Part 13

– Emlékül hoztam ezt azokért a harisnyácskákért, a miket valaki, ettől a háztól, készített az én kölykem számára. A börtönben tanuljuk mi az ilyen figurákat csinálni, mikor nagyon unjuk magunkat. Rabmunka ez.

– De hogy tudott ön a bezárt ajtón bemenni, a miben belülről benne volt a kulcs?

Sátán Laczi aztán megmutatta a grófnak azt a tolvajeszközt, a mivel az ilyen zárban hagyott kulcsot kívülről el tudják fordítani.

– Ez a legrosszabb védelem a betörés ellen: a kulcsot a zárban hagyni; ezt már minden kontár ki tudja nyitni. Egyedül az olyan ajtók kinyithatlanok, a miknek zárát csak belülről lehet nyitni és zárni, kívülről pedig nincs rajtuk semmi kulcslyuk.

– Erről nincs fogalmam.

– Én ismerek egy ezermestert itt valahol a szomszédságban, a ki tud ilyeneket készíteni. Annak majd én megmagyarázom, hogy hogyan kell; ő maga asztalos, lakatos, órás egy személyben.

A gróf csodálkozva rázta a fejét. Hogy a rabló magyarázza meg a lakatosnak: milyen az a zár, a mit senki se tud felnyitni?

– No hát elküldjem ide azt az ezermestert? kérdé Sátán Laczi.

– Föltéve, hogy az ember okos ember és nem fecsegő.

– Ez pedig bolond ember, a ki mindig fecseg. De azért nem szükség tőle visszahökkenni; csak egy bolondsága van, s mindig arról fecseg. Megérti ő azt, a mit neki magyaráznak, el is készíti úgy, de soha ahhoz hozzá nem szól, a miről vele beszélnek. Neki csak egy dolga van: hogyan kellene Napoleont megverni. Szüntelen haditervet készít, öldöklő masinákat fundál, s azt magyarázza, hogyan kellett volna egy ütközetet megnyerni. Ebbe bolondult meg. – Ezt akár leitatják, akár tüzes vassal vallatják, egyebet nem tudnak meg tőle, mint Napoleon elpusztítására való rettentő terveket. Ez elkészíti gróf úr házán a felnyithatatlan ajtókat s minden embernek pokolgépekről és fortificatiokról fog beszélni.

– Jól van. Küldje őt ide hozzám.

– Hanem – még egyet mondok, gróf úr: – ha még olyan erős zárakat és lakatokat csináltat a gróf úr kincse védelmére: rabló ellen egyes-egyedül az védelmezi azt meg igazán és bizonyosan, ha éjszakára saját maga is ott hál abban a szobában, a hol a kincse áll. Egy bátor férfi többet ér, mint száz lakat. Nem ok nélkül mondom én, hogy vigyázzon a gróf úr a kincsére! Többet tudok, mint a mennyit beszélek. Nem Sátán Laczi a legnagyobb rabló a világon. Vigyázzon magára!

– Köszönöm.

– Elhiszi-e hát gróf úr, hogy nem én voltam és nem az én czimboráim, a kik a szomszéd kastélyba betörtek?

– Elhiszem.

– Akkor elvégeztem itt a dolgomat.

– Még nem végezte ön el, szólt Vavel, s szekrényéhez lépve, kivett abból egy szalmába font üveget és egy kis poharat, s ezt teletöltötte. Hátra van még az áldomás. A ki hozzám vendégül köszönt be, az e nélkül nem megy odább.

– Igaz a. Ámbár furcsa vendég voltam. Koczogtatás nélkül jöttem be. Hanem hiszen ma remekeltem. Majd meglátja azt gróf úr. Nem köszöntöm fel; mert az én szavamra nem sokat hallgatnak az égben.

Vavel leült az asztal mellé.

– Még egy szóra. Most én akarok önnek valami tanácsot adni. Én önnek a lelkében jóravaló indulatokat fedeztem fel. Önnek a szíve nincs megromolva. Hagyja ön el ezt az utat, a mely…

– Tudom: az akasztófához és a pokolba vezet.

– Kezdjen ön valami mesterséget; én kész vagyok önt az első berendezésnél megsegíteni. Adok önnek pénzt kölcsön; majd visszafizeti, ha jól megy a dolga. Térjen a becsületes munka útjára. Gyönyörűség ez.

– Köszönöm a jó tanácsot, gróf úr, de már késő. Tudtam volna én ezt magamtól is, s szerettem volna dolgozni, volt is ügyességem hozzá. De hát senki sem szenvedett meg ezzel a csúf pofámmal maga körül; gyerek koromtól fogva mindig csúfság tárgya voltam. Az apám nemes ember volt. A mióta eszemet tudom, mindig a tömlöczben ült. Egy párszor bevittek hozzá. Olyankor nagyon megvigasztalt azzal, hogy milyen jó nemes embernek lenni: ha lop, nem szabad őt megbotozni s ha embert öl, nem akasztják fel, hanem fejét veszik; azért azt el ne felejtsem, hogy nemes ember vagyok, s ha bajba kerülök, csak arra appelláljak. Ez volt, a mit a testamentumában rám hagyott. – Még mikor élt is árva voltam. Disznópásztornál egyéb nem lehettem ezzel az ábrázattal. De még arra is rossz voltam. A kinek a disznaja elvetélt, rám fogta, hogy az én kancsal szemem rontotta meg az emséjét. Onnan is elkergettek. Utoljára az iharosi gróf fogadott fel az udvarába. Bolond hivatalt adott. Volt neki két szelidített medvéje. Azokat kellett sétálni hordoznom a faluban. A medvéknek a két első lábuk fel volt kötve a nyakukba, úgy hogy kénytelenek voltak a két hátulsó lábukon járni, én meg velük karonfogva a középen, mintha két kisasszonyt vezetnék a promenádra. Aztán, mikor így együtt sétáltunk a faluban, az emberek utánunk kiabáltak: ahol megy az iharosi gróf három medvéje! Elszoktam a dologtól, s hozzászoktam, hogy világcsúfja legyek. Még akkor nem tanultam lopni. A medvék híztak a kezem alatt, mindennapra kijárt nekik két kenyér. Egy nap a falu végén egy putriban megláttam egy szegény zsellérasszonyt, a ki leányostól együtt majd meghalt éhen. Attól fogva a medvék soványkodni kezdtek. Az egyik kenyeret elloptam a nyomorultak számára s az azoknak jól esett. Hanem a sáfár rájött a tolvajságomra s engem elkergettek a hivatalomból, a zselléreket meg a putriból. Az öreg asszony megfagyott az úton; tél volt. A leánya rám maradt. Ketten voltunk. Egymáshoz kötöttük magunkat. A boldogtalan asszonyt aztán senki se akarta szolgálatba fogadni, azért, mert az én feleségem volt. (Kápsáló barát eskettetett bennünket össze az erdőn.) Az erdő lett a hazánk. Az erdő pedig rossz tanácsokat ád. Azok az odvas fák, mintha beszélnének a beletévedő emberfiával. Még most is hallgatom, hogy mit beszélnek. Hozzászoktam, hogy elvegyem a másét. Nem is tudnék dolgozni már. Nem tudnék szobában hálni, embereknek köszönni, urakat megsüvegelni. Mikor az a poronty a világra jött, azt mondtam az asszonynak: eredj vele az erdőből, vedd be magad valami faluba; láss dologhoz; ne hagyd, hogy zsivány legyen belőle. De mindig kifirtatták a szomszédok, hogy ő a Sátán Laczi felesége, s azontúl nem volt helyben maradása s meg csak utánam jött az erdőre szerencsétlenkedni. Ott kell már nekem végeznem: az erdőben, a hol kezdtem. Semmihez sem értek már. Nem tudnék egy barázdát szántani. Ott kell végeznem az utolsó fánál: az akasztófánál. Mert a statárium alatt a nemes ember fiát is felakasztják. S a hova én befészkelem magamat, abban a vármegyében kiüt a statárium azonnal. S nekem tetszik az, hogy úgy kergetnek. Mintha a szivemet csiklandanák, mikor hallom, hogy ropog a puska előttem, utánnam. Még egy dologhoz nem mondom, hogy nem volna kedvem: valami nagy verekedéshez, a hol az ember oda ugorhatik valami nagy csoport közé s vághat maga körül, míg embert lát; katona szerettem volna lenni, hanem hát nem fogadott el soha a verbunk, elkergettek; azt mondták, hogy nem csufítják el velem a regementet. Pedig azt legjobban szerettem volna. – No de hát, a mi nem lehet, az nem lehet. – Megyek vissza az erdőmbe. – Köszönöm a jó tanácsot és a jó alamáziát. (A pálinka még akkor a magyar köznép előtt ujság volt, alamáziának hítták.)

Azzal felvette az ajtó megé letett túri kalapját a rabló s hangos lépésekkel megindult a szobából kifelé.

Az ajtóban még egyszer megállt.

– Gróf úr. Én tudom ám azt jól, hogy a zsiványok és becsületes emberek között nincsen semmi conventio. Gróf úrnak nem csak szabadságában áll, de még kötelessége is, engem, a kinek a fejére díj van téve, a mint puskavégre kaphat, lelőni; s azt megteheti, a míg innen a kastélyból kijutok.

– Én nem lövök arra, a kinek az asztalomon poharat töltöttem.

– No lám. Ezt nem tudtam. Zsivány vagyok: nem tudom, mi a szokás a derék emberek közt? Én azt hittem, hogy úgy lesz. Gyanakodó vagyok. No hát megmondom, hogy a gróf úr valamennyi lőfegyverében a puskaporos serpenyőnek a lyuka viaszszal van betömve; azokat mind tisztíttassa ki, mert nem lehet velük lőni.

Vavel gróf odasietett a fegyverszekrényéhez, s csakugyan úgy tapasztalá, hogy a fegyverei mind lőképtelenekké vannak téve. A rabló nagyon elővigyázó volt s biztosította magát minden feljülkerülő hatalom ellen.

De már ekkor eltünt a gróf szemei elől.

Lajos utána sietett a szövétnekkel, összekereste a kastély minden zugát s nem tudott rájönni, hogy hová lett csodálatos vendége? Az egyetlen főajtó, melyen be lehetett járni, zárva volt és a keresztvasrúd is fel volt téve eléje; az ablakok is mind betéve és a redőnyök lecsukva. – Csak hosszas keresés után akadt rá egy áruló jelre, egy sáros lábnyomra egy ablak hidján. A rabló ott jött be, kívülről felcsavarva az ablak és redőny reteszeit. Az ablakot elzáró keresztvasak ketteje el volt görbítve s a mesével határos volt, hogy azon a szűk nyiláson egy izmos férfi keresztül sajtolhatta magát.

Sátán Laczi csakugyan remekelt ma; megmutatta a grófnak gyakorlatilag, hogy igazi zsivány, akárhol be tud az ő kastélyába jutni. Azok a minapiak nem voltak igaziak, hanem csak pernahajderek.

Vavel gróf addig nem nyugodott meg, a míg ki nem nyomozta annak a furcsa szónak az értelmét.

Páriz-Pápaiban bizony nem volt arról felvilágosítás adva. Hanem aztán ráemlékezett, hogy jelent meg egy pár év előtt (1804-ben) egy geniális magyar munka (latin nyelven) «Hungaria in parabolis» – az felvilágosításokat ád az ilyen rendkívüli kifejezésekről. Nála is meg volt az a könyv, mint minden ez országban megjelenő opus. Előkereste azt, s megtalálta benne a pernahajdert.

Elkorcsosult lovagrend volt az, Aradmegyében, Szent-György lovagok czíme alatt, melynek tagjai azonban Istendicséret s a pogányok leküzdése helyett a környék birtokosainak kifosztogatását tűzték ki feladatokul; s mert insigniáikban medvebőr-palást volt a jellemző viselet, az általuk leginkább mortifikált svábok által elneveztettek «Bärenhäuterek»-nek; a miből a magyar népajk pernahajdert csavarintott. – Tehát ez a szó olyan gézengúzt jelent, a ki rontja a «zsiványnak a becsületét».

Ezzel aztán egy újabb talány állt Vavel gróf elé.

Hát akkor miféle emberek voltak ezek a betörők?

S még nagyobb kérdés volt az, hogy mi oka volt Sátán Laczinak a Névtelen Várba beszökés merényletét elkövetni, csak azért, hogy ő neki elmondja azt, hogy nem ő és nem az ő czimborái követték el a minapi betörést, hanem valaki más?

Törhette ezen a fejét! A míg egyszer valaki el nem fogja neki mondani az érthetetlen mese indokait, addig hasztalan minden találgatás.

* * *

Egy hézagot talált Vavel gróf a rabló előadásában. Mi összefüggése van Sátán Laczi felesége eltünésének a bárónő kastélyából az ő rejtélyes megjelenésével a Névtelen Várban?

Meglehet, hogy még majd ennek a kiegészítését is megtalálja valaha.

* * *

Most csak az a kérdés, hogy értesítse-e a bárónőt erről a felfedezésről, vagy sem? – Hisz ez őt érdekli legközelebbről.

De hogyan? Sajátkezűleg levelet nem ír soha. Marienak pedig le nem diktálhatja azt, a mi ez éjjel a Névtelen Várban történt.

V.

Másnap délután Henry bejött a grófhoz jelenteni, hogy egy bolond ember van itt, a ki minden áron akar a gróffal beszélni. Azt mondja, hogy egy olyan ágyút talált föl, a mivel ötszáz embert lehet okvetetlenül lelőni. Nem hágy békét, hogy csak jelentsem be, hogy ő a Mátyás mester.

– Igen, én rendeltem őt ide, mondá a gróf. Vezesse fel hozzám.

Henry nagyon csóválta a fejét, a mibe sehogy se akart belemenni, hogy mi dolguk lehet egymással egy olyan okos embernek, mint az ő ura, s egy olyan bolond embernek, mint a látogatója?

Elhozta az embert.

Eredeti alak volt. Olyanformájú öltöny volt rajta, a minőt a kerek föld minden népei között senki se visel. A kabátja tetszés szerint ködmönné, vagy köpönyeggé volt idomítható: ha akarta, ujja is volt, ha akarta, nem volt. Még a sarúja is saját találmány, a hogy azt a csizmadia meg nem tudná önteni. Szakála hosszúra volt hagyva, de bajusza le volt nyirva, szintúgy a haja egész a bőrig. Sovány arczának minden vonása izgékony volt, s mindig valami olyan indulatot fejezett ki, a minek semmi köze sem volt ahhoz, a mit beszélt: haragos volt, tréfás volt, elbámult, a nélkül hogy valami indoka lett volna rá. Aztán volt egy kurta plajbásza, azt beszéd közben a szájába dugdosta s nagy gyorsan illustrálta vele az előadását, a tenyerébe rajzolva vele.

– Épen jókor jött Mátyás mester, mondá a gróf.

– Hja bizony; de csak a marengói ütközetből el ne késtem volna; sóhajtá fel a nevezetes férfiú. – A mi felett Henry elkezdett csendesen mosolyogni.

– Azon már nem segíthetünk, Mátyás mester; az elveszett, nyugtatá őt meg a gróf, hanem nálam volna valami hirtelen elkészítendő munka, a mit önre szeretnék bizni. Jőjjön velem, majd megmagyarázom.

Mátyás mester annyiban érkezett jókor, hogy Marie épen a kertjébe távozott sétálni, a hol egy órát el szokott tölteni s ez alatt Lajos átvezethette az ezermestert a leány szobájába s ott elmondhatta, hogy mit szeretne ő itt létesíteni?

Mátyás mester figyelmesen hallgatott a gróf beszédére s a közben az előhúzott hüvelykmérővel kiméregette a tudni való hosszakat és széleket, s miután jól megértett mindent, ünnepélyes bámulatra nyúló ábrázattal mondá:

– Igenis; de mért veszett el a marengói ütközet? azért, mert Gvozdanovics generálisnak nem volt annyi talentuma, hogy mikor Napoleon lovassága azt a nagy attakot csinálta a batteriái ellen, ő azon a hosszú allén minden fára felmászatott volna három katonát, kettő töltötte volna a puskát, egy meg lőtt volna folyvást. A svalizsér utána nem tudott mászni, mind ott hagyta volna a fogát. A generálisnak azt kellett volna kommandirozni: «halbe Bataillon, halb links, Baum hinauf Marsch!!!»

De már ezt Henry nem állta ki, a nélkül, hogy a fal felé fordulva, ki ne nevesse magát egy kicsit.

– Ez is igaz Mátyás mester, mondá a gróf jámborul, hanem hát azt szeretném megtudni, hogy képes-e ön azt, a mit én kivánok öntől, tökéletesen kiállítani?

Mátyás mester szomorú arczot öltött, pedig a mit mondott, az nem volt szomorú.

– Hát ha azt meg tudom csinálni, hogy mikor még egyszer ránk jön az a… Napoleon; hát úgy megkötözöm, hogy se té, se tova nem tud mozdulni saját ármádiájával, tetszik azt tudni? Találtam föl egy hordozható sánczot, vaspléhből: azt minden katonánk magával hordja, mikor jön az ellenség, azt letámasztja maga elé, azon csak egy akkora nyilás van, hogy a puskája kifér rajta; ő neki semmi golyóbis nem árthat, ő meg mind lepuskázhatja az ellenséget. Az olyan lesz, mint egy megerősített vár, a mit odább lehet vinni. Akkor az egész Napoleonnak halt wer da, bey fusz!

Henriknek majd szétpukkadt a két pofája a nevetés visszafojtása miatt. A gróf mérgesen nézegetett rá.

– Meg vagyok felőle győződve, hogy olyan lesz, szólt a gróf beleegyezőleg. Hanem a fődolog ennél az én stratagémámnál az, hogy kívülről ne legyen semmiképen felnyitható.

Mátyás mester agyarkodó arczfintorra kényszeríté magát.

– Oh uram s én Istenem. Hát a mágneses golyóbisokat ki találta fel: nem én? Hogy ólom helyett mágnesvasból kell a golyóbisokat csinálni. Az ilyen aztán minden lövésre embert talál. Nem addig van! Nekünk szélpuskás regementeket kell formálnunk. A szélpuska nem durranik. Akkor aztán éjszaka támadjuk meg a… a francziát, hogy mire Napoleon fölébred, azt látja, hogy az egész serege le van ölve, még a hangját se hallotta.

Henry kezdett már bámulni és nem nevetett.

– Megnyugszom a nézeteiben, Mátyás mester, mondá a gróf, de jól értse meg: ennek az én fortélyos művemnek úgy kell alkotva lenni, hogy ki a zárt helyen belűl van, mind levegőt, mind világosságot eleget kapjon és maga mégis hozzájárulhatlan és láthatatlan legyen.

Mátyás mester arczán a kételkedés foglalt helyet. Pedig ellenkezőleg, az, a mit most mondott, egészen positiv alapokon épült.

– Hát tudja azt a nagyságos úr, hogy mire való a gummilásztikum csizma? Hát mikor a mi katonáink a francziák sánczait ostromolják, akkor ilyen nagy gumilásztikumot kötnek a talpukra. Aztán mikor az árokhoz érnek, egyszerre beleugranak az árok fenekére, a gumilásztikum meg az árokból épen olyan magasra felrúgja őket egy ugrással az ellenség sánczára.

Henry teletömte a száját a zsebkendőjével, hogy veres és kék lett az arcza az elfojtott jó kedvtől.

– Mind elhiszem; szólt megnyugodva a gróf. De nem akar ön némi kis rajzot készíteni előleges megtekintés végett?

Oh Mátyás mesternek volt tervezetes könyvecskéje a zsebében, hová a rábizott munkát szakavatott kézzel belevázolja; hanem mindenek előtt (ha már plajbászra és papirosra került a dolog) meg kellett ismerkednie a grófnak azzal a furfangos ágyúval, a mi egyszerre ötszáz embert seper le a csatatérről.

– Mert az így van. Két ágyúcső van egymáshoz forrasztva, tíz foknyi éles szögletben, úgy hogy a töltéskamrájuk egy lesz, hanem a két szájuk széjjel megy. Ebbe két golyóbist tesznek bele, a mik egy hosszú lánczczal egymáshoz vannak csatolva. Mikor aztán elsütik az ágyút, a két golyóbis kétfelé repülve, széthúzza a hosszú lánczot, s a mit közbekap ellenséget, annak mind lekaszálja vele a fejét. Feuer! Bumm! Kopf ab!

De már ezt nem birta elviselni Henry, ki kellett futnia a szobából. Ez neki is sok volt.

Lajos pedig egészen meg volt elégedve Mátyás mesterrel. Talált egy embert, a ki tökéletesen érti a maga dolgát, de mindig a hadvezérek dolgairól beszél; azt pedig, a mi körülötte történik, se nem látja, se nem hallja; se arról tudomást venni s még beszélni is érdemesnek nem találja. Ilyen ember kellett neki.

Két hétig dolgozott a Névtelen Várban Mátyás mester; ez idő alatt Henry, a ki megosztá vele szobáját, annyit tanult a strategiából, hogy a vékonyai megfájdultak a sok röhögéstől; de hogy a faluban valakinek arról beszélt volna Mátyás mester, hogy mit dolgozik ő a Névtelen Várban, az nem történt meg. Az ő társaságában csak Napoleont lehet verni.

– Gróf úr! mondá a munka vége felé Henry. Ha én ezt a Mátyás mestert még sokáig hallgatom az ő Napoleonverésével, még magam is olyan bolond leszek, mint ő.

Vavel Lajos azt mondta rá:

– Az vagy már régen szolgám. – Velem együtt.

* * *

Hanem a tervezett mestermű tökéletesen sikerült.

Azt Mátyás mester elébb a kastélynak egy földszinti szobájából rögtönzött műhelyében állítá össze, s a grófnak csak akkor mutatta azt meg, mikor már készen volt. Vavel meg volt vele elégedve.

Hanem nagyobb kérdés volt annál, hogy Marie hogy lesz vele megelégedve?

Hogyan lesz a leány kibékíthető azzal a gondolattal, hogy ő minden éjszakára úgy be legyen zárva, mint a drezdai «zöld boltozat» kincsei? Mikor a valódi indokkal nem lehet őt megismertetni.

Lajos főzött ki egy tervet.

Nem sokára elkövetkezett a születésnapi ünnep. A tizenhatodik évforduló már.

A leány szépsége a hajadoni bűbáj teljes pompájában fejlődött ki, a gyermekes naivságot felváltotta nála az érzelemteljes ábránd. Egész lénye keresztül ment már a hajadonság napfordítóján, a hol a gondtalan pajzánság helyét elfoglalja a túlérzékeny szemérmetesség. A ragyogó szemeket elfellegezte a méla érzelgés, s az ajkak már tudtak bánatot is kifejezni.

Lajos ezen a napon is, mint szoká, eljött őt üdvözölni, de a leány nem adott neki elő semmi kivánságot; ezen a napon, a melynek kiváltsága van a tegezésre, meg a gyermekóhajtások teljesítésére. Csak a tegezés maradt meg.

Ebédnél és ebéd után hosszabb időt töltöttek együtt. Lajos szándékosan tartóztatta vissza Mariet az olvasószobában. Azalatt alkalma volt Mátyás mesternek a maga kész remekét a leány hálószobájában nyélbe sütni.

Az a remekmű egy furfangos göngyöleg függöny volt, vékony aczélpálczákból, a mik úgy voltak egymáshoz kapcsolva, hogy világosság és szabad lég átszürődhetett köztük. Ez a redőny egészen betölté annak a két márványoszlopnak a közét, mely a leány fekhelyéhez vezető fülke-boltozatot emelé. Egy zsinór meghuzására az érczfüggöny legöngyölődött, a mint annak az alsó széle a padlatot érte, két csapantyú két felől azt úgy leszorítá, hogy azt kívülről se felnyitni, se betörni nem lehetett. Azután megint, ha egy gombot megnyomtak a padlón, az egész érczgöngyöleg magától szépen felgördült.

Csakhogy ez meg fogja majd rémíteni a leányt. Azt fogja kérdezni: hát az életemre törnek-e, mikor alszom?

Óvatosan kellett őt ezzel megbarátkoztatni.

– Hát ez évben semmi kivánságod se volt, kedves Marie? kérdé tőle Lajos a születésnapi lakoma után, melyen a szakácsné készítette pompás torta érintetlen maradt. Pedig Marie neve is ki volt abban formálva czukorvirágokból. Egyiket sem akarta összetörni. Majd ki lesz osztva Marie távoli kegyenczei, a kis falusi leánykák között, a kik e napon odajönnek a kapu elé, s körtánczot járnak és dalolnak s virágokat hajigálnak be az udvarra.

A leány elmélázva felelt:

– Volt bizony kedves Lajos. Elvesztettem valamit; de te azt nekem nem adhatod vissza.

– Mi az, a mit te elvesztettél Marie? Kérlek.

– Az álmomat.

– Az álmodat?

– Azt ám. A régi jó álmomat. S a helyett nem hozhatsz nekem újat se Bécsből, se Párisból. Azelőtt oly jó alvó voltam, hogy alig mondhattam végig az imádságomat az ágyban, s ha nem siettem jól az Amennel, már akkor, mire arra került a sor, egy más világban jártam. S ha fölébredtem is nagy néha éjszaka, s hallottam, hogy az óra ütni készül, még alkudoztam vele, hogy ne üssön nagy időt; hadd legyen még messze a reggel. Úgy örültem a sötétségnek. És nem jutott eszembe, hogy a sötétben lehet valami, a mitől félni kell. Mindig nyitott ajtónál háltam. A mióta meg zárt ajtónál alszom, néha éjfélig is fennvirrasztok. Valami oktalan borzadály fog el, a mi szemeimet nyitva tartja, mikor így egyedül maradok s csendesség támad körülem; állatkáim is alszanak. Azt hiszem, hogy a nagy csendben valaki lopózva közelít a hátam mögött s a vállamon keresztültekint. Minden zugban, minden butor mögött lesi rémeket, elbújt embereket képzelek, a kik ott guggolnak, s nem merek oda menni, hogy meglássam. S ha lefeküdtem s eloltottam a gyertyát, azt képzelem, hogy sirboltban vagyok, elevenen eltemetve, a mély csendességben. Ha pedig valami hangot hallok, a szívem elkezd sebesen dobogni; találgatom, hogy mi lehetett az? Ha a szél megzörrenti ablakomat, azt hiszem, be akarnak rám törni, rossz emberek, – a kik régen valamikor üldöztek s szeretnék elfutni előlük. Akkor aztán fejemre rántom takarómat, hogy ne lássak és ne halljak semmit, s ha így elalszom, oly rosszakat álmodom, hogy örülök, mikor fölébredek megint. S aztán úgy alkuszom az óraütéssel, hogy miért nem több? Bár jönne már a reggel! S a míg megvirrad, ezerféle gondolat jár keresztül-kasul az agyamon. S némelyik úgy fáj, hogy én azt ki nem tudom mondani! Valamit érzek, a mi végtelen és elszédítő.

Lajos kezébe fogta gyöngéden Marie kezét.

– Hátha én vissza tudnám adni elvesztett álmodat? Ha ismét ott volnék, mint azelőtt, az általad felvetett ottománon.

A leány a szemébe nézett: be, egész a lelkéig. Tudott-e már valamit? Vagy csak az a csodálatos divinatiói erő, a mi a nőknek adatott, hogy behatoljanak a lelkek titkaiba, volt nála már tizenhat éves korában úgy kifejlődve, hogy sejtse, a mit nem tud?

Szelid komolysággal mondá:

– Nem, kedves Lajos, az lehetetlen.

– S ha én találtam volna ki valamit, a mi azt lehetővé tegye?

A leány arcza elsápadt. Mire gondolt most?

Lajos nem hagyta őt kétségben.

– Jőjj át szobádba s lásd meg.

A leány odatette kis porczellánkezét az ifju karjára s átment vele saját szobájába.

Lajos odavezette őt a fülkébe; maga kívül maradt.

– Húzd meg azt a zsinórt ágyad fölött.

Abban a perczben, a mint a leány azt megtette, a fal mögé rejtett göngyöleg legördült s bezárta őt.

A leány meglepetve kiálta a künn maradottnak:

– Ah, én most be vagyok zárva?

– Igen. És kívülről senki az érczredőnyt el nem mozdithatja. Hanem, ha a lábaddal megnyomsz egy rézfogantyút, a mit láthatsz fényleni az oszlop tövében, akkor megint szabad lészsz.

A másik perczben az ezermester alkotványa ismét felgöngyölődött a fülke homlokzatába.

A leány elbámult rajta.