Part 17

– Így van a dolog. Katalin bárónő igaz, hogy egész cselédsége láttára otthon volt mindig a kastélyban s igazi apáczai életet folytatott. Az ám, de ki látta a bárónőt déli tizenkét óráig a belső szobáiból kijönni? És meg azután, kinek volt valaha szerencséje a bárónővel éjfél után beszélhetni? Éjfélkor még a tánczestélyeiről is rendesen visszavonult. Mi természetesebb, mint az a következtetés, hogy azt az időt, a mikor mindenkire nézve láthatatlan volt, a Névtelen Várban tölté. Az odamenés és visszatérés igen könnyen végrehajtható volt a tó-öblön keresztül egy maga hajtotta sandolinon, midőn az öblöt mindkét oldalon a kettőjük elzárt parkjai takarják el. Így nagyon kimagyarázható, hogy a bárónő már a jószág megvétele előtt is itt volt, s az a fátyolos hölgy, a ki Vavel gróffal lakott a Névtelen Várban, ő maga volt, nem más. A statutió alkalmával sem jött vissza Bécsből. Mindenki látta, hogy a postakocsi üresen érkezett, a bárónő pedig a park felől jött elő. Akkor is a Névtelen Várból került elő! De legbizonyosabb adat, a mi az egész intrigát napfényre hozza, az én éjszakai látogatásom a Névtelen Várban. A fátyolos hölgy maga jön oda hozzám. Én elmegyek vele a beteghez. Az dühbe jön az inasára, hogy minek engedte a hölgyet hozzám jönni. Félt a fölfedezéstől. Én elszaladtam, de olyan gyorsan, hogy a nyulat elfoghattam volna. A fátyolos hölgyet ott hagytam a beteg mellett. Egyenesen futottam a kastélyba. A komornyiknak azt mondtam, hogy rögtön akarok beszélni a bárónővel: az kijön azzal a szóval, hogy a bárónő nem bocsát be, mert beteg! Hát nem absurdum ez? Nem bocsátja be a háziorvosát; mert beteg! Én visszaizenek, hogy fris pletykát hoztam a Névtelen Várból. Megint azt izenik vissza, hogy jőjjek vele holnap. – Hát van ilyen a világon? A kiben egy szikrája van a psychologiának, ebben az egyben döntő tanúbizonyságot fog találni arra, hogy a bárónőhöz azért nem eresztettek be «engem», mert nem volt otthon.

Ez a bizonyitás általános tetszésben részesült.

Az alispán még exceptivázni akart, hanem akkor az inzsellér úr mottója hangzott közbe:

– No én csak mondanék valamit.

– Hát mondja el!

– Hát mondok, azt mondom, hogy nekem mindjárt gyanús dolog volt, hogy az a baronesse olyan könnyű szerrel köt Bruderschaftot s osztja a csókokat. Mondok.

Ezzel a mondással aztán Görömbölyi alispánnak egészen vesztett ügye lett.

De annál inkább nyert ügye lett Vavel grófnak. Barthelmy ezredesnek minden gyanúmaradványa eloszlott e felvilágosítás által. Landsknechtsschild bárónő egy kifinomított kaczér nő, s világtól elvonulásának titka is fel van már fedezve.

A jól elrágalmazott asszonynak egyedül csak tiszteletes Mercatoris uram maradt meg védelmezőjéül a nagy úri társaságban, hová esperesi rangjánál fogva ő is hivatalos volt; de az ő védelmében sem volt köszönet: mert a textust a bibliának azon részéből vette, a hol Lukács evangelista szerint egy bűnös asszonyi állatnak sok bűnei megbocsáttatnak azért, mert sokat szeretett.

Ezt is megtudta Katalin, s nagyon jól mulatott rajta.

Azzal állt bosszút, hogy a doktort, az inzsellért, meg a papot meghívta magához ebédre s ott arra kényszeríté őket, hogy mondják el előtte, hogyan történt? Azok előbb ki akarták belőle magukat tagadni: hanem aztán mikor látták, hogy a delnő milyen tréfára veszi az egész rágalmat, csak kirukkoltak vele és jól elmulattatták – a saját rágalmazásával.

Abban hallgatag mind megegyeztek aztán, hogy ennek a nőnek az esze gépezetéből egy kerék hiányzik!

Ritka eset, hogy egy nő, még inkább egy leány, mulatságosnak találja, hogy őt oly kegyetlenül rágalmazzák.

Valjon nem szól-e bele a családja?

Valjon mi oka lehet e titkolozásra?

De miért nem veszi nőül a gróf, ha már ennyire vannak egymással!

E fölfedezés után a rejtély még zavarosabb lett.

S annyival inkább, hogy e napon túl nem lehetett többé a lefátyolozott hölgyet látni Vavel gróf mellett. Nem kocsiztak ki többé együtt.

Mindjárt megtudjuk annak is az okát.

V.

Vavel Lajos csak az ebédnél találkozott ismét össze Marieval. Odáig nem mutatta magát előtte. Azt hitte, hogy az alatt el tudja csillapítani annyira indulatait, hogy azok el ne árulják magukat arczvonásain.

Mégis remegett, mikor összejött a leánynyal. Hűtlenség tudata bántotta lelkiismeretét. Neki nem volt szabad a szívét elajándékoznia. Hogyan mondhatja ezentúl neki: «testestül lelkestül az öné vagyok!»

A leány magaviselete irányában ez órától fogva meglepően nagyot változott. Szerény, figyelmes, szófogadó iparkodott lenni. Ha ő megszólította, arcza felderült; egyébkint komoly, tartózkodó volt.

Sejtene tán valamit?

Meg van-e adva az az erő a magába zárkozott léleknek, hogy a más lelkének titkait ki tudja találni?

De hátha látott valamit?

Nem történhetett-e az meg, hogy a leány, attól a vágytól hajtva, hogy Lajos útját kisérje, fellopózott az observatoriumba s az áruló cső tudatott vele valamit, a mi kezdetet ád a végnélküli gondolatoknak?

Vagy arra sem volt szükség? Elég egy sympathicus léleknek a sugallat, hogy többet tudjon, mint a ki a szemeivel látott.

Ezentúl igyekezett Lajoshoz nyájas, előzékeny lenni; de meglátszott rajta, hogy ez öntudatos igyekezet.

Ez estén nagyon későre adott jelt csengetyűjével, hogy már lefeküdt s az érkező Lajos széttárt könyveket talált az asztalon. A leány tanult.

Másnap a szokott délelőtti órában eljött hozzá Lajos, a sétakocsizásra felkérni a leányt.

– Köszönöm. Nem megyek, modá Marie.

– Miért nem?

– A kocsizás nekem rosszat tesz.

– Mióta veszi ezt észre?

– Már rég ideje.

Lajos rábámult. Mi ez? Sejtené talán Marie, hogy abban a kocsiban tegnap más ült az ő helyén? Valami ösztön (büszkeség talán?) azt sugná neki, hogy az a hely el van foglalva már?

– Holnap sem fog ön velem kikocsizni?

– Ha ön megengedi, hogy itthon maradjak.

– Van önnek valami baja?

– Semmi. Csak nem szeretem a kocsirázást.

– Akkor én eladom a lovakat.

– Azt nagyon jól fogja ön tenni, ha önnek nincs szüksége rájuk. – Én majd annál többet fogok sétálni a kertemben.

– S ha majd tél lesz?

– Akkor járkálok az udvaron s csinálok hóembert, a hogy a parasztgyerekek szoktak.

Lajos gondolkodóba esett. Ha olyan nagyon jól nem őrizte volna a leányt, hajlandó lett volna azt hinni, hogy Henry fecsegett előtte a tegnapi találkozásról az erdőben a három dragonyos tiszttel; de hisz annak még azóta nem volt semmi alkalma Marieval távolról is találkozhatni.

Hanem azért mégis az lett a vége a dolognak, hogy Lajos eladta a lovakat. Potom áron, ajándékképen vesztegette el egy helybeli paraszt gazdának s a két elkényeztetett paripa tanult azontúl szántani.

Marienak pedig minden járása azontúl csak a virágos kertjére szorítkozott. Azonkívül egész nap tanult és írt.

Ha kiment a kertbe, az alatt a kertészlegényt eltávolították onnan s annak a leány visszatértéig más dolgot adtak.

A kertészlegény fiatal ember volt: a Schmidt családnak legidősebb sarjadéka, írni, olvasni tudó fiu. Vavel gróf azért szerette, hogy olyan csendes, szótalan legény volt, nem járt korcsmába.

Meg volt neki parancsolva, hogy az alatt, a míg az úrhölgy a kertben sétál, ő a park útjain és pázsitjain gereblyézze össze a lehullt faleveleket. Ott látta őt Marie mindannyiszor.

Egy késő őszi délután, a mint Marie ismét visszatérőben volt a kertből, József, a kertészlegény, a Vár oldalát takaró vadgesztenyefák lehullt gyümölcsét háritgatta össze kupaczokba, s e közben a szokottnál közelebb esett ahoz az úthoz, a melyen a leány végig szokott haladni.

Schmidtné, mint rendesen, elől ment, s annak rendelete volt, soha hátra nem tekinteni, a mit az nem szegett volna meg egy világért.

Marie, a mint a kertészlegény közelébe ért, egy pillanatra megállt. E pillanat alatt az jutott eszébe, hogy most ő rá senki sem ügyel fel. Lajos, kiről jól tudta, hogy a vizsgáló-toronyból őt folyton kiséri tekintetével, a míg a kertben sétál, – arra a jelre, hogy ő felveti a zsebkendőjét a légbe, lejön a toronyból, kiadni az ablakon át Schmidtnének az ajtókulcsot. Ez alatt, a míg odáig leér, ő rá épen nem vigyázhat. Ez bizonyos.

Hirtelen elhatározta magát.

A míg Schmidtné hátra nem tekintve haladt előre, ő hirtelen a vadgesztenyefák felé irányzá lépteit s sietve ment a kertészlegény felé. Ez ott dolgozott csendesen egymagában, s elbámult, mikor az úrnőt egyenesen maga felé sietni látta; a kivel neki szót váltania szigorúan meg volt tiltva.

Marie tikkadt lélekzettel mondá e szókat a kertészlegénynek:

– Kérem, legyen ön olyan jó: fogja ezt a levelet…

De alig mondhatta idáig, még a levél jó formán a kertészlegény kezében sem volt, a mint a kastély északi oldalán levő kis vasajtó hirtelen fölpattant s azon előrohant Vavel gróf, dühösen, mint egy vadállat. Egyik kezével a megrettent kertészlegény karját ragadta meg s olyat penderített rajta, hogy az orgonabokrok közé kalimpázott, másik kezével a leány kezét fogta meg. A levél mind a kettőjök kezéből leesett a földre. Azt a gróf felkapta és a zsebébe dugá s azzal szótlanul és hevesen elhurczolta magával a leányt.

(Az a jámbor kertészlegény élete fogytáig abban a hitben maradt, hogy ő belé egy elátkozott herczegasszony volt szerelmes, de rajta kapták a félbeszakadt szerelmi vallomásnál s így nem lett e kész szerencséjéből semmi.)

Lajos pedig vitte magával egyenesen a leányt a tanulóterembe. Egy szót sem szólt addig hozzá. Arcza sápadt volt a dühtől és ijedtségtől, hogy félelem volt ránézni.

Mikor aztán egyedül voltak a bezárt négy fal között, akkor eléje állt a leánynak s a szemébe nézett vádterhesen.

– Ön levelet akart küldeni valakinek?…

A leány nyugodtan nézett a haragvó arczába.

– Kinek szólt e levél?

A leány szomorúan mosolygott s csendesen bókolt szép fejével.

Vavel kivette zsebéből az elfogott levelet.

Czíműl ez volt rá írva:

«– A szép, jó, kedves szomszédnőnek.»

– Ön Landsknechtsschild bárónőnek akart írni?

– A nevét nem ismerém, azért írtam így.

A mint a túlsó oldalára fordítá a levelet Vavel, ott meg a pecséten a leány czimerét látta. Azt a czímert, a mit minden ember ismer.

Sietett azt morzsalékká törni.

S aztán elolvashatta, a mi belül volt írva.

«Kedves, szép, jó asszonyom!

Szeresse ön az én Lajosomat. Tegye őt boldoggá; ő nagyon jó ember. – Én nem vagyok rá nézve senki és semmi.

Marie.»

A mint ezt elolvasta, a két öklével a fejéhez és a szívéhez csapott Lajos, s végigesett a kereveten, s elkezdett keservesen zokogni.

A leány most nem ment oda hozzá, hogy megkérlelje. Szánakozó tekintettel nézett le rá, és nagyot sóhajtott.

– Hogy ő nekem senkim és semmim! fuldoklá a férfi.

– Senki és semmi; suttogá utána a leány csendesen.

Erre Vavel felugrott s odament eléje: égő szemei még könyeivel teli.

– Mit akar ön, Marie? Mit akar ön?

Ekkor a leány egész lelki erejével föléje kerülve, megragadá a férfi kezét, s szólt egész szíve teljességéből:

– Mit akarok? Azt akarom, hogy adjon ön nekem anyát! Azt akarom, hogy hozzon nekem asszonyt a házhoz, a kit én szeressek, s a ki engemet szeressen: asszonyt, a ki nekem parancsoljon s a kinek én szót fogadjak, a kinek elmondhassam, ha búsit, ha felvidít valami, s a ki megdorgáljon, ha ostobaságot teszek, s a kinek a kezét megcsókolhassam, ha megfenyített. Adjon ön nekem anyát; én annak engedelmes, szófogadó leánya leszek: soha meg nem szomorítom, ellene nem mondok; – akárhogy bánik velem, eltűröm tőle s megáldom az órát, a melyben e házba belépett! Irtózom már az egyedül léttől.

– Nem vagyunk-e ketten? szólt tompa hangon a férfi. – S nem vagyok-e én is oly egyedül mint ön?

– S azt hiszi ön, hogy ez az ön márványarcza nem az én lelkemnek a terhe? Ez a vas tekintet, a mivel ön a legirtóztatóbb sorsot tűri, az én legijesztőbb kísértetem. Mindennap látom ez arczot a ki eltemette magát az én elátkozott sorsom miatt elevenen; ifjan, erővel, lélekkel, gazdagon; és soha egy mosolyt, soha egy örömsugárt, rajta: kifosztva, megölve, megsemmisítve. És aztán tudnom kell, hogy mind ennek én vagyok az oka. Hogy átok a létezésem annak az egyetlen-egy embernek a fején, a ki tudja, hogy vagyok a világon.

– Az Istenért Marie! ki sugall önnek ilyen gondolatokat?

– Azok az én hosszú éjszakáim! Oh, miket nem tanulok én abban a mély sötétségben! Ha azt én önnek mind elmondanám! Csak egyet mondok el belőle. – Nem hiába kérdeztem öntől egyszer már régen, hogy milyen az a halál? Fáj-e még azután is valami, vagy vége van vele mindennek? Ha akkor tovább kérdezett volna ön, mondtam volna valamit. Önök akkor, mikor engem megmentettek a haláltól, az én nevemet odaadták Botta Zsófiának, a ki helyettem elvállalta az én sorsomat. Nem tudom, mi lett belőle azután? Ha meghalt helyettem, nyugosztalja meg Isten; s ha élve maradt, magasztalja fel Isten, hogy tündököljön az én helyemen; – de adjátok hát ide nekem akkor Botta Zsófia nevét; adjátok ide az ő szolgáló köntösét, adjátok ide az Isten szabad világát, a mi az övé volt: hadd legyek Botta Zsófia én s hadd mossak ruhákat a patakban! Ha cseréltünk, cseréljünk igazán! Tudjam meg, hogy milyen az élet, vagy tudjam meg, hogy milyen a halál?

Vavel Lajos bámulva hallgatá ez indulatkitörést. A csendes, szelid, méla leánynak ez volt az első szenvedélyes hangja. Maga sem tudta ő azt, hogy ennyire képes. Ekkor ezt mondta neki Vavel gróf:

– «Madame!» A miket öntől hallottam ma, azokból megtudtam, hogy a kerek föld legnagyobb gyémántja az én őrizetemre van bízva. – Ezentúl kétszerte jobban fogom önt őrizni!

– Szükségtelen, felelt neki a leány büszkén. Ha azt akarja ön biztosítani, hogy megmaradjak ebben a Névtelen Várban: csináljon belőle otthont; hozzon bele boldogságot. Ha önt boldognak fogom látni, én is az leszek.

– Oh az én boldogságom napja is arra vár, hogy az öné virradjon. Eljön az, szentül hiszem. De a Névtelen Várban ne várjon ön reá. Tartson bolondnak az egész világ: joga van hozzá; egyedül önnek nincs. Ha élne még apám, anyám, a kiket imádtam, még őket sem bocsáthatnám be ide e falak közé, hogy titkomat megtudják.

– Egy nő, a ki szeret, el nem árulja azt.

– De ki szeretne engem?

– A ki önt ismeri.

– Honnan ismerne engem valaki?

– Leveleiből. Nincs-e azokban lefestve önnek a lelke? képmása? Ő neki kell önt szeretnie. És önnek is kell őt szeretni! Ha én szeretem önöket mindkettőjüket, hát akkor önök hogy ne szeretnék egymást?

Csodálatos észjárás!

– Én mindig erről álmodtam; tehát igaz!

Lajos átérezte, hogy ha ő most tettetne és tagadna, a legméltatlanabb sértést követné el a legkristálytisztább lelken. Őszintén megmondá utolsó gondolatját.

– És ha lehető volna az, hogy engemet valaki úgy szeressen, a hogy ön arról álmodik: emberi gondolat volna-e tőlem, még egy harmadik lényt, egy napsugárnak örvendő lelket eltemetni magam mellé ide ebbe a magányba, a hol megszünik minden érintkezés az emberekkel, az egész világgal? Mert bizony mondom, hogy a ki a Névtelen Vár lakójának beállt, annak a számára ez a ház egy sírbolt, a minek az ajtaja nem nyilik meg elébb, mint a szabadító angyal trombitaszavára!

– S sokáig fog-e még e trombitaszó magára váratni?

– Hiszem, – és tudom, – hogy nem sokáig! Az idők jelenségei nem csalnak. Feltámadásunk közelít. Addig tűrjünk és várjunk.

A leány magához vonta a férfi kezét s utána sóhajtá:

– Tűrjünk és várjunk. – De most hát adja ön vissza elfogott levelemet.

– Miért kivánja azt?

– El akarom most tenni s aztán elküldeni az igazi czimzetére: – majd mikor az angyal trombitaszava megharsan.

– A ki angyaltársának szabadítására eljön. Isten engedjen bennünket is kiszabadulni velük együtt, szegény bűnös ördögöket.

– Amen. – És aztán adasson ön egy pohár bort annak a szegény kertésznek, a kit miattam úgy megijesztett. Pedig csak én voltam a hibás.

– Ave Maria!

Hanem a levelet nem adta neki vissza.

VI.

Ez a fölfedezés még szigorubbá tette Vavel Lajosra nézve a Névtelen vári fogolylétet.

A leányban felébredt az életvágy, a világ utáni holdkór. Az ilyen holdkórosra nagyon vigyázni kell, mert az mindig kiszabadulásról gondolkozik.

Most már Vavel soha sem merte elhagyni a házat. A lovait már eladta; ki nem vihette magával Mariet, mint azelőtt, a midőn egy órai szabad légszívás volt még mindkettőjüknek megengedve. Az idő is elromlott. Egy őszi dér megfosztotta a kis kertet virágdíszétől: csak a chrysanthemumok maradtak meg a virágjaikban.

Hogy valami kárpótlást szerezzen Marienak az elvett «szép» világért: azt gondolta ki, hogy egy üvegházat építtetett a számára, abba meghozatta Erfurtból és Harlemből a legdrágább divatvirágokat s Józsefnek, kit kertészszé tett a virágházban, gyakran adott megbizást, hogy menjen fel Bécsbe dísznövényeket beszerezni. Az alatt maga ápolta az üvegház növényeit. Itt hát télen is virágok közt sétálhatott Marie s kedvét találta az exoticus növényekben, miknek neveit, hazáját, sajátságait megmagyarázta Lajos. Úgy látszott, hogy a gróf is nagy virágkedvelő lehetett valaha: minden külföldi ritka növényt ismert. Tudta, melyiknek milyen földkeverék kell? sok, vagy kevés öntözés? árnyék, vagy napfény? korom, vagy vasgálicz? s télen hányfokú légmérsék?

A kertészszel csak a virágok elnevezései fölött volt a grófnak többször vitája. Némely hires nevet nem türt meg a virágházában. Annak a legújabban divatba jött pompás chinai virágnak, a mi egyszerre kedvencze lett minden üvegháznak: «Hortensia» név alatt, nem akart helyet adni a növényei sorában, míg a botanicusok igazi tudományos névvel «hydrangeának» nem keresztelték.

Egyszer a téli kertből, hová a kertész eltávozása után szabad volt Marienak egy órára lemenni, (onnan nem szökhetett el) egy ujon nyilt virággal jött vissza a leány.

A virág meglepően szép. Kettős szétterült kelyhe van; a külső haragos kék, a belső égszínű, sugáralakú szirmokkal, a kehely közepéből pedig kiemelkedik öt vastag karmazsinszínű pilis, a mi csillag alakban terül szét.

E virágnak alig van valami kocsánya, annál fogva azt Marie gombostűvel tűzte a keblére: épen a szíve fölé.

Egyenesen Lajos dolgozó szobájába sietett vele; gondolva, majd meglepi e gyönyörü új virággal, a miből az első bimbó ma reggelre nyilt ki.

Meg is lepte, Vavel Lajos kilökte a széket maga alul, mikor a leányt e virággal keblén szobájába belépni látta. Az a virág épen olyan volt ott, mint a «legion d’honneur» rendcsillaga. Bámulva nézett rá.

– Hol vette ön ezt a virágot? kérdé Marietól reszkető hangon.

– Az éjjel nyílt az üvegházban. Menjen le. Még van rajta egy, azt önnek a számára hagytam.

Vavel Lajos szótlanul elhagyta a szobáját s a leányt is a szobában.

Marie szokva volt már Lajos különcz modorához; mely olyan ember előtt, a ki annak az okát ismerte, bátran mehetett volna hóbort számba; s ott maradt körültekinteni Lajos könyvtárában, a minek az ajtaját az most nyitva feledte.

Az első tekintetre meglepte az, hogy annak a Bertuch-féle szép illustrált műnek, a mit ő már könyv nélkül ismert, még egy kötete oda van dugva Lajos könyvei közé.

A legkönnyebben megbocsátható kiváncsiság egy leánynál, ha egyszer egy olyan munkának, mely kedvencz olvasmánya volt, még egy eddig nem ismert kötetét fedezi fel valahol, mohón kap utána, hogy ugyan mi lehet még abban: kivált ha e kiváncsiságot még az a tudat is sarkantyúzza, hogy az az egy kötet el volt előle dugva.

A mint a könyv színezett ábráit sorba lapozgatta, egyszerre az a lap állt előtte, a min a keblére tűzött virág volt lefestve.

A leirásban el volt mondva, hogy ezt a híres franczia természetbúvár, Palissot-Beauvois fedezte fel Észak-Afrika Oware királyságában s virágainak a legion d’honneur rendcsillagához való hasonlatossága miatt, elnevezte «Napoleona imperialis»-nak.

Most már tudta Marie, hogy miért sietett el oly hevesen Lajos. Utána futott a téli kertbe.

Későn érkezett.

Már akkor Lajos jött vissza az üvegházból, markában hozva az ízekre széttépett dísznövényt.

Dühös volt. Marie csak annyit hallott, hogy a künn ácsorgó kertésznek azt kiáltotta: «canaille»! S azzal az összetördelt növény ágait kihajította a hóra.

Marie visszasompolyodott a szobájába.

De Lajos ott is fel tudta őt találni.

– Hová tette ön azt a virágot? kérdé a leánytól, s keble úgy fujtatott, mintha mértföldnyiről szaladt volna utána.

Marie szép szeliden, de egész öntudatos határozottsággal felelt neki:

– Lenyomtattam az imakönyvembe.

A férfi fogait csikorgatta, s felemelt öklei remegtek: a saját fejét kezdte velük ütögetni.

Pedig a leánynak igaza volt. Az ő hazája nagyságának a jelvénye volt az a virág: az ő nemzete dicsőségének csillagait nyiták annak bimbói.

A férfi csak gyűlölni tudott: – a leány csak szeretni.

Lajos megfordult a sarkán haragosan s otthagyta a leányt szótlanul.

Most már az üvegház is látogatatlan maradt. Kiknél a kedély túlérzékenynyé lett, azoknak egy gondolat is elég, hogy őket egy kedvencz hely látogatásától eltiltsa.

Lajosnak nem maradt már egyéb összeköttetése a világgal, mint a távcsövének a lencséi.

Még hátra volt, hogy erről is lemondjon.

Maguk az elemek is ellene esküdtek ebben az évben a Névtelen Vár lakóinak.

A Fertő tó egyszerre elkezdett szertelenül áradni, minden partján túlöntött s elborítta szerteszélylyel a kaszálókat, az őszi vetéseket, a tanyák, kertek ott úsztak a víz közepén.

E csapás miatt Marie kis virágos kertje is szenvedett. Környéke egészen semlyékessé vált. Lajos ugyan sietett azt nagy költséggel megoltalmaztatni; volt módja benne. Kapuját csak úgy ostromolta a sok munkát kereső inséges föld népe, a kinek a télire nem maradt a vízár miatt semmi elesége. Nem kergetett el senkit, hanem neki állította őket töltést hányni, rőzsesánczot fonni az egész virágoskert körül. Úgy megerősítette azt, mint valami váracsot. Hanem azért azt mondta neki a kertész, hogy mind nem használ neki az semmit, a vízár alulról fog felfakadni s tavaszra valamennyi díszbokrot ki fogja ölni.

Ez aztán kegyetlenség.

A kinek semmi egyéb öröme nincs a világon, mint a virágos, zöldülő bokrai, annak az egyetlen gyönyörűségét egy szivacstörléssel elpusztítani! Ez képes az embert Isten-tagadóvá tenni.

Lajos ingerült volt már minden iránt.

– Az én szép casuariáim! nyögé méltatlankodva.

Marie megfeddte e kislelküségért.

– Önnek csak a causariái válnak pusztulásra; de hát az a sok ezernyi szegény ember, a kinek mindennapi falat kenyerét veszi el az Isten csapása és még sem szállnak perbe az Istennel!

– Igaz. Mond rá Lajos; s még az nap öt száz forintot küldött tiszteletes Mercatoris uramnak, hogy oszsza ki az árvíztől sujtott hívei között.

Ez a küldemény újra megindította a kettőjük közt félbeszakadt levelezést, mely már hosszú idő óta szünetelt.

A hálálkodó válaszban egyuttal előadta a lelkész a mostani inségnek az igazi okát.