Part 18

«Az bizony nem Istennek az ő csapása, hanem embercsinálta, ember-elnézte hiba. Hanem ilyenek vagyunk mi föld lakói. Ha valakinek szép buzája terem, azt mondja dicsekedve: ime ezt én produkáltam; ha pedig selejtes a termés, akkor azt mondja: e bizony csak olyan, a hogy az Isten megteremtette! A Fertő tó túláradásának okait már régóta fürkészik. Az utolsó tíz év alatt negyvenkét ezer hold mívelt termőföld lett vízfenékké, a kik azon éltek, koldusokká. A mit a tudósok ki nem bírtak találni, arra rájött egy bolond ember. Lakik itt e vidéken egy mindenhez értő mester, a kit Mester Mátyásnak gúnyolnak, a ki asztalos, lakatos, bognár, órás, vinczellér, a hogy kivántatik, – ez a múlt évben Győr táján a hajóból a Dunába ejtette a bodnársulykát, a mi elmerült. Az idén visszakerülve a Fertő tájékára, megismeri a hajdani bodnár gazdája kezében az elvesztett sulykot. «Ez az én sulykom!» mondja neki; «én ejtettem a Dunába Győrnél». «Lehetetlen az», mond a bodnár, «a feleségem itt fogta ki azt a Fertőből». «Mégis az enyim; bizonyságául mondhatom, hogy a sulyok fejébe van czövekelve hat darab körmöczi aranyam.» A czöveket megtalálták s benne volt a sulyokban a hat arany. Ezért úszott el a víz alatt. De hátra van a csoda nagyobbik fele. Hogyan úszott az a sulyok a Dunából fel a Fertőbe? Ez a bolond emberrel történt anecdota a mi tudós mérnökünket arra a következtetésre vezette, hogy azoknak a vizeknek, a mik a Hanság tavaiból az ingó lápföld alatt a Fertő vizét eddig a Dunába levezették, most felfelé kell folyniok. Valami ismeretlen gát állja útjokat. Ez az oka az egész veszedelemnek, mely milliókra menő károkat okoz. Hogy azt ki lehessen puhatolni, az egész Fertő tó és Hanság vidékét újból fel kellene mérni; mert a mi mappát Krieger ezelőtt huszonöt évvel készített e tóról és környékéről, az már nem is hajaz a mostani alakjához. Új felmérésre van szükség, s csak azután, ha ki van derítve, hol a befolyást gátló akadály, akkor lehet annak az elhárításához fogni. Inzsellérünk megcsinálta a költségvetést s óriási summa jött ki belőle. Majdnem tizenöt ezer forint. De ki adja ezt elő? Tekintetes nemes Mosony vármegye azt tartja, hogy ez a tekintetes nemes Sopron vármegyére tartozik; tekintetes nemes Sopron vármegye pedig abban a meggyőződésben él, hogy az tekintetes nemes Mosony vármegyének a kiadása. Már pedig hamarább megtörténik az, hogy a Fertő túláradjon a ruszti hegynek a tetején, mint az, hogy akár Sopron, akár Mosony tekintetes vármegyéknek a domestica cassájában úgy megáradjon a pénz, hogy annak a szélén tizenötezer forintot magától kiöntsön. E fennakadáson végtére is segített az Úrnak angyala, a kit vidékünk oltalmazójául küldött ide jó kedvében: ő nagysága Landsknechtsschild Katalin bárónő, ki is megtudva, hogy a föld népének nyomoruságán segíteni egyedül ez úton lehet gyökeresen, ő maga saját pénztárából felajánlá a megkivántató tizenötezer forintnak kifizetését az inzsellér számára; mely nagylelkűség annyival nagyobbra becsülendő, mivelhogy a bárónőnek tudomása volt róla, hogy az inzsellér (ki parenthesisben mondva, a milyen tudományos férfiu a dolgozó asztalánál, ép olyan atrobilosus és rusticus ember társaságban) egykor a bárónőt igen méltatlanul rágalmazta. De ő sokkal nagyobb lelkű, hogysem ilyen tereferére reflectálna. – Tehát már most annyi præambulum után «ad rem»! – A tizenötezer forint a szükséges munkálatokra már megvolna. Hanem már most még egy kitünő távcsőre volna szüksége az ingenieurnek, hogy a nagy távolságokat, a mik lánczczal meg nem mérhetők, kivehesse. Ilyen pedig belekerülne két-három ezer forintba. Nagyságodnak, mint tudjuk, van egy ilyen telescopiuma. Ezért ugyan az inzsellérnek magának illenék instálni; de ő kelme érezvén, hogy a mely subscust a bárónő ellen elkövetett, abban nagyságodat is injuriázta, nem mer a színe elé kerülni; hanem én kérem helyette nagyságodat, hogy ha az említett telescopiumot a felmérés idejére nélkülözhetné, azt pro publico bono neki odakölcsönözni ne terheltessék.»

Így szólt a lelkész levele.

A mi ezekből a szavakból Lajos lelkében leginkább megmaradt, az volt, hogy Katalinról mendemondákat hurczolnak szét a világban: olyan mendemondákat, a mikben neki is része van. S a nő azzal áll boszút azért, hogy megszabadítja az inségtől az egész vidéket, mely az ő rágalmazásától visszhangzik.

Vavel Lajos másnap elküldte a lelkészhez a maga nagybecsű Savary-féle telescopiumát, azzal az izenettel, hogy ezt a mérnöknek ajándékozza.

Neki nem volt már több szüksége arra.

Becsukta maga előtt az ablakot, hogy ne lásson többet a világba.

A tudós inzsellér aztán hozzáfogott a nagy munkához egész lelke szerint, s télen át a befagyott tavakon keresztül-kasul méregetve, elkészíté az egész Fertő és Hanság térképét. Valódi szaktudományú remekmű volt az. Mikor a kész munkáját elvitte a nagylelkű pártfogónőhöz, bizony nem jutott eszébe, hogy a sáros csizmáját meg kellene előbb törülni a tornáczon a pokróczban; hanem azért úgy megörvendezteté e munkával a bárónőt, hogy az még egy drága brilliántos melltűvel ajándékozta meg e tökéletes munkájáért. – Vavel grófhoz aztán el se mert menni, hogy a telescopiumot megköszönje neki. Attól félt a derék ember, hogy ez is valami ajándékkal fogja zavarba hozni, pedig a bárónőnek sem tudott rá mit is mondani. A vármegyegyűlésen az igaz, hogy mikor referált a bevégzett dologról az inzsellér úr, a sok «mit is mondok»-tul senki sem értette, hogy mit adott elő; hanem annyi bizonyos, hogy az általa vezetett munka után a Fertő egyszerre minden oldalán elhagyta az elfoglalt termőföldeket, visszatért a régi medrébe.

Az az egyetlen csatorna, mely a Királytót a Rábczával összekötötte, oly rohamosan zúdította le a Fertő vizét, hogy a mint az egész Hanság ingó lápföldje egyszerre egész tömegével alászállt, a réten emberderék vastagságu szökőkútak lövelltek föl szerteszélylyel, világ csodájára.

Most azután Marie kis kertje is megszabadult attól a veszélytől, hogy az új tavaszszal békalencse ússzék a szép tulipánágyai felett.

HATODIK RÉSZ. A HALÁL A HÁZNÁL.

I.

Egy délelőtt Vavel Lajost olvasmányai közül Marie keserves zokogása riasztá föl.

A leány úgy jött be hozzá, hogy az arcza egészen nedves volt a könyektől; csak egy pongyola-öltöny volt rajta s azt is egyik kezével tartá elől összefogva, a lábain pedig nem volt más, csak harisnya; a haja meg szétbomolva hullott a vállára, keblére; úgy rontott át Lajos szobájába.

– Mi történt? kérdé Lajos, ijedten elbámulva.

– Az Istenért! Segítsen ön! Könyörüljön! zokogá keservesen a leány.

– Mi baja önnek, Marie?

– Hol vannak a gyógyszerei? Mit tud ön a halál ellen.

– Marie! kiálta Lajos, odaugorva hozzá s keblére vonva a leányt.

– Nézze ön! nézze csak: szepegett a leány, keblébe nyulva s reszkető kézzel vonva elől ruha fodrai közül – a kis magányos verebet. – Meghal.

A kedvencz zsoltáréneklő ott feküdt hanyatt a leány rózsaszínű tenyerén, hátrahajtott fejjel s száját tátogtatva; a leány forró lehelletével iparkodott őt fölmelegíteni.

– Segítsen rajta! rebegé Lajoshoz, könytől ragyogó szemeit hozzá emelve.

– Mi történt vele? kérdé igaz részvéttel Lajos.

– Oh én magam vagyok az oka, hogy meghal. Oda szokott a lábamra repülni reggelenkint, mikor öltözködtem; és ma nem gondoltam rá, nem ügyeltem oda, hogy ott repked; egyszer csak azt veszem észre, hogy a mint a lábamat letettem a földre, nagyot sikoltott. Rátapostam. (A leány összerázkódott.) Oh Istenem! Én magam tapostam rá. Én magam öltem őt meg. Szegény kedves kis Dávidomat.

S ismét rákezdte a keserves zokogást.

– Hm! Hogy tud sírni – egy veréb miatt, – a kit eltaposott! dörmögé Vavel Lajos. Hát az, a ki népeket tapos el! És nem siratja meg lábának nyomait, a mik után ezernyi halott marad el, agyongázolva! Ön már egy madár halálát sem tudja magának megbocsátani!

– Adjon ön neki életet! kiálta kétségbeesetten a leány.

A férfi elővette gyógyszereit, bedörzsölte szeszes életébresztőkkel a kis énekes fejét; vizet csepegtetett a szájába, illó-olajjal kenegette be a szívecskéje táját. Mind a ketten leültek e mellett a padlat-szőnyegre, a kis állatot középre véve.

– Már felnyitja a szemeit… suttogá a leány…

Még lábra áll!… Úgy-e, meg fog élni?

A kis énekes még egyszer összeszedte életerejét, szárnyai repdesni kezdtek, félig futva, félig repülve odasietett úrnőjéhez s aztán elbujt annak a selyem köntöse fodrai alá.

– Hozzám sietett! Pedig én gázoltam rá! rebegé a leány s aztán ovatosan, gyöngéden szétbontá ruhája szárnyait, hogy rátaláljon az odamenekültre.

A kis énekes meg volt halva.

Most már nem sírt a leány, mikor látta, hogy vége van, csak mély szomorúsággal tekinte kis halottjára, a földön ülve s a fejét bólingatta csendesen.

… – Nem lesz már, a ki engem reggelenkint felköltsön énekével;… suttogá magának;… nem csókolgatja már sorba az ujjaim hegyeit… nem pöröl velem, mikor öltözködöm… nem lopkodja el csészémből a kalácsdarabkákat… üresen fog állani a kalitkája.

– Majd szerzek önnek másik madarat, épen olyan kedveset, mint ez volt. Biztatá őt Lajos.

– Ne hozzon ön nekem másikat, monda Marie. A kit én szerettem, annak a helyébe nem tudnék én tenni egy másikat, hogy azt szeressem. Hiába volna az szép is, okos is, kedves is, csak azt gondolnám mindig: az az elmúlt volt az igazi.

S azzal fölvette a holt madarat és megcsókolgatá.

– Jó lesz talán, ha kitömetjük? Henry ért hozzá. Mondá Lajos.

– Oh azt nem engedem. Hogy szegény Dávidomat kényszerítsék ott állni mereven egy darab fához kötve, s nézzen reám üvegszemeivel, mikor már énekelni nem tud; s csaljam magamat azzal, hogy ő még megvan: odakészítsem eléje az ételét s várjam, hogy lerepül érte. Nem kell kisértet a szobámban. Majd eltemetjük őt a virágos kertembe. Tudok egy jó kis magányos zugot ottan. A gyeppad mellé, a hol pihenni szoktam. Egy orgonafa tövébe. Ott hadd nyugodjék csendesen. Csináltatok neki szép sírkövet márványból. Feliratom rá aranybetűkkel: itt nyugszik az én Dávidom s azután meglátogatom mindennap.

Azzal begöngyölgeté kis halottját az öltönye szélébe s elvitte magával.

Azután csinált neki koporsót két csigateknőből, szemfödélnek felszabta számára a brüsseli csipkéjét, fekete fátyolból gyász nyakfodrokat varrt Phryxusnak, Hellének; a négy macskájának fekete szalagot kötött a nyakába s magával vitte őket délután a temetésre: ez volt a gyászkiséret. Lajost nem hítta el. (Az orvost nem szokás a temetésre invitálni.) De mégis jól esett neki, mikor a kertbe leérve, a mondott helyen, a gyepágy mellett már megásva találta a kis sírgödröt. Ez Lajos munkája volt bizonyosan.

Azután mind a hat kisérőnek, a játszótársaknak kellett egy hantocskát gördíteni elhunyt jó barátjuk koporsójára, a felhantolást maga végezte el Marie.

Majd eszébe jutott neki, hogy olvasta ő valahol, hogy a kit eltemetnek, a fölött énekelni is szoktak valami halotti dalt.

Gondolkozott, gondolkozott; végre eszébe jutott egy, azt lassan dudolva elénekelte:

«Allons, enfants de la patrie! Le jour de gloire est arrivée.»

Ő ezt a dalt halotta egyszer sok embertől énekeltetni, mikor «valakit» temetni vittek.

Azt hitte, az a halotti dal.

Azt is kedvesen vette, hogy néhány nap mulva ott állt a kis sírkő a halom előtt, azzal a felirattal, a mit ő szánt a kedvenczének, s a sír rámába volt foglalva, a hogy az evangelikusoknál szokás, hogy a közé virágokat lehessen ültetni. Azokat ő maga saját kezével ültette oda s mindennap lejárt maga megöntözni.

Pedig hát halálból, temetkezésből nem jó játékot csinálni. Az a csendességszerző angyal azt találja mondani: «úgy? ha én tinektek olyan nagyon tetszem, majd igazán eljövök!»

A mióta Lajos folytonos házifogságban tartotta magát, hogy mégis valami testmozgást szerezzen, azt találta ki, hogy Henryvel mindennap gyakorolta magát a kardvívásban. Henry csakugyan vívómester volt valaha. – A várlak egyik földszinti termében, a honnan a kardcsattogás nem hallatszott fel Marie szobájáig, szoktak naponkint kétszer összejönni s ott azután barátság fejében úgy összevissza verték egymást (mert plastront nem használtak), hogy ütésfoltoktól, veres daganatoktól tele volt a testük. Henry olyanokat vágott gazdáján, ha az fedetlen nyilást hagyott, mintha ellenség volna. Úgy is kellett. A vívás után dicsekedtek egymásnak a kapott vágások nyomaival; elállították a vérzést arnikás vizzel s azzal ismét helyreállt az úr és szolga közötti viszony.

Egy reggel hasztalan várta Henryt a gróf a vívó-teremben. A csendes óra már jól elhaladt és vívótársa még sem érkezett. Az alatt töltötte az időt a szélpuskával a czéllövöldözésben. Annyira vitte már, hogy husz lépésnyiről kapásra kilőtte a coeur-assból a szivet. Végre megunta a várakozást s maga indult el Henryt fölkeresni.

A komornyik lakása földszint volt, Lizetté, a szakácsnőé mellett. Lizette csakugyan felesége volt neki.

A gróf a folyosóra nyiló ajtón akart bemenni, hanem azt zárva találta. Azt hitte, Henry a feleségénél van. A konyha felé került.

A konyhában már kinn volt Lizette s az ebédet készitette.

Csakugyan oly szertelenül elhízott személy volt az a nő, a milyennek Vavel gróf állítá. Fájós lábai miatt nem mozoghatott, s e miatt még kövérebb lett.

Széles, gömbölyű arcza semmiféle indulatkifejezésre nem volt már alkalmatos. Az már, ha sírni akart is, csak nevetni tudott.

– Hol van Henry? kérdé a gróf.

– Odabenn van az ágyán.

– Miért van bezárva a külső ajtaja?

– Mert nem tud fölkelni, hogy kinyissa.

– Hát mi lelte?

– Azt hiszem, hogy megsímította a guta.

S azt olyan phlegmával mondta, mintha csak elrontott pástétomról volna szó.

Vavel nem kérdezett többet, hanem sietett Lizette szobáján keresztül Henryébe.

Az öreg ott feküdt az ágyán, s a szája és a félszeme erősen félre volt huzódva.

– Henry! kiálta Vavel, odasietve hozzá. Te rosszul vagy!

– De majd mindjárt egészen jól leszek.

– Nyujtsd ide a kezedet.

– Nincsen kezem.

Lajos felemelte a beteg kezét s üterét vizsgálta.

– Nagyobb bajod van, mint hogy én belemerjek kontárkodni a gyógyításába. Elmegyek magam orvosért.

– De az nem mer többet idejönni. Nincs is nekem rá többet szükségem, hogy felsegítsen ülni a nyeregbe. Rajta ülök már a Szent Mihály paripáján. A két lábam ott van a kengyelben. Csak a nyelvem jár még; de az is nagyon furcsán forog.

– De te néked nem szabad, nem szabad meghalnod! Nem szabad! Kiálta indulatosan Vavel. Hát nem tudod, hogy neked kötelességed itt maradni velem?

– Hiszen alkalmasint itt maradok; csakhogy nagyon hallgatag ember lesz belőlem. Az éjjel egy fényes ruhás hölgy jelent meg előttem s az azt kérdezte tőlem, hogy készen vagyok-e őt követni? S mire fölébredtem, nem birtam megmozdulni.

– Mi lenne belőlem, mi lenne Marieból, ha téged elvesztenénk?

– Azon buslakodom magam is legjobban. Ki fogja a helyemet kipótolni önök körül. Azt hiszem, a Schmidteknek van egy katonaviselt fiuk, az jó lenne a helyembe. Vagy az a féllábu rokkant vitéz, a kinek a báróné masinalábat csináltatott. Hiszen már nem kell lovakkal bajlódni. A ház körüli munkát az biz elvégezhetné.

– Ejh, mit ház körüli munka! Te nekem az vagy, a mi a katonának a fegyvere. Te vagy a házamon a bezárt ajtó. Te vagy a gondolataimnak az őre. Te vagy az egyetlen barátom, ebben a hajótörés kietlenében.

A szegény öreg szolga mosolyra akarta igazítani eltorzult arczát.

– Nem is magamat sajnálom, hanem önöket. – Én bizony Isten megérdemlem már, hogy nyugalomra térjek. Húsz esztendőt szolgáltam le a katonaságnál, huszat az én uraimnál, huszonöt esztendei kapitulácziót töltöttem el a Lizettel, tizenhatot a bujdosásban: ideje, hogy quietáljak. Elvesztettem már mindent s nem reménylek már semmit. Tudom, hogy mi ért? Guta ütött meg. Nem hiszek semmi orvosban. Tudom, hogy meg kell halnom.

Vavel Lajos úgy járt, mint sok tudós ember, mikor megszorul a nagy válságban. Felmondott a tudományának s odamenekült a csodatevő kuruzslóhoz.

– Te Henry, én hallottam hirét itt a környékben egy vájákos asszonynak, ki csodaszerekkel, kancsérolással kigyógyított sok gutaütöttet. Azt elhivatom hozzád.

Az öreg szemeibe könyek gyültek e szóra.

– Oh édes, jó uram. Ugyan hogy tenné ön azt már? A tudós, a nagy bölcs, a ki annyi könyvet kitanult, hogy mondaná azt egy ostoba boszorkánynak: jer ide, segíts; én nem tudok semmit, te tudsz mindent; az én könyveim tele vannak hiábavalósággal, hanem a te ujjaid hegyében ott a halál elleni segítség. Hogy alázná ön meg így magát! – Nekem nem kell se orvos, se kuruzslónő. – Hanem valamit mégis kivánok.

– Mi kivánságod van, Henry?

– Tudom, hogy meg fog ön érte haragudni, de mégis elmondom; hisz egy haldoklónak csak szabad elmondani, ha valamit nagyon óhajt. Egész életemben nem alkalmatlankodtam vele: a mióta önt szolgálom, és még valakit.

– Mi az?

– Lelki vigasz.

– Lelki vigasz?

– Az utolsó vigasz egy haldokló embernek. – Bűnös voltomat hová tagadnám el? Vétkeim sokasága fejem fölé szaporodott. És én már tizenhat esztendő óta nem gyóntam meg. Most a végső számadásnál vagyok. Egész adósságomat magammal vigyem-e a más világra? Hivasson ön nekem – papot.

– Henry! Az lehetetlen.

– Az Isten szent nevére kérem!

– Lehetetlent kérsz!

– Az Istenre és minden szenteire könyörgök önnek: legyen irgalommal szegény öreg szolgája iránt. A pokol rémületeit érzi egész lelkem. Az örök tüzet látom magam előtt és annak vigyorgó ördögeit. Úgy ül valami a szívem fölött, mint a szikla.

– Ne légy gyermek! kiálta a haldoklóra haragosan Vavel. Mit rémíted itt magadat képzelődéseiddel? Hát a katonát, a ki a csatában elesik, ki gyóntatja meg, ki oldja fel bűnei alól? gondold, hogy katona vagy, s ágyúgolyó sodort el.

– Talán ha a csatazajt hallanám, az elfojtaná lelki félelmemet; oh de ebben a nagy csendességben minden iszonyu gondolat elővesz. Eszembe jut minden, a mit vétettem valaha: sorba állnak elejbém bűneim, mint egy hadcsoport, a mi mustrálásra vár, hogy nevén szólítsák: «itt vagyok!»

– Hagyj fel ez őrült agyrémmel! Hová gondolsz? Papot akarnál hivatni magadhoz, hogy elmondd neki: az én nevem nem az, a minek mindennap mondtam magamat; hanem ez és ez: – én nem vagyok csendes, szolgálattevő ember, a ki abban fárad, hogy apró uraknak a lábtyűit sártól megtisztogassa: hanem vagyok a bibliai egyszarvu, a ki azon törekszik, hogy a hatalmasok fejét beletapossa a sárba. S aztán elmondanád neki sorba a titkokat, a mik lelkedet nyomják? Elmondanád: «én csaló voltam; egy napon, mikor az uramat és családját elfogták a forradalmiak, hogy megöljék, én a saját leányomat öltöztettem fel az ő leányuk ruhájába, hogy az igazit megmentsem a halálveszélytől. A magamét hagytam a veszedelembe menni s az uramét megőriztem, rejtegettem, elfutottam vele. A magam leányát kiadtam királyleánynak, olyankor, mikor, mint a szarvasokra, úgy vadásztak a királyokra és az ő ünőikre, s a királyleányból csináltam szolgálót, a kit futni hagynak. Hamisítottam keresztlevelet, okmányokat, útleveleket, hogy őt megszabadítsam ellenségei kezéből. Rablógyilkos voltam. Mikor az uram kincseit szállították az elkobzók, társaimmal együtt megrohantam őket; kettőt megöltem közülök, s a kincseket elragadtam a megszabadított gyermek számára. Hamis tanubizonyságot tettem, hamisan esküdtem, hazudtam mindennap, hogy őt betakarjam üldözői elől.

– Ugy van. Mind ezt cselekedtem; hörgé a haldokló.

– S azt hiszed te, hogy ezt szabad neked halandó ember fülébe megsúgnod?

– Ki kell békülnöm Istennel.

– Henry! Ha te tudnád, hogy ki az az Isten! Nem rettegnél tőle. Ha te ismernéd őt kegyelmességének és szeretetének kimondhatlan nagyságában, ha tudnád azt, hogy ő, a ki forgatja a napok és világok százezreit egymás körül, hogy azok soha össze ne ütközzenek, s a ki megtanítja a férget őszszel, hogyan temesse el magát, hogy tavaszszal feltámadjon s a ki intézi az embernek a sorsát, a ki a napok és férgek között áll: nem rettegnél színe elé kerülni e szóval: «Uram, elküldtél, visszahívtál: Tőled jöttem el. Hozzád jövök vissza s a mi e kettő között esett, azt te tudod!»

– Önnek nagy lelke van, egész az Istenig felér. Ön bejárta az egeket, a csillagokat, tudja, hol kell őt keresni. Ön maga is odatalál már hozzá. De mit tegyek én, az én parányi kis lelkecskémmel, a ki, ha belőlem kiszáll, ott marad, vakon, süketen, némán, tudatlanul, nem találva útat, merre menjen? Nekem kalauz kell. Nekem kell valami vékony fonál, a minélfogva megkapaszkodjam, hogy le ne hulljak a mélységbe. Nekem kell valami jel a homlokomra, a miről rám ismerjenek a másvilági őrtállók. Félek, rettegek. Gyermek vagyok, a ki a sötétben eltévedt, s rémek huhogását hallja. Oh én nagy, nehéz bűneim!

– Neked nincsenek bűneid! kiálta Vavel türelmetlenül. Esküszöm neked ön lelkem nyugodalmára, hogy a minek terhe alatt nyögsz: az nem bűnöd, hanem erényed. S ha van még más világ, s a másvilágon emberi szó és emberi gondolat, s ha van hang, mely az emberhez kérdést intéz, s van arcz, mely a formájára teremtett arcznak szemközt néz; felelj meg neki biztos hittel: «igaz: vétettem sok parancsolatod ellen; de erény volt minden vétkem, mert egy angyalodnak megszabadításáért követtem el azt!»

– Nem tudok én ily fennyen beszélni s ha tudnék is, nem mernék ott!

– Nem is szükség, fel van az jegyezve annál, a ki minden szívbe belát, s nem szorul ő se a te mentségedre, se a te papod absolutiójára, hogy paradicsomába bebocsásson.

A haldoklót mind nem nyugtatá ez meg. Arczát a pokol félelmei még jobban eltorzíták, mint a halál keze. Szemei rémtűzben égtek.

– Oh Uram irgalmazz! Szent atyám kegyelmezz! El fogok kárhozni. El kell kárhoznom.

Vavel most már kijött türelméből.

– Hát kárhozzál el! Az is kötelességed! Ha a pokolba vagy küldve: eredj oda! Mikor kezet adtál nekem, azt mondtad: «gazember, a ki áruló!» – Nem fogsz árulóvá lenni!

Azzal felkelt a haldokló ágya széléről s az ajtó felé ment, ott hagyva őt magára.

Mikor már a kilincset megfogta, ismét visszanyerte érző szívét, megfordult, visszatért hozzá s aztán kezébe fogta azt a tehetetlen, jéghideg kezet.

– Öreg bajtárs! Vén fegyverczimbora! Hát haraggal válunk-e el egymástól? Hát nem bízol-e már bennem többé? Halld csak öreg barátom, mit mondok? Hát most te mégy el előre, kvártélyt csinálni. Aztán majd én következem. Ha egyszer én odaérek a mennyország kapujához: mielőtt belépnék, az első kérdésem az lesz szent Péterhez: «Itt van-e az én jó, öreg bajtársam, a becsületes, erényekben gazdag Henry?» s ha arra azt mondja a kapuőr, hogy «nincs biz az! mert az odalenn van a souterraineben», akkor azt mondom neki, hogy «no hát köszönöm a barátságot, öreg; de nékem az olyan paradicsom, a honnan az én Henrymat kizárták, nem kell! megyek le hozzá én is a pokolba s egy társaságban leszek vele!» Isten engem úgy segéljen!

A szegény nyomorult útrakészülő még nevetésre akarta kényszeríteni rángatózó arczát. Ez már tetszett neki. A kezével nem vonhatta közelebb Lajos kezét, de a fejét még oda tudta erőszakolni, hogy vonagló ajkaival megcsókolja azt.

– Igen, igen! rebegé, s most már ragyogni kezdtek a szemei; – de ketten se maradunk ottan sokáig; – majd jön utánunk egy harmadik; – s az mind a kettőnket kikönyörög onnan.

Lajos homlokára ütött a tenyerével.

– Hogy ez nekem nem jutott eszembe! – Várj, öreg, rögtön visszatérek. Papot nem hozhatok hozzád; de hozok ide egy angyalt.

Lajos sietett fel Mariehoz.

– Ön könyezett! szólt a leány megdöbbenve. Megismerte Lajos szemeiről, hogy az sírt.

– Igen Marie; most az én magányos verebem haldoklik. Elvesztjük a szegény Henryt.

– Oh Istenem! – Milyen egyedül maradunk.

– Az jut önnek az eszébe úgy-e, hogy ez már boldog: elhagyhatja ezt a sírboltot.

– Igaz. Embert nem tudok megsiratni, ha meghal, csupán az apró kis állatocskákat. Nagyon ostoba vagyok, vagy nagyon rossz szívem van.

– Az nem azért van, Marie. Hanem mert a kis állatnak a halállal vége van, az embernek pedig azzal kezdődik a megdicsőülése.

– Nem láthatnám még egyszer a jó Henryt?

– De épen azért jöttem önhöz. Az ön látása őt idvezítené. Hozza el az imádságos könyvét. Keresse ki benne a haldokló ember imáját.

– Oh azt tudom én könyv nélkül.

– Könyv nélkül? Marie!

– Megtanultam azt.

– De hát minek tanulta azt meg?