az alispán egymás mellé ültek, a honnan épen a Névtelen Várra lehetett látni. Görömbölyi Bernát úr rögtön hozzáfogott elmondani strategemáját, melylyel azt a várat bevenni szándékozik, minden erőhatalom nélkül, a mi egy magyar tisztviselőnek tiltva van.

– De lassan méltóztassanak beszélni, inté a társaságot a tiszttartó, mert fogadni mernék, hogy a gróf most is ott ül a tornyában s onnan a teleskopiumával az egész társaságot úgy odaviszi maga elé, mintha körülötte ülnénk.

Bernát úr nagyot nevetett ezen.

– Tiszttartó úr bizony azt hiszi, hogy a telescopiumon át nemcsak közelről lehet látni az embert, hanem azt is meg lehet hallani, hogy mit beszél?

Tiszttartó úr bizony nem talált volna abban semmi különöst. Az ördöngős masina, ha az egyiket megteheti, miért ne a másikat is?

Azonban hát mégis igyekezett ki-ki halkabban beszélni s nem mutogatni a Névtelen Vár felé, annak a tudatában, hogy valaki most annak a tornyából a telescopiummal oly közel viszi az illetőt magához, hogy az odamutogatónak könnyen a körmére koppinthat egy pálczával.

A hölgyek azután visszavonultak délutáni toilettet csinálni, az urak pedig átmentek a dohányzó szobába: egy kis mulhatatlan nasivasival berekeszteni az ünnepélyes actust, a mi nélkül a statutio nem volna perfect. Az agens úr adta a bankot s utasítása volt a bárónőtől úgy játszani, hogy mindig ő veszítsen s a vendég urak nyerjenek. Nyertek is mindnyájan, kivéve a patvaristát, a kinek még nem szabad a nasivasiba beleszólni, mert ő még senki sem, neki csak pipát tölteni s fidibussal szolgálni szabad, mikor más kártyázik.

A doktor úr e közben is mulattatta a társaságot pletykáival. Megszólta előbb a távollevőket, azután a jelenlevőket. Megszólta a bankadó agenst – - magyarul, hogy ne értse, azután kicsufolta a társalkodónő zsiraff frizuráját – latinul, hogy a tiszttartó ne értse; végre megszólta az alispánt is – tótul, hogy az ne értse.

Még késő éjszaka is, mikor a hálószobáikba mentek az urak, bőséges vacsora után: a doktor, ki a patvaristával hált egy szobában, nem lévén más, a kit boszantson, azon gyakorolta magát az élcznyillövészetben; a mit a jól regulázott fiatal ember türt csöndes lélekkel; hanem lefekvés előtt a toilette-tükröt odaállítá a már lenyugodott doktor elé az éjszekrényre.

– Mi lesz ebből?

– Hát hogy ha én már el találok aludni, legyen még a kit megszólhasson a doktor úr!

– Pernahajder!

III.

Másnap reggel, a bőséges reggeli után, mely teljes egy órát vett igénybe, az úrivendégek búcsút vettek a háziasszonytól, s a kik helybeli lakosok voltak, hazaballagtak gyalog, a távolban lakók csézáikra ültek; Bernát bácsi azonban ezzel a szóval kezdett a költözéshez:

– No én, Katinka hugom, nem veszek búcsút, mert még visszatérek, s akkor aztán majd elmondok mindent. Audiat! A kocsin van minden?

Az Audiát szótlanul bólintott.

Mert a tekintetes urak nagy szerrel útaztak. Nélkülözhetlen volt a pinczetok, a piramid-alakú bőrzacskó a hosszúszárú selmeczi pipákkal és a kurtaszárú tajtékpipával és dohányzacskóval; a posztószél hüvelybe dugott duplapuska, s a szarvasbőr iszákba hurkolt ezüstös fringia és a borotválkozó eszköz. Erre mind a patvaristának kellett felügyelni. Az aktákat őrizte a hajdu. Az meg ahoz értett.

Tehát Drávaszentkeresztúri Görömbölyi Bernát úr egyenesen a Névtelen Várhoz hajtatott a forspontossal reggeli nyolcz órakor.

A Névtelen Várnak hítt kastély egy keskeny földnyelvre volt építve, mely a Fertő tavába benyult, erős rőzsesánczczal védett töltésen ment a várkapuig az út, melyet buczkófejű fűzfák árnyékoltak be a víz felől, míg a másik felét elrekesztette a deszkapalánk. Ezen a kapun csak kéredzkedéssel lehetett bejutni.

A csöngetésre megjelent a kastélyból a már említett komornyik, a ki egyúttal kocsis és mindenes: egy öles termetű, szikár, széles vállu férfi, erősen kiálló arczcsontokkal, sűrű szemöldökkel. Most is fényes bérruha volt rajta, kezein fehér keztyük, lábain fehér harisnyák és sarkatlan czipők.

– Itthon van-e a gróf? kérdé az alispán.

– Igen.

– Jelentsen be bennünket. Én a megye alispánja vagyok s kivánom tenni hivatalos tiszteletemet.

– Már értesűlve van a gróf úr uraságtok jöveteléről s szívesen látja magánál.

Hisz ez igen símán kezdődik.

S a szives fogadtatásnak legbiztosabb tanújele volt az, hogy a komornyik maga sietett rögtön leszedni a kocsiról az útikészleteket s azokat a tornáczba behordani, a mi annak a jele, hogy a vendégeket itt marasztalják.

Hanem azután mégis történt valami különös.

Mielőtt a lépcsőajtót benyitotta volna a komornyik, elébb három pár olyan posztószironyokból fonott lábtyűt hozott elő, a miket ezen a tájon «mamusz»-nak neveznek s kérte egész tisztelettel a vendég urakat, hogy azokat kegyeskedjenek a csizmáik fölé felhúzni.

– Minek az?

– Hát először azért, mert ebben a kastélyban nem szeretik a csizmakopogást; azután pedig, hogy valami sárfolt, vagy poros lábnyom ne maradjon a parketten vagy a szőnyegen.

– Tehát épen csak mintha puskaporos toronyba menne az ember látogatóba.

Hanem hát meg kellett benne nyugodni s csak felhúzták mind a hárman a sárga csizma hegyében a nagy mamuszokat, s úgy mentek fel a lépcsőkön a vendégszobákba.

Az aggodalomig vitt tisztaság uralkodott minden részében a kastélynak. Lépcsők, folyosók be voltak húzva fehér abaposztóval; a falak világos papirszőnyeggel bevonva, az ajtók fényes fehér mázzal festve s minden kilincs ragyogott a tisztaságtól. Egy pókháló nem volt a szögletben: nem is lett volna annak semmi keresete itten, mert légy sem volt sehol.

A vendégszobában is, a hová az urakat vezették, olyan fényes volt a padló, mint a tükör, s a butorokon egy porszem sem látszott.

Bernát úr aggodalma az volt, hogy «hová verje majd ki itt az ember a pipájából a hamut?»

Már tudniillik majd ha lesz pipa.

Mert ezt az egyet a komornyik elmulasztotta behozni a vendégszobába.

– Audiat, menjen, és nézzen utána, hogy bejőjjenek a pipáim. Aztán forduljon meg a konyhában s tudja meg, hogy mit főznek?

A patvarista elment, de vissza nem tért. Ezekben a posztóczipőkben az ember meg se hallja, ha valaki közelít.

Küldötte helyett a ki benyitotta az ajtót, az a komornyik volt.

– Ugyan, a pipámat! monda neki Bernát úr.

– A gróf úr várja a tekintetes urat a teremben, mondá a komornyik s erre Bernát úrnak csakugyan föl kellett hagynia a pipanyomozással s átballagni a terembe.

Ott is minden butor fehér mázos volt és aranyozott. A rococo rámákba foglalt olajfestmények mind tájakat, gyümölcscsoportokat, állatokat ábrázoltak; egy arczkép nem fordult elő.

A hosszú, tigris lábakon álló ovál asztal mellett állt a Névtelen Vár rejtélyes lakója. Egy magas, daliás alakú férfi, kifejezésteljes arczczal; magas, előreülő homlokkal, melyet a mesterkéletlen üstök és hajcsigák szabadon hagytak: erős, egyenes, görög metszésű orra volt, nyugodt tekintetű tengerszürke szemei, rövid bajuszt és à-la IV. Henrik kecske-szakállt viselt: a mi valamivel világosabb volt a hajánál.

A két karja össze volt fonva; de nem elől a mellén, mint Bonaparte Napoleont festik, hanem hátul, a mi épen nem kézszorongatásra invitáló positura.

– Magnifice comes… kezdé az alispán latinul.

– Én beszélek magyarúl… vágott közbe a házigazda.

– Lehetetlen! szólt elbámulását őszintén kifejezve a vendég. Magyarúl? Hogy tanúlhatta azt meg nagyságod?

– Grammatikából.

– Grammatikából! (Ez meg már épen tengeri csoda volt az alispán előtt: hisz ő eddig úgy tudta, hogy a ki magyarúl akar megtanulni, azt gyerek korában elküldik cserébe valami magyar városba; de hogy ezt grammatikából tanulják meg, mint a «hic-hæc-hoc»-ot, az már protocollumba vételre érdemes furcsaság!) No ez nagyon derék. Azt hittem, hogy a latin nyelvhez kell folyamodnom nagyságoddal szemben, minthogy ezt a világ minden nemzete beszéli, a mivel híresen megjárta az egyszeri földes úr, a ki dicsekedett a forspontosának, hogy a diák nyelvvel az egész világon keresztül lehet utazni. Egyszer aztán megreked a szekér a poroszlói töltésen: «no uram, mondja a forspontos, most fogja be a rúd mellé a diák nyelvet, ha azzal az egész világon keresztül lehet menni!»

Nem nevettek az adomáján. A mi rosszúl esett neki.

– De hogy bemutassam csekély személyemet.

– Van szerencsém. Már értesűltem. Tekintetes Drávakeresztúri Görömbölyi Bernát alispán úr.

Minden hiba nélkül elmondta.

– Idejövetelemnek oka…

– Azt is tudom. A fertőszegi birtok más tulajdonos kezére kerűlt, annak törvényszerinti joga van az előde által kötött bérletet és servitust hivatalosan felmondani s tekintetes alispán úr a bárónő felhivására jött ide.

Bernát úr nem szerette, ha a beszédébe vágnak s mindent előre tudni akarnak, a mit ő elmondani szándékozik.

– Épen az ellenkező végett jöttem ide. A bárónő megujítani szándékozik a bérletet, minthogy értesült arról, hogy nagyságod e vidék szegényeinek valódi jóltevője. Ennélfogva az eddigi bérletnek feléért ajánlja a várkastélyt és parkot a gróf úrnak átengedni.

Azt hitte, hogy ez már felolvasztja a hideg embert. Még jobban megfagyasztotta.

– Köszönöm. – A bárónő, ha sokalja a bérösszeget, találhat magához közel szegény embereket, a kiken segíthet vele; de én kevesebbet neki sem fizetek, mint az elődének.

– Hahaha! No bizony az ilyen alkun hamar ki lehet egyezni. Tehát marad az eddigi összeg s nagyságod itt tanyázhat, a meddig csak kedve tartja. Azért hoztam magammal a patvaristámat is, hogy az rögtön megírhatja a szerződést két példányban; én mindjárt hitelesítem s rendben lesz az egész dolog.

– Igen köszönöm, mondá a házi úr, hanem azért csak nem vette elő a kezeit a hátáról, össze volt a két karja fonódva, mint két kígyó.

– A dolog mindjárt meglesz. A patvaristának lediktálom a szerződést, ez letisztázza szépen. Hanem hát egy adomát kell elmondanom elébb nagyságodnak. Az egyszeri professor azt mondta a tanítványainak, hogy ő az az ember, a ki mindent tud. Ekkor egy tanítványától azt kérdi, hogy hívják domine? – Mire a discipulus azt feleli neki: ha kegyelmed mindent tud, hát ezt hogy nem tudja?

– Nem értem az alkalmazást, monda a gróf.

– A szerződés végett nekem is a nevét kell kérdenem nagyságodnak a prædicatumával együtt.

Aha! Itt van a stratagema: most mindjárt meg kell mondani, hogy micsoda név az, a mit nem tud semmi ember fia kibetűzni?

A házi úr előbb hosszan a szeme közé nézett a kérdezőnek; azután egész csendesen odadült a hátával a kandalló párkányához, s nyugodt hangon mondá: