Part 15

Csakis a szörnyeteg arczán nem mozdult semmi vonás. Ő csak játszotta azt, a mit betanítottak neki, mint a hogy megteszi a figuráit az idomított orángutáng. Úgy is hítták a tréfás urak, hogy a «hazai utáncs»!

– No hát mit csinál az insurgens, mikor jó kedve van? kiálta rá Barthelmy Leon, lovagostorával egyet pattintva; s ugyanakkor a színfalak mögül megszólalt egy csimpolya hangja, rákezdte dudálni a furcsa népdalt, mely akkoriban új lehetett:

Túl a Tiszán iszik magyar korsóból. Jó paprikás húst is eszik bográcsból. Túl a Dunán iszik magyar glászliból. A roszprádlit is megeszi czintálból.

Erre a dudaszóra a tömzsi szörnyeteg az egyik kezével kalapjához kapott, a másikkal pedig az egymás után táncztempóra felemelgetett lábai csizmaszárát ütögette, a mi azt fejezte ki, hogy tánczol. A kik ezt nézték, megesküdtek rá, hogy ennél furcsábbat nem láttak életükben.

Katalin az ablak felől eltakarta az arczát a legyezőjével; meg ne lássa valaki az ablakon keresztül.

– Szegény kis ficzkó!

A kis gnóm úgy tudta, hogy az insurgens, mikor jól kitánczolta magát, akkor nagyot szokott húzni a kulacsból. Ezzel is köztetszést aratott.

– Lássa, nagyságos bárónő, monda Barthelmy Leon, a hogy megfogadtam, egész embert idomítottam a ficzkóból. Oh, én hirhedt idomár vagyok. Lovat egy hét alatt, kutyát tíz nap alatt tökéletesen kitanítok. Már megtanult tánczolni és bort inni. De még többet is tud. Figyeljenek uraim és hölgyeim!

Azzal ismét kettőt cserdített a lovagostorával s sajátszerű reszelő hangon kiálta a szörnyetegre:

– No most mutasd meg, hogy mit csinál az insurgens, mikor megharagszik?

A csimpolya rákezdte azt a másik nótát, hogy

Aluszol-e te juhász? Hej dehogy aluszom! Jártak-e itt farkasok? Hej, nem is angyalok!

A megszólított egyet morgott s a szájával a két bajuszszárát jobbra-balra fintorgatta. Azzal kivette a dohányzacskóból a tűzkövet, taplót és aczélt, s formaszerűen kicsiholt; azután az égő taplót a pipájába dugta s leszorítá a kupakkal.

Rengeteg taps jutalmazta ezt a remekelést.

Lássa, nagyságos bárónő, tökéletes emberré lett idomítva; már ki is tud csiholni és pipára gyújt! mondá Barthelmy.

És abban a perczben megmozdultak a szörnyeteg arczvonásai.

Észrevette, hogy tetszik az embereknek az, a mit ő most csinált. Ő neki is tetszett. Ez az öröm kifordította eddigi merev arczvonásait a helyeikből.

Elkezdett röhögni.

És az valami rettenetes volt. A szája két széle elhuzódott a két füléig, azok meg felszaladtak még magasabbra; az orra ránczokba gyürődött, az egyik szemét egészen összehúzta a felduzzadt pofa és a lezárolt szemöldök közé s csak a másikat tartá kerekre kinyitva, s az alatt folyvást agyargó fogsorai közé szorította a pipát, s abból nem szítta, de fújta a füstöt, a mi tűzokádó módra sziporkázott fel a magasba, s mentűl jobban hullott a szikra az arczába, annál veszettebb volt a kedve.

Ehez fogható torzalakot csakugyan nem mutogattak még pénzért soha.

Az egész társaság tombolt és tapsolt elragadtatásában. Ez a nevető szörnyeteg még magát Barthelmy Leont is meglepte.

– Miért nincs most egy Hogarth közöttünk, hogy ezt az alakot megörökítse?

– Rettenetes! Nem nézhetek rá! sápított a szép bárónő. Távolítsa el ezredes úr! Kérem.

– Nos! vigyázz! kiálta Barthelmy Leon a kis gnómra. Hát hogyan tesz az insurgens, mikor meglátja az ellenséget? S azzal egy nagyot cserdített feléje az ostorával! A duda nagyot nyekkentve sikoltott föl.

A furcsa kobold egy szökéssel elillant a színpadról. Fakard, fapuska csak úgy zakatolt utána.

Az egész társaság tapsolt az idomárnak. Ilyet még Bécsben sem producáltak soha.

– De hátra van még a kritika! szólt Katalin, mikor szóhoz juthatott.

– Hogyan? csodálkozék az ezredes; a nagyságos bárónő vállalkoznék rá, hogy ennek a tizedik muzsának a szerepében föllépjen?

– Ön nekem nagy bajt csinált ezzel most!

– Hogyan?

– Az által, hogy ön ezt a kifejletlen vadembert megtanította tüzet csinálni, abban a leggonoszabb ösztönt ébresztette föl: a tűzdühöt. Ennek a tűzzel játszási kedve tökéletes pyromániává fog elfajulni, s ez itt majd kazlakat és házakat fog felpörkölni.

– Tudja mit, bárónő? Hogy ne tehessen semmi kárt, ajándékozza nekem ezt a kis szörnyeteget. Én mindenüvé magammal fogom hordani s igen jó gondviselő apja leszek.

– De nem adom, mert magamnak is szükségem van rá; hanem majd elvétetem tőle a tűzszerszámot s szüntelen vigyáztatok rá. Ez az én büszkeségem. Menjen ön, nagy bohó! Az egész nevelési rendszeremet elrontotta. A míg én a védenczemet a melodion orgonahangjára térden állva kezeit összetenni tanítottam, addig ön dudaszóval tánczolni oktatta. Még a boritalra is rászoktatta. Ez pogányság.

A társaság nevetett az ártatlan harag fölött.

Most azután következett a tűzijáték.

Mikor a tűzkerekek, a római fáklyák a sötét éjben elkezdték a pokol pompáját mívelni, a kis szörnyeteggel senki se bírt többé. Odarohant a tűzeső közepébe s a markával akarta elfogdosni a lehulló kék és piros csillagokat; a ruháit mind kiégették a sziporkák, maga is odaégett volna, ha egy sajtár vízzel nyakon nem öntik. De nem engedte magát lefülelni. Rúgott, harapott, ha nem engedték a tűz közé rohanni. Üvöltött állati hangokon, mikor a röppentyű sisteregve lövelt föl a magasba, s mikor szétrúgta szivárvány színű csillagait, a nyelvét öltögette utána, mintha meg akarná kóstolni.

Utoljára addig rakonczátlankodott, míg Barthelmy megfogta az egyik hosszú fülét s a lovagkorbácscsal jól megrakta a hátát. Ezt is meg kell tenni az idomárnak. Akkor aztán lefeküdt a földre s négykézláb kutyagolt odább. Azt hitte, hogy az embert ha megverik, nem illik neki többet két lábon járni.

Egyszer aztán egy röppentyű harántos irányt vett, s beleesett a tóba.

Az emberi vad erre nagyott sikoltott s a partról utánna ugrott a röppentyűnek. Azt hitte, ez már csak az ő tüze, mert az ő tavába esett; s neki indult, hogy elfogja.

És aztán nem is jött vissza többet.

Amint a régi elemében érezte magát, elfeledé azt a másik világot, a hol kenyeret kell enni, ágyban hálni, két talpon járni, ismeretlen állatok érthetetlen szavaira ügyelni, idegen bőrt viselni és szót fogadni, s visszafoglalta az elvesztett országát: a hol ő az egyedüli király a halak és vidrák között.

A bárónő kerestette őt aztán mindenfelé, de az úgy elbújt, hogy soha se került elő többet.

III.

Másnap reggel, még csillagos égnél, hangzott a trombita-induló: a dragonyosok búcsút vettek Fertőszegtől. Valamikor Lajos előtt is ismerős volt ez a hang. Most is, mikor reggelenkint arra ébredt, úgy jött, mintha le kellene menni az istállóba, lovát nyergeltetni, s aztán fölkötni a kardot. Végignyargalni a hadsorok előtt, s hangoztatni a büszke vezényszót. Elmult az már! A jó harczi nyerges paripa rúd mellé van szoktatva, s a drága toledóit csak akkor húzzák ki hüvelyéből, mikor megfenik, hogy meg ne lepje a rozsda.

Egy tehertől megkönnyebbült a szíve a hadcsapat elvonulásával. Nem lesz több lárma a helységben; ismét olyan csendes menhely lesz az, mint eddig volt.

Reggel, a szokott órában, megérkezett a Schmidtné a batyujával s berakta a donjon ablakából leeresztett kosárba, a mit hozott: konyhaszükségletet, hirlapokat és leveleket; a kosarat felhúzták s Schmidtné eltünt a zárt udvar túlsó ajtaján.

Vavel gróf minden levélnek a borítékán megismerte már az irásról, hogy ki küldi azt? Nagyon kevés emberrel volt érintkezésben. De azt a finom női kézirást mindenekfölött jól ismerte. Ez a levél Katalin bárónőtől jön.

Ejh, tehát már eszébe jutunk?

De jobban meglepte Lajost a levél tartalma.

«Gróf úr!

Igen kérem, mielőtt ma kikocsiznék, fogadjon el engem lakásán; igen fontos beszédem van önnel. Válaszoljon, hány órakor jőjjek?»

Vavel Lajos elbámult a levélen.

Mit jelentsen ez?

A bárónő beszélni akar ő vele. Miért nem teszi ezt a saját lakásán? Ha azt kivánná, hogy látogassa őt meg a kastélyában a gróf, ez készséggel sietne kivánatának eleget tenni. – Miért akarja, hogy ő fogadja el? Miért akar az ő lakásába bejutni, a hova még soha nőlátogató be nem lépett? És aztán mi fontos beszéde lehet a bárónőnek ő hozzá?

Nem tudta kitalálni.

Aztán «válaszoljon»! Ezt könnyű kivánni; de nehéz teljesíteni. Sajátkezűleg nem írhat. Róla az a hír van megállapítva, hogy a keze irásgörcsben szenved, a mint a tollat megfogja, újjai rángatózáshoz kezdenek. Marienak pedig nem diktálhat egy olyan levelet, melyben a bárónőnek találkozót ád. Henry igen derék, okos ember, de annyira nem vitte, hogy írni tudjon.

Azt tette a gróf, hogy egy látogató jegyének a hátára ezt írta fel római számmal XI. Ebből, ha megérti a bárónő, hogy várnak rá tizenegy órakor, eljön; ha nem érti meg, otthon marad.

A míg az időpont eljött, nyugtalanítá a kiváncsiság. Nem maradhatott a házban, kisuhant a parkba s ott sétált alá s fel a lehullott sárga faleveleken. Henrynek meghagyta, hogy maradjon az istállóban a lovaknál, s ha a kapun csöngetnek, ne hallja meg; majd kinyitja azt ő maga.

S aztán járta a hosszu fasort végig, mint a ki vesszőt fut.

Nyugtalanul leste a hintógördülést a töltésen s mikor a tizenegy óra felé járt, minden két perczben elővette az óráját.

Hintógördülés még sem hangzott, hanem a kapun csengetett valaki.

«Hát ez ki lehet?» mondá magában s sietett az ajtót kinyitni.

A bárónő állt előtte.

A termetéről ismert rá, mert az arcza sűrűn le volt fátyolozva. Kék selyem ruhát viselt bő újjakkal, a minő Marie kedvencz viselete.

– Én vagyok, gróf úr, suttogá, aggodalmasan széttekintve.

– Hogy jött ide bárónő? Nem hallottam hintógördülést.

– Az öblön keresztül jöttem a sandolinomon, egyedül; senkinek se szabad idejöttömről tudni. – Nem lát meg bennünket valaki?

– Senki sem.

Marie ablakai és a konyha-ablakok a másik oldalra nyiltak.

– Ne menjünk be a házba, modá a bárónő; itt a parkban sétálva elmondhatom önnek, a miért jöttem.

Ez meglepte Lajost. Ő abban a hitben volt, hogy a bárónőt valami veszedelmes kiváncsiság űzi épen a belső titkaiba hatolni be a Névtelen Várnak. Ez megnyugtatá, hogy a parkkal is beéri.

– Látogatásomon épen úgy ne csodálkozzék ön, mint én nem csodálkoztam az önén. Ez is minden etiquette ellen volt. A veszély nagysága kimenti. Akkor ön szabadított ki engem egy nagy bajból, egy merész megjelenéssel, most én rovom le hasonlóval a tartozást.

– Engem fenyeget valami baj?

– Önt és még valaki mást. Jerünk mélyebben a parkba; valaki meg ne hallja, a mit beszélek.

Egy fenyőkkel körített helyre jutva, megállt a hölgy és elkezdé:

– Ön tud valamit Barthelmy Leon ezredesről?

– Megkaptam a látogatójegyét, felelt Lajos egész közönyösen.

– No, önnek többet is kell róla tudni, – mondá Katalin, a vizsgáló biró türelmetlenségével. Hiszen minden hirlapban le volt írva az esete. Cause celèbre lett belőle. A directorium alatt ő a franczia seregnél mint őrnagy szolgált. A császárság alatt mellőzték. Ez és még egy másik eset kényszeríté, hogy a franczia szolgálatot elhagyja és nálunk fogadjon el tiszti állást, a hol nem sokára ezredessé lett. Ez az említett eset pedig az volt, hogy fiatal, szép feleségét a dieppei fürdőből elszöktette valaki, s nem lehetett megtudni, hogy ki? Barthelmy Leon most aztán ezeket a szökevényeket üldözi az egész világon keresztül.

– Már most emlékezem rá, hogy olvastam ezt én valahol. Azért tetszett olyan ismerősnek előttem ez a név.

– Úgy? szólt a bárónő, nagyon furcsa hanglejtéssel, s hátravetette fátyolát, hogy szép arczának egész igézetével hathasson Vavel grófra. Aztán hirtelen megkapta a kezét s azt sugá fülébe:

– Nem ön az, a ki elszöktette Barthelmy Leon nejét?

– Én? szólt Lajos elbámulva, és elkezdett nevetni.

– Igen, igen, a kivel itt elrejtőzve él épen azon időtől fogva, a mikor a szép nő eltünt a világ szeme elől s a kinek az arczát nem szabad az embernek meglátni.

Lajos nem nevetett többé. Igen komolyan felelt.

– Nagyságos bárónő, ha én volnék az, a ki Barthelmy Leon nejét ez előtt négy évvel elszöktette s azóta azzal a világból száműzve rejtőzködik, akkor énnekem örülnöm kellett volna azon alkalmon, hogy azt az egyetlen embert, a ki miatt az egész világról le kell mondanom, végre-valahára szemközt kaphatom, s egy jó karddöfés, vagy egy ostoba golyó árán számüzetésemtől megszabadulhatok. – Azt pedig tudni fogja ön tán, hogy én Barthelmy úrral soha sem akartam összejönni.

– Már pedig az egész világ azt hiszi, hogy ön Barthelmy Ange elszöktetője.

– Ön is?

– Én? Talán – nem. Hanem Barthelmy ezredes annál jobban. Ez volt az oka, a miért önt három nap egymás után kereste.

– No, és ha megtalált volna?

– Akkor felkérte volna önt, hogy vezesse őt be a családjánál.

– Megtudta volna, hogy nekem nincs családom.

– Nem lehetett volna önnek kikerülni, hogy választ adjon arra a kérdésére, ki az a hölgy, a kivel ön együtt szokott kikocsizni?

– A válasz igen rövid lett volna rá.

– Tudom, mit értenek a férfiak egymással szemközt e szó alatt: rövid válasz! Annak rendesen a következménye súlyos.

– S nem hiszi a bárónő, hogy én egy ilyen súlyos következményt elbirok viselni?

– A mi a lovagiasság és bátorság rovatait illeti, azokban senkit sem fognék ön elé helyezni. Azonban hát egy szabályszerü rencontrehez több is kell, mint férfias bátorság; az a másik férfi egy professionatus katona, ön pedig egy tudományoknak élő philosoph, a kiről még azonfelül köztudomású, hogy a keze irásgörcsökben szenved.

Vavel gróf azon az oldalán érezte magát csiklandva, a mire a férfiak leghiúbbak.

– Ki tudja, hátha nem voltam mindig ilyen contemplativ remete; s az sem bizonyos, hogy a kezem akármi oknál fogva reszkessen, ha én nem akarom.

A hölgy hevesen folytatá:

– Az mindegy. Ön lehetett valamikor jó lövő és vívó; de a mióta a Névtelen Várban lakik, egy pisztolyt sem sütött el; sem kard nem volt a kezében; míg Barthelmy mindennap fegyverben gyakorolja magát, játékból és komolyan. Mikor a rangját megkapta ezredénél, ön tudni fogja a szokást, hogy elébb végig kellett verekednie egész sor tiszttel, a kiket átugorva megelőzött.

Most már Lajosnak egészen a fejébe ment a vér.

– De hát az nem történhetett-e meg, hogy egy hangnemadó fegyverrel, a mit összesajtolt léggel lőnek ki, mindennap czéllövésben gyakoroltam magamat, a nélkül, hogy fegyverdurrogás azt elárulta volna? Az is lehető, hogy a komornyikom valaha vívómester volt, a kivel mindennap gyakorlom magamat a kard és tőrvívásban.

– Ah, ugyan mire való volna az önnek?

– Arra, hogy nem szándékom itt ebben a bagolykalitkában megőszülni.

Csak most kapta magát rajta Lajos, hogy többet beszélt ki, mint a mennyit kellett volna, s egyszerre elhallgatott.

– Ön most megtorolja rajtam azt, a mit én tettem önnel, mikor a legkomolyabb pillanatban tréfára fordítottam azt a veszélyt, a melyet ön elhárított a fejemről.

– Hogyan? A bárónő az én fejemről valami veszélyt hárított el?

– Igen. Barthelmy ebben a pontban valóságos őrjöngő. Ha elrabolt felesége, ha a férji becsületén tapadó szenny eszébe jut, akkor elveszti a józanságát. Mindenütt szikrát fog a gyanúja, a hol valami titkot lát. Ha egy ajtót nem nyitnak ki előtte, a melyen be akar menni, szentül azt hiszi, hogy ott van a felesége elrejtve. Ez a vidék pedig rendkívül nevezetes a mendemondáiról. S azok között, a miket önről költöttek, legeslegszelídebb a nőcsábításról szóló legenda.

– Ah! Ez rám nézve nagyon hizelgő. Valószinűleg egy kissé hamispénzverő is vagyok?

– Nem tréfálok. Barthelmy ezredes az én kastélyomat választá ittléte alatt szállásul. Szívesen engedém át neki kastélyom egyik szárnyát, a mit elődeim is vendégek számára rendeztek be. Mi bécsi nők szeretjük a katonatisztek társaságát. Ők igen mulatságos és finom vendégek. S ez a helyzet adott nekem hatalmat arra, hogy az ezredest minden erőszakos föllépéstől ön ellenében visszatartsam. Azt mondtam neki, mikor dühös haragjában gyanúját kifejezte előttem, hogy követelem magam iránt azt a kiméletet, hogy egyik vendégem a másikba semmi szín alatt bele ne kössön. Mert ön is, mivelhogy a bérletszerződését velem meg nem ujította, – annálfogva – vendégem. Igaz, hogy szívesen látott vendégem.

Vavel gróf az ajkába harapott. Már megint föléje kerűlt ez a nő. Arra nem gondolt, hogy ha a birtokosnő nem megy a per útjára, akkor ő, mint vendége, fog annak a vadászvárában lakni.

A bárónő a pontosan megküldött bérletösszeget épen olyan pontosan a gyermekmenház javára szokta beíratni, Vavel gróf kegyajándéka czíme alatt.

Katalin vette észre a nyert előnyt s azt egy futó mosolyával elárulta.

– Ön megértheti, hogy ezt a felfogást tartozott Barthelmy tiszteletben tartani. Ebből következett, hogy ő egész ittléte alatt többé nem kisérté meg önnel találkozni.

– A miért önnek nagy hálával tartozom, – mondá Lajos, nem minden iróniától menten.

– Még nincs önnek semmi oka a hálálkodásra. Azt, hogy egy nő két férfit nem enged összeverekedni, higyje el ön, hogy csupa önszeretetből teszi. Az a hevély, a mi az önök idegeit csak felvillanyozza, a mienket kínozza. Én nem tudtam volna itt maradni ezen a helyen, ha azt valami tragicus eset tette volna emlékezetessé. A magam kedvéért akadályoztam meg minden összeütközést önök között. Ezen hát nincs mit megköszönni. Hanem az utolsó estén, a mikor búcsút vett tőlem az odább költöző vendég, azt mondá: «ime, én megtartottam igéretemet, nehéz volt, de megálltam, hogy azt a rejtélyes embert ne kényszerítsem feleletet adni. Vendége voltam önnek s ön parancsolt velem. De holnaptól kezdve megszünök önnek vendége lenni, s azontúl nem köt le semmi tekintet. Én meg fogom tudni, hogy az én feleségem-e az a titokteljes hölgy, vagy az övé? hogy Barthelmy Ange-e, vagy valaki más?

Vavel gróf arcza csupa tűz-láng lett erre a szóra.

– Annak szeretném ismerni a módját! szólt indulattól reszkető hangon.

– Azt is megismertetem önnel. De most már beszéljünk halkabban, hogy még a bokrok se hallják meg, a mit mondok.

S a végett, hogy még a bokrok se hallják meg, a mit mondani fog, oly közel kellett hajolnia a bárónőnek a grófhoz, hogy csaknem egymást érték az arczaik s szemeik, mint két vítőr harczoltak egymással gyors keresztvillámlással.

– Hallgassa meg ön az ádáz tervet, a mit az a bőszült ember indulata hevében előttem elárult. Ő a szomszédvárosban fog beszállásolva lenni, a melynek a kapujáig ön és még valaki mindennap el szoktak sétakocsizni. Ő rá fog önre ott lesni. Maga és több barátja eléje fognak lovagolni az ön hintajának s akkor ő bemutatja magát önnek, megállítva a hintót; elmondva egyenesen, hogy ő Barthelmy Leon, s meg akarja tudni, hogy az a lefátyolozott hölgy, a ki ön mellett ül, nem Barthelmy Ange asszony-e?

Lajos a lábával toppantott, s kezeivel a levegőben markolászott, mint a ki fojtogatni készül. Aztán visszaerőltette önuralmát s csendesen felelt:

– Erre én azt fogom neki válaszolni, hogy lovagi és nemesi szavamra mondom önnek: ez a hölgy itt mellettem nem Barthelmy Ange asszonyság. S lovagok az adott becsületszót meg szokták egymás között tisztelni.

– De ha ő azzal nem lesz megelégedve s meg akar győződni?

– Micsoda?

– De ne kiáltson ön úgy, hogy szerteszét meghallják. Engedje, hogy a fülébe súgjam, a mit akarok; s ön is tompítsa a szavát. Ha Barthelmy Leon a hölgy fátyolához fog nyúlni…

– Akkor meghal!

Csakugyan nem kiáltotta a szót; csak dörmögte. De olyan hangon, mint mikor az oroszlán a foga között tartja valami állatnak a nyakát.

– Ő képes lesz azt megtenni; suttogá rettegő arczczal a hölgy.

– Én pedig képes leszek őt ezért megölni; mormogott rá a férfi.

– Elhiszem. De én már sok esetet tudok, a hol mind a két ellenfél azt mondá: megölöm őt. És mind a kettő bátor volt, vitéz és gyakorlott: meg is tudta tenni azt, a mit mondott. Aztán megölték egymást mind a ketten. Két kard, mely csak szúr, de nem hárít; két golyó, mely egyszerre röppen el s lesz utána két halott. – Férfiak, tudom, hogy nem szokták azt kérdeni. Hát aztán? Könnyebb egy kardtól keresztülszúrva meghalni, mint egy szem-szúrástól megkarczolva élni. – Azt még soha se hagyta magának mondani férfi: kerüld ezt a helyet, mert itt megölnek. Kivált egy asszonytól. Még a feleségétől sem. Ha azt hallja, hátad mögött a halál: megfordul és előre lép. – Hanem önnek másra is kell gondolni. Ön nem a magáé…

Vavel megdöbbent; a szó félbeszakadt ajkán.

Katalin egy lépéssel hátrált tőle, s a fejét rázta és a kezeivel tiltakozott.

– Én nem akarok az ön rejtélyének közelébe jutni. Soha sem fürkésztem. Tudhatja jól. Eltávoztam onnan, a hol mások mendemondáztak róla. Én tudom, mennyi örök szentség van egy nőszív világában, a mit felfedezni nem szabad. De annyi bizonyos, hogy van önnek oltalma alatt egy nő, a kinek ön mindene, s a kinek, ha önt elveszíti, nem lesz senkije a világon; a ki nem fogja tudni, hogy hová forduljon? Kinél keressen oltalmat?

Vavelt nagyon gondolkozóba ejté ez a szó.

– De hát mit tehetek? Elbujjak-e az odumba s addig ki ne merjek onnan mozdulni, a míg csak Barthelmy ezrede a szomszéd városban tanyáz? Valljam meg magamnak is, másnak is, hogy gyáva vagyok, féltem az életemet? Csináljak börtönt a házamból s ki ne bocsássak a levegőre egy gyöngéd, ætheri finom lényt, a kinek az egészségét egyedül ez a kis szabad légen mozgás tartja épségben; ezt a szánalomraméltó teremtést kárhoztassam, ki tudja mennyi hónapon keresztül, szobafogságra: azért, mert félek, hogy bennem valami kár esik?

– Lássa ön: a miből ön csak tragœdiát tud faragni, ugyanabból én, ha én veszem a kezembe, a legszebb bohózatot alakítom. Vigyen ön ez egyszer magával valami más asszonyt kocsizni lefátyolozottan.

Vavel most egyszerre hahotában tört ki. A legnagyobb dühből a legféktelenebb jó kedvbe esett át. A bárónő együtt nevetett vele.

– No ugy-e, hogy minden helyzetnek megtalálom a humoristicus oldalát. Gondolja csak! Valami vén banya: valami ránczos képű, töpörödött alak a fátyol alatt. «Parancsol ezredes úr? Ez volt-e Barthelmy Ange asszony? Akarja visszavenni?» – «Brrrr!» hogy kapná sarkantyúba a lovát, s nyargalna hazáig, «ventre a terre!» Nem jó ötlet ez tőlem?

– Köszönöm, bárónő, köszönöm, hahaha!

– De ne nevessen hát ki.

– Hiszen nem önt nevetem, hanem a magam bolond ötletét. Képzelje, bárónő, az az egyetlen nőszemély, a ki a háznál rendelkezésemre áll, a szakácsné, a jó teremtés, oly vastag egy persona, hogy ha azt a hintóba beültetem, magam nem ülhetek mellé, hanem kénytelen leszek vele szemben foglalni helyet, s ha azt mutatom be Barthelmynek, ő sem fogja megállhatni nevetés nélkül, én sem; hanem végre is azt fogja rá mondani, hogy «uram, ez a tréfa nagyon vastag!» s miután beszélhetett elég emberrel, a ki látott bennünket együtt sétálni az erdőben, s azoktól megtudhatta, hogy az általam kisért hölgy karcsú, magas, sylphidi alak; könnyü, lebegő járású, szabad, mozgékony fejhordású, e köpczös tréfa által gyanúja egészen jogosulttá válik. S akkor aztán egész következetességgel kivánhatja tőlem a világos, határozott választ arra a kérdésre: ki az a hölgy, a kit «máskor» kisérni szoktam? A tréfa csak akkor sikerülne, ha valami valószínűség volna a tervezetében.

– Most mindjárt rá fog jönni, szólt Katalin, a miért idejöttem. S azzal kalapja fátyolát előre húzva, egészen beburkolta abba az arczát: Elég nagy-e így a hasonlatosság?

Vavel szótlan lett a bámulattól. Meglepte az alak, mely ez öltözetben, a fátyolos kalappal tökéletes hasonmása volt Marienak, de még inkább meglepte a merész ötlet.

– Hogyan? Ön? Bárónő! Ön akarná koczkáztatni azt, hogy velem jőjjön kikocsizni? Nem gondolta-e ön meg, hogy mi veszélybe kerülhet ön ez által?

– Épen olyan jól meggondoltam, mint ön, mikor egy szál bottal odajött a házamhoz, hogy engem kiszabadítson; pedig jól tudta, hogy megtámadóim négyen vannak és jól fölfegyverezve. Azt mondta: eh mit? gyávák azok egy szavamra szét fognak futni! Pedig úgy eshetett volna, hogy nem teszik meg. Én is azt mondom. Nem tétovázok a veszély perczében önnek segélyére jönni; így az minden tragikus kimenetel nélkül végződhetik. A felszólításra ön egész bizonyossággal adhatja becsületszavát, hogy az, a ki ön mellett ül, nem Barthelmy Ange. Én hiszem, hogy a kérdező lovagias ember, s a lovagszóban megnyugszik s azontúl békét hagy önnek.