Part 5

– Százezer schein forintért vette meg a jószágot a baronesse, minden regaléval és úrbériséggel együtt, mondá a doktor.

– Az bizony elég szép ár, szólt az alispán. De még szebb az, hogy még itt is akar lakni a baronesse. Tiszttartó úr tudhatja legjobban.

A tiszttartónak az a szokása volt, hogy mikor mondani akart valamit, sebesen összedörzsölte a tenyereit, mintha apró gölödinyecskéket gömbölyítene ki.

– Megvallom, megvallom (mindig benevolumon kezdte), a mi igaz, az igaz. A baronesse pompás mobiliákat hozatott le Bécsből; még clavicordiumot is küldött le, egy stimmelő meisterrel; s a szobákat mind kitapeczéroztatta és lusztereket akasztatott fel, a glazhaust is egészen renováltatta.

– De ugyan mi történhetett a baronessel, hogy úgy megszerette a mi vidékünket? A mi annyival különösebb, hogy a statutióra senkit se hivatott meg a szomszédságban lakó földesurak közül, mintha előre tudtul akarná adni, hogy senkivel sem szándékozik ismeretséget kötni. Más statutiónál a fél vármegyét összeinvitálják, itt meg csak magunk vagyunk, a kiknek ex offo itt kell lennünk. Ezt az alispán úr kérdezte a pipaszopókán keresztül.

– Én hallottam felőle valamit, szólt közbe a doktor.

– No hiszen, ha a «vármegye harangja» se tudna semmit.

– Már azért, a mit én mondok, mégis mindig igaz. Hát azt mondják, hogy a baronessel az történt, hogy jegyben járt egy bajor majorescoval, a lakodalom napja is ki volt tűzve; a mikor a vőlegény egyszer csak megtudja, hogy a menyasszonya…

– De lassan, az Istenért! szabódott a tiszttartó; a cselédek meg ne hallják.

– Hiszen semmi rossz sem, a mit meghallott felőle; csak azt hallotta meg, hogy lutherana, s minthogy Bécsben és Bajorországban a mixta matrimonia tiltva vannak, annálfogva recedált; ebbeli bújában aztán a repudiált sponsa valét mondott a világnak, s örökös pártában maradásra határozta magát s azért kereste ki e félreeső falut állandó residentiájául.

– No, inzsellér úr, ez jó partie lenne magának. Enyelgett a főbiró. Magától meg a menyasszonyai szoktak megszökni.

A tudós mathematikus megcsóválta a fejét,

– Azt mondom én, hogy mit is mondok?

– Ugyan mondja ki már egyszer! nógatá a doktor.

– Azt mondom én, hogy ez bizonyosan valami vén klepsidra. (A mi nem más, mint egy hajdankori fövényóra.)

Ezért mindannyian rátámadtak: honnan következteti ezt?

Az inzsellér erre a két középső ujja közé csiptetve az orrát, így igazolta véleményét:

– Mert hogyha valami formás személy volna, bizonyosan mindjárt kapott volna másik vőlegényt ott Bécsben.

Ezért aztán kinevették.

– Jaj, inzsellér úr, csak maradjon maga a czirkalom mellett! Nem trigonometria ez!

Úgy látszott, hogy az alispán úr előtt legmegvetettebb tudomány volt a háromszögeléstan, s minden tollatlan kétlábú állatok között legalábbvalónak tartotta azt, a melyik a papiron lépegeti a czirkalmot.

Azonban egyszer csak megkondul a harang a toronyban; erre elpukkannak a mozsarak; a czigányság rákezdi Bihari «negyvenemberes marschát», az országúton porfelleg támad, abból a postakürt szava hangzik elő, s nemsokára jön nyargalva egy kengyelfutó, három struccztollas sipka a fején, könnyű kutyakoczogásban; s utána egy nehéz négy lovas hintó, jágerrel és postillonnal a bakon. Az urak kivonulnak a bükkfa árnyékából a diadalív elé; a tiszteletes utoljára húzza elő zsebéből a fekete könyvet, meggyőződést szerezve felőle, hogy dictiója még mindig benne van. A négy lovas hintó megáll s akkor látják, hogy nem ül abban senki. Csak a levetett wiklerek és schlüpferek bizonyítják, hogy abban asszonyok utaztak.

Az általános hüledezésnek a hátul jövő hintóban érkező bécsi ágens vet véget, felvilágosítva az urakat, hogy a baronesse a vadaskerthez érve, társalkodónéjával együtt kiszállt a hintóból s onnan kedve tartotta az erdőn, parkon keresztül gyalog felsétálni a kastélyba. Ezóta már ott is lehet; mert a postalovak a homokban csak lépést jöhettek.

S ezzel az egész nagy parádé mind kárba veszett.

A mint hogy szaladt is már nagy lelkendezve a faluból a deputatióhoz egy hajdu, félkezével a forgós csákóját fogva a fején, hogy le ne essék róla, s jelenté, hogy már a baronesse ott van a kastélyban s várja az urakat.

Ez már boszuság! A mihez minden ember egy hét óta készült, azt egy asszonyi szeszély mind dugába dönti.

Lett is rá egy általános megjegyzés, nyiltan és elhallgatottan.

«Ez a második bolond a faluban.»

Azzal minden ember kullogott nagy morogva a kastély felé.

A baronesse bizony szépen besétált az egyenes úton, a szép árnyékos erdőn keresztül s nem tette meg a tisztelgők kedvéért, hogy körül-kerülje a saját faluját a poros országúton.

Tökéletes bécsi nő. Jó kedvű és nyilt szívű. Minden szemközt jövővel egyszerre megbarátkozó. Látszott, hogy új volt neki minden, a mi falusi. A kalapját levette fejéről s azt mindenféle útszélen termő virággal teleszedte, s mikor a majorudvaron keresztül ment, az apró kis sárga csirkéket mind összeszedte ölébe: azt gondolta, kanári madarak, a miért nagy vitája támadt a kotlóssal. A vén komondort is megczirogatá s a kis béres gyerekeknek elsimította a hajukat a szemükből, s társalkodónéját, ki nem birt vele bodzás lábaival lépést tartani, kétségbeejté előre szaladásával.

A baronesse szőke szépség volt. Semmi kendőzésre nem szorult eleven arczszín, ragyogó kék szemekkel, örök mosolygó cseresnyepiros ajkakkal; s arczának hódító bűbáját még az unalmas bécsi divat sem volt képes kisebbíteni, mely megkivánta, hogy a hölgyek a hajukat simán a halántékaikhoz lapítsák s a füleiket kereken betakarják vele, s semmiféle fejdíszt nem tűrt el a hajfonadékon kívül, mely lehető sok ágba és mentül keményebbre fonottan, volt a fésűre feltűzve.

A kastélyban az előreküldött hopmester fogadta a földesasszonyt. Azt egy héttel előbb ideküldték, hogy a lakást rendezze el s a beiktatási lakoma vendégeiről gondoskodjék. Itt is első gondja volt a baronessenek konyhát, éléskamrát beszaladgálni s a szakácsot és szakácsnékat bámulatra ragadni a konyhaművészet minden ágaiban való jártasságával. Innen hítták elő, mikor az urak megérkeztek. Még akkor is az ujját szopogatta, a mire valami marmelád ráragadt a linczer tortáról.

– Csak semmi czeremoniát, uraim! kiálta csengő hangjával, a társaság közé toppanva a fiatal hölgy. Szívemből gyűlölök minden szertartást. Idáig laktam vele Bécsben. Természetes levegőt akarok színi falun: tömjén és lőporfüst nélkül. Legfölebb a dohányfüstöt engedem meg. Én rászedtem önöket; de úgy kell önöknek, minek készítettek nekem parádét, mikor megmondtam, hogy nekem nem kell egyéb, mint egy «hozott Isten!» aztán egy kézszorítás. A mi hivatalos formalitás jár a statutióval, azt végezzék el az urak a meghatalmazott ágens urral: s aztán tegyünk úgy, mintha régi ismerősök volnánk s tekintse magát mindenki idehaza.

Erre azt mondta az alispán, hogy:

«Kisztihand.»

– Ah, ön beszél németül?

– Beszélek, felelt a szittya utód; csakhogy rajtam is megeshetik, a mi a vitéz Barkóczyval történt, hogy mikor királynénk Mária Terézia bárányhimlőjéből felépülve, panaszkodott neki a kiállt betegség nyomairól, azzal vigasztalta meg, hogy «ah Euer Majestät haben noch immer sehr schönes Leder».

– Ah haha! Nevetett a baronesse. Ön az az úr, a ki mindenre tud adomát mondani? Már hallottam hírét. Kérem ismertessen meg a többi urakkal.

Az alispán sorba vette a bemutatandókat.

– Tiszteletes Mercatoris Tóbiás úr, helységünk lelkésze; ki egy szép szónoklattal várta méltóságodat, de a mit itt nem mondhat el, mert azon kezdődik, hogy «ím e zöld fáknak kies árnyékában».

– No majd kárpótlást fogok találni a tiszteletes úr vasárnapi prédikáczióiban. Én igen buzgó híve leszek.

Azután a doktort mutatták be.

– Ez itt doktor Tromfszky Fülöp, a járás physicusa, maga is fertőszegi lakos és compossessor, orvos, sebész, és nemcsak e vármegyében, de Győr, Komárom, Vas és Sopron vármegyékben is elismert legnagyobb pletyka és hírharang.

– Ah! hisz ez nagyon szeretetreméltó tulajdonság! Én nagyon szeretem a pletykát! véghetetlenűl szeretem a mendemondákat. Már csak azért is lesz mindennap valami bajom, hogy a doktor urat meghíhassam. Ugy-e bár, a doktor kötelessége azt is megmondani, hogy mit főzzenek ebédre? Mindennap kérni fogom a consultatiót.

Ilyen patiensre volt már a doktornak szüksége régen.

Következett a mérnök.

– Ez pedig Doboka Márton úr, a vármegye inzsellérje, «hites mathematicus,» vagy a hogy a paraszt nevezi: «hityimityimatyi mókus,» földet mér, ködöt szel, vizet szab, s ha valakinek az órája elromlik, azt megigazítja.

– Remélem, szólt a baronesse Doboka úrhoz, hogy sokat fog ön velem foglalkozni, azért, ha nem vagyok is klepsidra.

A szegény inzsellér mosolygó álarcza egyszerre a rémülés facies hippocraticájára nyúlt el e szóra. Csak a kezében levő bádog mappatok tetejét csavargatta, mintha azon gondolkoznék, hogy mint tudná saját magát is úgy összegöngyölíteni, hogy abba beledughassa?

A szép selma pedig hamiskás mosolylyal mondá neki, megfenyegetve őt ujja hegyével:

– Nekünk bécsieknek nagyon jó rendőrségünk van ám.

A patvarista is ott ágaskodott a többiek mögött, s igyekezett a fejét előre tolni a válla közül. Az úrnő azt is észrevette.

– Hát ezt az urat hogy hívják?

– Ez még senki sem, szólt az alispán; csak a patvarista. Ezt még nem hívják, csak kiáltják, hogy «audiat!» Az ilyennek mondta azt Cziráky, hogy «soha se válogasd öcsém, hová ülj az asztalnál? a hová te leülsz, bizonyosan az az utolsó hely».

«Audiat» aztán megint lehúzta a fejét a válla közé s iparkodott magát eccliptizálni.

– A tiszttartóját úgy is meg fogja ismerni méltóságod: Határi Ádám úr, a kinek nem szükség azt mondani, a mit Klobusiczky püspök mondott a tisztjeinek, mikor inaugurálták: «már csak úgy gazdálkodjanak az urak, hogy nekem is maradjon valami.»

– Oh, az én tisztjeimnek nem lesz panaszuk ellenem.

– És most magamat kell bemutatnom, én vagyok ennek a megyének az alispánja, nevem Drávakeresztúri Görömbölyi Bernát.

– Jaj uram! szólt nagyot nevetve az úrhölgy: én ezt három esztendeig sem tudom összerakni.

– No épen így vagyok én méltóságodnak a nevével.

– Hát tudja mit? Inkább, hogy sem egymást kínozzuk a kimondhatatlan neveinkkel, legyünk per tu, s híjuk egymást a keresztnevén.

– Csakhogy én, ha valakivel Bruderschaftot kötök, azzal én össze is csókolózom.

– Hát hiszen az is megtörténhetik, nevetett a baronesse s minden morikálás nélkül megadta a tekintetes úrnak a ceremonialis csókot, s aztán kezet szorított vele. No már most hát «te Bernát bácsi» én pedig «te Katinka!» S miután ezen szépen átestünk, menjenek az urak az irodába a hivatalos functiót az ágens úrral elvégezni; én pedig addig visszavonulok toilettet csinálni. Az ebédnél megint találkozunk.

Azzal gyermeteg hibbanással kilebbent a mellékszobába.

– Ez már aztán kapitális egy menyecske! mondá az uraknak a főszolgabiró. Hát ugy-e nem «klepsidra», Doboka barátunk?

A jámbor mérnök most is azt igyekezett a sinusok és cosinusok segélyével kikalkulálni, hogy ugyan kitől tudhatta meg ezt a baronesse? Csak nem a patvarista fecsegett tán a szobaleány előtt?

– De nagyobb baj lesz abból, szólt közbe a doktor malitiosus arczfintorral, hogyha a tekintetes asszony odahaza megtudja a «csókot»; az lesz ám még a franczia háború.

A szittya hős e szóra komolyan megrettent. Az oroszlánt megrémíti szavával a kakas; Bernát urat pedig – a tyúk. (Ő szokta a feleségét «tyukom»-nak nevezni.)

– Csak lesz annyi becsületérzés doktor úrban, hogy nem pletykázza el.

– Már hiszen én magamról jót állok, mert soha sem szoktam pletykázni; hanem, ha egyszer az inzsellér ki talál rukkolni azzal a szóval, hogy «azt mondom, hogy mit mondok?» akkor nem állok jót a titokról. Kivált ha még azt is megtudja a tekintetes asszony, hogy per «te Katicza, te Bernus!» discurálunk egymással; ezt nehéz lesz egy anecdotával elütni.

Az ágens véget vetett a tréfálkodásnak, átidézve a hivatalos urakat a komolyabb teendők elvégzése végett a cancelláriába.

II.

Az ebédhez megjelenő bárónő a legegyszerűbb elegancziával volt öltözve; fekete selyemruha volt rajta, s a nyakán négy sor igazgyöngy; más ékszert nem viselt; s a fekete ruha gyászt, a gyöngyök könnyeket jelentenek. Modora megczáfolta mind a kettőt. Víg volt és kedélyes. Hanem hiszen a mosoly lehet álarcz is.

Feltünt, hogy a díszlakomához egy hölgy sem volt hivatalos. A baronesse és társalkodónője egyedül képviselték a szép nemet.

– Te ide ülsz mellém, monda a bárónő Bernát úrnak, megemlékezve a kötött Bruderschaftról.

A tekintetes úrnak pedig eszébe jutott a tekintetes asszony odahaza, a kinek a nyelve bezzeg ki tudja mondani az ő nevét, még olyan prædikatumokat is told hozzá, a mik nincsenek az armálisban, s mikor azt neki ereszti, rettenetesebb a királyi commissariusnál; annálfogva igyekezett calmirozni a bizalmas viszonyt.

– Megmondom baronesse, nálunk nem tegeznek senkit, csak a gyereket, meg a czigányt. A kivel bizalmasan vagyunk, annak azt mondjuk, hogy «maga». Hozzá tehetjük, hogy «hugom» és «bácsi».

– Hát a feleségét sem tegezi az ember?

– Annak is azt mondja, hogy «lelkem maga!»

– És a gyermekek sem tegezik a szülőiket?

– Az meg épen botrány volna.

– Csodálatos ország. No hát «Bernát bácsi» maga, tessék magának mellém ülni.

A rögtön támadó családias bizalmasság jellemzé a bécsi nőt, elütőleg a párisi hölgyek finom agaceriájától, a kiket egyébiránt Bernát úr soha se látott.

Katinka bárónő még evés közben is tudott mulattatni, a mi ugyan a jobboldali szomszédjánál tiszteletes Mercatoris úrnál tökéletesen kárba veszett. A tudós úrnak rossz fogai voltak, annálfogva egész penitenczia volt ránézve az evés, s a míg azzal el nem készült, addig ránézve nem létezett semmi discursus.

A mi a nevét illeti a tiszteletes úrnak, az valaha «Kalmár» lehetett; hanem egy időben a tudományos férfiak szerették neveiket latinizálni.

Annál készebb társalgókra talált a bárónő az alispánban és a doktorban.

– Tehát a hivatalos átadás egészen elvégeztetett nálam nélkül, Bernát bácsi?

– Nem végeztetett biz az; sőt inkább úgy jártunk, mint az egyszeri czigány, a ki azt mondta, hogy elveszi a grófkisasszonyt. A beleegyezés az ő részéről már megvan: csak a contesseé hiányzik még. Itt is hiányzik még a beleegyezés a bárónő, – azaz – Katinka hugom – részéről.

– Mihez kell az én beleegyezésem?

– Ahhoz, hogy a «Névtelen Vár» servitusa fentartassék-e?

– «Névtelen Vár?» – «Servitus?» Mik ezek a szavak? Szeretném tudni.

– A Névtelen Várat innen a kastélya erkélyéről majd színről színre megláthatja hugom asszony. Az egy vadászkastély, a mit egy Markóczy ős építtetett a Fertő partjára valami ős korból származott czölöpépítmény fundamentumára: ott tartotta nagyszerű vadászatait, mikor még a lankaság csupa erdő volt. Ezelőtt három évvel egy külföldi úr jött ide, a kinek nagyon megtetszett ez a magános épület s kivette azt bérbe az akkori tulajdonos bárótól, olyan szerződést kötve vele, hogy a várkastélyhoz tartozó parkban, a meddig az körül van palánkolva, senkinek se legyen szabad rajta és a hozzátartozókon kívül járni. Ezt nevezik servitusnak. Az tehát a kérdés, hogy van-e kedve Katinka hugomnak egy ilyen «tilalmast» a birtoka közepén eltűrni? vagy pedig fel akarja azt mondani?

– És ha fel akarnám azt mondani?

– Akkor tetemes vinculumot kellene fizetni a bérlőnek. Akarja-e ezt tenni?

– Attól függ, hogy micsoda ember az a bérlő?

– Mindenesetre különcz. Valami világkerülő.

– Hogy híják?

– Azt nem tudni. Épen azért nevezik ő róla azt a kastélyt Névtelen Várnak.

– De hát hogy lehet az, hogy valakinek egy helyen, a hol három esztendeig lakik, ne tudják meg a nevét?

– Igen egyszerűen. Ő maga nem auffirolja magát sehol, a cselédei nem híják másként, mint a «gróf».

– De levelet tán csak kap a postán?

– Azt gyakran kap a világ minden részéből: néha pénzes leveleket is, azoknak a recepisséit neki kell aláirni. Hanem úgy van vele, mint az egyszeri paraszt, a ki azt mondta, hogy «bárcsak én írni tudnék, ha olvasni nem is; majd találnék én valakit, a ki azt elolvassa». Ennek is kell lenni valakijének, a ki azt, a mit ő irt, el tudja olvasni, de erre mifelénk senki azokhoz a czifrákhoz nem ért, a mi az ő adressén van s az ő keze alól kikerül.

– Hát a hatóság nem vonhatja őt kérdőre?

– Miféle hatóság?

– No – maga, Bernát bácsi.

– Hát spiczli vagyok én?

– De az útlevelét csak elő szabad kérni az idegennek?

– Útlevelét? Hiszen mindjárt kidobnának engem a vármegyeház ablakán, ha valakitől Magyarországon útlevelet kérnék, vagy egy «Salva guardiába» betenném a lábamat a bennelakó engedelme nélkül.

– De hát nem ügyelnek itt fel arra, hogy ki mit cselekszik?

– Minek? Nemes ember azt teszi, a mit neki tetszik; a paraszt pedig azt, a mit muszáj.

– De hátha veszedelmes összeesküvést forral az az ember?

– Az a királyi fiskus gondja, nem az enyim.

– Hátha hamispénzverő?

– Az meg a tárnokmesterre tartozik.

– De a rablók ellen csak kell valami rendőrségnek lenni.

– Arra itt vagyok magam, meg a pandurjaim, s ha rakonczátlankodnak: kihirdetem a statariumot; s akkor vagy kézrekerülnek, vagy átmennek a másik vármegyébe. Egyébiránt a szóban forgó Névtelen Vár lakója ellen egyik indicium sem forog fenn. Az nagyon csöndes ember.

– Egyedül van? Nincs családja?

– Már erre tiszttartó úr jobban meg tudna felelni; mert ő folytonosan szemügygyel kisérhette.

– Nos, tiszttartó úr. Mit tud felőle? Van felesége e rejtélyes úrnak?

– Megvallom, megvallom: úgy látszik, mintha volna; de egész bizonysággal még sem lehet tudni.

– No ez már engem pikiroz! Hát hogyan nem lehet tudni? Láthatatlan?

– Látható, látható. A névtelen úr, meg a dáma együtt szoktak kocsikázni minden nap délelőtt tíz órakor s elkocsiznak a szomszéd városig: ott visszafordulnak és hazatérnek; de a dáma oly sűrű fátyollal van betakarva, hogy nem lehet kivenni, hogy vajjon vén asszony-e, vagy ifju leány?

– De ha kocsikáznak, akkor cselédjüknek is kell lenni, a ki a lovakat hajtja. A cselédektől csak meg lehet tudni, hogy gazdájuk és asszonyuk között micsoda viszony van?

– Valóban, valóban. Cselédjeik vannak. Egy komornyik, a ki egyuttal a lovakkal bánik. Ez a mindenes a háznál. Ez jár ki a faluba is néha, és németül beszél. Rajta kívül van egy kövér szakácsné a kastélyban, a ki nem megy sehova; azt mondják, nem tud járni. Azután van két ember, a ki bejár hozzájuk, a Schmidt meg a Schmidtné. Ezek soha a házba be nem lépnek, hanem rendesen reggel öt órakor, télen úgy mint nyáron, megjelennek a kastély rondellájának az ablaka előtt: akkor ott a salugáderen keresztül kiadja nekik valaki a rendeletet, kilencz órára visszatérnek, akkor már egy kosár van kitéve a rondella alá, abba belerakják, a mit hoztak, azt kötélen felvontatja valaki s megint kiadja nekik a rendeletet. Ez a két ember egy zsellérházban lakik, a mit a névtelen úr vett a számukra. De ezek az asszonyságról soha nem beszéltek; azért, mert soha se látták.

– És a komornyik?

– Azt úgy híják, hogy vas szájú ember. Különben is olyan urias magatartású, hogy alig meri valaki megszólítani. Mindig fehér glacée keztyűt hord, és ezüst zsinóros bérruhát. Azt tartják, hogy a szakácsné az ő felesége. A falubeli leányokra az igaz, hogy rá sem néz. Eljár a szomszéd faluba a katholikus templomba; de meg nem gyónik soha. Nem enged tudakozódni magától: csupán egyszer szalasztott ki annyit a száján, hogy «az ő úrnője egy szegény árva leány, a kinek semmije nincs; de ezért mégis mindennel ő rendelkezik».

– S nem fogadnak el látogatásokat?

– A látogatót maga az úr fogadja, s olyankor, ha idegen érkezik, a dáma a belső szobákba zárkózik és onnan ki nem jön. Ha valaki ebédre is ott marad, akkor az ételek felhordása alkalmával az úr minden ételből szed ki egy tányérra, s azt saját maga viszi be abba a szobába, a hol a dáma van. Az elő nem jön soha. Kérdezősködni senki se mer felőle. Egyszer a feleségem megszánta a magányban élő teremtést, s szép szerével ismeretséget akart vele kötni. Pünkösd vasárnapján egy szép bokrétát formált az üvegházi virágokból, s azt elküldte a szolgálója által a Névtelen Várba. A cseléd fölment a grófhoz s elmondta, hogy köszönteti a tiszttartóné, ezt a bukétot küldi a nagyságos grófnénak. A cseléd visszajövet dicsekedett a komornyiknak, a ki az ajtón kiereszté, hogy ugyan örült a gróf a grófnénak küldött bukéton; egy huszast adott neki s ugrált, mint a bolond, örömében. «Ugrált bizony haragjában!» monda a komornyik; «köszönd, hogy leány vagy; mert ha férfi volnál, pisztolylyal kergetett volna ki.» S a mint kilépett a leány a kastélyból, csak úgy hullott a fejére a széttépett bukét virágja, s a gróf káromkodott odafenn valami idegen nyelven, a mit a cseléd nem értett. Másnap a gróf összetalálkozott a feleségemmel a faluban véletlenül. Az asszony aprehendált s rá se nézett. Délután a gróf a Schmidtné által hat palaczk bort küldött a feleségemnek, azzal az izenettel: azért a szivességért, hogy nem látta őt meg. Haute sauternei borok voltak.

– Ah, tehát a remeték ilyen jó borokat isznak.

– Valóban, valóban. És kitünő konyhát tartanak. A Schmidtné mindennap hazahordja az ételmaradékot a gyermekeinek, a mit a szakácsné ád neki, s azok fejedelmi konyháról tanúskodnak. A konyhájukról azt is meg lehet tudni, hogy igaz keresztyének. Husvét napján páskabárány, mindszent napján heilige Striczli van az asztalukon. Templomba azonban nem járnak s pap nem jár hozzájuk.

– S minő viseletben jelennek meg, mikor kikocsiznak?

– A gróf egyszerű barna kabátot visel, széles kerek kalappal, térdig gomboló fehér kamáslit; télen karbonári köpönyeget. A dáma azonban mindenkor a legújabb divat szerint van öltözve s ruháit a postán hozzák külföldről.

– S mi okuk lehet nekik e rejtélyes bujósdi játszásra?

– Megvallom, megvallom, már ez a sphærámon kívül esik. Én csak a datumokat tudom előadni: a combinatiókhoz jobban ért a doktor úr!

– Ah, igaz, igaz! szólt az általános kaczagásban részt véve a bárónő. Hiszen itt van a doktor: az ember ne húzza hiába a vármegye fizetését; ha ön a vármegye harangja, akkor kell tudnia, a mi itt közelünkben történik.

– Hát hiszen tudom is: csakhogy eddig nem juthattam szóhoz – a mérnök úrtól. (Mondok, hogy mit mondok?) Hát ha olyan kegyes a bárónő s megakarja hallani, én megmondhatom, hogy ki ez az úr? és ez az asszonyság? Én háromféle versiót is tudok. Szabad belőle válogatni. Az első hiteles magyarázat az, hogy ez a névtelen úr egy külföldön grasszált nagy rablóbanda kapitánya, a ki az üldözés elől vonult vissza rablott kincseivel ide a mi Arkadiánkba. Az a dáma pedig a szeretője, a ki már egyszer Németországban hurokra került, elitéltetett, s az itélet következtében a homlokán tüzes vassal megbélyegeztetett. Ez az oka, a miért az arczát fátyolozatlanul nem mutathatja soha.

– Ah, ez nagyon rémségesen regényes, doktor úr, szólt a bárónő. Ezt nem fogadjuk el. Adja elő a másodikat.

– Tudtam, hogy ez nem fog tetszeni, azért eresztettem legelől; pedig ezt sem szoptam az ujjamból. A másik már nem ilyen rémséges. A névtelen lovag egy apáczát szöktetett el a kolostorból. A szent fogadalmát megtört égmenyasszonya a vétke vezekléseül azt a fogadást tette, hogy, kedvesét kivéve, az egész világról le fog mondani; ezért zárkózik el vele egy félreeső kastélyba; ezért nem mutatja az arczát soha senkinek, ő rajta kívül.

– Ez regényes; de nem valószinű. Ha egy apácza annyira megy, hogy a kolostorból megszökjék a kedveséért, akkor már azt is megteheti, hogy áttérjen a protestáns hitre, s akkor feleségül mehet a szive választottjához: nem kénytelen se bűnös életet élni, se rettegni, se elrejtőzni. Ezt nem hiszszük el.

– Akkor a harmadik lesz a legvalószínűbb. A hirlapok ezelőtt négy évvel hireszteltek el egy nevezetes asszonyszöktetési esetet. Egy franczia előkelő tisztnek a feleségét elszöktette a dieppei fürdőből egy idegen: nem tudni ki? A kijátszott férj mind ez idő óta keresi a feleségét az egész világon, de a csábítót nem ismeri. Ezek ők.