Part 8

– Nesze, hanem megedd. Itt előttem edd meg.

– Hühü. Elviszem Jóska bácsinak.

– Jóska bácsinak nem kell. Jóska bácsi azt izente, hogy magad edd meg.

– Igazán azt izente? kérdé a vén leány mosolyogva, s azzal nagy sóhajtva elkezdé a lángost nyelni. Meg sem rágta, nem is igen volt már mivel, s valahányat nyelt, mindig egyet fohászkodott utána, s mikor végre azt gondolta, hogy senki sem nézi, hirtelen eldugta a megmaradt darabot kötényébe s úgy látszott rajta, mint örül, hogy e ravaszsága oly szépen sikerült.

– Mit csinál azzal, a mit eltett? kérdém Kata asszonytól.

– Elteszi a bolondos, – Jóska bácsi számára.

A némber meghallotta, hogy Jóska bácsiról beszélnek s kiváncsi örömmel ütötte fel fejét:

– Mit izent Jóska bácsi?

Egy czirmos szolgáló tréfásan ráfelelt:

– Azt izente, hogy számláld meg azt a tál mákot, hány szem van benne?

Az őrült minden szó nélkül felkelt s oda ülve a mák mellé, elkezdte azt szemenkint számlálni.

– Miért tréfálnak így vele? kérdém én megsajnálva a boldogtalant, mire Kata asszony oda ment hozzá s megfogta a karját.

– Hagyd el no, jó Marcsa, hazudott az Erzsi, nem azt izente néked Jóska bácsi.

De az őrült csak nem akart felhagyni a számlálással.

Kata asszony ekkor oda mutatott rám, szemével intve, hogy hagyjam rá, a mit mond:

– Nézd: ez az úr Jóska bácsitól jött, azt az üzenetet hozta, hogy csak eredj haza, aztán maradj szépen veszteg s ne sokat járj a Tiszára. Ugy-e?

Én intettem, hogy úgy van.

Erre a tébolyodott nagy örvendve oda jött hozzám, megfogta a kezemet, sokáig szemembe nézett ijesztő szemeivel, s aztán vigyorogva mondá:

– Hühü; majd olyan szép legény, mint a Jóska bácsi.

Ez elég hizelgő bók volt reám nézve, de én mégis jobb szerettem volna már, ha nem nézett volna rám ez a boldogtalan teremtés azokkal a tétova szemekkel s egy ezüst pénzecskét vettem ki zsebemből, oda nyujva azt neki.

Az őrültek nagyon szeretik a pénzt.

Ez is, a mint kezébe adtam az ezüstöt, egyszerre jójczakát kivánt mindnyájunknak, s nagy sietve elkotródott.

– No ezt most megint elküldi Jóska bácsinak, szólt nevetve Kata asszony.

– Hogy hogy? kérdezém én kiváncsian.

– Hát bele dobja a Tiszába, ott a hol legmélyebb a víz; akármit kap, a minek Jóska bácsi hasznát veheti, az mind vándorol a Tiszába.

– S ki hát az a Jóska bácsi?

– Senki sem az, lelkem. Soha sem élt az a világon. Csak úgy felkapta, mint aféle bolond.

– S mindig őrült volt ez?

Erre a szóra egy vén mindenes, ki ott ült eddig a kuczkóban, nem állhatta meg, hogy bele ne szóljon.

– Nem volt biz az uram.

– No én ilyennek ismerem, a mióta eszemet tudom, felelt Kata asszony.

– Hiszen kegyelmed még harmincz esztendőt sem ért. Az előtt történt az sokkal.

– Hát kend tud róla valamit? kérdém én érdekelten fordulva az öreg felé.

– Dehogy tud, sietett helyette felelni Kata asszony. Csak szeret mesélni, mikor bolondra akad, a ki hallgassa. Ne vegye magára ifju uram, ez csak szavam járása.

De én nem hallgattam Kata asszonyra, s tovább kérdezém az öreget.

– Talán szerelmében őrült meg ez a szegény leány?

– Oh majd mit mondok! pattant fel a menyecske. Szerelmében? Tud is egy paraszt megbolondulni szerelmében! No majd annak való az: megbolondulni a nagy szeretet miatt! Urak szokták azt csak, édes lelkem.

– Hát te nem bolondulnál meg utánam, he? évődék vele a férje, karcsú derekát átfonva.

– Elmenj! kiálta ez, a kezére ütve. Volna is miért?

A vén mindenes ez alatt megrántá kaputom hátulról s azt sugta:

– Nem szeretek itt beszélni, jó uram, mert kinevetnek vele. Hanem ha akarja hallani, jőjjön el estefelé. Kiállok a kapuba s majd ottan elmondom. Szomorú historia ám az: érdemes lesz meghallani.

Kata asszony még sokáig elzugolódott e tárgyon; az alatt kisült a kenyér, kibontotta a kemenczét, kiszedte egyenkint a nagy gömbölyű, fényes hátú kenyereket, gyönyörű piros ropogós gyürke-szalaggal a féloldalaikon, s valahányat kivett, mindannyiszor mondá:

– Hiszen majd én bolondulnék meg utánad, csak azt lesd?

Este felé azon menve, láttam, hogy az öreg mindenes már a kapuban ülve vár.

– Adjon Isten, mondék neki, helyet foglalva a meszelt padkán.

Ő szépen odább huzódott, hogy elférjek mellette, s viszonozva köszöntésem, behúzta fejébe süvegét jó mélyen, s megtömve kurta szárú pipáját, nagy vesződséggel kicsiholt egy körömnyi tűzkövön.

– Megengedi kegyelmed, hogy elébb rágyujtsak, mert már én gondolkozni sem tudok, hacsak a füstit nem látom.

Én hallgatva billenték fejemmel, mire az öreg hozzá fogott a szóhoz.

– … Nem is emlékezik ám már arra senki, mert jó hatvan esztendő mult el azóta, hogy ez a dolog történt. Mezítlábos gyerek voltam még magam is, s csak az a csoda, hogy el nem felejtettem. Ez a bolond asszony, ez a ránczos képű, akkor szép fiatal hajadon volt, s az a Jóska bácsi, a kit annyiszor emleget, az volt az én testvérbátyám. Nem volt akkor kettőjöknél szebb pár a parasztok között, azóta is régen nézem a felnövő ivadékot, soha sem termett náluknál különb. A szüleink keresztkomák voltak, a Marcsa anyja tartotta a bátyámat és engemet is a keresztvízre, s az én anyám Marcsát; együtt gyermekeskedtek, együtt jártak iskolába, együtt mentek az úrasztalához, husvét vasárnapján… Hej biz az a jó pap, a ki bennünket keresztelt, rég a menyországban prédikál már, s az a derék kántor, a ki bennünket oktatott, odafenn üti most a tactust az angyalok előtt!…

Az ifju legény és az ifju leányzó gyermekségétől kezdve úgy egymáshoz szokott, hogy nem is gondoltak egyébre, mint hogy örökké együtt fognak élni, nem is hítta az anyám a szép Marcsát egyébként, mint «kis menyemasszonynak» s mikor mind a kettő tizennyolcz esztendős volt, a szülők elhatározák, hogy a mint az Isten a farsangot megengedi érnünk, összeadják őket.

A bátyám csak mind azt mondá, hogy ne várjunk vele farsangig, addig még ki tudja, mi nem eshetik? s jól sejtette a szegény, mert a mint leszüreteltek, a Marcsa apja az én apámmal egy este elmentek bort fejteni a pinczébe ketten, ott a halálos levegő leütötte őket lábaikról, mire rájuk akadtak, halva volt mind a kettő. A gyász nagy volt mind a két háznál, egyszerre halva mind a két apa; de Marcsáéknál még nagyobb baj is volt, mert az öreg egyúttal egyházfi is levén, a mint holmi pénzek fordultak meg a kezén, azokból mintegy kétszáz forint hiányzott. Hová lett, hová tehette? azt soha sem lehetett megtudni, mert a halál oly hirtelen érte. A tisztelendő urak, a kik a számodásokat átvizsgálták, voltak annyi jósággal a jámbor özvegyhez, hogy nem hozták nyilvánosságra a dolgot, sőt megigérték, hogy egy egész esztendeig nem fogják háborgatni érte, addig iparkodjék valahogy kipótolni, mert azután nem lehet tovább titkolniok.

Hanem az anyámat nagyon megzavarta ez eset, a mint tudomására jött. Szó sem volt már a farsangi összekelésről, ő szegény jó asszony volt, de hogy engedhette volna meg, hogy a fia egy olyan ember leányát vegye el, a kinél a közönség pénze elveszett, s a kinek tán egy esztendő mulva elveszik a házát e csúfos adósság miatt? A két fiatal szerető eleget sírt rítt, de hiába, az anyám csak azt mondta, hogy ha Marcsáék esztendő alatt a hiányzó pénzt ki tudják teremteni, akkor engedi meg bátyámnak, hogy a leányt elvegye és máskép soha. A bátyámnak fel kellett fogadni, hogy addig az esztendeig soha Marcsával össze nem jön, s hogy könnyebben megtarthassa a fogadást, be kellett neki szegődni ide egy tiszai malomba molnárlegénynek; így aztán a víz választotta el őket. Ez alatt csakhamar még az anyja is meghalt Marcsának a sok bú és gond miatt, s a leány egyes egyedül maradt. De lássa kegyelmed, a szeretet csodákat tud tenni. Mikor már nem volt senkije a leánynak, oda jött az anyámhoz és azt mondta neki: «kegyelmed a fiának csak akkor engedi meg, hogy engem elvegyen, ha az apám tartozása ki lesz pótolva, mielőtt napvilágra jönne. Jól van. Még esztendő van hátra; addig dolgozom éjjel-nappal, tűrök, fáradok, éhezem: de előteremtem azt a pénzt.»

S ekkor hozzá kezdett fogadása teljesítéséhez. Oh uram, kegyelmed nem képzeli azt, milyen sok pénz szegény paraszt embernek kétszáz forint, ha azt becsületes fáradságos keze munkájával kell megszerezni, a míg az garasonkint összegyűl.

A jámbor hajadont ez órától fogva senki sem látta dolog nélkül, a templomon kívül. Télen át szüntelen rokkáján ült, olyan fonalat font, mint a selyem, megszőtte maga vászonnak, – csak úgy kapták a faluban. Korán reggel már baromfiai után látott, tojását, csirkéit maga hordta eladni a városba; a házon túl volt egy kis kertje, azt beültette virággal, zöldséggel: abból több jövedelmet csinált magának, mint némely korhely paraszt negyedrész telkéből. Nyáron elment részt aratni, s a mi életet kapott, azt ismét pénzzé tette, kis malaczkát hizlalt polyván és paréjon s őszszel eladta mint hizott sertést. És uram, soha sem látta annak kéményét senki is füstölögni álló esztendeig, egy kis száraz kenyér volt mindennapi eledele, és mégis olyan jól gondját viselte az Isten, hogy nemcsak szépsége nem fogyott, sőt oly egészségesnek, oly pirosnak látszott a sok munka és szűkölködés között, mintha tejben, vajban fürösztenék. A szeretet tartá benne a lelket! Bátyámmal nem volt szabad neki összejönni, de én hordtam egyiktől a másikhoz az izenetet. Gyakorta, szép nyári estéken, mikor senki sem tud még aludni, én a bátyámmal ott voltam a malomban; ő kiült a malom tombászára s elővette furulyáját, s elkezdte rajta azokat a szép nótákat fújni, miket senki sem tudott nálánál szebben. A tulsó parton szép leányzók jártak le a vízre, korsóikat megmeríteni, vagy ott mostak gyolcs ruhákat, fehér lábaikkal bele állva a folyóba. Azok meghallották a dalt, s vissza énekeltek rá. De csak egynek hangját hallotta az én bátyám; az énekelt a legszebben, a legszomorúbban, hogy az ember szemei könybe lábadtak bele; kiismerte annak hangját száz leány közül. Néha volt olyan jó napja, hogy a gazdájától egy pár órára szabadulhatott, akkor megizente Marcsának, hogy jőjjön este a fűzes sziget irányába. Az egy kis fűzfás zátony a parttól négy-öt ölnyire. Ide aztán csónakon kijött a szerető, átellenben a parton állt kedvese, s itt elbeszélgettek reggelig a vizen keresztül, így tettek eleget anyám parancsának s a maguk szivének. Összejöttek, enyelegtek s mégis távol voltak.

Ez így tartott szüret idejéig. Marcsát nemcsak legszebb leánynak tartották már a faluban, hanem egyúttal a legjobbnak is. Még nem forrt ki az új bor, mikor egy reggelen bejött anyámhoz a jó Marcsa, s leszámlálta a nagy tölgyfaasztalra előtte mind a kétszáz forintot, mind jó pengő huszasokban, egy kis pénz hija sem volt, s megkérte, hogy vigye el vele azt a tisztelendő urakhoz. A jó uraknál azt mondák, hogy meglelték a megholt öregtől eltett pénzt a gerenda közé dugva, s azok pecsétes irást adtak róla. Soha sem tudta meg rajtunk kívül senki, hogy az a szép Marcsa keresményéből gyűlt össze.

Visszajövet bevitte magához az anyám a szép Marcsát; befonta a haját szép szivárványos szalag közé, gránátgyöngyöt kötött a nyakára, pillangós czipőket húzott apró lábaira s szépen felöltöztetve elvitte magával, – nem mondta, hogy hová?

Nekem velök kellett mennem a Tiszáig. Ott egy csónak volt épen a révben, annak az evezősét megkértük, hogy vigyen bennünket abba a malomba, a hol a bátyám szolgált, s mind a hárman beleültünk a ladikba.

Mintha most is látnám magam előtt azt a szép fiatal hajadont, a mint ott ült anyám mellett, szemérmesen elpirulva s ragyogó szemeit lesütve. Sejtette már, hogy hová megyünk!

A bátyám messziről megismert bennünket, s meglátva, hogy arra tartunk, s hogy kedvese édes anyja mellett ül jobb felől, örömében ő is leugrott a csónakjába, s eloldva azt, fogta az evezőt s oda evezett elénk, hogy annál hamarább találkozhassék velünk.

A mint oda ért, s ő is, kedvese is egyszerre üték fel szemeiket, alig tudták, mi történik velök! repülni szeretett volna mind a kettő, egymás ölébe rohanni. Jóska oda kormányozta a ladikot mellénk, hogy bennünket átszedjen a magáéba, s felállt a ladik orrába, karját Marcsának nyujtva, hogy menyasszonyát, a ki reszketett az öröm miatt, átsegítse amoda.

Ebben a szempillantásban a ladik egyet billent, s a bátyám egyszerre a két csónak közé bukott, s ott szemeink láttára elmerült.

A szerencsétlen menyasszony, ki már nyujtotta kezét vőlegénye felé, a kiért annyit tűrt, annyit fáradott, a mint azt maga előtt a vízbe bukni látta, iszonyú sikoltással utána vetette magát a csónakból a Tiszába.

Szegény anyám és én kétségbeesve tördeltük kezeinket s segítségért kiáltoztunk. A közel malmokból rögtön siettek a molnárok csónakaikkal s Marcsát, ki bő ruhái miatt a víz szinén lebegett, nem sokára kifogták, de bátyámat nem lelték meg többé; nem kaptunk meg egyebet, csupán a víz szinén uszó bokrétás süvegét.

Anyámat három nap múlva megütötte a szél, a szegény menyasszony pedig forró betegségbe esett, hat hétig feküdt bele, inkább halott volt, mint élő, s a mint fellábadt belőle, oda volt minden szépsége; alig lehetett ráismerni többé.

Eleinte csak azt láttuk rajta, hogy nagyon bús, elgondolkozó, naphosszant sem szólt egy szót is, hanem azután megütközve láttuk, hogy lejár a Tisza-partra, s a mint a molnárok csónakokkal érkeztek a révbe, kérdezgetni kezdi tőlök: «mit izent a Jóska bácsi?»

Még azt hittük, hogy ez a baj csak hagymázbetegségéből maradt meg nála, a mikor szinte mindig Jóskával vesződött; de hova tovább, mindig fonákabb dolgokat kezdett cselekedni; haza ment, otthon minden széket, asztalt egymásra hányt, minden nap kimeszelte a házat, azt mondva, hogy takarít, hogy rendbe legyen minden, mikor Jóska bácsi megjön; majd ismét egyre-másra ölte apró marháit, sütött főzött, hogy ő menyegzőhöz készül. E mellett egyre vadult, egyre zavartabb lett, senkit sem ismert már névszerint, a templomban fenhangon beszélt, az utczán imádkozott és dalolt összevissza, semmi munkát nem akart és nem tudott tenni, összetépte a fonalat, azt állítva, hogy úgy többet adnak érte, s üres tojáshéjakkal ült ki a vásárra. Végre rájött a bujdosás; egy este eltünt hazulról, öt nap kerestük mindenfelé, hatod nap találtunk rá a rét közepén, elbujva a nagy nád közé, ruhái mind összetépve, arcza mind összekarczolva. Ez időtől örökké tébolyodott maradt a szegény leány. A szépséget mintha a szél lefútta volna róla, négy esztendő alatt oly vén, roskatag anyóka lett belőle, mint a milyen most. És annak már hatvan esztendeje. Azóta mindenki elfeledte a történetet, a legvénebb emberek úgy ismerik őt gyermekségök óta, mint bolond Marcsát, a ki nem érez sem hideget, sem meleget, elkoplal napokig s eszik a míg előtte lát; fölszed minden tarka rongyot és azt köntösére varrja, ifjat, vénet nénjének, és bátyjának szólít, s a kinek csak egy szavajárása van: «mit izent a Jóska bácsi?» A ki mit felel a szóra, azt megcselekszi, s a mi ajándékot kap, azt elviszi a Tiszára és abba beleereszti: «kell az a Jóska bácsinak».

Az emberek kaczagnak rajta és senki sem tudja, hogy ott a víz fenekén az ő vőlegénye fekszik; a víg leánykák a fonóban sok tréfát űznek belőle, s egy sem gondol arra, hogy ez a ránczos, utálatos kép egykor oly vidám, oly mosolygó lehetett, miként akárki közülök. Ilyen az élet jó uram.

Az öreg kiverte pipáját, az idő beesteledett már; én megköszöntem a mesét, s kezet szorítva véle, haza ballagtam gondolkozó fővel.

Milyen különös, hogy a paraszt is meg tud őrülni szerelmében! mikor az oly úri dolog…

Egy más esetet hallottam egykor Békés megyében egy jámbor őrültről, ki igen szorgalmas, dolgos ember volt különben, alig lehetett rajta valami jelét a háborodásnak észrevenni, csak ha azt a nevet említék előtte «Gyuri», akkor egyszerre felugrott, akár evett, vagy dolgozott, elhajítá kanalát, vagy fűrészét s elkezdett szaladni és futott, a míg fáradságtól aléltan össze nem roskadt.

Sokszor megfuttatták így pajkos legények oktalan tréfából, vagy véletlen kiejtett szó miatt rohant el őrjöngve; egyébiránt pedig a legcsendesebb, szelidebb ember volt a világon s úgy el lehetett vele beszélni, mint más akárkivel. Ezzel az történt, hogy több év előtt, mint juhászlegény, egy másik bojtárpajtásával együtt, kihajtotta a juhokat a legelőre egy szép derült deczemberi napon. Azon a télen még nem volt fagy s az egész mező oly zöld volt, a nap oly melegen sütött, mint máskor tavasz derekán

A két pásztor jó messze elhajtotta nyájait a tanyától, midőn este felé egyszerre elkezde észak felől éles, csipős szél támadni, az idő egy óra alatt megváltozott, nagy sötétkék felhők tódultak a láthatárra, úgy látszott, mintha azok bömbölnének oly irtózatosan az északi szélben. A havas zivatar futárai, a hollók, egész seregestől támadtak az égre, ijesztő károgást vegyítve a vihar hangjai közé.

A két pásztor hirtelen összeterelte a nyájat s haza felé kezdé hajtani. Alig haladtak azonban mintegy hatszáz lépésnyire, midőn az egész látkör elsötétült, a hópelyhek elkezdtek sűrűn omlani, kavarogva a süvöltő szélben, s nehány percz alatt ellepve a nyomást, mely a pásztoroknak útmutatóul lehetett hazáig.

A hideg érezhetőleg nőtt, a föld cseréppé volt már fagyva lábaik alatt, s ők nem tudták többé merre menjenek? Az éjszaka beállt s bár merre haladtak, kémlelőzve, hallgatózva, sehonnan sem csillámlott eléjök a vezérlő gyertyavilág, nem hallatszott a tanyai kutyák ugatása. El voltak tévedve a nagy sík rónaságon, a hóförmeteges éjszakában.

Mit tegyenek e helyzetben? A bárányokat nem lehete tovább hajtani, mert azok összebujtak egy falkába, fejeiket összedugva.

– Tegyünk úgy, mint a bárányok, szólt a két juhász egymáshoz, s leterítve szűreiket, lefeküdtek egymás mellé, szorosan átölelkezve s testük kölcsönös melegével óva egymást a megfagyástól.

Így várták végig a hosszú, viharos éjszakát; a szélzúgás, a hóesés egy perczig meg nem állt az alatt, a hófuvat behordta mind a kettőt. Pista – így hítták az egyiket – egész éjszaka nem tudta behunyni szemeit, mindig hallotta a varjukat feje felett kiáltozni, s úgy hallgatta, mint üvölt egyre az északi vihar, mintha valami nagy szörnyeteg panaszkodnék, hogy fázik és jajgatna és dideregne bele: hanem társa Gyuri elaludt, bármennyire suttogá emez fülébe: ne aludjál, félve attól a rémséges álomhorkolástól, s a magányos ébrenléttől. Később elhagyta a horkolást az alvó, s csak halkan lélekzett, utóbb azzal is lassankint felhagyott. A mint végre elmult a tengeréjszaka, s a hófelhők kitisztultak s feljött a nap, végig nézni a megőszült világon, Pista is fel akart kelni, s költé társát, ki még akkor is rá volt borulva s karjait nyaka körül fonva tartá. De az nem akart ébredni.

– Gyuri ébredj! kiálta ijedten; az elaludt örökre. Meg volt fagyva.

A mint a pásztor azt észrevette, hogy társa meghalt, rémülten akart annak öleléséből kibontakozni; de a holt karjait lehetetlen volt szétfeszítenie, oda voltak azok szorulva mereven társa nyaka körül.

A megrémült juhász, kit az erőszakos halott leküzdhetlen erővel tartott magához ölelve, arczát arczára feszítve, s hideg, mozdulatlan szemeivel egyenesen szemeibe nézve, rémséges futással rohant az avarnak, s csak a szerencsének köszönhető, hogy a keresésére kiindult tanyai emberek reá akadtak, a mint rémítő terhével futott eszeveszetten, szüntelen azt kiabálva: «Gyuri ébredj, Gyuri bocsáss!»

Azok megszabadíták nagy munkával holt társa kezeiből, de az ember e pillanattól megőrült. Senkit sem bánt, senkinek sem vét, beszél okosan, csendesen, de ha társa nevét említik előtte, futni kezd, míg világot lát maga előtt, s ereje el nem hagyja.

* * *

Nem mindig ily búskomor alakot hord az őrültség, néha nevető álarczot tart maga elé; kívül kaczag, tréfál, elméncz ötleteket kohol, sajátszerű ravaszságával mulattat, nevetésre gerjeszt, ki tudja mit érez belől?

Ily jókedvű őrültje volt Erdélynek, kit a környékben messze ismertek s nem híttak máskép, mint «bohó Boris»-nak.

Soha sem lakott egy hétig egy helyben, a hol megunta magát, vándorolt odább, egy gitárból állt minden úti készülete, azt nyakába akasztotta, s énekelve ment a szomszédba. Érts alatta szomszéd várost.

Mindenütt terített asztal várta, mert ő nem várt kinálásra, otthon volt minden úri háznál, s parancsolt az egész háznéppel; akár fogadták, akár nem. Ruházata is csak úgy termett, mint a mezők liliomának, minden szabó-árjegyzék nélkül. Nem mintha a földből nőtt volna ki számára viganó és pufándli, hanem ha megunta valamely öltözetét, vagy az unta meg a tovább tartást, a legelső úriháznál, hová bevetődött, felvette a házi asszonyság legközelebb talált öltözetét, a legkomolyabb arczczal állítva, hogy az neki igen jól fog illeni. S az erdélyi úrhölgyek mindig oly nagylelkűek voltak, hogy meghagyták őt ezen hitben, – az az hogy az új ruhában.

Egyszer egy derék úrasszony grófné, megszánva a szegény Boris bizonytalan életmódját, odavette őt magához, megigérve, hogy eltartja őt holtig.

Ezen derék úri hölgynek az az egy különös szokása volt, hogy nagyon sokat ábrándozott a királyhágóntúli délczeg daliák után, s az a másik, hogy ha valamelyik kegyetlenül bánt érző szivével, mindjárt elájult, s az a harmadik, hogy mikor elájult, megvárta, míg az egész háznép összeszalad segélyére, s a míg csak egy is hiány zott, addig fel nem akart ocsúdni.

Bohó Boris szüntelen az úrhölgy mellett lévén, neki jutott e különösségekből legtöbb adag. De ez őt nem zavarta meg. Ha a grófné szenvedélyeiről beszélt, beszélt ő is a magáéról; ha a grófné nagyot sóhajtott, sóhajtott ő két akkorát; ha a grófné keserveit leirta prózában, ő leirta a magáét versben, s ha a grófné jobbra ájult a pamlagon, ő meg elájult balra, s oly állhatatosságot tanusított e részben, hogy egy félórával mindig tovább tudott ájultan maradni, mint a grófné; ha pedig görcsöket kellett kapni, mikor még a grófné csak a nyögéseknél volt, már akkor ő úgy ordított, hogy a háznép összeszaladt.

Végre megsokalta ezt is. Egy napon fogá a gitárját, egy kiflit dugott a zsebébe s kijelenté, hogy utazik.

A derék úrhölgy megütközve kérdezé, hogy miért?

Bohó Biri egy szelid accordot adva gitárján, s ideálisan lábujjhegyre emelkedve, büszke öntudattal viszonza:

– Sok egy házhoz két bolond!

III. A VILÁG VÉGE.

«1815-ben a ki nem fúl ködben, 1816-ban a ki nem hull dögben, 1817-ben kit agyon nem vernek, Tartsa magát jövő évben szerencsés embernek.»

Valami bohó azt a mulatságot csinálta magának, hogy ezt a jóslatot kiirta valami kalendáriumban; a kalendáriumok akkor is olyan elismert tekintélyek voltak mindenféle jóslat dolgában, miként most; kilencz ember közül tíz elhitte a rettentő jövendőmondást, s a tizenegyedik is csak fenhangon tagadta, de magában elismerte, hogy mégis lehet abban valami.

A kritikus három év azután el is jöt, el is mult. Az aggodalmasabb hivők intézkedtek, hogy az ember ne fúljon ködben, inkább fúljon borban; ne is hulljon dögben, inkább hulljon szerelembe s elvégre a harmadik esztendőre nemcsak hogy agyon nem vertek senkit, de úgy elkonferencziáztak mindennemű verekedést, hogy a journalisták vérszomjú serege epedve ragadozott ki egymás kezéből minden sérelmezett szabólegényt, a kinek az orrát betörték a kocsmában, hogy legalább mégis valami vért mutathasson közönségének, s egy toronyból leesett embernek a híreért még Angliából is eljöttek.

Szóval olyan nyugodalom és boldogság telepedett le az egész világra, hogy az ember szökhetnék volt belőle, s nemhogy a már meglévő emberek haltak volna rakásra, de még a kik az előtt nem voltak, még azok is egyremásra születtek.

Ezen segíteni kellett valahogy. Az emberiségnek nem szabad unatkoznia, mert akkor azután mindig tilos gondolatokon jártatja az eszét: «otium pulvinar satanæ», valamivel föl kelle őket rázni e «sátán párnájáról».