Part 12

A kastély kapuja, mint minden magyar úri házé, éjjel-nappal nyitva szokott állni. A gróf áthaladt az udvaron s a mint a szegleten kibukkant, csakugyan az történt, a mit ő előre megmondott.

Egyike az álarczosoknak, a melyik őrül volt kiállítva a kastélyajtóba, a mint őt megpillantá, hirtelen a szájába dugott két ujjával élesen füttyentett kétszer s azzal elfutott az angolkert bozótjai közé.

Vavel nem futott utána, hanem egyenesen berohant a nyitott ajtón, fütykösét feje fölé emelve. A lépcsőházban függő lámpa égett; az ismeretlen helyiségben ez megmutatta neki a folyosót, melynek közepéről nyilt a terem szárnyajtaja. Azon egyenesen benyitott, s még láthatá, a mint egyike a felriasztott tolvajoknak nyakra-főre igyekezett a teremből az ablakon át kimenekülni.

A mellékszobából lámpafény derengett elő; Lajos odarohant, azt hitte, hogy még egy párt ott szorít; de biz azok sokkal serényebbek voltak; ez az utóbbi, a kinek még a leugró alakját láthatta az ablakban, már csak sereghajtó volt. Mind elfutottak.

A lámpavilág még egy ajtóval odább eredt, s az az úrnő hálószobáját világítá meg, melynek asztala tele volt halmozva etuikből kihányt ékszerekkel és ezüstneművel. A padlaton pedig volt egy serpenyő tele parázszsal, a miben mindenféle gyilkos vaseszközök izzottak. Rettenetes gonosztevők; bizonyosan kinozni akartak valakit!

Az alkoven előtt volt egy karszék, abban ült egy hölgyalak, két keze a függönyzsinórokkal a szék karjaihoz hozzákötözve.

Meglepő szépség. Termetének gyönyörű idomait elárulja a tapadó éji köntös, mely egész nyakáig fölér, s ott van halvány sárga szalaggal összehúzva, míg hímzett szegélyei lábujjhegyeit is eltakarják. A szétzilált haj félig befonottan omlik alá a földig hosszasan, mint egy aranyzuhatag. A rablók valószinűleg akkor lepték meg, mikor lefekvéshez készült a haját újra fonatni. Szép arczát még ragyogóbbá tette a megszabadulás öröme s a szemérem pírja, midőn a délczeg szabadító hálótermébe betoppant: egy hős, a ki egy szál görcsös bottal jön egy rablóbanda ellen – és győz!

– Én Vavel gróf vagyok! sietett a látogató, azzal a görcsös bottal a markában, bemutatni magát; nehogy az úrnő őt is rablónak nézze s sikoltozni kezdjen, vagy elájuljon.

– Kérem. Szabadítson fel! suttogá a delnő a belépőhöz, s addig pirosra gyúlt arczczal s összevont szemöldökkel fordítá félre arczát, míg az a zsinórok felbontásával bajlódni fog. Ily helyzetben még a szabadítónak sem illett őt látni.

A gróf azonban röviden végzett; kihúzta ezüstnyelű kését, a mit akkor minden gavallér a csizmaszár mellé dugva viselt (egyik mellé a kést, villát, a másik mellé a frizőrfésüt), s iziben kettévágta a zsinórokat, felszabadítva az úrnőt, s azzal rögtön a csengetyűzsinór után nézett.

A bárónő elértette a szándékát.

– Kérem, mondá, ne harangozza föl cselédeimet. A rablók elfutottak már s nem vittek el semmit. Ön elég jókor jött segélyemre.

– Nem bántották önt, bárónő?

– A megkötözésen kívül egyéb rosszat nem tettek velem; hanem fenyegettek, hogy kínozni fognak, ha a pénzemet elő nem adom; az ékszerekkel nem voltak megelégedve. A pénzt is odaadtam volna nekik, de az a tiszttartómnál áll. Épen alkudozásban voltam velük, hogy adok nekik utalványt a tiszttartóhoz, vegyék fel tőle szépen; a mikor ön megzavarta egyezkedésünket.

– Szép egyezkedés! szólt Vavel felgerjedten, a tüzes serpenyőre mutatva.

– Ah, ez csak ijesztgetés volt tőlük; de ne vesződjék ön velem, szólt a bárónő, ki még mindig a lehető legegyszerűbb toilettben ült vendége előtt s nem mert felállni, hogy fedetlen lábacskái ki ne bujjanak az öltöny széle alól. Csodálatos teremtés volt. Legkisebb ijedelem nem látszott az arczán; semmi remegés nem árulta el, hogy fél az elfutott gonosztevőktől; hanem minden mozdulata azt, hogy inkább remeg megszabadítójától. «Kérem önt: ne üssön zajt. Hanem menjen át itt a mellékkamrába, ott fog találni egy nőcselédet, a kit szintén megkötöztek s betömték a száját, szabadítsa azt meg.»

Vavel át ment a hálószobából nyíló kamrácskába, s ott meglátott az ágyon egy megkötözött nőt, kinek a szája be volt dugva zsebkendővel. Azt hirtelen felszabadítá nyűgeitől, hanem azért a nő nem mozdult meg. Úgy tetszett, hogy el van ájulva.

Az úrnő erre utána jött gyertyával. Most már bő, virágos selyem kantus takarta termetét s lábain török papucskák voltak, a haja is főkötő alá volt szorítva.

– Nos? talán meghalt? kérdé, ijedtségtől kerekre nyilt szemekkel tekintve Lajosra.

– Meg nem halt… szólt Vavel az ágyon fekvő némber arczát vizsgálva figyelmesen.

– Hát mi? sürgeté a bárónő.

Vavel emlékezett már e nő arczára. Többször látta őt együtt járni-kelni azzal a gyermekkel, a kit ő pártul fogott, azóta is, hogy az a bárónő házához került. Ez a Sátán Laczi felesége.

– Arról szó sincs, hogy meghalt volna; hanem csak elájult, vagy csak tetteti magát ájultnak.

Azzal a nő üterét vizsgálta s szemhéjait emelé föl ujja hegyével.

– Igazán el van ájulva.

A bárónő már készen volt a repülő sós flaconnal, a mit kantusa zsebéből elővett s az alélt nő orra alá tartott; de bizony minden siker nélkül.

– A parasztnőnek erős természete van, dörmögé Vavel; ha az egyszer elájul, holmi illatszerektől föl nem ébred. Ennek érvágás kell.

– De Istenem! hát mit tegyünk? Az orvost nem hivathatom most, nem is akarnám, hogy mindent megtudjon.

– Én értek az érvágáshoz, mondá Vavel.

– Ah. Ön uram?

– Valamikor tanultam az orvostant.

– De hát mivel akar eret vágni?

– Itt a sebészi eszközeim.

– Ah, ön arra is gondolt, hogy itt valakit elájulva talál.

– Csak egy nőcselédre volna szükségem, a ki a karját tartja az aléltnak, míg a műtétet végzem.

– Nem akarom, hogy felköltsünk valakit. Nem tehetem-e én meg?

– Ah! Ön akarna segédkezni? Nem fél a vér látásától?

– Félek biz én. De attól még sem olyan nagyon, mint hogy önt egy cselédem meglássa itt, ebben az órában.

– De hisz ez is meg fog látni, ha felocsudik.

– Oh, ez iránt biztos vagyok. Ez hallgatni fog.

– Tehát tegyünk kisérletet.

A kisérletnek a vége bizony csak az lett, hogy az elájult nőcseléd az ügyesen végrehajtott érvágásra felocsudott, hanem akkor meg a segédkező úrhölgy arcza sápadt halálra; szemei elfordultak szemhéjaik alá s ajkai elkékültek; szerencsére neki finomabb természete volt, az arczába fecskendett hideg víz és a repülő só rögtön életre téríté. Feje az ifju férfi vállán, termete karjain nyugodott addig a néhány perczig.

– Ne vesződjék ön velem, suttogá a hölgy, a mint szemeit felnyitotta, s fejét Vavel karjára nyugtatva találta, hanem lásson a másik nő után. Azzal felugrott térdeiről.

Azt a cselédet meg az életretérés után úgy rázta a hideg láz, hogy a fogai is összevaczogtak bele, vagy talán a rémület hatása volt az? Nem kellett neki más, csak nyugodtan fekve maradni és betakarózni. Ha csak láz a baja, az majd elmulik magától; ha pedig iszonyat, az ellen nincs orvosság. Nem felelt a kérdésre mást, csak azt, hogy «jaj Istenem!»

A bárónő és a gróf visszatértek az alkovenes szobába.

Ideje volt néhány obligát frázissal helyreütni az elmulasztott bevezetést.

– Nagyon sajnálom, bárónő, hogy önnel ez a kellemetlenség történt, ezen a mi kedves, csendes vidékünkön, a hol oly besületes nép lakik, hogy az ember künn feledheti az erszényét az udvarán, s nem lopják el. Úgy, hogy én meg nem foghatom, honnan kerültek elő a Fertő tó környékén a zsiványok?

A bárónő közbenevetett.

– Engemet az egész rablókaland inkább mulattatott, mint sem elrémített. Úgy is egész életemben vágyam volt színről-színre láthatni azokat a nevezetes magyarországi zsiványokat, a kikről a bécsiek olyan csodadolgokat tudnak mesélni. Most legalább czélt értem. Ez igazi kaland volt, a minőket a regényekben olvashatni.

– Hanem e regénynek lehetett volna igen szomorú vége.

– Igen, ha az ég egy hatalmas, bátor szabadítót nem küld számomra.

– Azt valóban az ég küldte; mert ha történetesen ez éjjel holdfogyatkozás nincs, s én azt távcsőmmel nem vizsgálom, s ha történetesen az ecclipsis okozta szünet alatt szét nem nézek a vidék felett is, akkor nem veszem észre, hogy önhöz álarczos alakok törnek be az erkélyajtón.

– Ah, ön ezt távcsővel látta meg? – Jövőre jobban fogok vigyázni magamra.

Vavel gróf értette ezt; de más értelmet adott neki. Most jól esett a maga vétkét a rablókra kennie.

– Bizony azt jól fogja tenni a bárónő, ha jövőben nem hagyja nyitva éjszakára az erkélye ajtaját s a kastély udvarán éji őrt állít fel; aztán meg a cselédjeit felfegyverzi és a közelben hálatja.

– Oh nem, nem! Jövőre pénzt is fogok itthon tartani, hogy ha eljönnek a rabló urak, kielégíthessem őket.

Vavel gróf, látva, hogy a bárónő nagy lelki erejét akarja tüntetni az által, hogy tréfára veszi e komoly veszedelmet, maga sem akart hátra maradni s ugyanazon hangulatból folytatá:

– No hát csak kérem az előadás napját velem előre tudatni, hogy mikor a «Schlagwort»-ra kerül a sor, el ne késsem a «jelenetről».

A bárónő nevetett s a közben kezét nyujtva, bocsánatot kért varázslatteljes tekintetével.

– Lássa ön, milyen bolond vagyok én? A helyett, hogy bámulnám és megköszönném önnek a nemes, lovagias vakmerőséget, a mit nem tudom, hogy ki utánozna még? úgy teszek, mintha fel se venném az egész veszélyt, a miből kiszabadított. Ne vegye komolyan az én bohóskodásomat. Az a szerencsétlen szokásom, hogy mindenből gúnyt űzök. Most egész komolyan kérem önt még egy nemes tettre, a mi különös kivánság ugyan; de el fogom mondani az okát. S azzal kivette Vavel kezéből a görcsös botot, a mivel az indulásra kész voltát jelezé, s lefoglalta azt mintegy zálogul az ottmaradásra.

Vavel gróf minden egyébre gondolt, csak arra nem, a mit a bárónő kivánt tőle.

– Ne szóljon ön arról, a mi ez órában itt történt, senkinek.

– Ezt igen szívesen megállom, bárónő.

– Nem akarom, hogy a hatóság vizsgálatot indítson a rablási kisérlet miatt.

(No ilyen vizsgálatra Vavel grófnak volt legkevesebb szüksége, a hol felelni kell e kérdésekre: ki vagy? mi vagy? hol születtél? hogy kerültél ide? mi dolgod itten?)

A gróf fejével intett, mutatva, hogy már elkezdte a hallgatást.

– «Önnek» felfedhetem e kivánságom okát. Ez a nő, a kit most életre hozni segített, ugyanaz az asszony, a kiről önnek írtam: a híres rabló felesége, Sátán Lászlóé, vagy a hogy a népajk kificzamította a nevét: Sátán Laczié. Ha most kitudódnék az, hogy engemet az éjjel rablók támadtak meg, minden ember azt mondaná egyszerre: «ezeket a Sátán Laczi felesége idézte oda; annak az ura volt az! Ő czimborázott velük; ő eresztette be azokat!» s akkor ezt a szegény asszonyt börtönöznék be rögtön.

– S ön ártatlannak tartja őt e merényletben?

– Bizonyosan mondhatom önnek, hogy az. És én nem fogom őt elbocsátani magamtól, hanem itt tartom tovább is, és itt fog hálni a hálószobám mellett és rá lesznek bízva a szekrényeim kulcsai.

S minden állításának nyomatékául egyet ütött Vavel vasasvégű botjával a parquettera.

– Tehát becsületes nőnek tartja őt, bárónő?

– Lelkemet teszem rá, hogy az! Van rossz multja, de azt már megbánta; vannak hibái, de azokról el kell neki szokni. Én akarom, hogy becsületes nő legyen, s a kit én egyszer pártul fogtam, azt nem engedem nyomorultul elveszni.

Vavel gróf e szónál önkéntelenül nyujtá kezét a bárónő elé, a mit annak kézszorítása fogadott.

– Nézze ön: a másik pártfogoltam is, mikor két lábon járni tanítottam, hogy megharapta a karomat, hanem azért én mégis megtanítom őt ember módra járni.

A bárónő köntöse ujját feltűrve, megmutatta Vavel grófnak a márványsima kart, a mely bizonyosan egyike azoknak, a miket a milói Venus elvesztett, egy friss harapás nyomaival a bársony felszínen.

– Tehát nagyon kérem, ön se szóljon e mai találkozásunkról senkinek, a hogy én sem fogok. S már most visszaadom a fegyverét. Odahaza azóta bizonyosan aggódik ön miatt valaki.

– Igen. A komornyikom.

– Már most csak arra kérem, ha eltávozik ön, zárja be maga után a kapuajtót s a kulcsát hajítsa fel az erkélyre. Én ott megtalálom azt s aztán biztonságban leszek. Higyje el, hogy én jól tudom, mivel lettem adósa ma, s jöhet idő, a mikor tartozásomat lerovom. Isten önnel!

S azzal utánozhatatlan grácziával nyujtá kezét a grófnak.

Vavel gróf búcsút vett. Eltávoztában még egyszer figyelmesen körülnézett, ha nem rejtőzött-e el a rablók egyike valami zugban? Oda alant bezárta a kapuajtót s aztán még egyszer meglátta a bárónőt, a mint várt rá, hogy a felhajított kulcsot átvegye. Az rögtön visszatért a terembe.

Vavel pedig sietett haza.

Henryt ott találta Marie szobája ajtajában a felvont sárkányú fegyverrel.

– Nincs semmi baj itthon? kérdé tőle. Marie nem ébredt fel?

– Nem. Hanem álmában kiáltott valamit, a míg ön oda volt; jól hallottam az ajtón keresztül: «Lajos! – Vigyázz! – Harap!»

Vajjon kiről álmodott?

A rablókalandról pedig senki sem beszélt ki semmit.

IV.

Lajos nem tagadhatta el magában, hogy ez a nő nagy foglalásokat tett eddigi eszmekörében. A csillagászatban elfoglalta a holdnak a helyét, a classica litteraturában az ideálnak a helyét s a metaphysicában az absolut jónak a helyét. Feltalálta őt a mysticismusban a távolbalátás, együttérzés tanai között s nem birt összes bölcsészeti tudománya annyi hatalommal, hogy őt a nem létező lények közé disputálja.

Azt megtudta tenni, hogy őt ne lássa többé. Távcsövét soha e nap óta nem fordította a szomszéd kastély felé. Beérte vele, ha a szegény apró emberek mindennapi baját, örömét vizsgálhatta vele. Hanem azt, hogy gondolatai ott ne lakjanak nála, azt nem volt képes kieszközölni. S a távollevő gondolatok elárulják magukat az arczon, a szemekben s vannak, a kik az arczból, a szemekből olvasni tudnak.

– Valami bánata van önnek Lajos? szólítá meg egy délben, hallgatag együttülés után Marie.

Lajos felrezzent.

– Igen. Rossz hírek a külföldről.

Csakhogy ilyen válaszszal nem lehet azokat megcsalni, a kik olvasni tudnak arczvonásokból, szemekből.

Egy délután ismét nesztelenül fellopózott az observatoriumba Marie, s meglepte Lajost a távcsőnél.

– Hadd lássam? Szép-e?

– Nagyon szép, mondá Lajos s odahagyta ülni Mariet a helyébe.

A leány a távcsőbe nézett s látott maga előtt egy paréjjal benőtt parasztudvart, a minek a házküszöbén egy öreg anyóka ült megfordított szakajtón s kis unoka-lányát tanította harisnyát kötni.

– Ah, hát a szép szomszédnőt nem nézi ön?

– Nem nézem.

– Miért nem nézi ön?

– Mert sem annak nincs szüksége arra, hogy én megtudjam, mit végez? sem énnekem.

A leány nagyot nézett rá azokkal az okos szemeivel, hogy Lajos elszégyenlette magát. Válasza nagyon hasonlított azokhoz a banális feleletekhez, a miket pedans nevelők mondanak növendékeiknek, a kikről azt hiszik, hogy nem kell nekik mindent megtudni.

Marie pedig már nem volt gyermek.

Oda igazította a távcsövet a kastély felé s addig-addig keresgélt, míg rátalált, a mit keresett.

– Milyen szomorú! mondá Lajosnak.

Lajos nem vette azt tudomásul.

– Vajjon miért olyan szomorú?

Lajos nem mondott róla véleményt.

Akkor azután a leány maga felelt meg a kérdésre.

– Most bizonyosan nem szereti őt senki.

És aztán csak nem tudott megválni a távcsőtől.

– Most épen úgy tetszik, mintha egyenesen a szemem közé nézne. Most meg összekulcsolja a kezeit, mintha valamiért imádkoznék.

Lajos pædagogi józansággal mondá Marienak:

– Ha ön soká fog a távcsőbe nézni ily feszült figyelemmel, egészen elferdíti vele az arczát.

– Úgy-e? mondá a leány, s aztán ha a szájam görbe volna, s a fél szemem hunyorogna, akkor azt mondaná minden ember: «ahol megy a csúf Marinka ni!» és nem kellene fátyolt viselnem az arczomon.

És aztán csinált nagy erőtetve egy olyan fintorképet, a milyent mondott: görbe szájjal, hunyorgó szemmel, hogy utóbb Lajos könyörögni kezdett neki:

– Ah, ne tegyen úgy, Marie!

– Hát nem mindegy-e az önnek, akár szép vagyok, akár rút? – Aztán, hogy megenyhítse e kegyetlenséget, hozzátette engesztelően: s ha csúf lennék is, nem szeretne-e ön akkor is úgy, – mint a fakir szereti Brahmáját?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lajos folytatta szokott levelezéseit tudós Mercatoris urammal. Azokat a leveleket, mint mindig, Marienak diktálta; saját kéziratát nem látta e vidéken senki. E szerint lehetetlen lett volna neki legkisebb czélzást, vagy tudakozódást is intéznie a lelkészhez a bárónő felől, a nélkül, hogy azt Marie meg ne tudta volna. Annyit még is megtudakolt egyszer a lelkésztől, hogy valjon hogy viseli magát az a bizonyos asszony, a ki az ő általa egyszer felfogadott gyermeknek a szülője, s jelenleg a bárónő udvarában van?

Erre azt a választ kapta, hogy a Sátánné, nehány nappal a nagy holdfogyatkozás után, minden kigondolható ok nélkül, eltünt a kastélyból. A bárónő nagyon meg volt miatta illetődve; de nem engedte, hogy az eltüntet nyomozzák: kinyilatkoztatá, hogy a kastélyból nem vitt el semmit, és neki semmi oka sincs őt üldöztetni.

A grófot ez eset arra a gondolatra vezette, hogy amaz éjjeli betöréshez még is volt valami köze a pórnőnek. Tán a czinkosság bűntudata kényszeríté a kastélyt elhagyni. Lehetett még annál rosszabb indoka is. Lehet, hogy a rablók után szökött, hogy azoknak hírt vigyen a kastély belső körülményeiről s azokkal egy újabb, minden erőszakra előkészített betörést tervezzen.

E themából aztán nagy akadémiai vitatkozás támadt a gróf és a tiszteletes között: a helyesen, vagy helytelenül alkalmazott jótékonyság elmélete fölött.

In praxi pedig az lett a következése, hogy most már Lajos éjente inkább az observatoriumában hált, mint ágyasházában s az éji őr nem vigyázott jobban a szomszéd ház kapuira, mint ő. A hálószobájában pedig egész ütege a puskáknak és pisztolyoknak volt sorba rakva minden éjjel.

Egy este későn kényszerű félbeszakítást szenvedett a kémszemlészet; a minden csillagvizsgálók ellensége, a zápor, elvette a kilátást; korábban a szokottnál haza kellett térnie a hálószobájába.

Rendesen szövétnek nélkül járta meg ezt az útat: a lámpavilág az observatoriumban elárulta volna az ottlétét, azt, mint egy világító tornyot látta volna meg mindenki nagy messzeségre. Ismerte már jól a járást a sötétben is, szobájának ajtaja legszélső volt a folyosó északi részén, könnyen odatalált. Ott azután a sötétben is ismerte azt a helyet, a hol Döbereiner-féle gyújtója állt, annak a platin-taplójánál meggyújtá a viasztekercsét s azzal lefeküdt.

Ez este azonban, a mint szobája ajtajához ért, meglepetve látta, hogy annak a kulcslyukán keresztül valami világosság tör elő. – Valaki van a hálószobájában.

Hirtelen benyitott. Az asztalán gyertya égett s háttal ez asztalnak állt előtte egy egészen ismeretlen férfi, e tájon nem dívó népviseletben.

Ez az ember egészen elfogta előle az útat a rendberakott lőfegyvereihez.

– Kicsoda ön? Hogy jön ide? Mit akar? Kiálta rá a gróf.

– Én vagyok a «Sátán Laczi», – mondá az idegen halk hangon.

E szóra a gróf egyszerre odaszökött hozzá s megragadta a férfi karjait.

Ezek a karok olyanok voltak, mint a saskeselyűnek a czombjai: csupa ín és csont. A gróf fiatal erőben levő férfi volt, hanem hogy ha ez a szoba mind tele volna olyan erős, izmos férfiakkal, mint ő, s azok mind Sátán Laczit fognák elől-hátul és körös-körül, ő azok közül mind kitépné magát. Nem egyszer tett le ő már ilyen remeket. Hanem ezúttal meg sem mozdítá a karjait az ellentámadásra; hagyta azokat megtámadója által összeszorítani s csendesen, nyugodtan dörmögé:

– Látja a gróf úr, hogy nincs nálam fegyver; pedig a hátam mögött volna elég, ha kellene. Nem jöttem ide rosszat tenni.

Lajos bámulva nézett rá s elereszté a karjait.

– Hát miért jött ön ide?

– Először is azért, hogy megmondjam a gróf úrnak, hogy nem én voltam az, a ki a bárónő kastélyára éjszaka rátört s őt ki akarta rabolni, nem is az én czimboráim. Pedig, tudom, hogy azt mondták: Sátán Laczi cselekedte ezt! Hát csak azt jöttem megmondani, hogy ezt nem én tettem. Templomot már törtem fel, megvallom; de a ház, a hol a porontyomnak ételt, italt, vaczkot adnak, nekem több, mint a templom. S mégis azt mondják, hogy Sátán Laczi mívelte azt a czudarságot; pedig Sátán Laczi csak egy van, s azt ismeri minden ember. Annak nem adhatja ki magát semmi emberfia; mert olyan csak egy van a világon. – Olvashatta a gróf úr a statáriumfán a személyleirásomat, megitélheti.

Azzal a gyertya felé fordúlt az éjjeli látogató, megmutatni az ábrázatját. – Jellemzetes csúf volt. Eszményképe a rútnak.

– Hát van-e még ember, a ki az én passusomba beleilljék, gróf úr? szólt kérkedő hangon. Kinek van még ilyen felhasított nyúlszája? ki visel még ilyen lángjegyet a pofáján? s különösen kinek van még a világon hat újja a jobb kezén, mint nekem? A ki a kezemet meglátja, tudhatja róla, hogy én vagyok az. (Valósággal kettős hüvelykújja volt.) – Hanem e rút arczon volt valami búskomor kifejezés, a mi visszataszító külsejének hatását enyhítette.

– De hát kik lehettek akkor azok az éji betörők? Kérdé tőle a gróf.

Sátán Laczi megvetésre fintorította az arczát.

– Hát kik? Holmi pernahajderek! Alávaló, komisz pernahajderek!

S kiköpött a czímezésük után.

Lajos persze soha se hallotta ezt a szót.

– Hanem mindez csak mendemonda, gróf úr; folytatá a furcsa éjjeli vendég. Nem ettem maszlagot, hogy a becsületemet jőjjek keresni. Ámbátor azt az egyet restellem, mikor azt mondják, hogy Sátán Laczi volt az, a kit negyedmagával kivert egyetlen ember a házból egy görcsös bottal! Pernahajder az egész rongyos familiájuk! – Hanem hát azért jöttem, hogy a gróf úr az én nyomorúlt kis porontyomat felszedette a sás közül; pártját fogta, kietette, de még azt sem restelte tőle, hogy maga becses személyében oktatgatta, hogy ne legyen belőle olyan emberkutya, mint az apja, vagy valami vizi csoda, mint a Hanyi Istók. Ez az én adósságom s ezért én meg akarok fizetni. – Hát ugyan mivel tud egy zsivány fizetni? – Zsivány-tudománynyal. – Meg akartam a gróf úrnak mutatni, hogy be lehet ám ebbe a kastélyba jönni annak, a ki igazi rabló, akkor, a mikor akar. – Majd ha eltávozom s a gróf úr körülnéz, akkor majd meglátja, hogy a zár az ajtón, a keresztvas az ablakon a rablónak nem akadály. – A hogy én bejöhettem, bejöhet más is. – Azt mondják, hogy a gróf úr ebben a kastélyban valami nagy kincset őriz. – Én nem tudom, nem is keresem, hogy mi az? – Ha az úton megtalálnám, visszahoznám. Ha más elrabolná, én visszarabolnám. De lehetnek mások, a kik azt minden áron meg akarják kapni. S lássa a gróf úr, a milyen könnyen megtehettem én azt, hogy ide az ágyasházába tudatlanúl belopózzam, épen olyan könnyen megteheti más, hogy a folyosó tulsó szegletébe «köd előttem, köd utánam» belopakodjék s azalatt, a míg a gróf úr odafenn a toronyban a csillagokat vizsgálja, rég árkon-bokron is túl legyen azzal a féltett kincsével.

Lajos a névtelen ijedelem hörgését hallatá. Térdei megrogytak alatta. Haja felborzadt. Egész testén hideg láz futott át.

«Marie!» ordítá fel önfeledten.

Azzal hirtelen felkapá az égő gyertyát az asztaláról s rohant rémülten a leány hálószobája felé. Ott hagyta Sátán Laczit a szobájában magára.

A mióta ő maga nem foglalta el helyét azon a megszokott kereveten, azóta meghagyta a leánynak, hogy lefekvés előtt szobája ajtaját mindig bezárja kulcscsal.

Most az ajtó nyitva volt.

Lajos kábult rémülettel rohant az alkoven felé. – Félrehúzta a függönyt… A leány ott aludt csendesen: arczát karjára hajtva; lábánál a kedvencz macskája; ágya előtt a két mopsz, egymáshoz bújva. Hanem az a fülke a falban, melyben az aczélszekrényke állt, egészen fel volt tárva s a benne elhelyezett szekrényke fölé valami furcsa játékszer volt letéve: egy arasznyi emberalak, mely egy kerekes gépet hajt; hasonlót ahhoz, a minővel a bebörtönzött rabok daraszolják a szűrposztónak való gyapjút.

Lajosnak a szívverése akadozott el. – Hisz innen az ő távollétében mindent elvihettek volna: a leányt az aczélszekrénynyel együtt.

Kezébe vette azt a különös mimelést, mely merőben összegyúrt fekete kenyérből volt készítve s visszatért a saját szobájába.

Sátán Laczi azt mondá neki a kezében tartott játékszerre: