Part 14

– És aztán még egy fortélya van e csodagépezetnek, magyarázta neki Lajos. Ugyanaz a zsinór, mely megrántva a redőnyt leereszti, jelt ád az én dolgozó-szobámban egy csengetyűvel, s akkor én felszedem a könyveimet és irásaimat, átköltözöm ide ebbe a szobába s folytatom a munkámat itt, a mi téged nem fog zavarni. Itt ez alkovenben csak annyi világosság szürődik a redőnyön át, hogy sötét ne legyen körüled. Te akkor nem fogsz félni, s ismét megtalálod az álmodat.

Most már nem csókolta meg a leány ez ünnepi ajándékért. De mind a két kezét odanyujtá neki s megszorítá azokkal az ifju kezeit, oly forrón, oly erősen, hogy az többet mondott minden szónál, – minden csóknál.

– Mennyit kellett neked ezen gondolkodnod, míg kitaláltad? suttogá melegen.

– Úgy-e meg vagy vele elégedve?

– Nagyon! Ez igen jó lesz.

Szegény gyermek! Egy kicsit megczukrozták neki a keserű gyógyszert, s azt mondta rá, hogy igen jó.

Este alig várta, hogy kisérletet tehessen a csodagépével. Nem kezdett hozzá az egyedül kártyázáshoz; már tíz órakor lefeküdt. – Abban a perczben, a melyben az érczfüggöny az ütközőjébe csappant, hangzottak Lajos tompa léptei a folyosón. Jött készségesen, egyik kezében hozva két ágú gyertyatartót, másikban a pisztolytokot, meg a kalamárist, a hóna alatt könyvet és papirt, a szájában pedig a keresztbefogott irótollat; s azzal letelepedett a megszokott kerevetre, s folytatta a fehér asztalkán munkálatait.

A leány – nem lett volna leány – ha az érczfüggönyön keresztül nem nézte volna sokáig csodálatos védelmezőjét. Ezt a gyönyörű tanulmányfőt, mely tenyerébe támasztva a néma könyv fölé hajol, s egy vonás meg nem mozdul rajta. Mintha e homlok domborodásai, e szemöldökök kiálló izmai, e classicus metszésű orr, ez achillesi ajk és áll mind bronzból volnának öntve. Igazi hős; – hős, a ki a föld legerősebb dæmonaival: az emberi indulatokkal harczol. És győz.

És a leány e naptól fogva megtalálta, a mit elvesztett: a régi jó álmát ismét. Nem üldözte se rémlátás, se szívdobogás. Az a végtelenség érzete is elmaradt tőle.

Igen, de a régi jó álom hajdanta korán is jött; nem váratott magára. A leány megkisérté másnap, hogy hátha félórával hamarább adna jelt: meghallaná-e azt Lajos?

Meghallotta. Fél tízre is eljött. – És aztán a leány (ilyenek az elkényeztetett gyermekek!) egész a visszaélésig vitte a kisérletet. Megadta a jelt kilencz órakor, fél kilenczkor, utóljára nyolcz órakor is. A madarakkal együtt feküdt le, csakhogy annál hamarább ott tudja őt a szobájában. Az pedig jött abban a pillanatban.

S aztán gondolá magában a leány:

«Szeret. Nagyon szeret. Mint a fakir a Brahmáját, mint a persa Hosszeinját, mint a carthausi a Boldogasszonyát: úgy szeret.»

ÖTÖDIK RÉSZ. BARTHELMY ANGE.

I.

Marie tehát jól meg volt védve minden regényes erőszak ellen. Ő felőle teljesen meg lehetett nyugtatva Vavel Lajos. Sátán Laczi tanácsa egészen bevált. De mi történjék Landsknechtsschild bárónővel? A veszély ránézve még mindig létezik.

Vavel Lajos, mint aféle külföldről beszármazott újmagyar, a magyarországi rablóéletben egész rendszert képzelt, a mióta a kastélyba betörtek, de még inkább, a mióta a nevezetes zsivány azt a furcsa látogatást tette éjjel a Névtelen Várban. Annak a beszéde után hajlandó volt azt hinni, hogy Magyarországon kétféle zsiványok vannak: regényes, democrata hajlamúak, mint voltak a highwaymannek, – és rablólovagok, minők voltak a Dooneok Angliában. Az elsőbbek közé sorozta Sátán Laczit, az utóbbiak alatt képzelte a «Bärenhäutereket». A mi igen nagy tévedés volt az ő részéről. Futóbetyár, lótolvaj, pusztázó szegény legény mindig volt a Duna, Tisza között, épen úgy, mint vannak Londonban, Párisban, Bécsben, Berlinben a társadalomnak hasonló ellenségei, kik szeretik elvenni a másét s a törvényhatóságokkal folytonos ellentétben élnek, csakhogy az ottani rablók a háztömkelegek oduiban, a mieink pedig az erdőkben tenyésznek, és azoknak ártalmatlanná tételére mindig elég volt a patriarchalis apparatus, a mit közigazgatásnak neveztek; úgy hiszszük, hogy az utolsó zsiványok, a kiket csak a múlt évben egész Szlavoniáig kergettek a pandurjaink, valószinűleg nem voltak a legutolsók; hanem biz ez már a jelen században csak speciálitás, mint a medve. A ki az ilyenben gyönyörködik, annak még szolgálhatunk egy-egy példánynyal: maga a rablóélet nálunk nem regény már, csak genrekép; a históriáig soha se vitte, mint Olasz- és Görögországban. – A mi azonban a délczeg Bärenhäutereket illeti, azoknak még a várát is tőbül kihányták régen a XVII-ik században: azokkal nem kedveskedhetünk többé.

Vavel gróf mind a mellett hajlandó volt szó szerint venni azt, a mit könyvből olvasott s komolyan töprengett azon, hogy mi módon adhatná tudtára szomszédnőjének ezt a nevezetes fölfedezését, miután a veszély azt is közvetlenül fenyegeti.

Sajátkezűleg nem írhatott neki. Egyik elővigyázati rendszabálya az volt, hogy kéziratával senkinek ne szolgáljon. Az is áruló jel lehet. Eddigi leveleit rendesen Marienek diktálta. Ez esetben lehetetlen az eddig követett levelezési mód. Marienak nem szabad megtudni a rabló éjjeli látogatását a Névtelen várban; – de még kevésbbé Lajos látogatását a szomszéd kastélyban.

Mit tegyen hát, hogy a bárónőt a feje felett függő veszélytől megóvja? Maga menjen-e oda: élőszóval elmondani azt, a mit megtudott?

A jó sors igen szépen kisegíté Vavel Lajost ebből a tépelődésből. Egy este trombitaszó csalta az ablakához, s a mint kitekintett, az országúton végig egy zászlóalj lovasságot látott felvonulni. Dragonyosok voltak, a hogy fénylő taréjos sisakjuk mutatá; hogy nem vértesek, azt könnyű lovaikról lehetett megtudni.

A helységbe beérve, az ezred zenekara rákezdé a legszebb mazur-indulót s úgy tartá ünnepélyes bevonulását.

Lajos láthatta a távcsövén, hogy a katonákat hogyan szállásolták el a gazdákhoz házszerte, s este a káplári kalapácsverés a jeladó kis táblákon már áthangzott a helységből s kilencz órakor a világ négy része felé elhangzó takarodó hirdeté, hogy a vitézek megérdemlett nyugalomra hajtják le fejeiket.

Ezen az estén azt is láthatá, hogy a szomszéd kastélynak azon a szárnyán is ki vannak világítva az ablakok, mely eddig rendesen sötét szokott maradni. Oda nagyon valószínűleg maga az ezredparancsnok szállásolta be magát: a hogy illett is; sőt a karabélylyal őrködő strázsa a kapuban e föltevést egészen kétségtelenné tette.

Már most azután egészen meg lehetett nyugodva Vavel gróf, hogy a rablók nem fognak rátörni a bárónő kastélyára: van eszük, hogy nem őgyelegnek olyan helyen, a hol lovas katonák ütöttek tanyát.

És ezzel egyúttal más egyéb veszély is elmult.

Ez a veszély, úgy látszik, abból állt, hogy még utóbb Katalin bárónő tör be a Névtelen várba s az rabolhatja el a vár urától azt, a mit majd nehéz lesz Sátán Laczinak visszalopni: a szívét.

Ez is el volt hárítva a szép dragonyos ezred beszállásolásával. Lajos feléje se nézett a kastélynak többé. Bizonyos volt felőle, hogy ott deli lovagok vannak, feles számmal, a kik az úrnőt kedélyesen elmulattatják, nem szorul ő többé az ő unalmas philosophemáira.

Hallhatta minden este a kastély erkélye előtt felállított ezredi zenekar válogatott ouverturejeit s néha a kastély nyitott ablakain át a táncz-zenét is, késő éjszakáig. Ott jól mulatnak. Okosan teszik.

Mi köze neki mindezekhez?

De valami köze mégis volt hozzá; mert a lovas vitézeket minden reggel kivezették gyakorlatokra ugyanazon az úton, a melyen ő szokta a rendes sétakocsizást tenni; a végett aztán, hogy ne találkozzék velük, a kirándulási óráját déli tizenkét órára tette át, a mikor a katonák ebédelnek.

Nem is akadtak bele egymásba soha.

Attól nem kellett tartania, hogy az ő lakásába is szállásoljanak be katonát; a Névtelen vár kapujára egy nagy kétfejű sas volt festve, melynek szügyében a magyar nemesi czímer pompázott, két fejének csőrei pedig arra voltak alkalmazva, hogy egy széles sávot feszítsenek szét e felirattal: SALVA GUARDIA. Most megtudta a gróf a hasznát ennek a decoratiónak. Ez azt jelenti, hogy ott nemesi telek van, mely három privilegiummal van felruházva: szabad benne bort mérni; szabad rajta zsidónak lakni, s nem szabad bele katonát szállásolni.

A megérkezés utáni napokban az ezredparancsnok látogatást tett a Névtelen várban, a hogy gavallér emberhez illett, ki a világi szokásokkal ismerős; ott a komornyiktól azt a biztosítást nyerte, hogy a gróf nincsen idehaza.

A tiszt úr aztán átadta a névjegyét, s Henry felvitte azt Vavelnek, a ki, mint tudva van, mindig otthon volt.

Lajos ezt olvasá a névjegyről:

«Barthelmy Leon, vicomte, csász. kir. lovassági ezredes.»

Gondolkozott rajta, hogy hol hallott, vagy olvasott e névről valaha valamit? De csak nem jutott eszébe.

Megnyugodott felőle, hogy semmi közük sincsen egymáshoz s a látogatási kisérlet nem lehetett egyéb udvariassági szokásos bekoczogtatásnál. A jövevény főúr sorba vizitezi a körül-belül lakó uraságokat.

A látogatást pedig vissza illett adni. Ennek is tudta a leghelyesebb módját Vavel. Az observatoriumból kileste, mikor megy el a kastélyból az ezredes lovagló iskolát tartani, akkor kerekedett fel a viszontlátogatásra; nem találta őt otthon s ott hagyta a kapusnál a névjegyét.

Azt hitte, hogy ezzel ki vannak egyenlítve.

Másnap azonban megint átlovagolt a Névtelen várhoz az ezredes, megujítva a meghiúsult látogatást. – Az ezúttal sem sikerült. – Henry azt mondta, hogy az úr dolgozik, be van zárkózva, ilyenkor nem lehet hozzáférni. – Barthelmy Leon átadta névjegyét s ezúttal feltette magában, hogy napestig otthon fog maradni és bevárja a viszontlátogatást, a mit szomszédok és utasok között huszonnégy óra alatt vissza nem adni erős gorombaság.

Mire azonban a Névtelen vártól a kastélyig visszalovagolt, már ott találta a kapusnál Vavel névjegyét, viszonzásul a sajátjára. Bámult rajta, hogyan lehetett annak őt megelőzni? Megmagyarázták aztán neki, hogy a gróf csónakon jött át a Névtelen várból s úgy is tért vissza, s ez négyszerte rövidebb út, mint lóháton körülkerülni az öblöt.

Még ezt sem akarta megérteni az ezredes. Meg akarta mutatni, hogy ő milyen makacs, megátalkodott tisztelője a Névtelen vár lakójának: a következő napon este nyolcz órakor tette udvarlását. Ezúttal azt a választ nyerte Henrytől, hogy az úr már lefeküdt.

– Beteg talán?

– Nem a. Ez a rendes lefekvési ideje.

– De már hogy mehet valaki este nyolcz órakor az ágyba?

S megint ott hagyta a látogató-jegyét.

Ezt a látogatást aztán Vavel másnap reggeli három órakor adta vissza az ezredesnek.

Akkor még természetesen minden ember aludt a kastélyban; csak az őrt álló silbak rivallt rá a vendégre, hogy «halt, wer da?» s megtudván, hogy a közeledő jó barát, nem gátolta meg abban, hogy a kapust felzavarja. Az boglyos fejét azon tollasan, a hogy az ágyból felvette, kidugva az ajtón, bámulva kérdezé a gróftól, hogy mit parancsol?

– Itthon van az ezredes úr? Kérdé a gróf.

– Itthon. De fekszik.

– Beteg talán?

– Nem a. De ilyenkor még alunni szokott.

– De már hogy maradhat valaki még reggel három órakor is az ágyban?

Azzal Vavel behajtotta szépen a névjegye szegletét s átadta azt a kapusnak.

Ezt már végtére csak megértette az ezredes? Vagy talán a kastély úrnője világosítá őt fel a felől, hogy a szomszéd kastély lakója milyen sajátságos különcz, magának való ember, a ki nem szereti az ismeretségkötést, s ettől a naptól fogva aztán békét hagyott a Névtelen várnak minden új vendég a helységben.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pedig a császári kir. tiszt urak igen mulatságos társalgók. Ez rég időtől fogva el volt róluk ismerve. A lovassági tisztek között különösen sok volt ez időben a Francziaországból kiköltözött gavallér, a kiknek a finom, elegans modora kihatott az egész környezetre. Barthelmy Leon vicomte is ezek közé tartozott. Bátor katona volt, s a mellett vidám czimbora és bőkezű úr. Az ezrede zenekarát saját erszényéből tartotta fenn, közkatonáit vitéz tetteikért tallérokkal jutalmazta; s nem egyszer kisegített a manichæusok körmei közül egy-egy szegény blokirozott főhadnagyot.

S asszonyok körül nem kevésbbé volt hódításra kész, mint a csatatéren. Három év óta, hogy a császári királyi hadseregnél szolgál, sok mindenféle kis és nagy városban állomásozott, s mindenütt könnyező szemeket hagyott maga után hátra.

Azt még az ellenségnek is meg kellett engednie, hogy ellenállhatlan volt. Értve ellenség alatt nem a francziát, bár annak is többször bemutatta bravourjait; hanem a «czivilt», mert az elejétől fogva orrol a versenyért, a miben rendesen a «két színű posztó» marad a győztes. (Így híjuk egymás között mi czivilisták a hajtókás urakat.)

A polgári osztály leányainak moráljához tartozott a katonatisztek társaságát perhorreskálni, a minek igen jogosult magyarázata az, hogy a katonatiszt nősüléséhez cautió kivántatott, s az a legkisebb alhadnagynál is ötezer forintban volt megállapítva, három huszast számítva egy forintra, és így feljebb. A hol tehát nem volt fölösleges a cautió, ott nem volt fölösleges a cautela. A tisztek társasága csak a gazdagok számára volt ajánlatos.

Azt egyébiránt mindenki tudta Barthelmy ezredesről, hogy neje van; de azzal nem él együtt, el sincs válva tőle. Ez nem volt titok. Gyöngéden érző szivek nem koczkáztatták azt, hogy komoly veszélynek tegyék ki magukat; előre értesülve levén, hogy minden szilárdabb viszonynak útját állják egyházi canonaink.

S különösen egy olyan okos nő miatt, mint Landsknechtsschild Katalin bárónő, nem kellett aggódnunk. Ő nagyon elővigyázó, és igen szilárd elvei vannak. Azt maga Barthelmy ezredes is kénytelen volt felőle kinyilatkoztatni barátai előtt több havi ottmulatás után, hogy a baronessenek szilárd elvei vannak. Bizonyos határokon túl nem enged semmi közelítést.

E fölött azután erős akademiai disputa támadt a szakértők között. Miért vannak e szép bárónőnek oly szilárd elvei? Az egyik párt azt állította, hogy ennek oka az egykori boldogtalan szerelem. A bárónő egyszer csalódott egy férfiban s azóta egynek sem ajándékozza a szívét. A másik párt az ellenkezőt vitatta. Nem a bárónőt csalták meg, hanem ő csalja a világot; van valami eltitkolt boldog szerelmi viszonya s abban van ellenállási ereje. – A szavazatok egyenlők voltak s elnök tartózkodott a votum Minervæval eldönteni a kérdést.

Hanem a kedélyes mulatságtól nem volt a bárónő idegen.

És ez is megérthető.

A környékbeli földesurakat nem fogadta el kastélyában, mert az ilyen látogatásnak czélja van. Ebből mindjárt az lesz, hogy megkérik a kezét; – kosarat kell adni, – azért megapprehendálnak, – abból pletyka lesz. Jobb őket távol tartani. Különben is unalmas emberek. A gazda lovairól és agarairól beszél; a tudós ember nyelvtani vitákat kezd; a fenkölt szellem hazafias kesergésekkel szomorít; – a tréfás adomázó megpirítja a nőhallgatót; ebéd után valamennyien félrehuzódnak inni és pipázni, a czigánynyal csak maguknak muzsikáltatnak s aztán ha egyszer bevették magukat a kártya-asztal mellé, a négy «dáma» mellett ott maradhat felőlük a világ minden szép hölgye.

A hadfiak pedig egészen hölgyeik szolgálatában állnak. Némelyiknek fiatal felesége is van, kit városról-városra magával hord, azok kiegészítik a franczia négyest, a mazurkát és a radovacskát (akkoriban legdivatosabb tánczot) s minden nap kész a tánczestély. S Katalin bárónő szenvedélyes keringőtánczos.

Egyik nap társasjátékokat rendeznek, a mikben sok tréfás quiproquo adja elő magát, máskor meg Kotzebue-féle darabokat játsznak el rögtönzött szinpadon, s azokban maga a bárónő is szerepel, megérdemlett tapsokat aratva valódi művészi játékával. Vannak a társaságban ügyes yongleurök, bűvészek, kik Boscot és Philadelphiát produkálják, s a laterna magica bűvképeivel ragadják el a nézőket.

Még egy más különös érdemük is van, az, hogy discretusok s hölgyeiket nem compromittálják.

Máskor meg a bárónő rendezett birtokain vadászatot, fáczánra, szarvasra; s mint ügyes amazon bámultatta magát, úgy a nyeregben, mint puskával a kezében.

Aztán meg a tiszt urak rögtönöztek lóversenyt, akadályugratással, templomtoronynak futtatással, sőt egyszer carrousselt is rendeztek az uradalmi lovardában.

Vavel Lajos sokszor elnézte e mulatságokat vizsgálótornyából. Valaha neki is nagy kedve telt az ilyenekben. Szenvedélyes versenyfuttató volt. Ő tudott csak árkokat, sövényeket átugratni! Volna csak közöttük, majd megmutatná nekik, milyen az igazi úrlovar? Hát még milyen vadász volt hajdanában! Egész nap mászni a hegyeket zerge után; bevárni a veszedelmes vadkan rohamát tiz lépésnyire a halálos lövéssel; erdőn, mocsáron át kergetni a koronás vadat, s jelt adni a kürttel a hallalira: e büszke mulatságban nevekedett fel. A táncz-zene is ott kisért néha egész nap az agyában, s minden gondolatja arra a melodiára hangzik, a mi a kastély ablakaiból átrévedezett hozzá. Ő is szeretett valaha tréfálni, bohóskodni, szép asszonyok fehér vállaiban gyönyörködni, a mint azok a nevetéstől megrengenek. És ezt mind csak távolból nézni, hallani lehet most: – a mióta beállt saját maga porkolábjának.

Az egész helység csupa mulatság lett, a mióta a dragonyosok ide kerültek.

A közkatonák is mulatnak, miként a tiszt urak. Ha ezek az úrnővel, azok meg a paraszt menyecskékkel. A mulatság, igaz, hogy másforma: tömörebb, közvetlenebb. Vavel azt is elnézi gyakran, kivált vasárnaponkint. Akkor a nagy korcsmában gyűlnek össze a dragonyosok és paraszt legények, meg a leányok. Eleinte kedélyesen iddogálnak, tánczolnak, utoljára összeverekesznek. E nélkül nem is volna mulatság tökéletes. Néha egész ütközet folyik a korcsmában és annak az udvarán, katonák és parasztok felváltva foglalják el a vitatott erődöket, míg végre az őrjárat, a pandurok, meg a kisbirák meg nem jelennek a hadjárat színhelyén intermediatio végett s kétfelé nem választják a harczoló feleket.

Egy körülményt megjegyzett Vavel: azt, hogy a míg a mulatság után rendesen két-három dragonyost visznek el lepedőben a korcsmából, a kinek a feje kegyetlenül el van látva, a mi megfoghatatlan az érczsisak mellett, addig a paraszt legények össze-vissza szabdalt pofákkal ugyan, de mindig a maguk lábán mennek haza.

Másnap aztán megint jó barátságban vannak: dragonyosok és legények. Kivéve a barátságtalan káplárt és kisbirót, a kik a tegnapi est hőseinek a megérdemlett jutalmakat el nem engedik.

Vavel gróf korát messze megelőzött szabad szellem volt. Az sem kerülte ki a figyelmét, hogy a míg a jutalom a dragonyosokra nézve abból állt, hogy a káplár levette a kitüntetett hős lovának a szerszámáról a farmatringot, s azzal a fekmentessé tett vitéznek a revers felére olyan huszonötöket rovogatott le, hogy a megtisztelt minden rovást nyugtatványozott egy keserves felkiáltással: az alatt a törvénybe idézett falusi legények a kisbiró által csupán a biró háza előtt felállított kalodába zárattak.

A gróf nem késett ez észrevételét közölni tudós Mercatorius urammal, felmagasztalva a magyarhoni előhaladott korszellemet, mely a verést mellőzi, ellentétben a katonaságnál még folyvást divatozó barbár intézménynyel.

Tiszteletes Mercatorius uram aztán felvilágosítá, hogy azok a vitézek – nemes legények. Ezek a leghíresebb verekedők. S csak azért nem kapnak botot a virtusaikért, mert megőrzi őket attól az armalis.

A paraszt legénynek van annyi logikája, hogy nem megy oda mulatni, a hol katonák vannak, mert tudja előre, hogy ha a katona veri meg őtet, akkor ma van megverve, ha pedig ő veri meg a katonát, akkor holnap lesz megverve.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Marie sokat nyugtalankodott ez idő alatt. A sok trombitaszó nagyon izgatta; félt ettől a hangtól. A kit eddig attól is megvédtek, hogy éjszakai ebugatás, kakasszó fel ne zavarja álmából: most féléjszakákon át elhallgatta a távolból áthangzó bombardonok, klarinetok és piccolák zenéjét s eltöprengett magában, hogy mit csinálnak ilyenkor az emberek? Hogy ilyen késő éjszaka muzsikálnak?

Hát még mikor az executiók folytak! A jajgatás hangjaitól egész reszketőssé lett. «Ki bántja azokat az embereket?» – Nem volt neki szabad megmondani az igazat. Azt hitették el vele, hogy azok csak hadgyakorlati jelszavak.

Hanem valami öröme mégis volt ez alatt. Lajos többször volt mellette, s ha arcza oly rideg és komoly volt is, de nem találta meg rajta többé azt az elmélázást, – a mit a nők léleklátó szeme előtt nem lehet eltitkolni.

Katinka bárónő kezdett Vavel grófra nézve egészen közönyös fogalommá válni.

II.

Végre valahára egy késő őszi napon arról értesült Vavel gróf tiszteletes Mercatorius úr levelezése révén, hogy a dragonyos ezred egy várossal odább fog költözni e napokban. Sopron táján csapatösszpontosítás lesz, s e czélból Barthelmy csapatja is feljebb vonul. A tisztikar részéről nagyszerű előkészületek vannak téve a búcsú-ünnepélyre. Lesz csónakregatta színes lampionokkal és pompás tűzijáték a Fertő partján.

«Valahogy majd csak átesünk ezen is!» gondolá magában Lajos, bár nyugtalankodott is. Marie valóságos tűziszonyban szenvedett. Valahányszor tűzvész volt a faluban, úgy reszketett, mint a legerősebb hideglázban; s ha szüreti mulatságok alatt a ruszti hegyekről röppentyűket bocsátottak fel, ki nem mert jönni a szobájából; pedig azok olyan messze voltak, hogy a hangjukat nem hallhatá. Mindentől félt, a mi fölmegy az égbe; még attól a papirossárkánytól is, a mit a gyermekek zsinegen feleresztenek.

Nem is mert a leány ez éjjel korán lefeküdni, megtudva, hogy tűzijáték lesz; hanem fenmaradt s Lajost kérte, hogy olvasson fel neki valamit fenhangon, hogy ne hallja a röppentyűk, tűzkerekek süvöltését, pattogását, s minden granátdurranásra elrejté a fejét Lajos ölébe, két tenyerével befogva a füleit. Mit tehetett róla, ha úgy félt?

Neki iszonyat volt az, a min azok odaát a másik kastélyban olyan jól mulattak.

S igazán jól mulattak.

Az ünnepély programmja változatos volt és érdekes. Barthelmy Leonnak széles jó kedve volt. Minden bohóságra ráhagyta magát venni. A bárónőnek egy szavára eljátszotta Galimafré bohózatait, a mik ép olyan hódítást tettek Európában, mint a «sasok», s a híres Bobéche bravourját is tudta utánozni, egy kalapból tizennyolczféle kalapot gyürve s ugyanannyi jellemet játszva el e kalap alatt.

(Híres két művész volt a század elején, – az egész genre, a mit képviseltek, elmult már!)

A mulatság végére volt hagyva a legérdekesebb meglepetés, a mi a programmon e czím alatt volt följegyezve:

«Az insurgens.»

Értettek e név alatt nemesi fölkelőt.

(Már akkoriban volt egy pár insurrectio az országban: egyik a mult század utolsó évében, a másik néhány évvel később. Történetünk évében ismét szó volt róla, hogy a nemzeti hadsereg talpra állíttassék s a katonák nem rokonszenveztek vele.)

Ezután mindjárt lesz a pompás tűzijáték, melylyel egyuttal a vidám vendégek búcsút is készültek venni a vendégszerető háziasszonytól, mivelhogy korán hajnalban már nyeregben kell ülniök más város felé; s aztán katonajelszó szerint: «and’res Stadl, and’res Madl».

Mindenki várta, hogy az insurgens rovat alatt valami hallatlan tréfás valamit fog az ünnepélyt rendező ezredes bemutatni; de a valóság felülmúlt minden várakozást. Magára a bárónőre kellett annak legnagyobb meglepetésül szolgálni.

Az alak, a kit az e czélra felállított szinpadra bevezetett Barthelmy, senki sem volt más, mint a kis vad szörnyeteg, a bárónő törpe gnómja, insurgensnek öltözve, fakarddal, fapuskával, darutollas kalpaggal, kulacscsal az oldalán, posztószél tarisznyával a hátán; kacskaringós nagy bajusz volt neki ragasztva az orra alá, mely a két füle mögé volt fölkanyarítva, s hogy tökéletes legyen a torzkép, még egy kurtaszárú makrapipa is volt dugva a szájába.

– Ime itt áll az insurgens!

Az egész társaság általános kaczagásba tört ki.

A jókedv forgószele magát a bárónőt is elragadta, egész dévaj sikoltás volt, a hogy felkaczagott, a mint védenczét ily furcsa torzképpé átalakítva megpillantá. Hanem egy percz mulva hirtelen félbeszakítá a nevetését. Eszébe jutott a távcső! Hátha onnan a Névtelen várból ezt is meglátják?

– Szegény fiu. (Ezzel a sajnálkozó szóval akarta helyrehozni kegyetlen felkaczagását.)