Part 2

– Nem tehetem, polgár! A feleségem vár oda haza. Az asszony nagyon veszekedő. S én szeretem a házi békét. Csak bízza ön magát erre a bérkocsisra. Ez igen ügyes fiu. Ugy-e Peroquin? Sok éjjeli járást tettél te már Párisban. Jól megszolgáld a húsz frankodat egy órára Peroquin!

Az a bérkocsis is a titkos rendőrség szolgálatában állt. Tudta ezt az a fiatal ember jól.

A blouseos férfi aztán barátságosan megrázta az ifju úr kezét.

– Adieu! Ha megbántottam, ezer bocsánat. Most visszavonulok. Hova vonulok vissza? Vagy a feleségemhez, vagy a korcsmába. Ki tudhatja a jövendőt? Ezt a húsz sous-t vagy a feleségemnek viszem, vagy a liqueurbódésnak. A sors határozzon. Fej, vagy irás? Ha fej, haza viszem, ha irás, megiszom.

Azzal fölvetette a pénzt, a mi azonban élével esett a hóba, s nem volt se fej, se irás. Nem is ment a blouseos ember se a feleségéhez, se a korcsmába; hanem a mint az ifju úr a leánykával beült a bérkocsiba, meghúzta magát a lámpásos házzal szemben egy kapu alá, s onnan figyelt arra a mozgó árnyékra, mely a kivilágított ablak függönyén megjelent s újra eltünt.

– Hát tulajdonképen hová megyünk? kérdé a bérkocsis.

– Hja, polgár, ha én azt tudnám, hát akkor minden jó volna. Hanem hát épen csak ez hiányzik. A kis comtesse eltévedt a mamájától s nem tudja sem az utczát, sem a házszámot; csupán annyira emlékezik, hogy a ház egy téren van, a hol egy szökőkút áll. Már most hát nekünk sorba kell járnunk minden szökőkutat.

A bérkocsis nem kérdezett többet, felült a bakra, s elkezdett hajtani.

Igazi példánya volt a párisi fiacrenak. Kiborotvált rezes arcz, burnóttól fekete orrlyukakkal, a fülében arany lencsefüggő, a fején kopott piszkos paróka, lenyomatva zsíros carmagnol kalappal, a nyakán egy véghetetlen vászonpólya, melybe az egész álla a fültövéig s az alsó ajkáig el van takarva. Egyéb termetét burnótszín köpeny takarja, melynek hét egymásra következő gallérja van, s hosszú ujjai, a mik felölteni valók.

Tehát elindultak Párisban szökőkútat keresni.

Az első két szökőkút nem volt az igazi.

Akkor az ifju úr mondott valami utczát a bérkocsisnak, a min keresztül a valószinűleg igazi helyes czélponthoz legbiztosabban el fognak jutni.

Az pedig egy szük, kanyargós utcza volt: a rue des blancs manteaux.

Egy földszinti ház elé érve, a fiatal úr meghúzta a zsinórt, a mi a bérkocsis karjára volt kötve, s azt mondta, hogy itt egy perczre ki akar szállni.

A mint a kocsi megállt, a földszinti ház ajtaja rögtön felnyilt s azon egy hórihorgas, csontos, vállas férfi lépett elő, futársarukban, egy sarkában következő kövér, tenyeres-talpas hölgy kiséretében, a ki az egyik kezében gyertyát tartott, a másiknak pedig a tenyerét tartotta eléje, hogy el ne fújja a szél.

– Te vagy Raoul? Szólt ki a kocsiból a fiatal úr.

Erre a kérdésre nem felelt semmit a hosszú ember, hanem felugrott egy szökéssel a bérkocsis mellé s annak egy tapaszszal beragasztotta a száját. Mire a bérkocsis védelemre gondolhatott volna, már akkor a kocsiból kiszökött ifju úr megragadta a két karját, azzal lerántották az ülésből, s oly hirtelen bevitték a házba, hogy meg se nyikkant.

A markos hölgy pedig kiemelte a reszkető leánykát a hintóból s a férfiak után vitte.

A bérkocsis izmos ember volt; de két megtámadója még izmosabb.

Egy szobába vitték, a minek az ajtaja a kapu-bejáratra nyilt: ott megkötözték, betömték a száját, lehúzták a köpönyegjét, leoldozták a nyakravalóját s aztán farkasgúzsba illesztették s úgy ültették fel az ágyra.

Mikor aztán ártalmatlan hallgatóvá lett téve, akkor ugyanarra az ágyra, a melyen ő a falnak támasztva guggolt mozdulatlanul, egy toilette-tükröt helyeztek el.

– Ne féljen semmit, polgár! mondá neki a futárcsizmás férfi; nem lesz önnek semmi baja. Csupán csak le akarják festeni. Tudja, a szépsége végett.

Azzal az ifju úr odaült a tükör elé s a saját két pofaszakállát lenyírta, azután mindenféle pamacsokkal épen olyan rezes arczot, burnótos orrot festett magának, mint az előtte ülő eredeti, a fülébe oda csiptette a függőt, a rossz parókát föltette a fejére, tetejébe a carmagnol kalapot. Azután a nyaka körül csavarta azt a terjedelmes nyakravalót, elborítva vele az annyira ismertető állat. Végre felölté magára a hétgallérú köpenyeget, míg tökéletesen hasonló nem lett az előtte lebegő eszményképhez.

– No most, polgár, legyen nyugodt és ne féljen semmitől, biztatá a megkötözöttet a hosszú férfi a futársarukban. Legfeljebb holnap ilyenkorig visszakapja ön a kocsiját, lovait, köpenyét, nyakravalóját és minden egyéb jogos tulajdonát; a miknek a használatáért, egy napra óránkint húsz frankot számítva, itt hagyunk önnek ötszáz frankot, húsz frank a borravaló. Ide lesz dugva a mellénye zsebébe. El ne felejtkezzék róla. Holnap reggel tizenegy órakor be fog jönni önhöz a tejhordónő; az majd kimenti önt e kényszerhelyzetből s annak majd elmondhatja ön, hogy mit álmodott? A rendőrbiztosnak ne mulaszsza ön el átadni a legszivesebb üdvözletet két ismeretlen tisztelője részéről. Addig pedig viselje ön magát helyzetéhez méltó nyugalommal és hideg vérrel. Hogy jól tudjon ön aludni, szépen bekötjük a szemeit, s ha még sem tudna ön elaludni, kezdje el magában a kétszerkettőt mondani: én is mindig úgy teszek, s mire a hétszerhéthez érek, inkább elalszom, mint hogy kitaláljam. Jó éjszakát, polgár.

A mellékszoba ajtaja kinyilt s azon az említett köpczös asszonyság lépett ki – egy fiucska kapaszkodott a karjába. A kis leányból már fiu lett.

Az asszonyság már nyusztprémes bársony wicklerbe vala öltözve, struccztollas kalappal; a kis fiucska pedig à la polonaise, bő nadrágba, hosszúszárú csizmákkal, prémes bekecsbe, a minek a gallérja fel volt hajtva, a fején egyike azoknak a festőietlen alakú sipkáknak, a miknek a felhajtóját ha lehúzzák s az áll alatt keresztül kötik, az embernek nem kell messze menni, hogy eszkimót lásson; azonfelül a gondos «mama» egy szörnyű nagy shawlt kötött az ifju úr nyaka körül, a mitől annak csak az orrahegye és szemei látszottak elő.

– Készen vagyunk, mondá az asszonyság.

A két férfi oldalzsebeibe dugta a pisztolyait. A fiatal úr egy bőrtokba rejtett ládikát bízott a futárcsizmásra, mit az gondosan a nyakába csatolt. Azzal a hölgy és kis úrfi felültek a hintóba, a két férfi fel a bakra, s a hintó tovább gördült. Most már tudta a kocsis, hogy hová?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A gyermek a bezárt hintóban mélyen aludt, a hogy gyermekek szoktak, ha éjjeli félbeszakított álom után kocsira ültetik őket.

Vajjon álmodott-e azokról a helyekről, a miken keresztülvitték?

Mikor a nehéz kocsi végig döczögött azon a nagy téren, a hol még beleütődött a tengelye egyikébe azoknak a szétszórt szögletköveknek, a mik egy király szobrának az alapját képezték, s a melynek helyén most egy szomorú faalkotvány van felállítva, két czölöp között egy harántos élű ekevas (a halál ekéje, a guillotin), míg a tér közepén egy megkezdett óriási oszlop talapzata terpeszkedik, a mihez a hozzávaló rézburkolatot még ellenséges ágyúk képezik, (a Vendome-szoboré) – nem jelent-e meg ott álmában egy halavány hölgy alakja, vörös vonallal a nyaka körül, hogy homlokára lehellje hideg csókját? – Mikor keresztül gördült a jármű azon a Szajna-hídon, mely még egyedül volt házakkal beépítve, nem kiáltott-e fel hozzá a Szajnából egy kardal: «maradj itt!» – gazdátlanúl tovaúszó fejek kardala? – Mikor a hófuvatban elrekedt a kocsi az előtt a várkastély előtt, a minek «bagatelle-vár» volt a neve, nem visszhangzott-e még a falak között álmában az a hymnus, a mi e nyolcz nap alatt épült tündérkastélyt fölszentelte? Aztán meg a játszó gyermektársak kaczagása? – S mikor az előtt a kis templom előtt megálltak Saint-Leuben, a hol kocsit és négyes fogatot váltottak a nagyobb sietés végett, nem csendült-e meg érkezésére az a kis lélekharang, a minek kivették a nyelvét, azóta, hogy egy szerencsétlen asszonynak a halála napján gyászimára merte hívni az embereket! s megbüntették magát a templomot is; eladták kótyavetyén, megvette nyolcz aranyért Ottovairi nevű kereskedő s csinált a templomból salétrom-raktárt. Nem mondta-e álmában ez a harang: «gingalló!»

A gyermekek olyan jól alusznak.

Hanem az, a ki ébren volt, s a lovakat hajtotta: az talán álmodott mindezekről?

III.

Az egyedül maradt öreg úr csak reggel tíz óra felé látogatta meg vendégét. Az ezúttal már valósággal aludt, s csak arra ébredt fel, mikor az ablak és ágy függönyei szétvonattak, s egyszerre világosság hatolt szempilláira.

A gyermek ezúttal igen szeretetreméltó volt, mint szoktak a gyermekek, ha jól kialhatták magokat.

– Ah, uram, az nagyon szép öntől, hogy fölébresztett. Igen jól aludtam. Ez igazán olyan jó kis ágy, mint odahaza. Milyen jó, hogy nem hallom a nevelőnőt zsémbelni. Ugy-e ön nem szokott zsémbelni? Pedig megérdemleném ám; nagyon rossz voltam az este. Nem akartam elaludni. Pedig önök olyan jók voltak hozzám. Még tojásos punchot is adtak, a mi nagyon jó volt. Nézze csak. Egy pohárral megmaradt még tegnapról. Azt bizonyosan ön hagyta ott. Az jó lesz nekem reggelire. Én szeretem a hideg punchot. Meg nem engedem, hogy ön fáraszsza magát a csokoládéfőzéssel.

Azzal felugrott az ágyból, s egy nyolcz éves gyermek ártatlan naivságával odafutott a csemegéző asztalhoz, felkuporodott a szófára, hosszú alsó öltönyével betakarva a meztelen lábait, s megkinálta magát az otthagyott hideg punchchal, a mibe piskótát kezdett mártogatni.

– Nagyon jó! Apropos! A mama nem kerestetett még?

– Nem biz az, kicsikém. Hanem majd mindjárt neki indulunk mi őt fölkeresni. A grófné nem is tudhatja még, hogy ön elveszett. Hisz ő azt hiszi, hogy ön a marquisnőhöz ment gyermekbálba, s igen természetesnek találja, ha onnan éjszaka nem bocsátják haza a kis tánczosnőket, hanem lefektetik szépen s azután a nagyok folytatják a tánczot reggelig. Ön után ma délig nem is fognak tudakozódni.

– Ejh, ön csakugyan szeretetreméltó. Ez nekem nem jutott eszembe. Féltem, hogy a mama haragudni fog, magánkívül lesz s olyankor olyan rút. Máskor meg nagyon szép. Oh igen szép! Majd meglátja ön. Ugy-e eljön velem a mamához? El fogja mondani, hogyan talált rám? De azt ne mondja el, hogy milyen makranczos voltam. Meg, hogy azt kérdeztem, hogy nem akar-e ön megölni? Este mindig nagyon félek. Jőjjön ide, hadd csókoljam meg. No ezt a másik csókot meg vegye át a barátja számára. Őt nem csókolnám meg, mert nagyon szép ember. De ön meg olyan jó. Azt szeretném, ha ön az én atyám volna.

Az öreg úr a könyekig engedte magát elérzékenyülni.

– No de kedves kicsikém, monda kis vendégének, ebben a nem utczára való öltözetben csakugyan nem mehetünk ki várost járni, a mamát is megijesztenők vele. Én azt teszem, hogy elmegyek a pipereárushoz, önnek valami kész öltözetet hozni. Mondja csak: körülbelül milyen forma öltözet volt az, a mitől önt megfosztották?

– Oh! Abukir-szín gros de Naple grêcque, elől csipke trompeuszel és rövid újjakkal.

– Nem felejtem el. A míg odajárok, addig senki se jön ide.

– Oh én szeretek egyedül lenni. Nappal nem félek semmitől.

– Addig mulassa ön magát a bubával.

– Nagyon szép buba! Az éjjel együtt aludtunk, a hányszor fölébredtem, mindig megcsókoltam.

– Önnek fogom adni, ha úgy megteszett.

– Ah! Köszönöm. Ez bizonyosan valami kedves leányáról maradt önre, a ki meghalt.

– Úgy van. Szólt az öreg úr szomorúan.

– Ah, akkor nem fogok vele játszani. Elteszem az üvegszekrényembe, karszékbe ültetve. Nem szabad neki a földön heverni. Philinenek fogom hívni. Az az én kis hugom volt, a ki meghalt. Ide üljön mellém szép Philine. – Azt nem is mondtam önnek, hogy engem hogy hínak? Lássa, milyen ostoba vagyok! Csak a keresztnevemet tudom: «Amelie». – Lássa: a polgár leányoknak könnyű megtanulni az anyjuk családi nevét, mert azokat, ha keresi valaki, azt kérdezi: itthon van-e Pomponetné? Köszöntetem Rigolmichonné asszonyt! De az én mamámat minden ember csak úgy híja, hogy «la comtesse!» hát honnan tudnám, mi a családi neve? Én csak úgy hívom, hogy «mama Themire»: s azt hittem, hogy az minden házban van egy.

Az öreg urat még meg is nevettette a kis bohó portéka.

– Hát talán valami könyvet adhatnék önnek, hogy el ne unja magát?

– Ah, haha! nevetett a kis leány, tenyereit összecsapva. Az volna nekem csak kedves! Hiszen még csak most tanulom az alfabetet s sehogy sem tudok kibékülni azzal a gondalattal, hogy a kétágu villát «i grec»-nek hivják.

– Kedves kis ártatlan bohó! mondá az öreg úr. Hát a virágokat szereti-e ön?

Azzal eléje hozott egy porczellán virágvedret, a miben egy narczisz volt. Egy évtized előtt a salonok divatvirágja.

Ennek a szirmai hófehérek voltak rózsaszín hegygyel, a belső pilise sötétzöld, narancssárga kehelylyel. A virágkedvelők emlékeznek rá, hogy ennek valaha a kertészeti katalogusban Marie Antoinette neve volt.

– Ah, be gyönyörű szép virág! csodálkozék rajta a gyermek. Jajh, ha egyet szabad volna róla leszakítanom!

– Tessék!

A kis leány leszakított egy virágot s azt gyermek kaczérkodással az inge szalagcsokrába tűzte.

– Mi a neve ennek a gyönyörű virágnak?

– Narczisz.

A gyermek e szóra felugrott helyéből örömre gyúlt arczczal.

– Ah! Nézze ön! Erről a szóról eszembe jut, hogy hol lakunk! Hát a palais des narcissesban! Tudja ön, hol van az?

– Hiréből ismerem.

– Akkor egyenesen hazavihet ön, kérdezősködés nélkül. – Oh drága, kedves virágom!

S azzal megcsókolta a gyermek hálateljesen azt a virágot, mely megmondta neki az anyja palotájának a nevét.

– Már most sietni fogok önnek az öltönyét elhozni.

– Én meg addig elmesélem Philinenek Gargantua történetét.

– Zárja be ön belülről az ajtót; s csak akkor nyissa ki, ha nevemet mondom: Alfred Cambray.

– Oh, azt a másikat én elfelejtem: csak azt mondja, «papa Alfréd». Azt megtartom!

A míg az öreg úr a lépcsőn aláhaladt, a gyermek fenhangon kezdé el a dajkamesét mondani a képzelt hallgatónak. Egyedül hagyott gyermekek félnek, azért lármáznak.

A mint azonban a kapudörej jelenté, hogy az öreg úr eltávozott, a gyermek felugrott helyéből s elkezdett kutatni a szobában. Mindent össze-vissza fürkészett. Aztán benyitott az oldalszobába: minden fiókot kihúzogatott, mindent összemotozott. – Hiszen ez is gyermekszokás, kutatni – idegen helyen. Mit találna a kiváncsiság valami érdekeset, valami furcsát? – Egyszer aztán, a mint a kutatásból visszatért az első szobába, észrevette, hogy a padlószőnyegen apró papirdarabkák vannak elszórva. Azokat összeszedte s azután megkisérté összerakni az asztalon, míg a tépett rongyokból lassankint kikerült az egész papirlap.

Akkor azután azt, a mi arra írva volt, szépen elolvasta. Pedig meglehetősen kúszált férfiírás volt az. Volt rá ideje; az öreg úrnak egész a passage Colbertig kellett ballagni, hogy divatos ruhatárt találjon.

A mint a visszatérő öreg úr léptei hangzottak a lépcsőn, leszórta az asztalról a papirdarabkákat, s elébb, mint az zörgetett volna, futott eléje kinyitni az ajtót; s mikor az megmutatta neki az elhozott öltönyt, magánkívül volt örömében, tánczolt, keringőzött, kaczagott, csókolta az ajándékhozó kezeit.

– Épen ilyen volt az én bálruhám! Egészen ilyen. – De ez még annál is szebb!

Cambray úr felöltöztette a kis leányt a magával hozott ruhába, oly ügyesen, mintha nagyon sokat foglalkozott volna ilyen feladattal; mikor készen voltak, körültekintett; meglátta az elszórt levélrongyokat a szőnyegen, azokat összesöpörte s beledobta a kandalló tüzébe.

Cambray úr is megpróbálkozott azzal, a mit rajta kívül már olyan sokat megkisértettek: hogyan lehet az ember eszének egyszerre két külön úton haladni? Mintha két ellenkező hippogryph volna fogva a szekerébe s az egyik erre, a másik arra akarná vinni. Mikor a déli tizenkét órát harangozták, az egyik eszmejárás az eltávozott szökevények után ragadta: vajjon megmenekültek-e szerencsésen, s ha a párisi banlieun túl vannak, elég nagy egérútat nyerhettek-e tizenkét óra alatt a nyomukba kerülő üldözők elől? A másik nyugtalanító gondolatja meg odaragadta a névtelen grófnőhöz, a kinek már ezóta mégis meg kellett tudni, hogy a leánya elveszett. A harangütés bimbam szava hol az egyik, hol a másik aggodalmat hozta eléje, mintha az ő szíve is egy harang volna, a mit két oldalt dönget a vaskoloncz.

Hanem az az első hippogryph, a melyik az eltávozottak után húzott, mégis erősebb volt a másodiknál, úgy, hogy Cambray úr, mikor a kis leánynyal együtt beszállt a bérkocsiba, arra a kérdésre, hogy hová hajtson? olyan helynevet mondott a kocsisnak, a minek hollétéről az semmit se tudott, valami idegen ország kimondhatatlan departementjának a nevét, s csak a nagy elbámulására a kérdezőnek tért vissza a jelen helyzethez, megmondva neki, hogy a «palais des narcisses»-hoz utaznak.

A bérkocsis azt kérdezte, hogy melyik oldalára a palotának? mert ez négy utczára szolgál.

Erre azután a kis leány adott utasítást: a «hol a sétány van».

A palais des narcissest hajdanában Soubise herczeg építteté – a szép Guimard kisasszony számára. A hirhedett tánczosnő egyedül lakott benne: maga és hozzátartozói.

A forradalom e palotát is elfoglalta, s az is a kalapács alá került: elárvereztek, azaz, hogy kisorsolták. Egy úrhölgy nyerte el azt 120 frankos sorsjegygyel.

Akkora úrhölgy azonban nem született a világra többé, a ki egy egész palotát be tudjon tölteni egy magával: a nyertes eladta Perigault bankárnak; a megvásárló ügyes vállalkozó volt: a nagy palotát felosztotta kisebb lakásokra, a méltóságos nagy termeket vékony falakkal átidomíták sok szakaszú lakosztályokká: egy teremből kitelt salon, antichambre, boudoir és vestibule. A palota a divaturacsok kedvencz lakóhelyéül lett fölkapva, a kiket egy évben «narcissoknak» híttak, a hogy hítták később «incroyablesoknak», «lyon»-oknak, «petits crèvèes»-knek: innen maradt e háztömegen a «palais des narcisses» elnevezés.

A sétány alá érve, már egészen jól tudta magát tájékozni a comtesse.

– Itt, ennél a kapunál álljunk meg, parancsolá a kocsisnak: aztán ön elmehet. A marquis úr a mama equipageán fog visszatérni.

Cambray úrnak meg kellett engedni, hogy a kis comtesse őt marquisnak czímezze. Ezzel az ártatlan hazugsággal tartozott a kis grófnő saját rangja méltóságának. Egy «pékin»-nel csak nem utazhatott egy kocsiban. A szegény Favras, a kit felakasztottak azért, mert ő volt az «utolsó marquis», hiába szenvedte ki a vértanuságot: a császárság új marquiskat teremtett.

Azzal a kis comtesse kisérője karjába kapaszkodva, vezette azt egész otthonias jártassággal.

– Ne menjünk a főlépcsőn, monda neki, ott minden cselédet föl kellene lármáznunk. Van itt egy melléklépcső, a melyen én önt egyenesen a mama boudoirjába fogom vezetni. Meglepjük őt.

Cambray úrnak tetszett ez az ötlet. Volt benne gyermeki gyöngédség: nem rémíteni meg az anyát szokatlan lármaütéssel; s azonkívül az aristocrata kék vérnek a veleszületett óvatossága: nem bocsátani közhirré, hogy a család nyolcz éves kisasszonyát mily megszégyenítő bántalom érte, s hogy a megmenekülést mily véletlennek köszönheti?

Cambray úr maga is régi nemes volt; régibb talán, mint a ki e palotát építetté: talán nem is Cambraynak hívták mindig. Hanem ezt hagyjuk el most. – A kis comtesse egész észrevétlenűl vezette fel a kapus által felnyittatott rejteklépcsőn oltalmazóját. A vasrácsajtó titkos nyitját is jól ismeré már a kis leány. Egy ódon ruhaszekrényekkel még szűkebbre szorított tornáczon át egy öltőzőszobába vezette Cambray urat. Ott nem volt senki.

Innen átléptek egy boudoirba, melyben egy asztalon himzések és képes albumok voltak kiterítve. Ott sem volt senki, egy rikácsoló kakadún s egy orfintorgató kapuczinus majmon kívül.

Hanem az innen kivezető szárnyajtón keresztül lehetett hallani egy harmonion méla hangját, melyben Cambray úr megismerte Beethoven «Les adieux, l’absence et le retour,» symphoniáját s egy perczre megállt azt hallgatni.

– Ezt a mama játsza, suttogá a kis leány. Ön lépjen be elébb; én hátramaradok. Mondja el neki, hogy elhozott és nincs bajom. Vigyázzon, mert a mama nagyon ideges.

Cambray úr csöndesen benyitá az ajtót és azután meglepetve állt meg.

Egy pompás nagy termet látott maga előtt, mely tele volt fényes közönséggel.

A grófnőnél épen «matinée» volt.

A jó társaság kedvencz mulatóideje volt ez évben a déli tizenkét óra. Akkor tartották a hangversenyeket.

Csupa meghivott vendégek voltak, grand toilettben. A hölgyek mind fiatalok és szépek; azon kor erényes divatja szerint kebleik betakarva himzett kendőkkel; az öltönyökön drága himzet és brüsseli csipke, a hajfürtökben igaz gyöngyök; a férfiak is csupa salonöltözékben: tökéletes magyar nadrághoz rövid derekú frakkok, nagy, fényes érczgombokkal, a himzett mellény széles leffentyűi a frakk mellére két felől kihajtva; a bodros himzett ingelőben ragyogó melltűk, s a széles fehér nyakravaló oly magasra föltekergetve, hogy az eldugott áll kényelmesen mozoghasson benne; a nadrágzsebből a zsebóra láncza fityeg le mindenféle csengő-bengő hiábavalóságokkal.

És az egész társaság közt a ki a központot képezi, maga a háziasszony, a szépség eszményképe: maga Cythere; ott ül a harmonion előtt, hosszú aranyhaja csodaszép gyűrűkben vállára omolva.

Mikor e fényes társaság közepett megjelent Cambray úr, egyszerű barna téli felöltőjében állig begombolva, fénytelen csattos czipőkben, s fekete keztyűkben, s még hozzá a boudoir felőli ajtón, a mi nincs a közönség számára nyitva: mindenki bámulva tekinte rá. – Maga a zenéző úrnő, valami sértett méltóság kifejezésével kelt föl a harmonion mellől s bámulva szólítá meg az idegent: «uram!»

E pillanatban azonban egy ezüstös bérruhás inas törte magát a főajtón át valamennyi vendégen keresztül s minden tekintetet félretéve rohant oda a grófnőhöz, valamit súgva a fülébe, a mire a grófnő ez önkéntelen kiáltásba tört ki:

– Az én leányom elveszett?

Az inas pantomimicájából érthető volt, hogy sehol sem találtatik.

A vendégek felugráltak helyeikről; zúgás támadt.

Ekkor Cambray úr megszólalt.

– Én megtaláltam önnek a leányát, grófnő s ime visszahoztam.

Azzal kézen fogta a leányt s oda vezette.

A szép úrhölgy elfeledte az egész előadást, a jelenlevő fényes társaságot; térdre esett a karjai közé rohanó gyermek előtt, sirógörcsöket kapott s utoljára elájult. Fölemelték, kivitték a teremből. Két orvos rohant utána, érvágó tárczáját tapogatva oldalzsebében, míg a hölgyek flaconjaik tartalmát öntözték az elájult arczába.

Azután, hogy az ajtó becsukódott, egyszerre az egész társaság mind Cambray urat vette körül. A szép hölgyek megfogták kezeit; oda erőszakolták, hogy üljön le közéjük a kerevetre, egy szőke delnő jobb felül, egy creol szépség bal felül, a férfiak egymás vállain keresztül törekedtek neki a kezeiket nyújtani szorongatásra. Mind szép deli ifjak voltak. Csupán egy volt közöttük idősebb úr, de az is délczeg alak: büszke, hódító arcz, magasan hordott sasorral, hegyesen összemenő szemöldökkel, megigéző mosolylyal ajkain. A haja, az akkori férfidivattól elütően, nem volt a homlokára szemöldig lehúzva, hanem büszke csigában felcsavarítva. Ez kötelességének tartotta magát a jövevénynyel megismertetni. «Én de Fervlans Lyonel marquis vagyok.»

– Én Cambray Alfréd.

– Ah, legyen olyan jó, mondja el nekünk, a grófnő barátainak, hogyan történhetett ez? Valami rendkívüli eset!

Cambray úr aztán elmondta sorba, a mi a gyermekre vonatkozott. A legmélyebb figyelemmel hallgatták; a kiváncsi hölgyfejecskék egymás vállain keresztül néztek rá bámulatra felnyilt szemeikkel. Egy szép szöszke princesse a kis himzett zsámolyra ült le a lába elé, úgy hallgatta. Mindenki meg volt illetődve. Többen sirtak. Mikor vége volt a történetnek, marquis de Fervlans oda ment Cambray úrhoz, megszorította mind a két kezét; szemei teli voltak könynyel; szemöldei vonaglottak és álla remegett.

– Köszönet! köszönet önnek; derék férfi. Ezt soha nem fogjuk elfelejteni.

– Mennyi gyöngédség! suttogá a szép szöszke a Cambray úr mellett ülő barna szépségnek hallhatólag. Ugyanolyan öltönyt szerezni a kis leány számára, a milyentől megfosztották.

– Igazi nemes szív.

Ekkor az egyik orvos visszajött a mellékszobákból, finom pedanteriával árulva el, hogy a nagy veszély már túl van a válságon, s azzal odament Cambray úrhoz.