Part 16

– De gondolt ön arra bárónő, hogy hát ha a nejét kereső férj szenvedélyében durva, erőszakoskodó lesz és szemeivel akar látni, mi történik akkor?

– És ön gondolt arra, hogy hátha a betörő rabló durva, erőszakos ember lesz, s vakmerően szembe akar szállni, mi történik akkor?

– Akkor a szeme közé ütöttem volna.

– Én meg a szeme közé fogok nevetni.

– Nincs egyenmérték a vállalataink közt, bárónő. Én csak olyan sebet kaphattam vala az esetleges összeütközésnél, mely begyógyul; de az ön női tiszta hírneve olyan sebet kaphat, a mi nem gyógyul be soha.

A hölgy keserűen mondá:

– Mi sebet üthet az én lelkemen a világ, a mi annak még fájjon? Aztán elnevette magát. Tán attól fél ön, hogy az ezredes azt fogja hinni, hogy én önnek titkos szeretője vagyok.

Valaki mélyen elpirult erre a szóra – kettőjük közül. Az Vavel volt.

A hölgy nevetett.

– Hahaha! Én nevetek azon! Nekem ez egy «jux», a hogy mi bécsiek szoktuk mondani, s a mit nem szoktunk magunktól megtagadni, ha kapóra jön. Az igazi «heczcz» bécsi találmány. Vannak nők, a kiknek pokoli gyönyörűséget okoz az, ha a publikumot úgy felkavarhatják, hogy az köröskörül ordít erkölcsös elszörnyedésében. A philisterek felabajgatása is sport. Engem mulattatni fog az a gondolat, hogy a bőszült ezredes hogy fogja káromkodva elhistorizálni, hogy ő két hónapig lakott egy szép asszonynak a házában, a ki az ő irányában csupa etiquette és formalitás volt, míg ugyan az alatt minden reggel lefátyolozottan kocsikázott ki a szomszéd kastély urával, a kihez az elválasztó öblön át juthatott észrevétlenül s ő azt csak az utolsó nap fedezte fel! Hahaha! Magam is ott leszek a nevetők között. Az a kevés ember pedig, a kinek a véleményére valamit adok, jól fogja tudni, hogy az a hír merő képtelenség, hisz önök három évig jártak itt a világ láttára, mielőtt én e vidékre kerültem volna, s akárhányan láttak bennünket szemközt találkozni, két külön kocsin űlve s így tudhatják, hogy a két nőalak nem lehet egy. – Barthelmy ezredével együtt lemegy Olaszországba, s mit törődöm én vele tovább, hogy rólam mi meséket fog mondani? Hisz a nélkül is fog mondani. – Nos. Adjon rá kezet. Csináljuk meg együtt ezt a «jux»-ot. Ha én nem félek tőle: ön csak nem fél talán?

Vavel még tétovázott.

– Bárónő. Ez nem pajkos csíny, – ne mondja azt! Ez egy nagy áldozat öntől. Olyan nagy, a minőnél nagyobbat nő már nem tehet. Szégyenpír – ok nélkül.

– S nem látott volna ön még nőt, a ki nem vette áldozatnak azt, hogy elpirult?

– A ki szerelmeért pirult, nem szenvedett vele; de barátságért, hála fejében szégyenpír égetését érezni, azt hiszem, a legkínzóbb tűz, a mit martyrnők kiálltak.

– Hát legyen áldozat. A hogy ön akarja. Nevezzük nagy áldozatnak. Én meg akarom azt tenni. Én önnek adósa vagyok, le akarom azt fizetni. Én meg akarom szabadítani egy súlyos veszélytől önt és még valakit, a kiről nem tudom, hogy ki? de a ki önnek drága. Azért akarom azt tenni, hogy ne legyek önnek adósa tovább. Legyünk valahára quitt! – Nos, menjen ön: járassa elő a kocsiját. Várják.

Vavelnek minden csepp vére tiltakozott ez ajánlat elfogadása ellen. Hogy egy erős férfit nagy veszedelméből egy asszony szabadítson meg. És micsoda áron! A legdrágább vér pazarlásával. Egy tiszta női arczon fellángoló szégyenpír vérontásának árán! Nem lehet azt elfogadni.

– Nos, – menjen ön fel, hozza a köpenyét. Én készen vagyok. Addig várni fogok itt a fenyőköröndben.

Vavel felment a várba, felvette a köpenyét, s aztán beszólt Mariehoz, hogy ma nem viszi őt magával sétakocsizásra, mert dolga van a szomszéd városban, a hová egyedül fog menni. A leány megnyugodott benne.

Ma úgy is megint olyan napja volt, hogy ha meglátta volna a pázsitos úton sétálni az erdőkerülő, azt mondta volna: «aha! a gróf úr megint az öreg asszonyt hozta ki magával.»

Azután bejött a gróf s rendeletet adott Henrynek, hogy járassa elő a fogatát. Az alatt, a míg Henry a kocsiszínben volt elfoglalva, ő maga sietett csodálatos látogatónőjét feltalálni.

– Nos! Elhatározta ön magát? kérdé a bárónő.

– Igen.

– Engem fog magával vinni?

– Nem.

– Hát a másikat?

– Azt sem.

– Hát mit?

– Ezt a két pisztolyt! szólt Vavel, szétnyitott köpenye alul kimutatva két mordálynak az agyát. Megyek egyedül felkeresni azt az urat, a ki minden áron egy lefátyolozott nőt akar meglátni, s majd mutatok neki egy nőt, a kiről még nem mondta el senki, hogy milyennek látta az arczát.

Katalin az ijedtség, a kétségbeesés kifejezésével arczán ragadá meg Lajos kezét.

– Nem! Azt én nem engedem megtörténni. Várjon ön egy pillanatig. Tudja meg hát az utolsó gondolatomat is! Én tudtam, hogy ön ezt fogja nekem felelni. Készen voltam rá. Ilyennek képzeltem önt. Már most nézzen ide. Olvassa el ezt a levelet. Ha ön most azzal az elhatározással indul el, hogy egyedül akarja felkeresni az ezredest, én visszasietek a kastélyomba, vadászomat felültetem leggyorsabb versenyparipámra, s az ezredes után futtatom e levéllel. Mire ön e két nehéz lovával és batárjával odaér, nem fog ott találni senkit. Olvassa ön el.

E szavakkal egy levelet vont elő oldalzsebéből a hölgy s azt szétbontva, odatartá a gróf elé, hogy olvashassa, de nem adta ki a kezéből, mintha féltené, hogy majd nem kapja vissza.

A levélben ez állt:

«Ezredes úr!

Ne keresse ön Vavel grófnál Barthelmy Ange asszonyt; – a fátyolos nő, ki őt kisérni szokta, én vagyok.

B. Landsknechtsschild Katalin.»

Vavel bámulva tekinte a hölgyre.

Az ismét összehajtá a levelet s visszadugta a zsebébe.

– Most mehet ön, ha úgy akarja; de én is teszem azt, a mit én akarok. – És akkor azután rám nézve annál rosszabb; mert Barthelmynek egy írott bizonyítvány lesz a kezében, a mivel a nevemet mindenütt meghurczolhatja.

Vavel Lajos hosszasan nézett a hölgy arczába. Az, a mit ezek az égő szemek mondtak, a miről ez indulattól vonagló ajkak tanúskodtak: nem lehetett játék. Annak, a mi egy nőt arra késztet, hogy «ily áron is» elfordítsa a halálveszélyt egy férfiról, csak egy neve lehet.

Ha ezt a nevet kitalálta Vavel Lajos, akkor nem tehetett egyebet, mint hogy a karját nyújtsa a hölgynek s azt mondja:

– Menjünk asszonyom!

A hölgy betakarta arczát a fátyollal s egész karjával belekapaszkodott Vavel karjába. S az ilyen karonfogásnak igen sok fokozata van: attól a tartózkodó csüggéstől kezdve, mikor a hölgy csak az ujjai hegyével érinti kisérője karját, mintha minden perczben el akarna tőle maradni, egész addig a kigyószerű átfonásig, a mi azt jelezi, hogy kész vele a világ végeig is elmenni.

A hintó az udvarra gördült. A gróf azt mondá Henrynek, hogy hajtson az udvar parkfelőli ajtajához; s a fátyolos hölgyet az angol sétányon át vezette odáig. Ott felsegíté a hintóba s maga melléje űlt. – Még Henry sem vette észre az alakcserét.

Csodálatos érzés volt az, mikor Vavel e hölgyet maga mellett látta űlni, a kivel egy órára a legszorosabb és legveszedelmesebb lánczczal van egybefűzve. Csak egy órára. Ez idő alatt annyira övé e hölgy, mint az élő embernek a saját lelke. S egy óra mulva annyira nem lesz az övé, mint a holt embernek az eltünt lelke. Érzi, hogy rá nézve ez a nő egy egész új világ: az égi üdv feltárt rejtélye; – aztán megint álom lesz minden, s az üdv megint rejtélylyé válik.

Szótlanok voltak az egész úton. Hiszen úgy szokták mindig. A két fekete megszokott trappjában mérte végig a könyv nélkül tudott útat. Olyan jól ismerték már a járást, hogy a zökkenőknél, hidaknál, maguktól meglassiták a lépést és aztán megint ügettek sebesebben. Nem kellett nekik ostor.

A hintó egész odáig megtette már az útat, a hol rendesen megszokott fordulni a szomszéd város végén álló keresztfa előtt, s idáig semmi sem történt velük. Nem várt rájuk senki.

Talán csak ijesztgetés volt Barthelmy fenyegetése?

Henry tudta már, hogy itt tovább nincs ok hajtani s gépileg visszafordítá a fogatot. Így ment ez már évek óta mindennap.

Visszatérett az erdőszélen szokott megállni a fogat, a hol egy gyalog-ösvény egy kellemes csaliton keresztül egy tágas, pázsitos térre vezetett. Ez volt az ő megszokott sétájuk helye, a hol gyakran találkozott velük az erdőkerülő, a ki azt állította, hogy a Névtelen várnak kétféle fátyolos hölgye van: egyszer az egyiket hozza ki sétálni, másszor a másikat. Most az egyszer igaza volt. Ez a másik.

Ennek a másiknak is megtetszenek a fű közül előkandikáló kék harangvirágok és nefelejtsek. Ez is szeretne azokból emlékcsokrot tépni. Ennek is megmondják rövid, mogorva szóval, hogy az nem szabad.

Őszszel a vadrózsákon olyan gubanczok szoktak teremni, mint egy csodálatos borzas bogácsfő. (A cynips rosæ gubicsai azok, műnyelven Bedeguar.)

– Ezt sem szabad leszakítani? kérdé a hölgy.

– Minek? mondá Vavel.

– Azt regélik, hogy ha egy ilyet az aludni nem tudó gyermek feje alá tesznek, annak csendes álma lesz tőle: azért hívják «álomalmá»-nak.

– Elhiszem.

– Önnek nincs gyermeke?

– Nekem! kiálta fel elbámulva a gróf. S aztán nagyot sóhajtott. Arczán mondhatlan keserűség volt kifejezve. (Igaz! Hisz ő róla azt hiszik, hogy neje van!) – Sétáljunk vissza a hintóhoz.

Ez azonban nem történt meg akadály nélkül.

A mint visszafordultak, a csalit gyalog útján három férfit láttak feléjük közeledni: három dragonyos tisztet. A két hátulsó be volt burkolva fehér köpenyébe, az első nem viselt burkoló felöltönyt.

– Ez Barthelmy! súgá a hölgy, megszorítva a kart, melyre támaszkodott.

Vavel gróf arczán semmi indulatváltozást nem lehetett észrevenni. Nyugodtan sétált végig a gyöpön, a szemközt jövők elé.

Azok bizonyosan a gróf hintaját utólérve, megtudták Henrytől, hogy a gróf merre távozott; azzal lovaikat csatlósaikra bízva, utána sétáltak.

Nem sokára ott álltak egymás előtt.

Az ezredes magas, tekintélyes alak volt; fennhordta a fejét, hajlott sasorrához, símára borotvált arczához illett a büszke tekintet. Minden mozdulatából kevély önbizalom rítt ki, vegyülve kihívó gúnynyal, mit az udvarias allureök csak álczázni törekedtek.

– Gróf úr! szólt Vavel elé lépve, van szerencsém bemutatni magamat. Én vicomte de Barthelmy Leon ezredes vagyok.

Vavel Lajos olyanformát dörmögött, hogy nagyon örül rajta, hogy ezt megtudhatta.

– Régóta kivántam önnel megismerkedni, folytatá az ezredes, mialatt két kisérője hat lépésnyi távolban maradt mögötte; de olyan szerencsétlen voltam, hogy kétszer nem találtam önt honn, egyszer pedig olyankor jöttem, a mikor ön már lefeküdt. Ön is szíves volt látogatásomat viszonozni, de ismét oly szerencsétlen voltam, hogy két izben nem voltam odahaza, egyszer meg még nem keltem föl, mikor ön keresett. Én pedig mindenesetre találkozni kivántam önnel. Azért kaptam az alkalmon, hogy önnel most véletlenül találkozhatom. Van szerencsém önnek bemutathatni két barátomat: Kriegeisen kapitányt és Zagodics főhadnagyot a Sándor czár nevét viselő dragonyos ezredtől.

Vavel gróf készséggel sietett ez ismeretség megejtése fölött is kifejezni őszinte örvendezését.

– Miben lehetek önnek szolgálatára, ezredes úr?

– Igen egyszerű dolog biz az, gróf úr. Engem egy sajátszerű baleset ért; a mi a férjekkel közös. Én azonban nem tartozom azon phlegmaticus természetek közé, a kik ezt könnyen veszik. S ez temperamentum dolga. – Egy fokkal hevesebb vérem van, mint másnak. – Engem a feleségem megcsalt és megszökött tőlem valakivel, a kit én nem ismerek. Ennek már négy esztendeje. – Az egész világot összekutattam utánuk. – Nem találtam rájuk sehol. – Végre a sors ide, ebbe az elrejtett zugába a világnak vezetett. – Itt hírét hallom egy rejtélyes kastélynak, a mit mindenki Névtelen Várnak nevez; – megtudom, hogy abban egy délczeg, daliás lovag lakik, egyedül egy hölgygyel, a kinek az arczát még nem látta senki, mert a világ előtt mindig le van fátyolozva. – Ön nem fog engem szigorúan megítélni, ha e körülménynél fogva bennem a soha el nem aludt láng újra fellobbant; Barthelmy Ange jutott az eszembe. – Én tartozom a szívemnek, tartozom a becsületemnek azzal a kérdéssel: vajjon az a hölgy, a ki Vavel gróf kiséretében szüntelen lefátyolozott arczczal jelenik meg a világ előtt, nem Barthelmy Ange-e: az én feleségem?

Vavel Lajos erre a legcsendesebb, de mérsékeltebb hangon felelt:

– Vicomte de Barthelmy Leon úr! Én önnek lovagi becsületszavamat adom, hogy az a hölgy, a kit karomon vezetek, nem Barthelmy Ange asszony; – nem volt az ön felesége soha. Erre önnek nemesi becsületszavam kötöm le.

Az ezredes különösen mosolygott.

– Gróf úr! Én önnek a becsületszavát különösen teljes értékünek fogadom el minden kérdésben; hanem általánosságban kénytelen vagyok tagadni akármiféle becsületszónak a keletét abban az egy kérdésben, a hol asszonyokról van szó. Tudjuk jól, hogy szívviszonyoknál még az eskü is igen kétséges próba. A hol asszonyt, vagy férjet csalnak meg, ott a becsület minden szabályai fel vannak függesztve. Ez «extra leges» esik. Itt a csalás épen úgy megengedett dolog, sőt épen kötelesség, mint – a háborúban! Ha tőlem az ellenség azt kérdezné, nincs-e abban az erdőben katonaság elrejtve: becsületemre mondanám, hogy nincs, ha mindjárt minden bokor tömve volna is muskétással. Harczban és asszonyok dolgában nincsen becsületszó.

– Akkor nem tudom kitalálni, hogy mit kiván ön tőlem még többet.

– Hát megmondom én, hogy ne fáraszszam önt a találgatással. – Teljes meggyőződést gyanum alaptalanságáról csak oly bizonyossággal szerezhetek, a mit saját szemeim által nyertem. S a nélkül innen el nem távozom.

– Akkor sajnálom önt, de kénytelen leszek önt kétségei között hátrahagyni.

E szónál Vavel gróf indulni készült.

Barthelmy ezredes, még ugyan folyvást a legudvariasabb arczkifejezéssel, keresztbe tette előtte a lábát.

– Én azonban kérni fogom önt az itt maradásra.

– Mi czélból?

– Egyenesen abból a czélból, hogy az ön által kisért hölgynek bájos arczvonásaiból meggyőződjem arról – hogy az én férgemnek igaza van-e engem marni, vagy nincs?

Ez utolsó mondatot már a kendőzetlen vad indulat hangján ejté ki az ezredes s sarkantyús lábával nagyot dobbantott.

De ugyanazon hangon kiálta vissza Vavel gróf:

– Azt a czélt pedig nem fogja ön elérni, uram!

S e perczben mind a két férfinak a karja fel volt már emelve a levegőbe, s csak az volt függőben, hogy melyik üti előbb homlokon a másikat?

E válságos jelenetnek egyszerre véget vetett Katalin bárónő azzal, hogy hirtelen hátravetette a kalapjáról a fátyolát, s közbeszólt.

– Itt van uram; lássa meg hát ki vagyok?

Barthelmy Leon meglepetve hőkölt vissza s hirtelen a szájához kapta kezét, mintha egy indulófélben levő szót akarna visszatartani s arra a legtökéletesebb menuettelépésben kiczirkalmazott bókkal hajtva meg magát a gróf előtt, mondá:

– Gróf úr, ime fogadja részemről a legünnepélyesebb bocsánatkérésemet. E hölgy nem Barthelmy Ange. Ezek az urak itt tanúim, hogy én önt minden lovagias forma és szabály szerint megkövettem.

A két kisérő is közelebb lépett most s azok is furcsa kiváncsisággal bámultak a Vavel gróf oldalán álló hölgyre, a kinek a házánál még tegnap szindarabot játszottak és punchot ittak. – Barthelmy Leon még a közben is, a midőn Vavel gróf előtt meghajtá magát, a bárónőre vetett egy oldalpillantást, s e tekintet tele volt sértő gúnynyal.

E fordulat oly gyorsan történt, mint mikor a villám megvilágítja az éjjeli tájat. E pillanat alatt Lajosnak egész szívén keresztül kellett villámlani annak a mennyországian édes érzésnek, hogy e nő az ő megkiméléseért ily önfeledten áldozza fel magát és annak a pokoli keserűségnek, hogy ez őt védő, miatta szenvedő hölgyet ily meggyalázó gúnytekintet éri.

Nem volt indulatainak ura többé. Kirántotta köpenye alól pisztolyát, s annak a csövét az ezredes gúnymosolygó arczának irányozva, épen a két szeme közé, hörgé szenvedélytől rekedt hangon:

– És én követelem öntől, hogy kövesse meg ezt a hölgyet! és kérjen ő tőle bocsánatot!

– «Ön» követeli azt? kérdezé Barthelmy ezredes, folyvást gúnyosan mosolyogva s belenézve a pisztoly csövébe, a hol farkasszemet nézett a felé mosolygó golyóval.

– Vagy szétzúzom önnek az agyát.

A két kisérő kardjához kapott. Katalin sikoltva veté magát Vavel keblére, két kezét esdeklően emelve felé.

– Szabad lesz előbb öntől megkérdeznem, gróf úr, szólt csendes, kimért hangon Barthelmy Leon, micsoda önre nézve ez úrhölgy?

Vavel gróf egy perczig sem gondolkozott a feleleten.

– Ez a hölgy: jegyesem…

A gúnymosoly egyszerre eltűnt az ezredes arczáról, kisérőinek kardjai visszazörrentek hüvelyeikbe.

– Akkor sietek a megkövetéssel, mondá Barthelmy Leon. Madame! Fogadja legmélyebb tiszteletemet, s ne tagadja meg bocsánatát azon sértésért, a mit tudatlanságomban elkövettem. Engedje legőszintébb hódolatomat e vezeklő kézcsókban kifejeznem.

S minthogy a hölgy mind a két kezét Vavel gróf karja körül összekulcsoltan tartá, s egyiket sem nyujtá oda a bocsánatkérőnek, az hajolt le odáig, hogy ajkaival a hölgy ujjai hegyét érinthesse, s még a sisakot is levette a fejéről, s a hóna alá fogta addig.

Azután kisérőihez fordult s fedetlen fővel így szólt:

– Uraim! Önök tanúi voltak, hogy én egy oktalanul elkövetett sértést őszintén megbánva, azért lovagias készséggel megkövetést és bocsánatkérést teljesítettem. Meg van ön ezzel elégedve, Vavel gróf? szólt aztán sisakját feltéve.

– Meg.

– Akkor nyújtsunk egymásnak kezet. – Semmi ellenségeskedés. – Fogadja ön legőszintébb üdvkivánatomat. – Önnek pedig bárónő, a vett leczkét köszönöm. Rászolgáltam.

Azzal még egyszer meghajtá magát s félreállt, jelezve, hogy tiszta az út.

Egész modora oly őszintén lovagias volt, hogy lehetetlen volt rá neheztelni.

Vavel odanyujtá neki a kezét.

Katalin ismét arcza elé rántá a fátyolát s durczásan készteté Lajost az indulásra. Nők nem bocsátanak meg oly könnyen.

Ők elől mentek az ösvényen, a három férfi tiszteletteljes távolban kiséré őket.

De e távol még sem volt elég nagy arra, hogy az elől menők valami beszédet kezdhessenek egymás között.

Mikor a hintajukhoz értek, ott találták az erdő szélében a három tiszt csatlósait, uraik lovaival együtt.

Vavel grófnak itt kellett várni az utána jövőket, hogy üdvözleteiket kicserélhessék egymás között. A négy szolgának látni kellett azt, hogy ők nem kergetik egymást, hanem mint jó barátok válnak el.

Mikor Katalin és Lajos ismét fennültek a hintóban, ott szintén nem lehetett semmi beszédet kezdeniök. Az a harmadik ember ott a bakon meghallhatta.

Mennyivel más érzések voltak azok, a mik visszatérett Vavel szívében egymást űzték. Az álmodó valamit kiáltott, a miből a nem alvók is megtudhatták, mit álmodott; kényszeríté az álomképet, hogy a felébredés után is itt maradjon. Érzé, hogy a mit tett, azt joga volt tenni. Ez a nő úgy szereti őt, a hogy csak valaha asszony szerethetett. – És a mit Vavel tett, kötelessége is volt tenni. – Ő is szereti azt a nőt.

Nem volt hazugság, a mit mondott, csak rhetoricai szabadság. «Hysteron proteron.»

Az nem csupán kényszerítő körülmények által kisajtolt rehabilitatiója volt a megsértett női becsületnek: – az igazság volt, mert érezve volt.

Vavel gróf ismét a park hátulsó kapujánál állítá meg a fogatát, s ott leemelve a hölgyet, elbocsátotta Henryt a lovakkal a főkapuhoz; ő maga bevezette a parkba a bárónőt.

– Mit cselekedett ön? szólt hevesen a bárónő, a mint egyedül maradtak.

– Kimondtam azt, a mit a szívem érzett.

– Tudja ön, hogy mit tett ez által?

– Mit?

– Lehetetlenné tette azt, hogy mi egymással valaha még találkozzunk, hogy egymással beszéljünk, hogy egymással levelezzünk.

– Nem értem ezt.

– Ha csak egy pillanatig gondolkoznék ön rajta, megértené. Én nem kérdem, hogy e rejtélyes nő önre nézve mi? De azt tudom, hogy ön e nőre nézve minden. Ne higyje ön, hogy elég rossz szívű tudnék lenni, e nőtől, a kit nem is ismerek, elrabolni az ő egész világát. Nem tudok hazudni. Nem tudom a tettetést. Mélyebben a szívembe engedtem látni, hogy sem eltagadhassam, a mit érzek. De még van a szívem fenekén valami, a mit ön nem látott. Büszkeség, Én nem fogom önt elszakítani egy hölgytől, a kihez ön hozzá van lánczolva. Mi ebben az életben bevégeztük egymással való találkozásunkat. Talán egy másikban ujra kezdhetjük azt. Kérem, maradjon itt. Eltalálok csónakomig egyedül is. Senki sem tudja a kastélyban eltávozásomat; sietnem kell, míg észre nem veszik. És most arra kérem, ne kisértse meg hozzám közelíteni; mert a mint ön meg akar látogatni, én rögtön elköltözöm erről a tájról. És még egyet. Ne mondja ön el annak a hölgynek, a kit az érdekel, hogy egy rossz órában ki foglalta el a helyét? – Adieu!

Azzal a fátyolát még sűrübbre vonva arcza előtt, kilebbent a park ajtaján, s léptekkel, mik a föld felett repülni látszának, eltünt a fűzfák között.

Vavel Lajos sokáig ott állt a kapuban és bámúlt a semmibe – és még mindig ott látta őt.

IV.

No iszen lett azután ebből «heczcz»; de hatalmas! Ha Katalin bárónőnek csak az kellett, azt megkapta.

Tromfszky doktor napról-napra újabb versióit hordta hozzá a pletykáknak, a mik a bárónő felől circulatióba hozattak. Persze a katonatisztek kibeszéltek mindent. Mi okuk is lett volna azt titokban tartani?

És a ki legjobban tudta azt tódítani, az természetesen maga a doktor volt. Neki csak legjobban kell a dolgokat tudni.

Egy pár tisztelője volt még a bárónőnek, a ki megkisérté az ellene költött mendemondákat lefegyverezni; azok között első helyen az alispán, ki maga is szintén egyenes lelkü, becsületes ember lévén, más embernél is annyira föltételezte a becsületességet, hogy mikor mint biró ítélt gonosztevők felett, ha csak tetten nem kapattak, mind fölmenté őket. – Görömbölyi Bernát a sedriák alatt még össze is veszett a főispán asztalánál az ezredessel, ki szintén hivatalos volt a herczeghez, e szőnyegre hozott tárgy fölött elmondva kereken, hogy az tiszta lehetetlenség, hogy az az úrhölgy, a ki a Névtelen Várban Vavel gróffal együtt lakik, azonos legyen a birtok úrnőjével; hisz az három évvel később származott oda; az alatt a másik hölgy már régen ott rejtőzött. Az meg épen erős felmentő körülmény, hogy a míg az egész falu látta bizonyos órában a fátyolos hölgyet Vavel gróffal kikocsizni és hazatérni a Névtelen Várba, addig a kastély összes cselédsége tapasztalhatá, hogy Katalin bárónő otthon van a kastélyában.

A jóakaratú pártfogó nem is sejté, hogy a míg ekként védelmezi a maga «per tu» barátnéját, a zivatart mennyire felkölti Vavel gróf ellen. Hiszen ha ez a védelem alapos, akkor Barthelmy ezredesnek meg kell tudnia, hogy ő valami módon mégis rá van szedve.

Szerencsére azonban ott volt a közelben egy rosszakaratu pártfogó is: a doktor, a ki saját tanúskodásával sietett az alispán érvelését lerontani.