Part 9

Lőn tehát, hogy a beközelgő 1818-dik évet megelőzött hónapokban az embereket egyszerre ismét üdvös szeppenés fogta el; kávéházakban megálltak a tekeasztal mellett, kocsmákban összedugták fejeiket, piaczokon szájról-szájra suttogtak valamit, a mire minden ember képe meghosszult, megsápadt, úriasszonyságok kezdtek a templomba járni, kofák óbégattak a vöröshagyma-halmok között, s didergő családapák reszkető kézzel húzták elő a fidibuszt zsebeikből, melyre a veszélyes négy sor volt fölirva, a mi újra megszerzé a rémület mulatságát a világnak, s olvasták vaczogó fogakkal a kályha mellé huzódó családnak:

«Ezernyolczszáz tizennyolczban lészen világ vége. Tűzzel, vízzel, kőesővel elpusztulunk végre. Ég leszakad, föld elsüllyed sötét semmiségbe. Térj meg ember bűneidből, hogy juss idvességbe.»

A jóslatot olvasták a világ minden sarkán, minden nyelvén. Hogyne? Ez olyan előadás volt, a mely mindenkit érdekelt.

A spanyol azt mondta rá: «annál jobb! ha egyik világrész elsülyed, a másikban úr lesz megint Spanyolország.»

Még akkor cursusban voltak az arany pesadosok, a kettős földtekével hátlapjukon s e büszke fölirattal: «unus non sufficit».

Az angol azt mondta rá: «Well, én is ott akarok lenni. Ez ritka látvány lesz».

A német készíté a thermometrumot, barometrumot, quadranst, astrolabiumot, mágnestűt és perspectivát, hogy az utolsó itéletnapját systematice élvezhesse.

A franczia árverezte az utczára nyiló ablakokat, a honnan jobban lehete látni a világ elmulásának ünnepélyét.

A hollandi elkészíté kereskedelmi mérlegét, hogy az itéletnapján számadásai rendben találtassanak.

Az orosz abban nyugodott meg, hogy az ő kalendáriuma szerint tizenkét nappal később lesz a világ vége, tehát legalább tizenkét napig ő lesz az egész világon az úr.

A török azt mondta: «La illa, il Allah. Ha mi nem akarunk az égbe menni, az ég jön mi hozzánk. A többi a próféta dolga».

Hát minálunk mit beszéltek?

«Ha már úgy is elveszünk, hát legalább vigadjuk ki magunkat.»

Persze, hogy a melyik kalendárium-csinálónak csak egy csepp esze volt, az mind valamennyi úgy megrakta a junius hónapot jégesővel, zivatarral, forgó-szelekkel és földindulásokkal, a hogy csak hozzáfért, úgy, hogy a ki egy kalendáriumot megvett, dehogy kapálta az föl a szőlőjét abban az esztendőben. Azt is bámulni lehet, hogy az emberek föl nem gyujtogatták városaikat előre, nagy rettegésükben.

… No de azonban engem nem azért tartanak a naptárszerkesztők tyúkkal, kalácscsal, hogy én a kalendáriumcsinálókra rossz élczeket gyártsak, hanam hogy irjak nekik novellát valami kegyetlenül érdekes tárgyról.

Mi lehetne pedig érdekesebb tárgy novellának, mint az itéletnapja, a világnak vége? Ez még tudtomra nincsen igen nagyon elkoptatva.

Tavaly úgy is elsülyesztettem már a közönség kedveért egy világrészt (oceania), most a kegyes olvasó engedelmével essünk neki a másiknak.

* * *

Történt tehát itéletnap előtt hat héttel, hogy Benedek Ádám nagy uram ezzel a szóval bukék be saját salva guardiája ajtaján: hogy «jön az üstökös csillag», s azzal úgy üté szájába kurta pipaszárát, hogy majd a tarkóján jött ki a vége.

Hanem – most jut eszembe, hogy gentlemanek számára irok, a kiknek előbb be kell mutogatnom rendes forma szerint a magam embereit, mielőtt szóhoz hagynám őket jutni.

Tehát nemes Benedek Ádám úr, a kit van szerencsém ezennel profillal a föld felé bemutatni, érdemes fakereskedő – itt, meg itt –, visel csizmába húzott kimondhatatlant, zsinóros megismerhetlent és piszkos leoldhatatlant, fekete selyemből. Jellemére nézve kálvinista; szerkesztői megjegyzésbe tévén, hogy a papbért nem fizeti. A felesége egészen más nyakú felekezethez tartozik.

Benedek úr képe gömbölyűre van beretválva, bajusza rövidre nyirva, hanem kárpótlásul az orra hegyéből nőtt ki vagy tizenkét szál szőr, a mi azután tökéletesen hasonlóvá teszi a kengurúhoz.

Benedek úr két dologról nevezetes a városban, első az, hogy minden embernek a tyúkszemére tapos, a kivel beszél, második az, hogy olyan rekedt, hogy maga is alig érti, miről beszél?

Mind a két természeti rendkívüliségnek egy psychologiai oka van: az, hogy Ádám úr mindig iszik.

Költőileg ezt így lehetett volna mondani: «vizsgálja a csillagokat a kancsó fenekén», vagy «Bacchus társaságában találja kedvét», vagy «áldozik a venyige nedvével»; hanem már hiába: mióta a szalontai kanász arczképét kiadtam, magam is úgy el vagyok parasztosodva, hogy egyenesen kimondom, miszerint Benedek Ádám úr mindig iszik.

Iszik? Hiszen minden ember iszik. Ez nem jellemvonás.

Iszik ám más ember is szomjúságból, vagy szenvedélyből, vagy ha jó bort kap, meg barátságból; de Ádám úrnak ez a professiója; ő iszik mindent, a mi fluidum; a jó borra megiszsza a lőrét, korán reggel a sört, ebéd után a pálinkát, este dévaj fiuk káposztalével keverik a borát, olajat töltenek közé, ő megiszsza azt is, marék paprikát a borban, medveczukrot és asztalos-enyvet krampampuli között, gáliczkővel és téntával föleresztett puncsot, szóval minden felönthetőt megiszik és az ránézve mindegy.

Ebben fekszik a talentum.

A rekedtséget illustrálja még az, hogy beszéd közben hallatlanul hadar, úgy, hogy rendesen csak az első meg az utolsó szót lehet megérteni abból, a mit mondott; a többiről nem tudhatja az ember, hogy egy ütet taplót kért-e, vagy az apja lelkét szidta?

Már most tehát emeljük föl a földről nagy uramat, fektessük le az ágyba, engedjük álmában beszélni és mutassuk be a család többi személyeit.

Benedekné nagyasszonyom, a tisztelt úr életpárja, tetszik látni, hogyan mosolyog; ő mindig mosolyog; szája, szemei egészen ráállnak már a mosolygásra.

Ő mosolyog a szabóra, ki a ruhát elrontotta, az urára, mikor későn jön haza, a szolgálóra, mikor tányért tört, a szomszéd úrfira, mikor látogatóba jön; hanem azért a szabót megvárakoztatja esztendeig a fizetetlen contóval, az urát nem várja az ebéddel, a szolgáló béréből lehúzza a kárt, s a szomszéd úrfi előtt elcsukja a leányát.

Előlünk nem fogja elcsukni. Ilyen úritársaságban, mint a miénk, kérem alássan! Szerencséjének fogja tartani. Ha kérdik, kik vagyunk? úgy teszünk, mint a csizmadia-legény, ki arra a kérdésre, hogy miféle ember? azt felelte: «a bátyám fiskális», mi azt fogjuk felelni: «egyik közülünk báró».

A nagyasszony mosolyog, szemeivel alázatosan hunyorít; a kis Czenczike pirul és lesüti szemeit (stereotyp bevezetés); valami ruhát varr (prózai foglalatosság); nincsen semmi frizurája, simára fésült haj, hátul à la giraffe magas fésűre tekerve. Kissé halvány, de eléggé szabályos ábrázatocska; szép metszésű száj (kár, hogy a fogaival harapja a czérnát); szépen hajló és gömbölyű nyak (azok a pogány divatú krézlik nagy részét eltakarják); a rút, tollal bélelt bő ruhaujjak csak a kezecskéi végeit engedik láttatni, azok szép fehérek, csak az a csunya gyűszű ne ülne az egyik ujjon (nincs förtelmesebb eszköz a világon a gyűszűnél); a lábacskákból is megláthatni annyit, a mennyi épen szükséges; a restauratió alatti divat zegzugos ruhaszegélyzetei nem voltak olyan irigyek, mint a mostani fodortorlaszok.

Szóval csinos kis alak; holmi kisvárosban megjárja szépnek, s ideálja lehet holmi uradalmi hivatalnoknak, városi ügyvédnek s praktizáló orvosnak.

Már most vigyük át az emberszólást a szomszédba.

Ottan lakott Daykayné nagyasszonyom, a jó lélek; egy igazán kegyes, mindent hivő személy, a ki elhitte, hogy a lelkek hazajárnak, hogy az álmok jelentenek valamit, hogy a kik egymásnak köszönnek, azok egymást becsülik is, hogy a kenyeret nem jó késsel aprítani a tejbe, hogy a tirol házalók, azért mert mindenkit tegeznek, nem csalják meg az embert, s más efféle kisvárosi babonákat.

Ennek az asszonyságnak volt egy fia, ki épen most tette le az ügyvédi censurát. Jellemzésére föl kell említenem, hogy pataki deák volt, s mint ilyen, minden egyéb világrészből előkerülő tanonczoknál fölvilágosodottabbnak tarthatván magát, rendkívül szeret disputálni. Szabadelmű és nyakravalót nem visel, nem jár névnapokat köszönteni a város előljáróihoz, sőt még a városkapitány beszédébe is bele mer szólni; de még az is kitudódott róla, hogy nem kapczával tekeri be a lábát, mikor csizmát húz, hanem harisnyát ölt, s elől gombolja az ingét, nem hátul. Vakmerő újító. Ezért mint igen kellemetlen egyéniség van kikiáltva.

De senki sem találja őt annyira kiállhatatlannak, mint az örökké mosolygó szomszédasszony, kinek erre az a különös oka van, hogy valaha Daykayné asszonyság férje az övével kereskedőtárs lévén, amannak halála után a kegyes özvegy mind hasztalan sürgeté Benedek uramat, hogy adjon neki számot a közös tőkékről, a jó szomszédasszonyság évről-évre talált valami mentséget, a mi ezt elhalasztotta s a kegyes, hivő szomszédasszony mindig türelmesen várakozott s azt mondta, hogy jó emberek ezek a szomszédok, lám pulykát, libát küldenek minden ünnepnap s Benedekné sohasem süthet kalácsot s affélét, hogy neki ne küldene belőle.

Hanem, hogy ez a nagy kamasz fiu így felnőtt, a dolog aggodalmassá kezdett lenni.

Ez prókátorságra adta magát, természetében van a kételkedés, fürkészés, hittagadás; hivatalában a veszekedés, pörlekedés; ez bizonyosan azon fogja kezdeni pályáját, hogy egy szép napon megfogja Benedek uramnak a gallérját s azt kérdi tőle, hogy mit csinálnak a számadások? Arra pedig Benedek uram, mind a mellett, hogy olyan sebesen tud beszélni, még sem fog egyhirtelen megfelelhetni.

Ezért is nem fogadta szívesen Benedekné asszonyság Károly úrfit, midőn ez átpillantgatott hozzájok, pedig biz annak nem is arra volt gondja, hogy a számadásokat tisztába hozza, sőt inkább arra, hogy a szép Czenczike szemei által minél nagyobb zavart idézzen elő saját számadásaiban.

Ez időben jött tehát az a fatalis esztendő, mikor a kalendáriumokat így telerakták kőesővel, békahullással.

Daykayné nagyasszonynak minden ez évben megjelent kalendáriuma megvolt, ott függtek szépen a szegen: a kassai, azzal a perspectivás emberrel a tábláján, a lőcsei, azokkal a híres anecdotákkal, a komáromi, a bevehetetlen várral és a budai, az éggömböt czirkalmazó tudóssal; és azok mind egytől egyig megegyeztek abban, hogy sokkal jobb volna a világra nézve, ha épen nem volna a világon, mint oly gyalázatosan elmúlni, a hogy az a folyó esztendő julius 18-ik napján délutáni 5 óra 11′ és 6″kor pontosan véghez fog menni. Látható egész Európában.

Benedekné nagyasszony minden este átfutott Daykayné nagyasszonyomhoz és mindig előhozta neki ezt a rettegtető thémát: hogy mi lesz hát a világból, hogy ha nem lesz? Hogy hullanak majd le a csillagok a földre; a nap hogy borul örök sötétségbe, a kutak hogy okádják a forróvizet, a föld széthasad és tüzet bocsát ki, villámlás, menydörgés, emberek jajgatása mellett összedől a világ és lészen az egész hamuvá és porrá, miként az meg van irva.

A jó öreg asszonyság csak a fejét rázta. Boldogok azok, kiknek ezt meg nem kellett érniök; de hát hiába, valakinek mégis csak el kellett itéletnapig élni; nyugodjunk meg a keserű pohárban, mely számunkra tartatott meg.

Az egész világ félt és remegett, mindenki aggodalommal várta az elközelgő rettenetes napot, csak Károly nevetett nagyokat, mikor a két asszonyság sóhajtozva kérdezé tőle, hogy hát ő nem reszket-e?

«Hitetlen gonosz ember! Abban az iskolában mind elrontják a fiatal embereket. Ez semmit sem hisz. Ez nem keresztyén.»

Károly hiába allegálta, hogy hiszi biz ő mind azt, a mi az itéletnapjáról meg van irva, csak úgy, mint más igaz keresztyén; hanem azt már nem hiszi, hogy ebbe akár a kalendáriumcsinálóknak, akár a csillagvizsgálóknak, akár más gyarló embernek valami beleszólója legyen; hogy azt emberi észszel előre meg nem jósolhatja senki és ha valaki azt mondja, hogy ő előre tud csak annyit is, hogy egy hónap mulva milyen idő lesz? az hazug, csaló; s a ki hisz neki: együgyű és balga; – az ilyen mentséggel csak rosszabbá tette az ügyét; Benedekné nagyasszonyom azt is mondá róla, hogy apostata, lehetetlen, hogy az ördöggel valami contractusa ne legyen neki, a mint ezt a szinházban látta doktor Faust szinjátékból.[3]

Daykayné asszonyság sok keserű könyet hullatott fiának hitetlensége miatt, s ezt is egyik oknak tulajdonítá, miért a világnak el kell múlni.

Vajjon ezt a keserű órát hol lesz legjobb bevárni? A szabad ég alatt-e, vagy a templomban? Talán mégis legjobb leend ágyban fekve várni el a csillagok összeütközését, úgy veszni el csendes paplanok közt.

Egészen más izlése volt e tárgyban Benedek uramnak. Ő már két héttel a kritikus nap előtt csapra üté valamennyi hordóját a pinczében s igaz elszántsággal elkezdé azokat fenékig üríteni.

Ha azután Benedek uramat ismerősei, jóakarói figyelmeztették, hogy talán jó volna néha-néha változtatás kedveért ki is józanodni, ő ezeknek csak azt szokta felelni: «Minkredre?» a mi stenographia szerint annyit tesz, hogy «minek volna már az erre a rövid időre?»

És ez a legegyenesebb logica; ha már egyszer el kell múlni a világnak, legalább az a kis bor, a mi imitt-amott megmaradna, ne veszszen kárba.

Következett azonban a nagy nap; a megelőző estén senki sem beszélt egyébről; a mészárosok mondták a szolgálóknak, hogy ma vigyenek húst holnapra, mert holnap ki tudja: kapnak-e? a pékek fenyegetőztek, hogy holnap még kisebb zsemlyét fognak sütni, a kofák árulták nyakra-főre az éretlen gyümölcsöt, hiszen úgy sem volna már ideje megérni; s egy aznap született gyermek fölött minden ember összecsapta kezeit: «hát ez mit akar még itten? no ez ugyan jókor jelenti magát!»

Daykay Károly pedig egész nyugalommal sétálgatott a házuk mögötti kis kertben, olvasgatván szép csendesen a maga «Rousseau»-ját, míg philosophi nyugalmát valami kellemes tünemény meg nem háborítá.

Az a jó szokás van kicsiny városokban, hogy a keritések csak olyan magasak, miszerint egyik szomszéd a másik kertjébe átpillanthasson. Károly észrevevé a keritésen át, hogy Czenczike ott jár a kertben, s adieu philosophia, becsapta a könyvet s ment a keritéshez. Nagyvárosiak semmit sem irigyelhetnek annyira a provincziától, mint ezt a keritésen keresztüli társalgást. Ez megfizethetlen kincs; ifju ember és ifju leány a legilledelmesebb egyedüllétben beszélgetnek egymással, köztük van a kerités. Senki sem ellenőrködik fölöttük, de őrködik a kerités; a kerités szigorú garde des dames. Ha valaki meglátja őket, meg nem szólhatja érte, a kerités is ott volt, nem voltak egyedül.

– Jó estét kis szomszédasszony.

– Jó estét Károly bácsi.

– Mit csinál kis szomszédasszony? öntözget? gyomlálgat?

– Dehogy öntözök, dehogy gyomlálok, sóhajta Czenczike; virágaimat rakom cserepekbe.

– De hát miért?

– Ki tudja, micsoda változás lehet holnap? nem akarom, hogy itt veszszenek.

– Hát maga is hiszi azt?

– Én Istenem, hát mit tegyek?

– Az igaz, hogy a hölgyek arra születtek, hogy higyjenek. Hát azután hová teszi azokat a virágokat?

– Beviszem a szobámba.

– De ha a világ elvesz, a szoba is elvesz.

– Legalább velük együtt veszek el.

Czenczike közel volt hozzá, hogy ríva fakadjon, Károlyt csak is ez gátolta, hogy el ne kaczagja magát.

– Jobbat mondok én annál; adja ide azokat a virágokat cserepestül, majd én elteszem a szobámba, az nem fog elsülyedni.

– Ugyan már…

– Mert én nem hiszem a jóslatot, s a hit kőszikla.

– De hisz magának épen nincs hite.

– Nincs hitem az emberek bohóságaiban, de van az Isten bölcseségében. A mi nem lehet, az nem lehet.

– Hát nem sülyedhet el a föld?

– Hová sülyedne? hisz a föld gömbölyű, s nincs alatta semmi, a mibe sülyedjen, körül van éggel.

– Hát ha a csillagok leszakadnak?

– Galambom szomszédasszony, azok olyan messze vannak, hogyha most elkezdenének ránk esni, megőszülhetnénk békével, mire ide jutnának. Azután hol férne el itt annyi csillag minálunk, mikor az mind milliomszorta nagyobb, mint a földünk? Különös emberi önhittség azt képzelni, hogy a bölcs Isten ezt az egész szép világot össze fogja rontani, csak azért, hogy ilyen apró lényeket, mint mi vagyunk, eltemessen vele.

– De hát ha az üstökös beléütközik a földbe?

– Lelkem Czenczikém, az üstökös nem keményebb test, mint a mi felhőink s ha csakugyan olyan közel találna egy jönni hozzánk, hogy a mi földünk az üstökébe markolhatna, akkor az a mulatságunk lenne, hogy ez ragadná magával az üstököst s csóválná maga körül, mint egy második holdat. Oh a föld nem hágy olyan könnyen tréfálni magával.

Czenczike azonban csak mégis szedegette föl a virágokat a földből, rakosgatta cserepekbe; mire azután Károly addig kérte, hogy bizza ő rá azokat, majd gondjukat viseli, hogy egyenkint átadogatta azokat neki a keritésen, miket Károly azután szépen elhelyezett kerti szobájában.

Míg a keritési jelenet folyt, melyben az ifju bölcs néhány száz virágcserepet s egypár forró kézszorítást nyerhetett, folyt azalatt egy másik jelenet ugyanezen világvégezeti thémáról benn Daykayné asszonyom szobájában, melynek az lett a fináléja, hogy Károly elveszté vagyonának legalább harmadrészét.

A jámbor, mindent hivő asszonyság ott ült nagy karosszékében, mit kerekeken lehetett előre, hátra tolni; abban szokott ő naphosszant üldögélni és ott siratta a világot.

– Bizony, bizony édes kedves szomszédasszonyom, utoljára látjuk egymást ezen a mai napon; sóhajtoza Benedekné szomszédasszony. Már holnap ilyenkor mindennek vége lesz. Már a piaczon is kidobolták, hogy minden ember kád vizet tartson készen az udvarán, s a tűzifecskendőket most próbálják a városház előtt. A városkapitány egész családjával átköltözött egy hajóra. A macska is érzi a veszedelmet, mert a mult éjszaka elveszett a háztól, s azóta haza sem került; a béka pedig tegnap fényes nappal bejött a szobába. A szolgálók az éjjel tüzes embert láttak az udvaron, s az egyik azt álmodta, hogy minden ember mezítláb járt az utczán.

– Az pedig rosszat jelent.

– Én magam is hallottam, hogy valami úgy zúgott, morgott a föld alatt, mintha szekérrel járnának a pinczében. Azt is mondják, hogy véres eső fog esni a napból, s a kutak tele lesznek méreggel. Minden molnárnak meghagyatott, hogy ha sülyedni talál a város, készen legyenek ladikjaikkal. Jaj, csak el ne sülyednénk, inkább tűz által vesznénk el. De bizony az sem jó. Legjobb volna tán, ha egyszerre ránk szakadna az egész világ. Én bizony azt sem tudom, hogy mit kivánjak?

E halálos ijesztgetésnek közepette betoppan a szobába Benedek uram, hoz a hóna alatt egy nagy csomó irást, s megállva Daykayné előtt, azt mondja neki:

«Szomszon! (értsd: szomszédasszony) Ihloztamaszámst! (Ihol van, elhoztam a számadásokat.)»

Daykayné nagy szemeket mereszte, míg saját felesége dühösen támadott rá:

– Oh te gonosz eszeveszett ember, már micsoda istentelenséget követsz te most el, hogy idehozod azokat a számadásokat, mikor mi lelkem szomszédasszonynyal a legérzékenyebb búcsúvételben vagyunk. Ebben az órában az embernek halálos ellenségével is ki kellene békülnie, s te még azon vagy, hogy minket most ezekkel az ostoba irásokkal összeveszíts.

Benedek uram óhajta olyas valamit mondani, hogy: «hiszen te magad mondtad, hogy jőjjek ma vele ide»; de nem juthatott szóhoz.

– Nem, lelkem szomszédasszony, szólt Benedekné érzékenyen megölelve Daykaynét. Ilyen világi dolgok meg nem fogják háborítni a mi utolsó óráinkat. Ha énnekem atyámat, anyámat megölte volna is kegyelmed, ezen a napon megbocsátanék érte.

Daykayné sírva viszonzá, hogy ő is úgy tenne.

– És ha nekem Daykayné asszonyom a fél világgal adós volna, azt sem keresném rajta ezen a napon.

Daykayné helyeslé, biz ő sem.

– Mit érnek most már nekem az én házaim, kereskedőbódém, kertjeim, teheneim, szántóföldeim, minden világi gazdagságom? Mit ér, ha az egész világnak el kell veszni? Bánom is én, akármi van a te számadásaidban. Tizezer, húszezer forintot kell nekem kapni, vagy fizetni? Mit ér az? Minden vagyonomat is odaadnám, hogy megválthassam magamat, meg az én kedves szomszédasszonyomat. Dehát már most ez mind hiába. Takarodjál azokkal a hitvány irásokkal! Add ide. Hadd tépjem szét, itt a szomszédasszony szemei előtt. Adj egy kalamust, én ráirom, hogy nekem semmi követelésem sincs az én jó szomszédasszonyomtól; az én lelkemet ne nyomja semmi viszálkodás, hogy én könnyű szívvel nézhessek a holnapi nap elé. Minket semmi harag el ne távolítson egymástól.

A buzgó asszonyság valahol megsejtett egy kalamárisba ütött tollat, s azt megragadva, ráirta a számadások táblájára, hogy ő a maga részéről lemond mindennemű követeléseiről, a mik őt az ő kedves szomszédasszonya irányában illethetnék.

A jámbor Daykayné elgondolta magában, hogy hát ő minek tartogasson özönvíz előtti igényeket egy itéletnap utáni világra; több a béke és a nyugalom minden gazdagságnál. Tegyünk le minden követelésünkről kölcsönösen édes szomszéd, s haljunk meg, mint jóbarátok.

Ő is aláirta a számadásoknak, hogy minden igényéről látatlanban lemond.

Benedek uram még akart valamint mondani, de tisztelt oldalbordája kituszkolta az ajtón, s azután egyedül maradván szomszédasszonyával, nyakába borult, megölelte, s ott sírtak estéli 9 és fél óráig, míg Benedekné asszonyt haza nem hítták vacsorálni, mire ő könnyeit törölve mondá:

– Oh! minek is most már az embernek vacsorálni többet.

Megvirradt végre az itéletnapja; gyönyörű juliusi reggellel nyitott be; még küzdött az utolsó csillag az ébredő nap fényével, azután az is elmerült a támadó rubintengerben, a fák zöld levelei repdesve köszöntgeték a hajnal szellőit, s a mezők füvei és millió virága dicsekedve mutogaták ragyogó harmatcseppjeiket.

És ennek a szép világnak már most hát el kell múlni?

Mi oknál fogva? Mi haragította meg rá a teremtőt? minő jelek mutatják a természetben? arra senki sem tudott volna felelni. – Igy volt az megjövendölve.

Mindenki abbahagyta a munkát, műhelyek megüresültek, boltok zárva maradtak, gyermekek nem bocsáttattak iskolába, a népség nem mert a házakban maradni s csoportostul tolongott az utczákon, sietett ki a mezőkre; az ájtatosok beültek a templomba, a gyöngébb szivűeket ágyba fektette a félelem, s talán egy sem volt, a kinek szive meg ne döbbent volna ennél a gondolatnál: «hátha mégis?»

Még tán a nagy stoicus, a mi tudós Károlyunk is gondolt erre, a midőn korán reggel sorra öntözgeté Czenczike virágait: «van-e ezeknek még szükségük több öntözésre?»

Hogy szomszédja Benedek úr nagyon is tele volt ilyenforma gondolattal, azt bebizonyítá, a midőn korán reggel vette a kalapot, lement a pinczébe, leült két hordó közé, s gondolta volna magában: «si fractus illabatur orbis», ha történetesen diákul régen el nem felejtett volna.

Csak az egyik hordó volt még félig, a másikban már nem volt semmi, a többiben pedig épen semmi. Benedek úr tiszta szívvel elmondhatá a megmustráltatáskor: «a mi rám bizatott, azt elvégeztem».

Jött végre a jóslatterhes óra, közelgett a percz, melyben mindennek el kelle múlni: a napvérfolyás, föld-hasadás, csillagszakadás pillanatja. Kinek órája volt, elővette s számlálgatta rajta a perczeket; már csak első perczek voltak hátra, végre csak a másodperczek; – általános szívnyomás ült minden nép fiainak és leányainak keblén,… még egy percz, még egy,… most itt az utolsó pillanat…

… És azután széljelnéztek az emberek:… a nap csak úgy ragyogott az égen, mint azelőtt, fű, fa csak úgy zöldült, a föld meg sem mozdult állóhelyében.

Az emberek megtapogatták egymást és saját magukat: tehát csakugyan élünk? tehát nem vesztünk el? Ezen a világon vagyunk-e, vagy már meghaltunk, de nem veszszük észre?

Az erősebb hitűek azt mondták, hogy «ohó! nem kell még örülni, az órák járnak rosszul, a budai csillagvizsgáló-torony szerint volt értve a világ vége, az pedig meglehet, hogy későbben jár».

Még azután tehát elmult egy aggodalmas óra; hanem a mint egy órával túl a kirendelt időn sem akart elérkezni a végső itélet, akkor elkezdtek az emberek először lassan, azután hangosan nevetni, először egymáson, azután magukon, úgy hogy ez órában az egész szárazföldön nem hallatszott egyéb kaczajnál: hogy nem jött el a világ végső órája! hogy megcsalták egymást az emberek, és az mi szépen sikerült; mindenki mást csalt meg, mert hiszen maga senki sem hitte, s ezen most pompásan lehetett kaczagni.

Mindjárt megtelt minden csapszék, előjöttek a hegedűk: ittak, ettek, énekeltek, lőn nagy táncz és kurjongatás!…

Hát a templom? hát az Isten?