Part 19

– Hát az ember nem tudhatja, hogy lesz-e mindig imakönyv a közelében?

– Kitől tanul ön ilyen gondolatokat?

– A széltől, mikor az ablakon befuj, a gyertyától, mikor lobog, – és öntől, mikor hallgat…

… Lajos levezette Mariet a haldoklóhoz.

A leány első dolga az volt, hogy Lizettet elparancsolta a tűzhelytől. Menjen a férjét ápolni. Ma nem lesz ebéd. Az éhséget elverni van kenyér és gyümölcs.

A szakácsnőnek el kellett oltani a tüzet s a szobájába vonulni.

Hanem arra nem volt rábírható a jó Lizette, hogy Henry szobájába menjen.

– Nagyon csúnya szegény. Irtózom tőle. S úgy sem tudok rajta segíteni.

Nagyon érzéketlen volt a kövér Lizette s ez jó tulajdonság volt ahoz a feladathoz, a mi neki jutott.

Marie és Lajos bementek a beteghez.

Henry arczán valami csodálatos ragyogvány derengett át, mikor meglátta a belépő leányt.

Mint egy tünemény, mint egy álomlátás, suhant az oda ágya fejéhez, s gyöngéd kezével végig simítá a haldokló hű szolga arczát.

E kéz érintésétől becsukódtak annak a szemei.

– Nevet ő most? suttogá Marie Lajos fülébe, a torzarczra tekintve.

– Majd mindjárt komoly lesz.

– Henry, jó Henry. Akarod, hogy imádkozzam veled?

Azzal odatérdelt az ágya elé s kinyitá az imakönyvét, nem azért, hogy olvassa az imát, mert hisz könyv nélkül tudta azt, hanem hogy ne lássa maga előtt azt a félelemidéző arczot.

S mondta előtte halkan, kenetteljes hangon azt a szép imát, a mit a jó père Lacordaire szerzett a másvilágra utazók számára: megvárva, míg az utána mondja.

Henry nyelve mind lassabban, mind nehezebben dadogta utána a malasztteljes igéket.

Azután még egy Úr imáját: Mi atyánk az égben!

Még Vavel Lajos sem tagadhatta meg magától, hogy egyik térdét meg ne hajtsa arra a székre, melynek támlányára dűlt könyökeivel s büszke skeptikus homlokát meg ne alázza, a míg imádkoznak.

«Amen.»

Mikor az imakönyvből föltekintett Marie, már akkor Henry nagyon komoly ember volt. A torzvonások az arczról, a redők a homlokról elsímultak – egészen.

II.

Még aztán nem elég a szegény jámbor embernek az, hogy meghal: a nagyobbik gond az, hogy hogyan temettesse el magát? Szerencsére ez már nem az ő gondja.

Fertőszegen nem volt római katholikus temető, a szomszéd helységbe pedig szekéren átszállítani a halott embert annyi volna, mint minden jövő esztendőben előfordulható jégverésért magára vállalni a felelősséget: annálfogva Lajos azt tette, hogy egy rábczai dereglyét fogadott fel, s azzal a Fertő taván keresztül (annak nem árt meg a jégverés,) szállíttatta a koporsót egy átelleni faluba, a hol aztán megejthető volt a temetés.

Ott a Hanság zsombikjai között senki sem fog utána járni, hogyan került ide az az idegen név a többi sírkeresztek közé.

Most azután még ridegebb lett az élet a Névtelen Vár lakóira nézve.

Vavel Lajos egyetlen utolsó barátját veszté el, s most már az élet mindenféle apró gondja is az ő nyakába szakadt.

Megkisérté valami szolgálattevő személyt fogadni a házhoz. Elfogadta a Henry jóakaratu, előrelátó tanácsát; azt a masinalábu hadastyánt fogadta a házhoz, a kire nézve bizonyosan jótétemény lehetett, favágás és koldulás helyett jó fizetésből, gazdag konyhán, dolog nélkül élni. Mert ott ugyan egyéb dolga nem volt, mint a ruhákat kitisztítani, a mik soha se voltak porosak, vagy sárosak; a butorokat letörülgetni, s a Schmidtéktől átvenni, a mit hoztak, felvinni a konyhába Lizettenek, s Lizettetől megint lehozni s kiadni, a mit az a Schmidtéknek küldött, az érkezett hirlapokat az asztalra letenni, s az ételeket a konyhából az előszobába felhordani.

Hanem a féllábu hadastyán nem állta ki ezt a dicsőséget két hétnél tovább. Akkor levetette a libériát s visszakérezkedett a szomszéd kastélyba, a bárónő udvarába. Azt mondta, hogy ott nem maradna az egész Névtelen Várért egy esztendeig, a hol egész nap senki se szól egy szót is. Még a szakácsnő se nyitja föl a száját soha, s az ember éjjel-nappal nem tudja, hogy lakik-e még valaki abban a kastélyban? Meg kell neki ott gárgyulni. Inkább visszament fát fűrészelni öt garas napszámért.

A bárónő megtudva azt, hogy a gróf ismét cseléd nélkül maradt, rögtön átküldé hozzá egykori védenczét, a Sátán Laczi kis fiát, a ki már jártas volt a kastélyban. A fiu már akkor lehetett tizenkét éves, apró szolgálatokra használható.

Lajos tiszteletes Mercatoris uramat kérte föl, hogy köszönje meg nevében a bárónőnek ezt a gondoskodást. Ránézve csakugyan legalkalmasabb cseléd lehetett az, a ki az egész helységben senki házánál sem szívesen látott vendég; a kinek nincsenek játszó pajtásai, s a ki eddig is hálára van ő iránta lekötelezve. Különben is igen jó indulatu, okos fiu volt és nagyon hallgatag.

Vavel Lajos alakja a haldokló szolgával folytatott párbeszéd után kezd kidomborodni az őt körülhomályló ködből. Csak Fertőszeg és vidéke számára volt ő érthetlen különcz: igazi szerepe belejátszott a világtörténetbe.

Két vezéreszme töltőtte be egész lelkét: egyik a rajongás egy magas eszményért, mely, a midőn egy bűbájos leányalakban találta megtestesülését, az imádásig emelkedő földöntuli szerelmet csatolta hozzá. Mind az érzés, a mivel egy mély kedélyű férfi át tudja ölelni hűséges szeretőjét, egyetlen leányát, királynőjét és védszentjét, ő nála ez egyetlen nőalakra volt halmozva: a ki tür, lemond, megbocsát, szeret; a ki nemzetét, mely őt eltaszítá, mely őt üldözi, még számüzetése siralomházában is imádja; s a ki megsiratja a megölt madarat, a kire véletlenül rátaposott.

A másik vezéreszméje lelkének volt az ellenkező indulat; a tengermélységü gyűlölet azon óriás iránt, ki országokat átugró léptekkel járta keresztül-kasul a világot, csonthalmokkal, temetőkertekkel jelölve meg minden lépte nyomát, a titánalak, a ki lábzsámolyul használta az idegen trónokat s istenné tette magát egy világrész fölött.

Ez a szenvedélye a Névtelen Vár lakójának nem volt magánőrjöngés; el volt az terjedve egész Európaszerte, s Vavel Lajosnak volt azokkal összeköttetése, a kik abban osztoztak; bárha nem is volt sejtelme mindannyinak létezéséről.

Az Európában történtekről ez idő szerint csak az angol hirlapok útján lehetett tudomást szerezni. Az egész száraz földön el volt kobozva a szabad szó. Irott levélre, postára csak meggondolatlan ember bízhatta a titkát. Vavel Lajos hollandi bankárja által nyerhetett csak értesülést azokról, a miket meg kellett tudnia. E levelezés igen furfangosan folyt. A bankár, a kinek neve Van der Valk, szenvedélyes tyuktenyésztő volt. Ugyanaz volt Vavel Lajos is. Időközönkint a bankár küldözött Vavel grófnak gondosan, katulyába, gyapot közé elrakott tyúktojásokat, híres tenyészdéjéből. Darabja került 5–10 frankba. De azokban Vavel Lajosnál soha se lett csirke; mert azokat ő rögtön megfőzette keményre és aztán föltörögeté. S az drága csemege lett volna; de még drágább volt, mint olvasmány. Az elküldő a maga tudósításait pokolkő-oldattal a tojás külső héjára írta fel, a mi a tojáshéjon átszivódott s láthatlan lett. Mikor aztán forró vízben a tojás megkeményült, a külső héj lehántása után ott volt látható az irás a belső hártyán. Ez volt az ő titkos levelezésének módja.

Így értesült az elégedetlenségről a mindenható ember ellen. Tudomása volt a philadelphok klubbjának terveiről, mely a franczia hadsereg soraiban számlált nevezetes tagokat, tábornokokat és közlegényeket. Tudomása volt a franczia főtisztekről, kik idegen császári királyi sereghez jöttek kardjukat felajánlani tulajdon gyűlölt császárjuk ellen. Előre megtudta a fekete légió keletkezésének vajudásait, – a franczia nép zúgolódását a rettentő vérpazarlás ellen s a diplomatia örök zsibongásu fondorlatait; a coalitiók előrevetett árnyékát, s az indulni kész hadseregek eltitkolt lépésrobaját.

S ő ott a Névtelen Várban hallgatott, figyelt és várt a maga jelszavára.

Mikor a jelszó hangzani fog, akkor szabad csak neki elkiáltani: «Itt vagyok!»

És a mellett azt is tanulmányoznia kellett, a mi azon a földön történik, a hol a lábait megvetette.

Ehez két közege volt: az egyik a fertőszegi lelkész, Mercatoris, a másik az ügyvédje, a ki Pesten lakott. Mind a kettővel folytonos levelezésben állt; személyesen azonban a lelkészszel soha sem beszélt, az ügyvédjével pedig csak egyszer, akkor, mikor az mint patvarista, véletlenül botlott be, a principálisát kisérve, a Névtelen Várba.

Ez utóbbinak a neve nem fog előfordulni történetünkben. Később jól ismert hazai tudós lett belőle, kinek naplója, a mit muzeumunk őriz, sok felvilágosítást ad arról a korról, melyben történetünk lefolyt. Ő maga a többiek között arról lett nevezetes, hogy a világ minden nyelvét a magyarból származottnak tüntette föl s adataival bebizonyította, hogy Ádám ősapánk is magyar volt és csupán e nyelven beszélt; nem is lett volna oka más nyelven is beszélni, miután az ördögök (tudvalevőleg idegenek) csak később származtak be a paradicsomba. De Éva anyánk már tudott németül; mert különben a kigyóval hogyan discurálhatott volna?

Lesznek, a kik ez egy vonásból is kitalálják, hogy ki volt?

Az egész népet, mely között lakott Vavel Lajos, e két levelezőjének az irataiból ismerte meg. (Ha nem akarjuk az ismeretség közé számítani még Sátán Laczit, a rablót és Mátyást, az ezermestert.) Ezen az úton pedig nagyon egyoldalú ismereteket szerzett. A lelkész csendesen szemlélő bölcsész volt, a megtörtént dolgok védelmezője, a kinek adatai után a magyar népnél békeszeretőbb, nyugodalmasabb faj nem létezik a világon. A fiatal jogtudós ellenben zugolódó jellem volt; tele panaszszal a fennálló rendszer ellen; ironiája nem kimélte az ország sorsára befolyó nagyokat, a nemzeti féltékenység, a nyomás érzete kirítt minden sorából. Vavel azt képzelte, hogy az egész nemzet hangulatát tolmácsolja az ifjú tudós; pedig az csak igen kicsiny, a nemzettömmegből kiemelkedő társcsoport eszmejárása volt. Ez a kis csoport mind elfért még egy-egy jóbarát magányos szobájában, s összejöveteleire legalkalmasabb helynek találta a Pestről Budára átvezető hajóhid járdáját. Ott szülemlettek a merész, elérhetlen czélok után törekvő gondolatok élénk eszmecserékben, mely czélok között a legtávolabb esők voltak azok, hogy magyar szinészeknek szabad legyen Pesten játszani nem bőjti napokon is (szerdán és pénteken) mint eddig, s hogy egy szépirodalmi folyóiratra miként lehetne engedélyt kicsalni a Helytartó Tanácstól? – De mikor az ilyen kicsiny dolog is elég arra, hogy a betöltetlen vágyat elmérgesítse gyűlöletté.

Vavel Lajos arra a következtetésre jutott fiatal tudósa levelei nyomán, hogy ez az ország az ő ellenségét, mint szabadítót várja s a legjobb esetben közönyösen fogja nézni, hogyan dulakodik két vetélytárs egymással, a kik közül egyiknek sem kivánja a győzelmet.

Az országgyűlés megszavazta ugyan az ujonczilletményt (őt ott is a «távollevők követe» képviselte,) de azt az ujonczhadat nem azokból válogatták, a kik egy hazáért, egy eszméért lelkesülve indulnak a harczba; hanem toborzás útján. Kiválasztották nyolczával a huszárok közül a legnyalkábbakat, a kik legjobban járták a «verbunkost», a kik legjobban győzték az ivást, s azokat sorba járatták városról városra. Az utczák szegletein, a közsétányokon, a kocsmákban, a sokadalom közepén rákezdték a délczeg tánczot a huszárok (bakancsost soha se látott senki toborzani); a czigányzenére, a víg sikoltozásra odacsődült a legénység; a ki hallgatott a szép, biztató szóra, azt körülölelgették, jó pajtásnak hítták, a többit megtette a bor. Mikor már a legény a huszár tenyerébe belecsapott, mikor a huszárcsákót felhagyta tenni a fejére cserébe a maga süvegéért, a mi a huszár fejére vándorolt, az annyi volt már, hogy «felcsapott» s reggelre a hátán volt a «borju», a minek a népdal szerint a mészáros elvágta a négy lábát, s most az nem tud járni, szegény bakancsosnak hátán kell hordani. A mi így szép muzsikaszóval össze nem került, az kitelt a «senki fiaiból». A városban összefogdosták a dologkerülőket, sehonnaiakat, a falvakban a kis birák elpányvázták az árva fiukat, a kikért senki se sír, ha elviszik. A népdalok teli vannak a verbunkos korszak emlékével:

– «Katona vagy rózsám, az lettél, Nekem ugyan nagy bút szereztél.»…

– «Gyere pajtás katonának. Nem megyek én, mert levágnak.»

– Sírhat az az édes anya, Kinek katona a fia, Mindig van annak halottja. Éjjel-nappal sirathatja.»

– Huszárnak állottam, bakancsosnak tettek, Hej, a ki lelke van, már mindjárt rászedtek.

A népdal kifejezi az általános hangulatot. Az ágyutöltelék kedv nélkül ment a harczba. Megtette az engedelmes gép szolgálatát.

De mit ért ez olyan hadsereggel szemben, melyet egy nagy nemzeti öntudat alkotott meg; melyben egy lánglelkü nép színe-java volt elvegyülve, mint a mór kardvasban az arany, melynek minden egyes tagja büszke volt a sasos zászlójára, s jobbnak tartotta magát a világ minden emberénél.

A hajdani magyar hős mondakör úgy el tudott mulni, mintha a kuruczvilágot, mintha a hét éves háboru Niebelungen-harczát mesemondási nagy idő választaná el. Hová lettek a hős nemesi banderiumok, a mik egykor fél Európát beszáguldozták? Senki sem beszélt róluk többé. Hatszázezer nemes, virága a magyar nemzetnek, tétlenségre volt kárhoztatva. A professionatus katonák lenézték a gyakorlatlan nemesi hadat; s a professionatus diplomaták féltek tőle. Nem akartak fegyvert adni a nemesi sereg kezébe; inkább otthon hagyták.

Ezt tudta Vavel jól. Pedig az ő eszméinek ez volt az igazi tábora.

A század óriását csak hősökkel és hazafiakkal lehet leküzdeni: zsoldos had azzal meg nem mérkőzhetik.

Megmutatta Spanyolország, hogy mire képes a feldühített hazaszeretet? Minő jelenetet a népháborúnak! Az ellenség közeledtére üresen marad falu, város, s éjszaka rajta ront az alvó táborra az erdőben elbujt nép, késsel, kővel, üszökkel. Vadállati kegyetlenséggel pusztítja a betörőket.

A foglyoknak nem ád kegyelmet, a sebesülteket kivégzi. Pavetti ezredest mészégető kemenczébe dobták. René tábornokot két deszka közé kötve fürészelték két felé. Asszonyok, leányok, megannyi fúriák! A lovag mögé odaül a hölgye a nyeregbe s vele együtt harczol, dühöng, marczangol, bőszíti szavával a kűzdőt, visszatartja a hátrálót, megmenti a sebesültet. És azok, a kik elvérzenek: francziák, Vavel rokonai. Az ő vére fecskendi köröskörül az egész földrészt. S egy ember parancsára.

S nem elég az iszonyat a déli félszigeten, a franczia vérnek be kell még festeni az északi hómezőket is. Az eylaui ütközetben huszonnyolczezer franczia esett el. Miért? Semmiért! Oly halommal feküdt a hómezőn a hullatömeg, hogy a lovassági rohamokat feltartóztatta. A lovak nem akartak neki menni a holttest-garmadáknak.

S volt egy franczia tábornok (Lannes), a ki a győztes óriásnak az ütközet hevében szemébe merte mondani: «te azt hiszed, hogy nagy ember vagy, azért, mert térdig gázolod a vért s sógorod (Murat), ez a czifra kakas, diadalt kukorikol hozzá!»

Mikor ezeket olvasta Vavel, mint a kalitkába zárt tigris, járt-kelt magányos szobájában egyedül, perlekedve a sorssal és az istenekkel, a kik azt eltürik.

S a mi még százszorta jobban fájt a kiontott vér veszteségénél, az volt annak a gyülöletnek a szemlélése, mely Európa népei között mind meszszebbre kezdte vetni árnyékát a franczia nép felé. A szabadság nemzetét a zsarnokság táborának nevezték már. A civilisatió előharczosai egyszer belekeveredve az írtó háborúba, maguk is oly vadakká fajultak el, mint a mongol, az indián. Egy franczia tábornok napiparancsában e szókra fakadt katonáihoz: «legyetek hát emberek, és ne vadállatok!»

S minő sértő gúnynyal köpdösték le dicsőségterhelt zászlóikat. Ez a ráköpött mérges tajték még fájóbb volt a vérnél. Vavel Lajosnak megküldé a könyvárusa azon éveknek dívó irodalmi terményét, a spanyol pasquillokat, a miktől hemzsegett egész Európa, s neki olvasnia kellett mindennap, hogyan gyalázzák, csúfolják, átkozzák azt a nemzetet, a kit ő imád. És mindezt «egy» ember nagyravágyása miatt!

Ilyenkor, mint a circusok carcerébe zárt nubiai fenevad, tombolt egyedül, sötét falai közt Vavel, a ki várja a «biafora!» kiáltást, a mikor rekesze rostélyát felhúzzák s ő rohanhat elő, kikeresni magának az ellenfelek leghatalmasabbikát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És e közben ama másik foglya a Névtelen várnak minden reggel, korán, mikor a madarak ébrednek, kinyitá az ablakot s oda az ablak erkélyére kihinté azt az eledelt, a mi megholt kegyenczének, az énekes madárkának mindennapi étekül kijárt; hogy a mit az el nem költhet többé, megvendégelje vele az erdők vad madarait.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: _Jegyzet._ Jelen regényemnek történelmi alapeszméinél Bülau Frigyes «Titokteljes emberek» és I. D. A. Temme «Magasból jövő bűnök» emlékiratait használtam kútforrásul.

J. M.]

[Footnote 2: A provencei gróf, később XVIII. Lajos.]

TARTALOM.

ELSŐ KÖTET.

I. Cythere dandárja 1 II. Az adomák hazája 53 III. A macskák tündérasszonya 90 IV. Sátán Laczi 133 V. Barthelmy Ange 185 VI. A halál a háznál 242

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

40 |Es mi módon |És mi módon

66 |mint a «gróf« |mint a «gróf»

93 |skülönféle nótákat |s különféle nótákat

162 |ajtón kereszül |ajtón keresztül

191 |Es ez is |És ez is

199 |On nekem nagy |Ön nekem nagy

259 |Ejjel-nappal sirathatja |Éjjel-nappal sirathatja]