Part 11

S nem látszott semmit tudni a felől, hogy a Névtelen Vár observatoriumában őt egy figyelmes vizsgáló folytonosan nézi oly erős távcsővel, hogy szinte közvetlen közelében látja. Ezt onnan lehetett gyanítani, hogy az úrhölgy gyakran maga is beleavatkozott a kerti munkába, s olykor egész gondatlanul feltűzte ruhája szegélyét az övszalagjába: a mi még ugyan nem bizonyít semmit, mert egy pár istennői lábat és bokát elárulni egy leskelődő férfi előtt lehet szándékos kaczérság is; hanem a mit ezután tett, hogy szép fehér kezeit egész csuklóig besározta a tulipánhagymák elültetésével, hogy azokat a vénusi kacsókat borzalom volt látni, ez már csakugyan a gyanutlanság teljesértékű bizonyítványa.

S mi a legfőbb: egész ismeretlenné tette maga előtt azon körülményt, hogy a Névtelen Várban egy hölgy is lakik; a ki lehet, hogy aszszonya a kastély bérlőjének. Mert azt már a legközönségesebb udvariasság és a társadalmi élet rendes szabályai követelik, hogy ha egy úrnő valahol letelepedik, a szomszédságában lakó úrnőknél látogatást tegyen: ha más módon nem, legalább egy látogatójegynek a kapusnál hagyása által. A bárónő ezt is elmulasztá, a mi azt bizonyítja, hogy Marie rejtélyéről nem tud semmit, vagy elég finom érzékkel bír megitélni, hogy annak tudomásul vétele az illetőkre nézve alkalmatlan.

Mind a két lehetőség megnyugtató volt Lajos grófra nézve.

Egy asszony, a ki nem kiváncsi.

E közben tanult is tőle valamit, a mit Mariera nézve értékesíteni lehetett.

Még a tél folytán kapott tudósítást attól a fiatal jogtudóstól, a kit az alispán kelletlen látogatása alkalmával megismert s a ki nagyon megnyerte a kegyét az által, hogy a princzipálisát olyan szépen megszöktette a kastélyból. A fiatal ember jelenté, hogy már letette a censurát, s ha a gróftól megkapja a szükséges meghatalmazásokat, azokban kész eljárni.

Lajos gróf megirta neki, hogy a bérleti szerződés megujítására nincs már szükség, miután az új birtokosné a felmondást elmulasztotta, a régi szerződés érvényben maradt. Csak a honosítás kieszközlésére volt tehát szükség, s a Fertőpart melletti birtok vásárlására.

A fiatal fiskális rendbe hozott mindent, s a grófnak nem volt egyéb dolga, mint kinevezni s maga részéről az «absentium ablegatus»-t a diætára, s kezébe venni az átadott hantot, a mivel nehány holdnyi birtokát tulajdonába bocsátá egy compossessor, a Névtelen Vár tőszomszédságában.

Lajos ezt a darab földet rögtön bekerítteté magas deszkapalánkkal, kertészt fogadott belé s tavaszig átalakíttatta azt gyönyörű virágos kertté.

Mikor aztán az első tavaszvirágok nyilni kezdtek: a jó régi módi kedves európai virágok, miket még akkor nem szorítottak ki a kertekből a japáni flóra pompás, de illattalan kegyenczei: akkor egy szép verőfényes délután azt mondá Lajos Marienak: «menjünk el sétálni». S aztán karjára ölté a lefátyolozott leányt s a parkon keresztül, megkerülve a benyuló öblöt, elvezette őt az ujon kavicsozott úton a körülpalánkolt kertig; ennek a bezárt ajtaját felnyitá előtte.

– Lássa ön. Ez az ön kertje. Most van önnek is egy darab földje, a mi önhöz tartozik.

És aztán körülhordozta a leányt a kert virágágyai közt. Elmondta neki a virágok nevét. Itt nárczisz, ott tulipán, jáczint; ezek itt kökörcsinek, amaz ott szironták-csoport. Emez itt pensée, amaz ott égő szerelem. Ez itten tavaszi nefelejcs.

Milyen különös neveik vannak a virágoknak.

Lajos azt várta, hogy a leány tapsolni fog örömében, s bokrétának fogja tépni a gyönyörű virágokat. S aztán majd kedvet kap hozzá, hogy felakaszkodott ruhával neki térdeljen a virágültetésnek s besározza vele a kezeit.

Az pedig a helyett búskomoran kapaszgatott karjába. Arcza nem mondhatta meg, hogy mire gondol? mert az le volt fátyolozva; hanem nagyot sohajtott.

– Hát mért sohajtott ön most? Nem örül neki?

– Nagyon örülök.

– De hát mért sohajtott?

– Azért, hogy én ezt nem tudom önnek megköszönni.

– Hiszen már tette ön azt.

– Az csak hang volt. – Szóljon ön. Lát itt bennünket valaki?

– Senki sem. Egyedül vagyunk.

E szóra a leány lerántotta fejéről a fátyolt, s tündértiszta arczát először aranyozta be hosszú évek óta Isten szabad napsugára. A mit ez arcz mondott, a mit e szemek könnyeiken keresztül ragyogtak, az volt a beszéd, az volt a köszönet.

Mikor e megdicsőült tekintettel teleragyogta védője lelkét, ismét vissza akarta tenni sűrű fátyolát fejére. Lajos gyöngéden megakadályozta.

– Hagyja ön arczát fedetlenűl. Itt senki sem látja azt meg. Mindennap egy órára eltávolítom innen a kertészeket, az alatt ön idejöhet aggodalmatlanul. A palánkot úgy készíttettem, hogy be nem kémlelhet senki. Ezentúl nem kell önnek az eget fátyolon át nézni.

Mikor elhagyták a kertet, a leány két szál nefelejstet szakított le, azokból a nagyvirágú myosotisokból, a mik e század elején még minden kertnek dísze voltak, ma már maguk is «elfelejts»-csé lettek, – s az egyiket odaadta Lajosnak.

E naptól fogva egygyel több öröme volt Marienak: a kert, a szabad ég látása, a napsugár melege, a mi eddig el volt tőle tiltva; hanem azért a gyermeteg kedély mind jobban tünedezett arczáról.

Hozzá se nyult már a festékekhez; a csavarorgonát nem játszatta többé, még az órája zeneművét sem húzta fel soha: bántották ezek az ismeretes dallamok; a macskáival, kutyáival sem játszatott már komédiát.

Lajos aggódva látta e méla kifejezést arczán, s orvoslást keresett az ellen pædagogiai segédeszközeiben. Tizenhat éves korában már lehet a leánynak világtörténetet tanítani. Ilyenkor már érdekes eszmekört talál a népszokások leirásában, a régészet fölfedezéseiben, az útleirásokban. Egész könyvtárt összehozott a számára s buzgó magyarázója volt könyveinek.

Hanem aztán rövid időn tapasztalta, hogy a tanítványa nem olyan tanulékony, mint ez előtt volt. Nem sokat ügyel az ő tudós előadására s a feladott pensumokat nem végzi el. E miatt sokat kell vele zsémbelni. – Ez is egy neme a jégbehűtésnek. A tanár, a ki fiatal nőtanítványára zsémbel, ezzel legjobban bebizonyítja, hogy ő egy más planétáról való lény.

Mikor toll alá mond Marienak valamit, az egészen más dolgokat firkál az alatt a papirra. Mikor a pedans mogorvaság nem segít, akkor aztán a tanító könyörgésre fogja a dolgot; az ambitióhoz szól: minő szégyen lesz az, ha nem fogja ismerni hazája történetét! Pedig ahoz volt legkevesebb kedve a leánynak. Ezekhez az örökös embertömeg-legyilkolásokhoz. Hogyan lépett egyik király a másik holttestén keresztül a trónra? hogyan ragasztotta országa egyik darabját a másikhoz embervérrel? hogyan égette bele a nevét tűzzel, hogy véste bele vassal a nemzetek eleven testébe?

Az ifjú tanító azt hitte, hogy tanítványa nagyon hallgat azokra a dicső hőstettekre, a miket ő Szent Lajos keresztes hadjáratáról magyaráz neki nagy buzgalommal, a térképen mutogatva a hős király emlékezetes lábnyomait. Az pedig egy előtte fekvő papirra írt valamit.

– Mit írt ön?

A leány el hagyta olvasni.

Ez volt a papiron elkezdve:

«Kedves Lajos. – Szeress te engemet.»

Vavel gróf kezéből kihullott a térkép és a históriás könyv.

A leány nyilt, őszinte tekintete találkozott az övével. Nem szégyenlette, a mit leirt; nem restelte, hogy az el lett olvasva. Igen egyszerűnek találta azt.

Lajos keserűen tört ki:

– Hát nem szeretlek-e én téged? A hogy a fakir szereti Brahmáját, a hogy a persa rajongó szereti Hosszeinját, a hogy a carthausi szereti Szűz Máriáját: nem szeretlek-e én téged olyan nagyon?

– Hát akkor ne szeress engem úgy… ne olyan nagyon!… monda a leány s azzal elhagyta a tanuló-szobát s bement a maga tündértanyájába a macskáival játszani.

És attól fogva nem akart többé semmit tanulni Lajostól.

Az ifju azt az egy sort eltette ereklyéi közé: «Szeress te engemet!»

Mit lehet még ezentúl beszélniök egymással? Mi tárgy lehet még a világon, mely egyiket kettőjük közül megszólalásra bírja, mikor úgy hosszasan ülnek egymás mellett a döczögő hintóban, vagy egymással szemközt az étkező asztalnál.

A kerti sétáira nem kisérte el többé Mariet a gróf. Ezentúl ezek a séták is sajátszerű körülményességel mentek végbe. Délután öt órakor a kertész elhozta a kert kulcsát, a honnan mindenki eltávozott, s a kulcsot az ablakon beadta. Akkor egy sípszóra előjött Schmidtné, a mindenes és kijáró posta, s háttal az ajtó felé fordulva, megállt. Aztán kinyilt az ajtó, s kilépett rajta a lefátyolozott hölgy egyedűl. A Schmidtné erre megindult a parkon átvezető úton a kert felé, a háta mögött jövő alakra vissza nem tekintve. Mikor a kertajtót kinyitotta, addig az ajtó mögé kellett rejtőznie, a míg a hölgy belépett a kertbe. Azzal rázárta az ajtót s a kulcsot visszavitte a kastélyhoz s beadta az ablakon. A magáramaradt hölgy aztán járkálhatott egyes egyedül virágágyai között, fátyolát hátravetve arczáról. Lajos az observatorium ablakából nézte őt az alatt folyvást. Mikor aztán vissza akart térni a kertből a magányos sétáló, akkor felvetette a levegőbe a zsebkendőjét. Az observatoriumról erre lehangzott az éles sípszó, egy kéz az ablakredőnyön keresztül kinyujtá Schmidtnének a kulcsot, az visszament vele a kerthez, felnyitá vele az ajtót, s épen úgy, mint idáig jött, tért vissza: a kisérő elől, az úrnő a nyomában. Még lefátyolozottan sem volt szabad őt meglátnia.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mióta a szomszéd kastélyban az új úrnő lakott, Lajos naponta sokkal több időt töltött az observatoriumban, mint máskor.

Eleinte gyanakodás, ellenőrködés volt az indoka, később egyéb is. Valami magicus élvezet volt abban, hogy egy nőt, kivel szellemileg érintkezett eddig: távcsövével olyan közel hozzon magához naponkint, mintha egymással beszélgetnének.

De hát ha kiváncsi őt látni, miért nem megy oda hozzá? miért nem beszél vele élőszóval? mért nézi csak távcsövön keresztül, miért beszél hozzá csak irott szavakban? Őt bizonyosan elfogadná az.

De hát azután?

Ez a «hát azután?» volt a kezére, lábára vert bilincs, ez a szájára zárt lakat. Neki nem volt szabad ismerkedést kezdeni senkivel. Annak következései lehetnek s hát azután?

Az eltemetett embernek nem szabad elhagynia kriptáját. Hanem, hogy kiüljön e kripta sötét ablakába s onnan körültekintse naponta a szép tilalmas világot, az szabad neki.

Milyen délczeg alak ez a hölgy, a mint hosszú uszályos fehér öltönyében, parkja zöld pázsítján végig sétál. Szalmakalapjának ernyője alól göndör csigákban ringatózik aranyat játszó szőke haja arcza körül. A nagyító üveg szivárványnymbussal dicsőíti meg az arcz és alak körvonalait. Mostan megáll, keresni látszik valakit. Mostan megszólal. Valakit hivott. Egy nevet kiáltott tán. Az alak itt áll; hanem a hang ott marad, az ezer lépésnyi távolban. A kinek kiáltott, az nem jön elé. Most hangosabban felkiált s a szemlélő fülét e szó üti meg: «Kedves Lajos!»

Összerezzen. Azt a szót nem a közel hozott phantom mondta ki, hanem egy élő tüneméy, a ki mellette áll: Marie.

Sokszor föltette magában a leány, hogy utána lopózik Lajosnak, mikor az a toronyba fölmegy, s megtudja, mit csinál ott? Eddig nem merte azt tenni; de most már nem félt tőle. A mióta azt a szót le merte írni, azt hitte, hogy mindent merhet már. Meglepte a kémlelőt, oly lopva jött, hogy az nem vette észre, csak mikor már mellette állt a leány, s fülébe sugta nevét: «Kedves Lajos!»

Az ifju felugrott helyéről, a bámulat és meglepetés zavarával, s nem tudott a leánynak mit mondani. Az nem is várta azt, hogy ő beszéljen; hanem mohó kiváncsisággal kérdezé:

– Ah, mit néz ön itt ezzel a nagy csővel?

S mielőtt Lajosnak ideje lett volna a csőnek más irányt adni, már a leány odakuporodott az ő üresen hagyott helyére s maga nézett bele a csőbe, dévaj, pajkos, daczoló nevetéssel.

És aztán lassankint elmult, elhalt arczáról a mosoly, a mint azt a világot meglátta, a mit a távcső mutatott: – azt a bűbájos nőalakot ott a virágos rét közepén, körülfogva szivárványszínek olympi nymbusától.

Mikor elvette szemét a távcső lencséjétől, arczán valami megdöbbentő átváltozás látszott. E megnyúlt vonások, e félig nyitott ajkak, ez összevont szemöldök, ezek a szempillák alá rejtőző szemszivárványok: Lajos jól ismerte ez arczkifejezést: – ez a féltés.

A leány felfedezte, hogy van egy nőalak, varázsló szép, a kinek tüneményes bűbájában gyönyörködni az ő Lajosa ide feljár. A hűtelen!

Lajos mondani akart neki valamit, de Marie szájára tette a kezét s aztán megint belenézett a távcsőbe. Az a «sárgaszemű szörny» még többet is akart látni.

És azután lassankint megint kiderült, örvendő mosolyra gömbölyödött az arcza, ajkszegletei a gyönyör mézzel telt gödröcskéivé alakultak át; a szemlélés alatt azzal a kezével, melyet Lajos elé tartott visszatiltó mozdulattal, annak a kezét ragadta meg és megszorítá, hálasóhajra enyhült hangon suttogva:

– Hát mégis igaz, a mit nekem mondtál; nem akartál megcsalni.

– Mit látsz?

– Azt a vízlakó szörnyet, a ki engem megrémített. Azt hittem, csak mesét gondoltál ki számomra, hogy elámíts a nyomtatott könyveddel együtt. Most itt látom azt közel. Az úrnő hivta őt, s az eléje kullogott, de négykézláb. Most azt parancsolja neki, hogy járjon felállva. Milyen nevetséges alak szegény most, így piros ruhába felöltöztetve. A kalapot nem akarja türni a fején s egyre vissza akar esni a négykézláb járásra, mint a tánczoltatott uszkár. Istenem! Milyen jó ez az asszony, hogy olyan türelemmel bánik vele. Megfogja a kezét a kis szörnyetegnek, az neki csak a hónaljáig ér, s úgy sétáltatja magával, mint a gyermeket, a kit én, mikor a vízben üldözött, óriásnak néztem. Most leül elébe a fűbe s látszik az ajkán, hogy ezt a szót akarja vele megtaníttatni: «mama». Istenem! Milyen jó asszonynak kell ennek lenni.

Azután egyszerre felkelt a leány a távcső mellől, s odaborulva Lajos nyakába, elkezdett zokogni. Forró könnyei összeáztatták az ifju arczát.

De az nem a fájdalom sírása volt.

Mikor elvégezte a zokogást, mosolygott; még a könnyeken keresztül.

– Áldom az Istent, hogy engem most idehozott. Úgy-e Lajos, máskor is feljöhetek ide, a mikor te megengeded? Ha te hívsz: tudod, csak úgy. – És aztán holnap megint hozzáfogunk az úszáshoz. Úgy-e, kisérni fogsz a csónakon?

Eddig hallani sem akart felőle.

Azután, hogy azt megigérte neki Lajos, jó kedvvel trallázva futott le a toronylépcsőkön a kastélyba s napestig majd fölvette a házat danolásával.

A gróf maga is tovább szemlélte a szomszéd kastély parkjabeli jelenetet. Egy úrhölgy, fiatal és szép, hogy vesződik azzal a feladattal, hogy egy rusnya, csivasz szörnyetegbe visszavarázsolja a kárba veszett emberi lelket. A hölgy elragadó szép, mint egy tündér, türelmes, mint egy szent; s védencze makranczos, mint egy ördög, és csúf, mint egy majom.

Aztán mi oka van ezt tenni?

III.

De vajjon ugyanazt, a mit Vavel gróf elkövet, nem teheti-e meg Landsknechtsschild bárónő is? Hogy egy erős telescopiummal kikémlelje, a mi az ő kastélya körül történik?

Mert azt megteheti észrevétlenűl. Külről nem lehet meglátni világosról, a mi egy sötét szobában történik.

E felől is bizonyosságot szerzett magának Vavel gróf, még pedig egy igen emlékezetes alkalommal.

A csillagászi naptár egy juliusi éjszakára ritka szép teljes holdelsötétülést jelzett, a mi este tíz órakor veendé kezdetét s éjfél tájt érendé el egész teljességét, mely ismét eltart mintegy ötven perczig.

Lajos Mariet is felbíztatta, hogy e látványt együtt fogják megnézni, azért a mai napon a szokottnál korábban végezték kirándulásukat a tavon, hogy tíz órakor már az observatoriumban lehessenek.

Mariet a csoda fogta el, mikor legelőször meglátta a távcsövön át a tele holdat, a melyet ő a kalendáriumi arczképe szerint egy becsületes pufók orral, szemmel, szájjal ellátott égi ábrázatnak képzelt, s aztán egyszerre meglátott maga előtt egy kietlen fényes jégtányért, teleszórva mértani ábrákkal, mintha valami demiurgus azon tanulmányozta volna a kör négyszögítését.

Lajos megmagyarázta neki, hogy azok a nagy fényes karikák kiégett tűzokádók, azok a sötét foltok pedig tengerek. Még akkor ott volt a tudományos világ, hogy tengereket képzelt a holdban. Mariet természetesen az érdekelte volna leginkább, hogy vannak-e a holdban is emberek? Lajos aztán megigérte neki, hogy meg fogja szerezni számára azokat a phantasticus útleírásokat, miket a mult századbeli természettudósok a hold planétán tettek. Ez legalább érdekes és ártatlan olvasmány. «Vajjon milyenek lehetnek a holdbeli emberek?» Lajosnak az jutott eszébe: «egyet itt látsz közülök magad előtt».

A leány azonban belefáradt az égi tünemény bámulásába s a rendes lefekvési idő elmultával elővette az álmosság; Lajos hasztalan beszélt neki a Mare imbrium, meg az Aristarchus hegy csodadolgairól: Marie el-elbólintott, s azon vette észre magát, hogy már álmodik.

– Én nem várom meg a holdfogyatkozás végét; monda Lajosnak. Szép, nagyon szép, de álmos vagyok.

Még annyiban gyermek volt, hogy egy édesded álmot a világ minden planétáinak elsötétüléseért föl nem áldozott.

– Akkor jó lesz aludni menni.

Lajos maga vezette őt le a torony lépcsőin, egész a hálószobájáig, s ott jó éjt kivánt neki, s megkérte, hogy a szobája ajtaját zárja be maga után. Ő maga visszament a csillagdába.

A holdtányér félig elsötétült már, a földárnyék az Arzachel körhegy lánczolatát nyalogatta; Lajos azonban kivette a csillagászati csövet a telescopiumból s a földvizsgálót tette helyébe (mert amaz fölfordítva mutat) s a hold helyett a szomszéd kastély felé irányozta a távcsövet.

Hisz erre is alaposabb oka volt a puszta kiváncsiságnál. Ha valamikor, ez alkalommal meg lehet tudni, hogy van-e a kastély birtokosnőjének erősen nagyító távcsöve? Ez égi tüneménynél bizonyosan használni fogja azt.

A holdvilágnál jól lehetett megkülönböztetni. A bárónő a kastély erkélyén ült kinn, egy pár női alakkal, a kik közül egyik a társalkodónő, a másik valami szolgálattevő némber lehetett. Ő is a holdfogyatkozást nézte – egy szinházi látcsővel. – No az nem sok árulásra képes. – Ez iránt tehát Lajos tökéletesen meg lehetett nyugodva. – Hanem azért, hogy olyan jól meg volt is nyugtatva, csak mégis inkább a kastély erkélyén vizsgálta a hold intensiv fényének fokozatos hanyatlását, mint magán a nagy fénytányéron, s úgy találta, hogy egy gömbölyű fehér váll, mely a pongyola köntös fodrai közül kicsúszik, sokkal fényesebb hóhalom, mint maga az Aristarchus!

Azután a báróné is úgy járt a társaságával, mint a gróf. Egyik asszony a másik után hajtá álomra fejét: azokat aztán elküldte aludni. Csak ketten maradtak fenn csillagot vizsgálni: ő és a gróf. Ő nézte a holdat, a gróf meg őtet.

A bárónő, úgy látszott, hogy a mit föltett magában, abban kitartó volt. Bevárta a hold teljes besötétülését, a míg csak az utolsó fénykaréj is eltünt s az égen csak egy nagy, ismeretlen látványú rézvörös gömb libegett, egy izzó árny.

Mikor már csak az utolsó fényvonal világított, a delnő, hogy jobban lásson, messze kihajlott az erkélyről, s akkor a csipkefodrok fellegei közül a fénylő «Aristarchus» mellé még egy darab «sinus iridum» is kitündökölt; – néhány percz mulva a föld árnya eltakarta mind a kettőt.

Erre a hölgy fölkelt és visszavonult az erkélyről termébe. Hanem a csillagvizsgáló úgy tapasztalta, hogy az erkélyajtót nyitva hagyta maga után. Valószinűleg az volt a szándéka, hogy mikor a hold újra kifénylik, az árnyelvonulás tüneményében tovább gyönyörködjék.

A mint a hold elsötétült, tökéletes éj lepte be a földet, éjjeli csend ülte el a vidéket: kakasszó, ebugatás nem hallatszott sehol. A Névtelen vár rejtélyes ura rendes angáriát fizetett minden gazdának azért, hogy a kakasát tegye kosár alá, a kutyáját zárja be a pitvarba éjszakára. Most már az okát is ki tudjuk találni a hóbortként jelentkező különczködésnek. Akkor még Lajos éjente ott aludt védencze szobájában, s nem akarta, hogy valami ebvonítás, vagy kakasszó Mariet fölébreszsze álmából s az észrevegye az ő ottlétét. Az ok már megszünt; hanem az angária és a szolgalom csak megmaradt.

A csillagász tehát várta az observatoriumból, hogy újra megjelenjen a sötétből – a hold.

A helyett azonban egészen más valami jelent meg.

A kastély háta mögött elterülő park bokrai közül egy férfi jött elő; az körültekintett és jelt adott a háta mögé s arra azután egy második férfi jött elő, majd egy harmadik, meg egy negyedik.

A homályban is kivehette a gróf, hogy mind a négynek az arczán valami kezdetleges álarcz van, papirosból; kezeikben balták. Öltözetüket nem lehetett tisztán kivenni.

Ezek rablók.

A hátul jött férfiak egyike egy sajátszerű eszközt hozott magával, melyet a kisvárosi gyermekek használnak a «három királyok csillaga» játékánál. Rövid, egymáson keresztül fektetett pálczák sorozata ez, melyek csavarszegekkel a közepeiken és a végeiken egymáshoz vannak kapcsolva s ha a két végső pálczát széthuzza az ember, akkor összelapulnak, ha pedig összehúzza, akkor hosszúra kinyúlik az egész, mint egy hágcsó.

Azt az eszközt a lappangók egyike odaakasztotta az erkély vasrácsozatához, s a ki legkönnyebb legény volt, az felmászott rajta. A másik három odalenn maradt, az erkély alatti kapu mélyedésébe huzódva. Ezek bizonyosan arra vártak, hogy az erkélyen át belopódzott társuk a belülről bezárt ajtókat kinyitogassa, s ők aztán a cselédséget álmában meglepve, ártalmatlanná tehessék, s aztán háborítlanul hajthassák végre rablási merényletüket.

A gróf rögtön sietett le az observatoriumból.

Legelébb is Henryt verte föl az álmából.

– A szomszéd kastélyba rablók törtek be.

– Hopp! Azok a gazemberek ugyan csak jól választották ki az idejüket: a mikor a hold elsötétül. Most senki se látja őket.

– De én megláttam, s el fogom őket onnan zavarni.

– Lövéseket kellene innen a kastélyból tennünk; attól megijednének.

– Van eszed? Hisz akkor Mariet is úgy megijesztenők, hogy soha se merne többé egyedül aludni. Ha azt hinné, hogy ezen a vidéken rablók tanyáznak, nem merne itt maradni többé s tudod, hogy mi ide vagyunk kötve.

– Hát én akkor nem tudom, mit tegyünk? Bemenjek a faluba, s fellármázzam a lakosságot?

– Hogy azután a szolgabíró elé híjanak s ottan mint tanúnak el kelljen mondanod, ki vagy? mi vagy? hol születtél? hogy kerültél ide? mi dolgod itten?

– Igaz a! Nekem nem szabad lármát ütnöm.

– Tedd, a mit mondok. Te itt maradsz s puskádat kezedbe véve, Marie ajtaja előtt foglalsz helyett. Én magam átmegyek a kastélyba.

– Előhozzam a pisztolyait?

– Nem kellenek. Már hányszor mondjam, hogy nekünk nem szabad lövöldöznünk. Add ide a görcsös botomat.

– Micsoda? bottal akar menni a rablók ellen?

– Csak tolvajok azok. Álarczot viselnek. Ez nem igazi zsivány. Az ilyen a közeledő lépés hangjától is elfut. Aztán csak négyen vannak.

– Négyen egy ellen, a kinél nincs más, csak egy fütykös!

– Hiszen háromélű tőr is van benne s az szűk helyen hatalmas fegyver. Ne beszélj sokat, hanem add elő! Hozd a felső kabátomat is s tedd a zsebébe az érvágó eszközös tárczámat; meglehet, hogy valaki elájult odaát az ijedtségtől, s szüksége lehet rá.

– Ejh, uram, milyen hideg vére van önnek, hogy még erre is gondol!

– Ugyan jó Henry, hát illik nekünk ilyen apró rablókat nagyba vennünk, a kik olyan nagy rablókkal is daczolunk? Gondolj a blancsmanteaux-utczai tréfára és nevess ezen a mostanin.

Henry elhozta a görcsös botot, a minek a végén is jó súlyos vasszorító volt; meg a felöltönyét az urának; a gróf csak akkor vette észre, mikor már a kapun kívül volt s az oldalát ütögetni kezdte valami nehéz, hogy mégis odacsempészett a zsebébe a hű szolga egy duplapisztolyt.

Sietnie kellett.

Nem kerülte körül a földnyelvről kivezető uton át a kastélytól elválasztó öblöt, hanem mindjárt ott a gáthoz kilánczolt csónakjába ugrott, s hatalmas evezőnyomásokkal nehány percz alatt odaát volt a túlsó parton.

Az éjszaka rémletes színt öltött attól a sötéten izzó planétától, melyet a föld árnyéka betakarva tartott, s melynek visszfénye most mint egy rézbálványkép csillámlott a nyugtalan tavon. A mint kiugrott a partra, sietett a kastély felé. Szíve nyugtalanul dobogott. Valami félelem volt az a találkozás előtt. Nem az orvokkal, hanem azzal a nővel találkozás előtt. Valami önvád, hogy a vártára állított őr elhagyta helyét, a honnan nem lett volna szabad elmozdulnia.