Part 4

Mint már említők, azon éveknek a divatja szerint a kis gyermekeket is ugyanazon szabású viseletbe öltöztették, a minőben a felnőttek pompáztak, úgy, hogy egy ilyen gyermektársaság egy csoportban olyan volt, mintha liliputi merveilleuseöcskék és incroyableocskák jöttek volna össze. S ezzel együtt járt az a szokás, hogy az egyenrangosított gyermekeket a mamáik magukkal vitték a társaságokba, estélyekbe, szinházakba; a hol részt vettek a társalgásban, tánczoltak a mamáikkal vis à vis, tanultak egymásnak udvarolni és calembourgokat mondani, megbirálták a divathölgyek toilettjeit és Talma játékát; véleményt mondtak aziránt, hogy Barry és Desfontaines legújabb vaudevilleje megnézhető-e? megérdemli-e azt a 3000 frank évdíjt, a mit a császár rendelt a szerzők számára, a miért úgy megnevettették? Hardy conditoriejában kapni-e a legjobb fagylaltot, vagy Richeé-ban? s hogy lehet-e Sándor czár barátságára tartósan számítani?

Ez ifju sarjadék között, természetesen a kis Amelie grófnő legfölül tündökölt.

Nem lehet mulatságosabbat képzelni, mint mikor azt a miniatur delnőt Themire grófnő odaülteté a saját helyére s azt mondta neki, hogy távolléte alatt ő vigye a háziasszonyi «honneurs»-t. Az a méltóságos applomb, a mivel a gyermek e feladatnak megfelelt, ennivaló szeretetreméltó volt. Tudta a társaságot mulattatni, elmés aperçuekkel fűszerezni a társalgást, piquant adomácskákat nagy grácziával előadni; utánozni a persiflált egyéniségek modorát, és a közben azzal a legyezővel, mit az anyja, mint uralkodói jelvényt engedett át neki a helyettesítés idejére, úgy tudott játszani, mint akármelyik sennorita, s ha fölkérték rá, még a zongorához is odaült s el tudta játszani piczi kezeivel Laporte legújabb diadalcouplettjét. Oh ez valóságos csodagyermek volt.

– Uraim és hölgyeim, mondá a gyermek, mikor a mamája helyét elfoglalta; – ne beszéljünk mi olyan tárgyakról, a mikhez nem értünk. Foulton úrnak semmi köze nincsen a mi vapeurjeinkhez.

Minthogy pedig «vapeur» a gőzön és a túlfinom úrhölgyek idegbántalmain kívül még azt a könnyű lenge, öltönydarabot is jelenté, a mit az úrhölgyek a báltoilette alkalmával kebleik eltakarására használtak, a kis Amelie észrevétele általános furorét idézett elő.

Themire grófnő ez alatt fölkereshette de Fervlanst.

Ha valakit a véletlen arra vezetett, két egymással nyájasan, mosolyogva fecsegő alakot látott volna egy jazminbokrozat lugasában s nem talált volna ezen semmi megjegyzésre méltót.

A mosolygó, hizelgő arczok suttogó párbeszéde pedig ez volt:

– Kudarczot vallottunk; szólt Fervlans. Ők tizenkét órával hamarább eltüntek, mint titkukat fölfedeztük.

A grófnő vállait vonogatta és fejét rázta szeszélyesen.

– Hát mért mondja ön ezt nekem? Nincs önöknek elégséges rendőrségük, a mi kézre tudjon keríteni valakit, a ki az országon keresztül akar szökni?

– Rendőrségünk van és elég ügyes; hanem az üldözöttek még egy hajszállal ügyesebbek. Magukat úgy tudták álczázni, hogy semmi személyleirás nem illik rájuk. A bérkocsira, melyet erőszakkal vettek el, hamis számot ragasztottak, úgy mentek ki a barrieren, s azután a legelső állomásról visszaküdték valami megbizott czinkostársuk által: az a kocsiról megint levette a hamis számot, melyet a rendőrközegek jövet-menet följegyeztek s aztán magára hagyta azt a rue Mouffetardban.

– Akkor igen egyszerű a feladat, szólt Themire, a hajából kihúzott arany nyillal lyukakat szurkálva a kerevet kasmirján. Össze kell hivatni mindazokat a bérkocsisokat Párisban, a kiknek a számaik a barrieren átkeléskor feljegyeztettek. Ha lesz egy, a melyik azt mondja, hogy ő nem volt az éjjel a sorompókon túl, az lesz az útbaigazító.

– Köszönöm, szólt de Fervlans, breloqueja jouxjouxival játszva. Ez már megtörtént. Valamennyi fiacre mind igazolta, hogy hol járt és kit vitt magával? A hamis szám tulajdonosa bizonyosan fizetett emberük volt a szökevényeknek s előre elkészítve, hogy mit valljon? s míg mi a nyomukra akadhatunk, azóta ők régen a tengeren vannak, vagy a svájczi határon, s ott azután nyomukat veszítettük. Az egészet elől kell kezdeni megint, még pedig nagyon messziről. Már most csak egy mód van. A szökevényeket önnek kell fölkeresni és visszahozni.

– Fölkeresni? És visszahozni? rezzent fel Themire.

– Az első, úgy hiszem, nem lesz nehéz, szólt a marquis lába hegyével csíszolva a mozaikot. Az elfogott marquis ugyan nem vallott semmit; de a szeretetre méltó kis Amelie révén megtudtunk annyit, hogy egy olyan országban szándékoznak letelepedni, a hol «rend van és rendőrség még sincs». A találgatás nem lesz nehéz. Legközelebb esik ez eszményhez Svájcz. Ámbár ott úgy tudom, hogy van rendőri intézmény. Mindegy. Ön magára ölti a világot s utazik városról városra, míg a jelzett alakokra rá nem talál. Ők titkolózni fognak. Ezáltal árulják el magukat legbizonyosabban. Semmi kétségem a felől, hogy ön egy év alatt közelükben fog lenni. Egy évre háromszázezer frankot adunk önnek rendelkezésére. Ha azután rájuk akad, akkor ön tudni fogja további teendőit. A férfi fiatal, tapasztalatlan, rajongó kedélyű; ez kész áldozat. Az ön szép szemei elhozzák számára azt, a mi meg van számára irva a fatumok könyvében. Ha a férfit birni fogja, akkor azután a leány sorsa is el lesz döntve. Szükségünk van a férfira, a lányra s arra a kis aczél ládikára. De egy a három közül is sokat fog érni. A három együtt még többet. Minket tudósítani fog ön mindenről, a mi történik. Kezére fogunk játszani. Azt tudja ön, hogy a mi kezeink Európa legszélső szögletébe is elérnek; s ha kell, mi készek vagyunk hadsereggel is elmenni oda, a hol az ön művére fel kell tenni a koszorút. Tehát induljon ön rögtön. Egy veszteni való percz sincs.

– De Istenem! Ameliet hogy vigyem magammal?

– Sehogy! Mit gondol ön? Hisz Ameliet már ismeri az az ember, s azzal rögtön elárulná önmagát.

– De hát itt hagyjam a leányomat? Csak nem kivánja ön?

– Hát nem elég jó gondviselés alatt fogja-e tudni, ha az én felügyeletem alatt hagyja? szólt de Fervlans oly mosolylyal, hogy a távolról néző azt hitte volna, hogy most szerelmet vall. Először történik-e, hogy elhagyja őt magától?

– Igaz, igaz! szólt felsóhajtva a grófnő. Én már megszokhattam, hogy a leányomnak hasznát ne vegyem. A kit elszoktam hagyogatni a kapuk alatt, egy rendőrkém felügyelete alatt! Idegen emberek megtalálásának véletlenére! Oh mi szomorú mesterségbe avattam be őt magammal együtt.

– De egy igen szépen jövedelmező mesterségbe, madame. Valljuk meg az igazat. Hisz annak nem a «regime» az oka, hogy ön tizenöt éves korában férjhez ment egy fiatal rouéhoz, a ki önnek négy esztendő alatt minden vagyonát eltékozolta, s akkor egy kötéltánczosné miatt párbajban agyonlövette magát; hagyva önnek egy eszes kis leányt, meg félmilliónyi adósságot. Mit tehetett ön?

– Tehettem volna azt, hogy gyermekemet beadjam a lelenczházba, s magam beálljak a gobelin-gyárba munkásnőnek; s tán jobban tettem volna.

– Alig hiszem grófnő. Az erény útja csak azoknak való, a kiknek – nagy lábaik vannak. Faczipő kell hozzá. A gobelingyár ott van a Mouffetard negyedben, aztán mindjárt következik utána a zálogház, ettől nem messze esik a szegény bukott nők kórháza, s végül azután a lelenczház. Ezek mind egy utczában vannak. A vándorlás folyton tart az egyikből a másikba. A Mouffetard negyed egyesíti valamennyit, s még jó, ha az örök körutazók a La Pitie, La Bourbe állomásain úgy esnek túl, hogy a Sainte Pelagiet meg nem látogatják; mert az is útban esik: a börtön. Ezek a «koplaló erény» utczájának az állomásai. Az ilyen piczi lábak, mint az önéi, könnyen elsikamlanak. Sokkal jobb az állam szolgálatában vérzeni el. Mit akar ön? Hát a katona, a ki embert öl – a hazája érdekében – nem tartozik a lelkiismeretének megnyugtató szóval? Annak talán nem fáj a szive, mikor haldokolni lát egy embertársat, a kit ő megölt, a nélkül, hogy gyűlölte volna? Mindnyájan az állam katonái vagyunk. Ha ellenségre találunk, nem kérdezzük: fáj-e neki? Megöljük. A haza érdeke minden tettnek szentesítést ád.

– De az, a mit mi teszünk, erkölcstelenség!

– Hát az, a mit ellenfeleink tesznek, nem erkölcstelenség? Mikor egy országot köröskörül megtámad minden ellensége, a kinek csak századokról eltett vereségei vannak, megtorlandók, hogy azt leigázza, szétdarabolja; – mikor annak az országnak minden férfia ott hagy családot, tűzhelyt, iskolát, szövőszéket, feleséget, gyermeket, anyát, s megy rongyosan, mezitláb, egy darab száraz kenyérrel az egyik kezében, egy darab vassal a másikban, hazáját védelmezni: ugyanakkor belopózni az ország szivébe s itt forralni összeesküvést: – hát az nem erkölcstelenség? Hát az ő szép asszonyaik, hát az ő sima udvaronczaik nem sikamlanak-e a mi termeinken keresztül, mosolygó kémei a küludvaroknak? Mi az ő saját fegyvereiket fordítjuk ellenük.

– Jól van. Tegyük mi azt, a kik a gyűlölet öntudatával cselekszünk, de az mégis rettenetes gondolat volt: gyermekeket avatni fel eszközül e halálos játékhoz!

– De hát nem tőlük jött-e a példa? Hát az nem rettenetes gondolat-e ő tőlük: egy örökké fenyegető pokolgépet tartani egy nemzet feje fölött, egy ártatlan mosolygó gyermek alakjában? Hogy ne szilárdulhasson meg soha a béke és hatalom ide benn? Hogy mind az a fényes diadal, a mit seregeink magukra halmoztak, egy kikiáltott jelszóra köddé oszoljon szét! s diadalíveink átalakuljanak a nemzet bitófáivá? Nem, madame, ez nem szégyelni való, a mit mi cselekszünk. A mi férfiaink harczolnak az ő férfiaikkal; a mi szép asszonyaink harczolnak az ő szép asszonyaikkal; s a mi kis leányaink harczolnak az ő kis leányaikkal. Az ön kis Amelieja historiai alak, s emlékszobrot érdemel!

A szép hölgy meg volt vesztegetve már e csábító sophismákkal: – nem is volt szükséges a pénzkérdést fölemlegetni előtte.

– Aztán, lássa ön, madame; folytatá Fervlans, kezébe véve a grófnő kezét s annak a rózsaszín tenyerébe titkos abrakadabra jegyeket irogatva az újjahegyével; ha untatja önt ez a szerep, a mit ily fényes sikerrel folytat ön és a leánykája: épen a legjobb alkalom kinálkozik most rá, attól végleg megszabadulni. Önnek zilált pénzügyi viszonyai vannak. Ősei birtokának csak névleg tulajdonosa már. Egész vagyona százötven frank. Tudniillik, hogy ezért a szép arany hajáért ennyit adna meg a perruquier, ha el akarná adni; mert ha ma azt mondja ön: «nem játszom tovább!» ezen a szép haján kívül semmi tulajdona sincs. Ha pedig sikerül önnek az a feladat, a mi rá van bízva, teljesen: akkor ön annak az összegnek, a mit most évenként elkölthet, a tőkéjét fogja egyszerre megkapni. Öt millió frank megérdemel egy kis áldozatot. Azzal ön függetlenné teheti magát, fényes nevéhez illő fényes birtokot szerezhet, s leányának senki sem fogja szemére vetni, hogy valamikor kis gyermek korában a Cythere dandárához tartozott.

Themire elgondolkozott.

– Egy csókot sem szabad neki adnom, mielőtt eltávoznám?

– Adja át nekem s majd én elviszem neki.

– Hogy lehet önnek kedve tréfálni most? Hátha hosszas ideig fog tartani távollétem?

– A mi nagyon valószínű.

– Ne is halljak hát a leányom felől? s azt se tudathassam vele, hogy élek-e? mi bajom, mi örömem van?

– De ennek már csakugyan egyedül rajtam keresztül lehet megtörténni. A kis Amelie minden hónapban fog nekem kézbesíteni egy szépen irt levelet az ön számára, melyet senki sem fog önön kívül elolvasni. Ön pedig annyiszor, a mennyiszer könnyebbülést akar szerezni a szivének, írhat a kis comtessenek; de már annak a levélnek nyitva kell lenni, hogy én elolvashassam; mert ha valami titkunkra vonatkozó czélzást ír ön benne, akkor a levele nem jut kézhez. Egyébiránt önön függ a viszontlátást siettetni. Addig gondoskodni fogunk a comtesse felügyeletéről. Nyugodt lehet.

– Igaz… Rosszabb kézbe nem fog jutni, mint az anyja kezében volt; monda rá Themire keserű öngúnynyal.

– Az első levelet most mindjárt megírhatja ön hozzá bucsú fejében.

Themire átment a boudoirjába s ezt írta egy virágkoszorús levelkére:

«Kedves kicsikém. Én most rögtön elutazom. Mikor megjövök, azt is megírom önnek. Addig önre ruházom a háziasszonyi tisztet s rábízom a pénztáramat. Csókolja önt ezerszer, öreg barátnéja s kicsi mamája, Themire.»

A levelet lezárta vizahólyag-pecséttel s czímezte.

– Gondoskodni fogok a kézbeadásáról, monda de Fervlans, átvéve a levelkét. És most küldje el ön Jocrisset, hogy hozzon az ön számára egy bérkocsit. A saját fogatát nem használhatja erre. Senkit se vigyen magával. Jocrisset majd maga után rendelheti, ha a czél közelében lesz. Most a titkos lépcsőn és a kertkapun át észrevétlen elhagyhatja a palotát; a chaussé d’Antinban vannak olyan jó csöndes kis boltok, a hol a hölgyek átöltözhetnek. Ha ön nem tudná még, majd tudja a bérkocsis. Ott útnak való ruhákat vehet magának, csak épen annyit, a mennyi az útra szükséges. Arra gondja legyen, hogy akármely országban telepedik le, azonnal az ottani szabókkal, piperészekkel öltöztesse fel magát tetőtül talpig, mert a passage de l’operai készítmény elárulja kilétét. Mindenütt németül beszéljen s francziául ne értsen. De minő bohóság! Én adok önnek ilyen dolgokban tanácsot, holott ön miniszter lehetne és akadémiai tag az ilyen tudományokban. Azt hiszem legjobb lesz önnek legelőször is Svájczot átkutatni a szökevények után. Adieu, madame, a viszontlátásig.

– Csak legalább még egyszer láthatnám a kis lányomat, könyörgött Themire; csak egy függöny mögé elrejtőzve tán.

– Themire! ön érzelegni kezd. Ez nem katonának való.

– Ha ezt sejtem, nem adom oda esztelen komédiából Amelie arczképét Cambraynak. Nem lehetne azt tőle visszakapni?

– Nem adja ide; azt mondja, hogy ez neki talizmánja lesz, s elvenni a foglyok ékszereit csak Sanson úrnak van joga; attól pedig Cambray úr még messze van. Majd lefestetem Ameliet önnek újra s utána küldöm.

– Ah, de ez az arczképe még három éves korából való, a mikor még ártatlan volt!

Rettenetes szó.

– Becsületemre! asszonyom. Ön érzeleg, mint egy német professor leánya. Én kezdek tőle tartani, hogy rosszúl végzi el a missióját s még belé szeret abba az emberbe, a kit el kellene csábítania s még majd minket árul el annak.

Themire többet nem szólt, hanem elsietett öltöző szobájába.

De Fervlans viszont a maga részéről megírta az utalványt a grófnő számára százötvenezer frankig az első félévre, s azzal szerencsés utat kivánt neki s visszatért a terembe.

A társalgás igen élénk volt. Az inasok frissítőket hordtak körül; divat volt a jó társaságban akkor mindenféle orvosságokat inni, jeges rhebarbarát és keserű mandulafejetet; mely szokást kiegészített egy legújabb vívmánya az inyenczségnek. Abban az évben hatolt be a párisi magasabb körökbe az a bizonyos amerikai gyümölcs, melyet az Inkák fedeztek föl Chiliben, s ők terjesztettek tovább Peruba, Quitóba; onnan hozták át Európába; itt a fejedelmi üvegházakban ápolták s olasz nevéről tartuffolinak hítták. Mai világban burgonya a neve. Ennek a ritka növénynek a drága főtt gumóit hordták körül az ezüst vállzsinóros inasok, ezüst tálczára tett sevresi porczellán tálakban, s kinálták vele az úri vendégeket.

A kis háziasszony szeretetreméltó észrevételekkel tudta fűszerezni a csodálatos lisztízű exoticus csemegét; elfecsegve, hogy az Josefine kedvencz nyalánksága; a császárné téli kertjében egy egész osztály van berendezve a tartuffoli üzdelésére. A legközelebbi udvari tánczestélyen az a csokor, a mit a császárnő a keblén viselt, valódi krumplivirágból volt. A kis Amelie azt is kifecsegte, hogy a császár föltette magában, miszerint e növénynek a főurak üvegházaiból a szegény emberek kertjeibe is ki kell terjedni, hogy valamint IV. Henrik arról a mondatáról lett áldott emléküvé: «én azt akarom, hogy minden parasztnak vasárnaponkint tyúk főjjön a fazekában»: őt meg arról emlegessék meg, hogy alatta a parasztnak mindennap tartuffoli főtt a fazekában.

A fiatal csalán, hogy tud már csípni!

Jocrisse úr de Fervlans urat is megkinálta a ritka csemegével; mosolygón dörmögve:

«Tartuffoli?»

De Fervlans úr a szájába dugott egyet, s aztán oda adta Jocrisse úrnak a levelkét, a mit Themire bízott rá.

Jocrisse úr ezüst tálczára tette azt s úgy hozta vissza, oda prezentálva a kis háziasszonynak.

– Megengedik uraim és hölgyeim! szólt a kis liliputi úrnő, feltörve a levelet; hogy elolvassam? ámbár csak most tanulok betűzni.

Voltak, a kik tudták, hogy mit kell ezen nevetni?

A kis comtesse vette az arany foglalványú szemüvegét s úgy olvasta el a levelet. Megrázta a fejét és a vállait; összecsücsörítette a száját s nagyot nyitott azokon a nagy kék szemein.

– Uraim és hölgyeim! monda. Egy kis meglepetés. A mama hirtelen elutazott. Üdvözli önöket általam. (Ez ugyan nem volt a levélben; de illett a mama mulasztását helyrehozni.) Visszatérteig, a mi rövid időn bekövetkezik (ezt megint úgy gondolta hozzá), engemet bízott meg a háziasszonyi tiszttel. Azzal a lorgnont ajka elé nyomva, halkan oda szólt de Fervlans úrnak: a többek között a pénztárát is rám hagyta. S rögtön hozzátevé naiv sarcasmussal: «De vajjon a hitelezőit is rám hagyta-e?»

De Fervlans úr megnyugtatá, hogy azokkal ő fog elbánni.

– Nos hát, uraim és hölgyeim, folytassuk a medisancet.

* * *

Themire pedig ez alatt már kocsin ült uti ruhában.

Hanem Fervlans úr aligha rosszul nem utasította őt el; mert az az ország, a hova a menekülők igyekeztek, nem Svájcz, hanem valami más.

MÁSODIK RÉSZ. AZ ADOMÁK HAZÁJA.

I.

Egész Fertőszeg kinn volt az országúton az új földesasszonyt fogadni. Nagy ünnepély készült. Az országúton keresztül diadalív volt felállítva zöld lombokból s azon sárga kassai rózsákból kirakva ez a szó: «VIVAT»; két oldalt tizenkét fehérbe öltözött leányka, virágkosárkák a kezeikben, a kántor felügyelete alatt, ki igen szép zengeményt szándékozik az ártatlanokkal elénekeltetni. Egy emelvényen piros pozsgás parasztleányok vannak felállítva, kik egy óriási fonott kast fognak az érkező lábai elé tenni, melyen érett dinnyék, szőlőfürtők s csodaformáju ostyepka-sajtok vannak felhalmozva. A dombtetőn mozsarak vannak kiszegezve. Egy terebély bükkfa árnyékában bivuacoznak a statutio hivatalos tagjai egy csoportban: az alispán, a megyei mérnök, a falu lelkésze, a járás physicusa, a tiszttartó s a hozzájuk tartozó mellékszemélyzet, megyei és tiszttartói hajdu, sáfár és irnok; az alispán patvaristájának is ott kellene lenni, hanem az most nagyon sok buzgólkodni valót talál a gyümölcshordó falusi canephorák informálásában. A jelenlevő uraknak feleségeik és leányasszonyaik is vannak («kisasszony» azon időben sértő czím volt) s azok kinn csoportosultak az árokparton: nem keresik az árnyékot; azért, hogy bemutathassák, hogy nekik napernyőik is vannak, a mi akkor nem volt tréfa dolog. Benn a vásártéren előkészületek vannak téve az ökörsütéshez: a nagy kerekes nyársra már fel van húzva a kövér tulok, s az alája rakott máglya csak felgyújtásra vár. Mellette magas állványra föltéve a tíz akós hordó tele borral; a csapszék leveles színjében egy banda czigány pengeti hangszereit, a toronyablakból pedig gyerekfők kandikálnak elő, lesve a földesuraság közeledtét, hogy jókor meghúzhassák a harangot.

A falunak csak egy tornya van, azon kereszt; hanem azért az nem a katholikus templom. A helység lakosai Luther-követők, svábok, keverve magyarral, a kiknek a kedvéért minden harmadik héten egyszer magyar prédikácziót is tart a lelkész.

A falu előljárói a helységháza előtt vannak csoportosulva, ünnepi kék posztó öltözetekben: az öregek hosszú haja hátrasimítva nagy görbe fésüvel; az ifjak ellenben tarka csináltvirágbokrétákat viselnek báránybőr süvegeik mellett, s dugaszban tartott pisztolyaikkal nagyszerű üdvlövéseket szándékoznak elkövetni.

Azok az urak ott a terebély bükkfa alatt e körben sem unják magukat. A nagy melegben jól esik az appetitoriumnak fogadott borvizes ruszti, a mit a tiszttartó hajdúja hordozgat fel a hűtőből. Három egymásnak szögellő lócza képezi a sessio helyét; mint elnök, közepén ül az alispán, hatalmas faragott tajtékpipából szopogatva az édes véki dohányfüstöt. Termete eleven illustratiója az «extra Hungariam non est vita» örök igazságának, melyet pirosra hízott arcza sem czáfol meg, s a keményen kifent hatalmas bajusz hozzá teszi, hogy «ne bántsd a magyart!»

Viselete egészen ős magyaros, t. i. a század elejéből való, s hogy alulról kezdjük: sárga szattyán sarkantyús csizma, paszomántos violaszín lábszárhüvely, hosszú, czombig érő virágos mellény, a fölött kajszi baraczkszín kancza-mente, quekker szabású, de körülprémes és sújtásos. Nyakán feszesre csavart patyolatkendő, hátul csomóra kötve, s abba beleszorítva a hátulsó varkocs. Mert a czopfot már elhagyták, mely még a burkusháboruban oly nagy szerepet játszott a magyar daliáknál; de a régi emberek, a kik szokva voltak hozzá, azért csak megőrizték apáiktól öröklött kincsüket, s inkább belekötötték a nyakravalóba, hogy legyen, de látható még se legyen; elől a fül mellett két hurkányi csigába van csavarítva a hunczutka, s takarja a főt egy hatalmas nyestkalpag, kifityegő piros bársony csákóval. Az egyik padot ő foglalja el a lelkészszel, a kit egyházi tisztsége erre a szomszédságra qualifikál. Ez pedig egy tudománytól összegörnyedt és megaszalt alázatos férfiu, a kinek az egyik válla lejebb áll, mint a másik, az egyik szemöldöke följebb huzódik, mint a másik, s mikor beszél, a szájának csak az egyik felét nyitja ki, azon ereszti a szót. Hivatalának egyenruháját viseli, fekete kabátot, bársony pulidert, gyapot harisnyát, csattos czipőt, háromszögletű kalapot; kiegészíti a jelmezt az ünnepélyhez felöltött Luther Márton-féle bő újju ránczos köpönyeg, a minek a zsebéből a tudós férfiu előelő huzogat egy bőrkötésü könyvet, s nagyokat sóhajtva, ismét visszacsúsztatja azt. Ő rá néz a beneventatio nehéz feladata, s ámbár a derék úr úgy tudja a szónoklatát, mint a karikacsapás, azért mégis remeg. Örök trémája van, még mikor prédikálni kell is. Ha pedig hozzákezdett, akkor egy Demosthenes.

– Aztán úgy ne járjon tiszteletes úr, tréfálkozik vele az alispán, mint nem régiben Csokonai; a kinek a parochián elcserélték a prédikácziós könyvét egy szakácskönyvvel, s csak mikor a cathedrában el kezdte olvasni a textust: «az eczetes…» akkor vette észre, hogy eczetes ugorka becsinálásáról van szó. De hamar föltalálta ám magát; ex tripode folytatá tovább: «az eczetes vízzel megkinált Jézus pedig mondá: elvégeztetett!» S erről a textusról stante pede olyan prédikácziót improvisált, hogy bámult rajta a presbyterium!

– Én csak megleszek a magam dikcziójával valahogy, felelt a lelkész, csak a spektabilist el ne ragadják Phaëton paripái, mikor a statutio alkalmával ki kell mondani a domina nevét.

– Már az igaz, hogy perversus egy név! Eleget utaztam Soprontól Nezsiderig olyankor, mikor a sár hirtelen megfagyott; de úgy szekér még meg nem rázta bennem a lelket, mint mikor végig kell mondanom: hogy is van csak tiszteletes úr?

– Catharina…

– No azt még tudom.

– Catharina de Landsknechtsschild.

A két hegyes bajusz megpróbálta ezt a nevet felöklelni.

– Lantz–k–nek–htsz–sild! – Ez sok egy embernek.

– Pedig magyar nemes familia az. A legközelebbi diætán indigenálták az ősét.

Ezt egy harmadik úr mondta, a ki a diagonalis padon ült, egészen tubákszínű öltözetben, himlőhelyes ábrázattal, szanaszét kúszált sárga hajjal s vörös karikájú szürke szemekkel.

– Hát maga ismeri azt a familiát, doktor? kérdé a spectabilis.

– Hogyne ismerném, felelt a doktor; báró Landsknechtsschild örökölte ezt a birtokot anyjáról, a ki Markóczy leány volt, s Mária Terézia idejében ment férjhez egy morva kapitányhoz; ez most zálogba adta a birtokot az unokahugának, Katalinnak. Hiszen láthatta a bárót, indzsellér úr, mikor a «Névtelen vár» környékét kihasították a bolond gróf számára.

A hivatkozott úr ott ült az orvos mellett, s mint előre nyújtott nyakáról látni lehetett, mérnök volt. Kezéből le nem tette volna egy világért azt a nagy bádog tokot, a mi az uradalom térképét rejté. Igen tudós és a maga szakmáját értő férfiú volt; de a beszélgetés nem volt kenyere; a mihez hozzáfogott, az nem ment ezen túl:

– Én azt mondom, hogy mit is mondjak?…

Aztán nem vártak rá, hanem beszéltek tovább.