Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXXII. KÖTET

NÉVTELEN VÁR. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

NÉVTELEN VÁR

TÖRTÉNELMI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

ELSŐ RÉSZ.[1] CYTHERE DANDÁRJA.

I.

A hó olyan sűrűen esett, hogy a ki ezt a csendes utczát látta, azt hihette, hogy Szentpétervárott van; pedig ez a rue des Ours, a St. Martin út egyik mellékutczája.

Az utcza egészen üres, a minek talán csak az az oka, hogy a párisi nem szeret a hóesésben kóborolni. Lehet, hogy még egyéb oka is van. A rue des Ours különben sem igen járt hely, s maga a St. Martin főút is arról van megjegyezve, hogy hét órától fél tizenkettőig tökéletesen csendes, a míg a szinházból hazatérő hintók el nem kezdenek rajta végig robogni. Gázvilágításnak még híre sincs.

Egy pislogó olajlámpa küzd a széltől lobogtatva a sötétséggel, egyike előtt azoknak az ódon házaknak, a mik még a régi Párist képviselték. Az alacsony kapubejárat előtti mély fülkében látható még annak a boldogságos szűznek a kőszobra, melyet egy katonája a Frondenak, abbeli dühében, hogy minden pénzét elvesztette koczkán, tőrével meghasított. Természetesen szörnyű halált halt az istentelen, a hogy az a «madonne aux medaillons» öt emlékpénzén meg van örökítve. Mikor a szél arrafelé lobbantja a lámpa lángját, előtünik egy pillanatra az időtől megbarnult szobor. Mikor pedig a másik oldalra lobbantja a szél a lámpavilágot, akkor egy didergő kis leány alakját tünteti elő, a ki reszketve húzza meg magát a kapumélyedésben. Egész alakja egy durva, veresből megfakult gyapot nagykendőbe van burkolva, a mi elég nagy arra, hogy még a lábait is betakarja.

Egyszer-egyszer a hópelyhek ködfátyolából egy durva szövésű blouseba öltözött férfi alakja merűl fel, de soha sem kerül egész a lámpavilágig; hanem a mint a kapu közelébe ér, megfordúl, s visszamegy. Azután megint előjön. Ugyan különös időt választott a sétálásra.

Az órák tizet ütnek. Ilyenkor minden hazafi és becsületes honpolgár, a ki a St. Martin negyedben lakik, otthon van már s olvassa a «Moniteur»-ből azokat az erős czikkeket, a mik az angolokat oly kegyetlenűl letromfolják; ha jön is egy pár elkésett vándor valahonnan, azoknak a léptei nem hangzanak a friss hóban s közeledtüket csak a kezükben hozott kézilámpás teszi észrevehetővé, a mi nélkül tisztességes ember e század elején nem szokott kimenni, s ha a kávéházból hazatért, elővette a zsebéből, felnyitotta, meggyujtotta benne a viaszgyertyát, s ez által igazolta, hogy nem bolt-feltörő és nem összeesküvő.

Az egyik férfi magas, széles vállú alak, szabályos vonásain kemény zárkózottság kifejezésével. Simára borotvált állán gömbölyű gödröcske. Szemöldei igen sűrűk és egyenesek; arczába kétfelől félhold alakúra idomított pofaszakál vág be. Fején bozontos szőrű magas kásztor-kalap van, lábain letűrt szélű fénymázos csizmák, abban a kezében, a melyikkel a vállán keresztülvetett köpenyét felemeli, tartja egyúttal a rézlámpást, s a másik kezében egy hatalmas görcsös fütyköst csóválgat, a minő ezen időkben általános divat volt.

A másik férfi, a ki az első nyomában lépeget, alacsony, köpczös ember, fején csókaorru kalappal. Hosszú redingotja alul még hosszabban kinyúlik a sarkátverő frakk két szárnya, a kifityegő selyemzsebkendővel. A hátulsó férfinál meglátszik az az igyekezet, hogy az előtte menőnek a sarkára tudjon lépni, míg az első mindent elkövet, hogy azt meg ne engedje történni.

A mint a lámpavilágtól belobogtatott kapu elé ért a magasabbik polgártárs, ott úgylátszik mindkettőjük versenyfutása véget ért, s kezdődtek az előintézkedések a kapun bemenetelre. Még akkor nem voltak azok az álmatlanságra elitélt gályarabok feltalálva, a kiket kapusoknak nevezünk: legfeljebb az úri palotáknál. Tisztességes ember magával hordozta a kapukulcsot, s maga nyitotta ki a kaput.

A szegletbe huzódott kis leány ekkor elkezdett szöpögni.

– Nézze csak! Szólt a magasabb férfi. Valami kis leány.

– A bizony. Hát mit akar ön itt kicsike? kérdé az alacsonyabb férfi, lámpájával törekedve megvilágítani a gyermek arczát.

Az pedig most már hangos sírásba tört ki.

– A mama! Én a mamához akarok!

– Hát ki az ön mamája? kérdé a magasabb férfi.

– Az én mamám a grófné.

– Hogy hívják? Micsoda grófné?

– Azt nem tudom.

– De hát hol lakik?

– A palotában.

– De micsoda utczában?

– Azt nem tudom.

– Igazi párisi leány, dörmögé közbe az alacsonyabb férfi. Azt tudja, hogy anyja grófné és palotája van; de hogy kinek hívják s melyik utczában lakik? azt fölöslegesnek tartották neki betanítani.

– De hát hogy kerül ön ide, kis comtesse? kérdé ismét a magasabbik.

– Hát a Diána tudja.

– Kicsoda az a Diána?

– Ki volna? A mamának a Diánája.

– Engedje csak, szólt az alacsonyabb férfi. Én hadd kérdezem ki. Az a Diána valaki, a ki önt öltözteti, nemde?

– Ellenkezőleg. Ő vetkőztetett le. Nézzék csak. Nincs rajtam egyéb, mint ez a cotillon, meg ez a csunya nagykendő.

S azzal széttárva a veres nagykendőt, a mibe burkolva volt, megmutatta, hogy milyen könnyen van azon alul öltözve. Valóban nem volt rajta egyéb, mint az a fehér öltönydarab, a miben nem szokás az öltöző-szoba küszöbén átlépni, s a minek a nevét, eddigelé ki nem nyomozható okokból, a mai világban a füzértáncz számára találjuk lefoglalva.

A gyermek lehetett valami nyolcz esztendős; azon idők divatjában a kis leányok is épen olyan hosszú, testhez símuló szoknyákat és ingeket viseltek, mint a nagymamáik.

– Ah, szegény gyermek, szólt erre egészen elérzékenyűlve az ifjabb férfi, s meglátva, hogy a kis leány vékony szattyán czipőcskéi egészen el vannak merülve a hóban, hirtelen felvette a didergő teremtést a karjára s beburkolva azt a nagy veres kendőbe, elkezdte nyájasan gyügyögtetni: Ne féljen ön semmit! Ah, hogy át van fázva!

– No de az a Diána, mért vetkőztette önt így le? kérdezé tovább az öreg férfi. Hogyan kezdődött ez? mondja csak.

– Hát a mama egy pofont adott ma reggel a Diánának.

– Aha! Tehát mégis szolgálattevő személy az a Diána.

– Hát persze az; mi lenne más?

– No mert lehetne istenasszony is, vagy vadászkutya.

– Aztán ma este a mama elment az operába, s a Diánának azt parancsolta, hogy engem meg vigyen el a gyermekbálba a marquisékhoz. Szépen felöltöztessen az új selyemruhámba, s aranyfüggőmet, karpereczemet és nyaklánczomat is feltegye. A Diána a helyett elhozott ide ebbe az utczába, itt kiszállított a kocsiból, lehúzta rólam a selyemruhámat, elvette a karpereczemet, nyaklánczomat, függőimet, s én nem tudom mért hagyott itt a kapu alatt. Hisz itt nincs zene. Aztán hova lettek a szép ruháim?

– Az ám. Még jó, hogy azt az ócska nagykendőt rádobta önre, különben a mamának nem volna holnap kis comtesse-e, mondá az öregebb úr, s aztán társához fordult, dörmögve: «már most mit csináljunk mi ezzel a történettel?»

– Itt az utczán csak nem hagyhatjuk ezt a szegény gyermeket. Az embertelenség volna, szólt az ifjabb.

– Pedig magunkhoz vinni is bajos.

– Ah, csak nem tartunk talán egy kis ártatlan gyermektől, a ki még az anyja nevét sem tudja.

– Azt elhiszem, hogy nem tudja, hanem ha tart az anyja két három szeretőt, fogadom, hogy mind valamennyinek a nevét tudja. Ismerem a párisi gyerekeket.

– De hát mit tegyünk vele?

– Jó lenne, ha felvinnők a conciergeriebe?

– Azt hiszem, hogy nekünk nagyon jó a rendőrséget nem háborgatnunk, mikor alszik.

Ez a szó «nekünk» különös hangnyomattal volt kiejtve.

– No de fel nem vihetjük a szállásunkra; hiszen tudja ön!

– Eh! Egy jó ötletem támadt. Ezt az ártatlan teremtést a gondviselés küldte most utunkba. Két jó tettet követhetünk el egyszerre.

– Topp! Ez igaz! Szólt az öreg. Megértettem önt. Tökéletes igaza van. Engedjen előre mennem. A míg ön bezárja a kaput, én előre sietek s rendbe hozok mindent. Hozza csak magával azt a kis teremtést. Ne féljen semmit kis grófnécska. Nem lesz semmi baj. Holnap majd eszébe jut önnek a mama neve, vagy a mama keresteti fel; most pedig a gyermekbál helyett menni fogunk a jó tollasbálba.

– Az ám, szólt a gyermek durczásan; pedig milyen szépen fel van sütve a hajam!

Azzal lehúzva a nagykendőt fejéről, a leggyönyörübb gyűrűkbe szedett aranysárga hajfürtöket engedte előomlani, a minőket csak kis comtessek viseltek valaha.

Az öregebb úr tehát kinyitá a kaput, a fiatalabb hátramaradt azt bezárni, az öregebb azalatt előre sietett egy erősen kikoptatott falépcsőn fel az emeletre; míg a fiatalabb csendesen követte, mint a ki fél, hogy gyöngéd terhével eltalál esni, vagy valamibe beleütődni.

Mire a lépcsőre nyiló ajtóhoz ért a kis leánynyal az ölében, az öreg úr már jött reá szemközt s azt mondta, hogy minden rendben van.

A sötét folyosóról egy még sötétebb előszobába léptek, onnan egy ódon faragványokkal czifrázott szárnyajtó egy boltozatos, régi szőnyegzetü szobába vezetett, melyet a karos tartóban meggyujtott két szál argandi faggyugyertya sem bírt világossá tenni.

A kis vendégnek csak itt jutott eszébe megijedni.

– De hallják önök, nem fognak önök engemet megölni?

– Hahaha, kaczagott fel az öreg úr. Ön csak nem nézi valamelyikünket a «croque mitains»-nak, a ki kis gyermekeket eszik?

– Talán önöknek is van kis leányuk?

Az öreg úr meghökkent.

– Nem, kedveském: nekünk még feleségünk sincsen, hát kis leányunk sem lehet.

– A mamának sincs férje, kottyant bele sebesen a kis leány.

– Jaj, kedveském, az más dolog. – Hanem azért mi is értünk hozzá, hogyan kell egy kicsi leányt jól ellátni.

Az alatt lehúzta a kis leánynak a czipőit és átázott harisnyáit, megdörzsölgeté a lábait egy flanell-darabbal s lefekteté az ágyba, mely felvetve állt az alkoveben, beárnyékozva nehéz, szinehagyott damasztfüggönyökkel.

– Ejnye, milyen meleg ez az ágy! mondá a kis leány, mintha valaki most hagyta volna el.

Az öreg úr zavarba jött.

– Hát hiszen megmelegítettem a serpenyővel.

– De hol vette ön hozzá az égő parazsat?

– Ejh, milyen kiváncsi egy kis portéka ez! Dörmögé az öreg úr. – Mondja csak kedveském: szokott ön imádkozni, mielőtt elalszik?

– Nem én. Mama azt mondja, hogy erre ráérünk, majd ha megvénülünk.

– Derék, felvilágosodott asszonyság! Hanem egy findzsa tojásos punch úgy hiszem nem lesz önnek a meggyőződései ellen. Még talán egy kis piskóta is el fog kelni, meg egy szeletke pástétom.

A véletlen vendég egészen megvigasztaltnak mutatta magát, a míg a csemegézésről beszéltek előtte; a punchot, mit a fiatal úr főzött s a pástétomot, czukorsüteményt, mit az öreg úr szedett elő zsebeiből, engedte jól esni. Később nyügösködött, hogy miért nem adják mind neki, a mi a tányérban van? minek viszik át a punch és csemege egy részét a másik szobába? a hogy elkényeztetett gyermekek szoktak. S hogy nem tették meg a kivánságát, elkezdett sírni; keservesen hangoztatta a «mama! oh kedves mama! egyetlen szeretett mama!» nyafogásokat. A két férfi minden módon iparkodott, hogy kibékítse. Utoljára a fiatalabb valahonnan előkerített egy szép, nagy felöltöztetett bábut; azt vitte oda neki. Arra aztán egyszerre ketté lett vágva minden sírás, a gyermek nagy kedvteléssel kapott a játékszer után: «ah be kedves szép buba! Jaj, de aranyos bubika!» Azt azután addig gyügyögtette, ölelgette a kebléhez, addig altatta, maga mellé rakva a fejét, dudolgatva neki a dajkadalt, míg egyszer csak szerencsésen elaludtak mind a ketten. (Azaz hogy a bubiról jól állhatunk egész bizonyossággal, hogy az aludt.)

– Alszik már! Suttogá az öregebb úr, összehúzva az ágyfüggönyöket s aztán lábhegyen visszatért az ifjabb úrhoz, ki a kandallót szítá fel ez alatt s a tüzet turkálta a vas szénvonóval.

– Ideje! dörmögé az ifjabb. Itt tovább nem maradhatunk. Tudja ön, mi történt a herczeggel?

– Tudom: halálra itélték. Holnap fogják kivégezni. Hát ön mit fedezett fel?

– Oroszlánnyomon rókát, szólt az ifju kedvetlen felsóhajtással. Az, a ki annyi hiú reményt költött fel egyszerre, nem más, mint egy csaló: egy St. Leu-i szabónak a fia, Leon Maria Hervagault; az igazi dauphin, XVI. Lajos fia csakugyan meghalt, miután három esztendeig volt csizmadia-inas Simon mesternél, s mint a magas kiküldött bizottság constatálta, természetes halállal, s hogy ne is kutathasson utána a késő ivadék, oltatlan mész közé temették el a Szent Margit kápolnában.

– No a «Monsieur»[2] iránt nem voltak ilyen scrupulosusok, monda az öreg úr, nyugtalanul járkálva alá s fel a szobában. Most kaptam ügynökömtől levelet a Rhénus mellől; azt irja, hogy a Monsieurt Dillingenben orozva fejbelőtték.

– Őt is! Akkor csak…

– Csitt! Mintha az a gyermek most sem aludnék.

– Ejh, hisz mit érti az, miről beszélünk?

– Szeretem mégis, ha vigyázunk, szólt az öreg, abba hagyva a járkálást. Itt most mindennek vége. Nekünk a kincsünket biztos helyre kell vinnünk. Eddig jó gondolat volt az, hogy épen az oroszlán barlangjának a torka előtt rejtettük el. Mindenütt keresték, csak a közelben nem. De azt nem lehet tovább koczkáztatni. Önnek még az éjjel el kell vele menekülnie innen.

– Tudom. A terv napok óta kész a továbbfutásra. A legnehezebb ebből a házból kijutni vele. Ezt éjjel nappal őrzik. Hanem a véletlen egy igen jó ötletet adott.

– Értem önt.

– Mi ketten ki szoktuk találni egymásnak a gondolatjait még mikor országok választanak is el bennünket. De most a nagyobb kérdés az lesz, hogy hová rejtőzni vele? Ellenségeink keze mindenüvé elér, s a hol a szemeik meglátják a mit kerestek: ott az el van veszve. Még Anglia sem biztos menedék. A dillingeni golyó odáig is elhat.

– Ez a legnagyobb gond, szólt az ifju. Mert ha olyan országba visszük a kincsünket, a hol jó rend és biztosított társadalmi élet van, ott azután rendőrség is van, s a hol rendőrség van, ott minden titoknak nyomára jönnek. Ha pedig olyan helyre visszük, a hol nem avatkozik semmi rendőrség a világ folyásába, ott meg olyan veszélyeztetett állapotok vannak, hogy nem lehet a letelepedést koczkáztatni.

– Mondok önnek valamit. Én tudok egy országot Európában, a hol jó rend van és nincs semmi rendőrség, a hol tökéletes biztosság mellett senkit sem háborgat a hatóság; és a mi legfőbb, egy olyan hely, a mi «extra ictum» esik: lőtávolon kívül.

– No erre kiváncsi vagyok, hol lehet?

– Vegye ön elő a térképet. Majd rávezetem erre a helyre, s azután kicsináljuk az útvonalat pontról pontra, a merre ön akadálytalanúl odajuthat.

A két férfi kiteríté a nagy európai térképet az asztalra, s azután belekönyökölve, elkezdtek azon nagy figyelemmel jegyezgetni, halk, alig érthető szavakat suttogva közben.

Végre megállapodtak valamiben.

«Ez nagyon jó lesz!»

A tervvel nagyon megvoltak elégedve. A térképet megint összehajtogatták s azt a fiatalabb tette zsebébe.

– Tehát még ez éjjel; mondá az utóbbi.

– Ön magával fogja vinni az aczélszekrénykét. Átadom a kulcsát. Abban vannak minden okiratok. Azután hat darab ingecske, a mire maga az anya hímezte az ismeretes jelvényt. Azonkívül egy millió frank angol bankutalványokban. Hanem ezeket csak utolsó szükségben fogja ön felhasználni. Minden hónapban fog önnek küldeni három ezer frankot a tudvalevő bankárház. Az önöknek a legszükségesebbekre elég lesz. Ha a helyzet kivánni fogja, használjon ön fel nagyobb összeget is. Ön tudja, hogy mi forog koczkán. A saját vagyonát tartogassa meg nehezebb időkre. Az jó helyre van elhelyezve: a kamat nevelni fogja a tőkét. Értesítve van két hívünk?

– Ők mindennap várnak rám, helyüket el nem hagyva.

– Mihelyt túl lesz ön Frankhon határán, értesítsen a tudvalevő utakon. Addig nyugtalan leszek. A mig ön nem tudósít, mindennap álmodni fogok önökről, kártyát rakok ki, abból találgatom, mi történt? Valóságos vén asszony leszek. Sajnálom, hogy nem mehetek önnel tovább; de én már nagyon meg vagyok jegyezve. Ön még új ember; nincsen beirva a fekete könyvbe. Átveheti az én eddigi szerepemet. Engem rögtön elfognának, a mint megkisérteném helyemből megmozdulni. Pedig én tapasztaltabb vagyok.

– Bízzék ügyességemben, szólt az ifju, előkeresve a finom aranyczifrázatú aczél szekrénykét.

– Abban nem kételkedem. Azonban ez a feladat nem fiatal embereknek való. Gondolja meg ön, hogy mi sors vár önre!

– Számot vetettem vele.

– Ön el lesz temetve: olyan jól, mint a hogy valaha embert eltüntettek a világról. S a mi legiszonyúbb: a saját börtönének önmaga lesz az őre.

– Szigorú porkoláb leszek.

– Bohó fiu! Alig huszonhat esztendős még! Aztán ki tudja, meddig tarthat ez az elátkozott sors?

– Oh, az iránt nem aggódom. A kik most fölül vannak, azok mind alul fognak kerülni egyszer.

– De önnek addig a maga körül húzott bűvkört elhagyni nem lesz szabad.

– Megvénülök; de meg nem halok addig.

– Az, hogy megvénül ön: még a kisebbik baj. De majd ha az, a ki most csak tizenkét éves, három-négy év mulva felserdült hajadon lesz, elragadó szép és tele szívjósággal: mi történik akkor? Most is nagyon ragaszkodik önhöz: akkor meg fogja önt szeretni; lehetetlen, hogy ezt kikerülje. És önnek nem lesz szabad e szerelem viszonzásáról még csak álmodni sem. – Gondolt-e már ön erre?

– Egy idegen planeta lakójának fogom magamat tekinteni.

– Nyujtsa ön a kezét. Ön nagyobb hőstettre szánja el magát, mint a fogoly lovag, ki elvágta a saját lábát, hogy hozzálánczolt fejedelme futását lehetővé tegye.

– Szót se én rólam többet! Alszik-e a gyermek?

– «Ez» idekinn alszik; hanem «az» odabenn ébren van. – Jerünk be hozzá és értesítsük.

Az egyik férfi felvette a kétágú gyertyatartót, a másik becsukta a kandalló vasajtaját, s azzal mind a ketten átmentek egy mellékajtón az oldalszobába, mire az elhagyott szobában sötét lett.

«Ez» a gyermek azonban nem aludt; hanem ágyában félkézre emelkedve, figyelmesen hallgatózott az ágyfüggönyök mögül, s a másik kezével a viaszfejű buba nyakát tartá összeszorítva, mintha azt is óvni akarná, hogy meg ne nyikkanjon.

A két férfi eltávozta után néhány pillanatig sötét lett a szobában. Csak a kulcslyukon át szűrődött végig a sötétben egy világsugár.

A gyermek felugrott az ágyból s odafutott az ajtóhoz, vigyázva, hogy zörejt ne keltsen, s bekémlelt a kulcslyukon.

Egyszer aztán léptek közeledtek az ajtóhoz. Mire az felnyilt, már a gyermek ismét lélekgyorsan visszasuhant az ágyba s magára rántotta a takarót.

Az öregebb úr jött be.

Nem hozott magával gyertyát; csak az ajtót hagyta nyitva, a miből elég világosság derengett ide által.

Épen az alkovenhez ment, halkan, lábhegyen.

Széthúzta a függönyöket s azt nézte, hogy alszik-e «az» ott?

Minthogy szemei nem győzték meg felőle a félsötétben, a fülét tartá oda a gyermek arczához.

Az csöndes, hosszú lélekzetvételével nyugtatá meg a felől, hogy alszik.

Akkor az öreg úr elvett valamit a székről az ágy mellől.

A leányka látta lassan felnyitott szempillái alól, hogy az a veres gyapot nagykendő az, a mibe ő volt burkolva. Azt átviszi a másik szobába.

És azután visszahoz ugyanonnan egy szép új skót szövésű gyapju shawlt, s azt teszi le az ágy melletti székre.

Hiszen a csere nem válik a meglopottnak a kárára.

A mint az öreg úr másodszor is visszamegy a szobába, már nem húzza be maga után az ajtót. Hanem a mellékszobában egyszerre eloltják a gyertyákat s arra azután egészen sötét lesz.

A sötétségben halk suttogás támad. Valami férfi-hang csendesen zokog. Egy másik azt mondja «szszsz!» Arra mély csöndesség lesz.

Hanem a figyelő leánynak úgy tetszik, mintha e nagy csöndben valaki végig lopóznék a szobában; oly óvakodva, hogy lépése meg ne halljék, hanem a parkett koczkái mégis elárulják, egy-egy halk nyikorgással recscsenve meg a ránehezülő lábhegy alatt.

Valaki elszökött innen.

A kapuajtó nyilik és csukódik; bármily óvatosan, mégis felhangzik az is.

Akkor azután a teljes sötétségben elkezd egy férfi hangosan, keservesen zokogni; s hallik, a mint a homlokát üti a tenyerével.

Azután megint oly csönd támad, mint mikor minden élő lény hallgatózik. Az utczán szóváltás támad: rövid ideig tart, s aztán csendesen tova vonul. Felváltja egy közeledő s megint eltávozó kocsi zörgése.

Ekkor a vegytani gyujtószer meglobban. A mellékszobában a gyertyákat meggyujtják s kijön onnan – az öreg férfi – egyedül.

Nem sír itt senki.

Az egyedül maradt úr felhúzza ismét a kandallóról az ajtót s újra tüzet szít benne.

És azután sajátszerű foglalatosságot talál ki magának.

Először mindenféle papircsomagokat hajigál a tűzbe. Ez még hagyján. Hanem azután következnek mindenféle leányruhák. A minőket három évestől tizenkét évesig való gyermekek viselnek. Azokat kiterjeszti egyenkint maga elé, aztán összegöngyölve a kandallóba dobálja. Szép drága szövetű ruhácskák, kihímezve, felcsipkézve. Mit vétettek, hogy a tűzbe jutnak?

Utoljára nem marad más, csak egy pár selyem harisnyácska.

Azt megsajnálja: eldugja a keblébe.

Aztán elkezd nyugtalanul járkálni a szobában alá s fel, az ajtótól a befüggönyözött ablakig meg vissza. Utoljára odalép a kandallóhoz, kirántja azt a selyemharisnya-párt a kebléből, felitatja vele a könyeit, a mik az arcza barázdáin végig csorognak, s aztán – azt is a tűzbe hajítja.

Aztán leveti magát a karszékbe: feje az ölébe hanyatlik, s úgy marad mozdulatlanul.

II.

A fiatalabb úr kilépett a kapun. A világosság elé érve, ugyanazon öltözet látszott rajta, a mi az imént, s a karján emelve egy leánykát hozott, ugyanabba a színehagyott vörös gyapot kendőbe burkolva s biztató dédelgetéssel beszélt hozzá: eléggé fenhangon, hogy akárki hallhatta.

– No hát, kis comtesse, mégis csak rá tudna találni a mamának a palotájára? Egy szökőkút van előtte? Azon egy kőember háromágú villával, meg egy halfarkú kőkisasszony. Na erről majd rátalálunk. Mindjárt a mamánál leszünk!

Erre a szóra a beburkolt elkezdett sírni.

– Az Istenért! ne sírjon! suttogá neki a férfi.

De mikor olyan nehéz azt megállni egy kis leánynak, hogy ne sírjon, mikor azt mondják neki, hogy «mindjárt a mamánál leszünk!» – mikor az a mama rég elment már az égbe! És milyen úton ment el!

Azonban egy durva blouseba öltözött férfi jött rájok szemközt, begyűrt sipkával a fején, kurta pipával a szájában. Részegnek tette magát és dülöngélt.

Az ifju úr a falhoz húzta magát, hogy útat engedjen a szemközt jövőnek. Azonban az is a falhoz tartotta magát s beléje kötött részeg módra.

– Nos? Mi az? Ön le akar engem szorítani a járdáról? Ön azt akarja, hogy én lépjek bele a csatornába? Azért, mert önnek a la bouccanier csizmája van, nekem meg csak faczipőm? Olyan polgár vagyok, mint ön! Nem vagyunk-e egyenlők?

Az ifju úr tudta jól, hogy kivel van dolga? Ez az ő embere. A rendőrség álczázott kéme, kinek az a feladata, hogy ő rá vigyázzon és belé csimpajkozzék, mint a bojtorján.

– Nem vagyunk egyenlők, polgártárs, monda neki nyugodt hangon. Mert először is az én karomon egy gyermek van, a ki a mellett még szerencsétlen is, mert eltévedt az anyjától. Már pedig a franczia tiszteli a gyermeket és a szerencsétlenséget. Igaz-e? Honneur au malheur!

– Önnek igaza van polgár. Erről beszélgethetünk, szólt a blouseos, megfogva az ifju úr köpönyegét.

– Minthogy azonban hideg van, szólt az ifju, s a szegény gyermeknek sietős a hazajutás, annálfogva tegyen ön inkább egy szivességet a szerencsétlennel, s szaladjon el a legközelebbi utczaszögletig s hívja el onnan azt a bérkocsist, a ki éjszaka ott szokott állomásozni. Mi addig itt fogunk várni.

A blouseos ember nem távozott el messzebbre, mint a honnan szem előtt tarthatá az embereit; ott sajátszerű fütytyentést hallatott s arra nem sokára hallható lett a bérkocsi gördülése. A bőrrel fedett redőnyös ablakú jármű a három lépcsős felhágóval nemsokára a kapu előtt állt.

– Köszönöm önnek a szivességét polgártárs, monda az ifju, egy húsz sous-s pénzdarabot nyomva a blouseos ember markába. Nem volna önnek ideje velünk jönni és segíteni a házkeresésben – jó borravalóért?

Ha nem kérte volna erre az ifju, a blouseos ember bizonyosan megtette volna azt; de így furfangot gyanított az ajánlatban. Azt hitte, azért akarják innen elcsalni most szép ürügy alatt, hogy e közben a másik férfi eltünhessen a szemmeltartás köréből.