Part 7

Gábor bácsi cordialiter kezet szorított Menyhárt úrral, ki már a kocsiban ülve, elmésen kiálta vissza:

– Aztán azért a processusunk nem condescendál, liquidum est debitum, s ha másként nem megy, brachialiter exequálunk.

Ezt Menyhárt úr igen jó élcznek tartotta, s nevetett rajta nagyot, ilyenformán értetve alatta szép törvényes virágbeszédben a rég megigért házasságot.

A távozókat az egész háznép kikisérte, ott volt a két leány és a két fiatal ember is. Linkának láthatólag rossz kedve volt, míg Liza nem birta rejteni örömét, hogy Gulyásiékat távozni látta.

– Lina kisasszony oly borultnak látszik, szólt theatralis édességű hangon Kálmán.

Lina feleletet sem birt adni, félrevonult s elkezde Károlylyal beszélgetni, s vele a szobába távozék.

Kálmán megdöbbenve fordult Lizához, ki ott maradt.

– Miért oly kedvetlen Linka kisasszony?

Liza nem sokat gondolkozott rajta, hogy mit mondjon? amúgy gyermekes tréfából azt találta felelni:

– Hát nem hallja, hogy azon búsul, mert Gulyásiék executióval fenyegetik.

– Kit? az öreg urat? kérdé Kálmán megrettenve.

Linkának 12 esztendőre oly éles esze, oly ravasz szemei voltak, mint másnak negyvenre sincs. A mint Kálmán nagy ijedten e szót szalasztá ki ajkain: «kit? az öreg urat?» az eltitkolhatlan megdöbbenés, mely annak arczán mutatkozott, arra a gondolatra hozta, hogy hátha jó lenne Kálmánt ebben a tévedésben megerősíteni, s azzal igen komoly szánakozó arczczal monda Kálmánnak félig súgva:

– Igen bizony, az öreg Berkessyt. De ne szóljon felőle senkinek.

– Az lehetetlen, szólt Kálmán megzavarodva, hisz őt igen gazdag embernek tartják.

– Hja, sok embert tartanak gazdag embernek, a ki nem az, monda Liza vállvonítva, s könnyelműen trallázva futott el onnan.

Kálmán összefont karokkal járt alá s fel a folyosón sokáig; nagyon meg volt zavarva. Képzelhette-e, hogy egy tizenkét éves gyermekleány készakarva mesét gondoljon ki az ő rászedésére? Ha e mesét valami érettkorú embertől hallotta volna, inkább kételkedhetett volna benne, de egy gyermek honnan beszélne ilyet, ha nem környezőitől hallaná? Ez nagy baj. Az öreg Berkessyt igen gazdagnak tartották, mert mindig igen nagy házat tartott, tisztújításokon első volt a költségvitelben; – de hátha épen ez az oka romlásának? Már akkor csak mégis jobb lesz Juliához visszatérni; az ugyan egy kissé kétséges hírben áll, de legalább szép s bár könnyelmű és pazarló, de gazdag. A viszonyt nem lesz nehéz újra kezdeni Egy megjelenés, egy ügyesen scenirozott fellépés, legvégső esetben egy öngyilkolási comœdia mindent helyrehozand.

Már most csak a ló volna meg, hogy haza lehetne menni. Talán megtesz annyit Berkessy, hogy haza küldi a maga lovain.

Ez óhajtással belépett Gábor úr szobájába, ki ott egyedül pipázgatott Károlylyal. Az öreg ült egy nagy füles karszékben, Károly mellette állt.

Kálmán odalépett elé, s jól kigondolva magában, hogy mit fog mondani, a miből az öreg úr ki is vehesse, nem is, hogy leányát többé nincs szándéka elvenni, egy perczig hallgatva megállt, a krágliját kihuzogatta, a haját elől-hátul felborzolta, s szokása szerint a magasba nézett.

És ime a gonoszlelkek megint eleibe állítanak egy tükröt, s ő megint elfelejtkezik magáról s ezt a szót: «uram» mind kéz-, mind fejmozdulattal maga magához intézi.

Abban a pillanatban Gábor úr észrevéve ezt a furcsa attitudeot, ujra elkezdi azt a tegnapi óriási kaczagást, melyet ezúttal Kálmán kénytelen volt tökéletesen magára venni. Az ember elvörösödött, ajkai remegtek, magán kívül volt a düh miatt.

A legnagyobb kaczagás közepett egyszerre elhallgatott az öreg úr, mintha rögtön elmetszették volna a nevetését s a legkomolyabb képpel kérdezé:

– Mit kiván uramöcsém?!

– Uram! szólt Kálmán, alig birva hangot adni a düh miatt. Én azt véltem, hogy önben művelt emberre fogok találni, ki levetkőzte azt a mult századi fogalmat, miszerint a költőket nevetséges embereknek találták.

Berkessy komoly nyugalommal felelt:

– Én nem találom a költőket nevetséges embereknek uram, mutatják szobám falai, hol hazai irodalmunk legjobbjainak arczképei függnek, mutatja könyvtáram, melyből semmi becses irodalmi termék nem hiányzik, de nevetségesnek találom azt a fattyú költészetet, mely a gyümölcsös fa derekán innen-onnan kihajt, s csak zöldül, de még csak virágokat sem hoz; tisztelem, becsülöm azokat a szép lelkeket, a kik komoly tanulmánynyal, ragyogó lángészszel lépve hivatásuk pályájára, nemzetünknek becsületére, büszkeségére válnak; de hogy minden nádi hegedűt æolhárfának tartsak, azt már nem cselekszem; az igazi költőt, ki gondolataival lelkünket nemesíti, a távolban is tiszteljük, de a kit csak azért neveznek így, mert rímeket farag, kinél a muzsák csak ismerős szobaleányok, kik által könnyű szerrel lehet egy üres szerelmi nyilatkozatot tapasztalatlan leányok kezébe juttatni, ki úton és útfélen iparkodik bennünket viseletével hivataláról tudósítani, a felett legfeljebb mosolyogni tudunk, s ha a természet az én mosolygásomnak kissé erősebb hangot adott, ez nem az én hibám; mert köztünk mondva, kegyedben édes Kálmán öcsém az elébbeni tulajdonságokból vajmi kevés, ez utóbbiakból pedig annál több van. És ezt tőlem, öreg embertől, nem szükség önnek rossz néven venni.

Kálmán nem talált szavakat az eddig megjelent dictionariumokban, e mondásra megfelelhetni. Mondhatjátok azt valakinek, hogy ezüst kanalat lopott, ez semmiség ahoz képest, midőn valakinek azt mondják, hogy rossz költő.

– Uram, ha nem tekinteném, hogy ön házánál vagyok…

– Az egy cseppet se gátolja önt. Nálam a vendég az úr.

– Ily bántalmat véremmel kell lemosnom, kiálta Kálmán magán kívül; azt még sem merte mondani, hogy a «más vérével».

– Én nem vagyok borbély, felelt rá az öreg úr csendes sarcasmussal.

Károly végre közbelépett, megfogva Kálmán karját, s fülébe súgott.

– Pajtás, vedd észre, hogy nagyon nevetséges szerepet játszol, midőn egy öreg ember irányában hetvenkedel.

– Miért nincsen fia, hogy attól követelhetnék elégtételt?

– Légy megnyugodva, ha csak ez kell: én fia vagyok, mert leányát fogom elvenni, s adok elégtételt, a milyet kivánsz, de ne csináljunk zajt a dologból. Te úgy is haza szeretnél menni, majd én befogatok, s **en barátainkkal elvégezzük a dolgot.

Gábor úr nem hallá, hogy a két ifju mit beszél, s nem is tudhatá meg, mert Károly azt állítá, hogy csupán a hazamenetről volt szó, s minthogy neki úgy is be kell menni **-re, Kálmánt is magával viszi. Ebben az öreg is megnyugodott, s nem sokára Tállyaiék hintaján a két ifju embert látjuk eltávozni.

Ilyenformán a mily egyszerre jött, oly egyszerre el is repült mind a három kérő a háztól s ki tudja: jön-e még vissza közülök vagy egy?

* * *

Gulyásiék ez alatt szépen megérkezének **-re, s rátalálva Julia lakására, ott leszállottak. A házi asszonyság kitünő szivességgel fogadá a tisztes családot s odavezeté őket a betegen tartott ifjuhoz, kiben Zsuzsi néni fiára ismerve, nagy zokogásokkal borula nyakába, s csak azután nézte végig, milyen szép selyem hálóköntösbe, himzett papucsokba s aranybojtos sipkába öltöztette a jó fiut a házi asszony kegyessége, mely tárgyak még mind első férjéről maradtak.

Zsuzsi néni nem győzte a hálálkodást fiának csodálatos megmentése és gondos ápolása felett, s tízszer is elmondta Julia szemébe: «már aztán ha ilyen derék felesége volna a Sándoromnak, akkor csak meg volnék nyugodva a sorsa felől, akkor tudnám, hogy jó kezekre bíztam». Julia kecsesen tudott mosolyogni e beszédre; majdan végig vezette a derék családot pompás termein, megmutatta porczellánjait, ezüst serviceit, ékszereit; Zsuzsi néni magán kívül volt csodálkoztában, mindent agyon dicsért, minden fölséges volt neki.

Menyhárt urat ez alatt Nánásy bácsi kapta külön, oda vitte magával a pipázó szobába, s egy lélekzet alatt megismertette Julia vagyoni állásával, beszélt tiszttartóiról, kasznárjairól, fényes összeköttetéseiről a vármegye legelőkelőbb családjaival, nem mulasztá el fölemlíteni boldogult férje végrendeletét, melyben özvegyének szabad rendelkezést enged még újabb férjhezmenetele esetére is. Mind ezen dolgokat Nánásy bácsi igen bőbeszédű nyájassággal adta elő, s Menyhárt úr nem szünt meg mindezeket a legnagyobb figyelemmel hallgatni, alig vette észre, hogy az idő múlik.

Ebéd felett a csudálkozás tetőpontját érte, az ember nem tudta, az ételeket magasztalja-e feljebb, vagy a tálakat, mikben fel voltak adva? Csupán Péterke volt magával tisztában, neki csak a mindenféle torták nyerték meg tetszését, mikben módja vala válogatni; a mit el nem birt fogyasztani, azt tömte a zsebjeibe, úgy, hogy ebéd után alig tudott lépni tőlük. Julia még a sapkáját is tele rakta marczipánnal és spanyol szeletekkel. A kölyök ujjongatott és tányérokat tört örömében.

– No te fiacskám, szólt Zsuzsi néni, ölébe véve a kedves magzatot, hát kit szeretsz jobban, a Linka nénit, vagy a Julcsa nénit?

– A Linka nénit nem szeretem, mert nem adott csokoládét, mikor kértem.

– Hát a Julcsa nénit jobban szereted, ugy-e?

– Ühüm.

Julia mosolygott s gyöngéden megveregette a fiúcska arczát.

Ez már a hetedik nap volt, s az egész városban el volt terjedve a hír, hogy a szép özvegy ma esküszik. Az atyafiak is kezdtek érkezni, egyik hintó a másikat érte az udvarban, a ház megtelt ünnepien öltözött czifra népekkel, kik közt a családi perpetuomobile, Nánásy bácsi sürgött-forgott titkolózó képpel, suttogva itt is amott is. «Hol a menyasszony?» – «hol a vőlegény?» kérdezék minden oldalról, s ő ez egyszer kivételképen senkinek sem mondott többet, mint hogy Julia öltözékével van elfoglalva.

Míg a násznép a főteremben összegyülekezett, azalatt Julia Pestről hozatott pompás öltözékét felvevé. Valódi tündér alak volt benne, szépsége föltétlen hódolatot követelt. Épen az álló tükör előtt rendezé hajéke omlatag koszorúit, midőn nyilik az ajtó, s ki lép be rajta bűnbánó arczczal? A mi Kálmánunk.

Julia háttal állva felé, a tükörből meglátta a belépő alakot, s bámuló meglepetését hirtelen elfojtva, a mint visszafordult, nyájas arczczal tekinte rá, s gyöngéd szemrehányással mondá neki:

– Gonosz ember. Engemet ily kegyetlen próbára tenni. Ha oly jól nem ismerném önnek lelkét, képes lettem volna ön felől kétségbeesni.

Kálmán egészen felvidulva e nem várt fogadtatáson, sebesen rohant Julia lábaihoz, s magán kívül rebegé:

– Tehát ön nem kételkedett bennem soha?

– Hogy képzelhettem volna, hogy ön engem elhagyjon? jól tudva azt, hogy az egész ismerős világ tudja már, hogy férjhez megyek. Igen aljas fogalmaimnak kellett volna ön felől lenni, ha azt feltehettem volna, hogy egy nőt, ki önt szereti, ily nemtelenül semmivé tudjon tenni. Én nem hittem azt, bizonyos voltam benne, hogy ez öntől csak egy költői szeszély, melylyel szívem erejét próbára teszi, s hogy az utolsó órában vissza fog jönni hozzám. A mit bizonyít az, hogy meghivásaimat nem mondtam vissza, sőt a kitűzött napra minden előkészületet megtevék: oly bizton olvastam önnek jellemében.

– Igen Julia, bizton olvasál, rebegé Kálmán elragadtatva, ez csak próba volt, melyet diadalmasan tudtál kiállani és én százszorta jobban foglak szeretni most.

Julia körülfordult a tükör előtt, csábító mosolylyal hajlongva Kálmán előtt, s kaczér pillantással kérdezé:

– Szép vagyok-e?

– Oh mennyei! sivalkodék a delfi s magneticus gyönyörrel borult Julia lábaihoz.

E perczben lépe be Nánásy bácsi, jelentvén, hogy a tisztelendő megérkezett az esküvőre.

Julia nehány csepp ess-bouquét tölte zsebkendőre s kilépett a terembe, násznagya, Nánásy bácsi karjára támaszkodva, ki menuett lépésben iparkodék szép hugát maga mellett bocsátani.

A vendégek a maguk módja szerint siettek a bájos menyasszonyt üdvözölni, a tisztelendő úr kezeit dörzsölve lépett eléje, s hivatalos mosolygással kérdezé a tisztelt vőlegény nevét.

Julia hódító tekintettel nézett végig a körülálló férfiakon, melyet észrevéve Kálmán, az előtte állók tyúkszemein keresztül sietett magát a szép menyasszonyhoz törni. Mire odaért, már akkorra Julia kezében tartá – Sándor öcsém kezét, s bemutatá őt a papnak.

– Im itt vőlegényem, nemes Gulyási Sándor úr.

Kálmán a falnak tántorodott ijedtében, s úgy elveszté lélekjelenlétét, hogy előbb három széken keresztül bukott, a negyediken ült egy kövér asszonynéném, annak pedig az ölébe ült, onnan is felriadva, egy almáriom-ajtón akart kimenni a szobából s midőn végre kijutott az udvarra, a szembejövő pesztonkát asszonynénémnek szólítá s kérte, hogy adjon neki egy pohár vizet, mert fázik.

Nálánál még egy személy volt még nagyobb zavarban: a vőlegény. A mint Julia odaállítá a pap elé, csak nézett, mint a sült hal, akár a halálos sententiát hallotta volna kimondani fejére. Az öregek között már ki volt csinálva régen a dolog, s Sándor öcsémet feleslegesnek tartották előre tudósítani, Julia pedig sokkal biztosabbnak tudá bájai diadalát, mint hogy e merényleten kétkedhetett volna.

Sándor oda hagyta magát állítani az eskető asztal elé, mint egy áldozatra szánt bárány, s mikor a pap azt kérdezé tőle: szereted-e ezt a tisztes hölgyet, kinek kezét kezedben tartod? elfelejtett rá felelni, csak nézett farkasszemet a tisztelendő úrral, míg az apja bele nem kiáltott: «szereted hát! hogy ne szeretnéd, persze hogy szereted».

Erre Sándor is eszére tért s utána mondta szépen az esketés formuláit. Nem tagadhatjuk, hogy egy kicsinyt vaczogtak a fogai.

A többi aztán ment a maga rendén. A rákövetkezett vigalom felszabadítá a kedélyeket szorongásaikból. Közmegnyugtatásra meg kell említenem, hogy Sándor öcsém vacsora után még tánczolt is és levert lábáról sok embert és asszonyt.

* * *

Másnap korán reggel három fiatal embert látunk sétálni a városon kívül eső kertek egyikében, kik közül az egyik Károly, a másik két helybeli kortársa, kiket a Kálmánnali összejövetelre tanúknak hívott fel.

A Berkessyveli jelenetért csakugyan komoly elégtételt követelt a megsértett ifju, s a tanúk elfogadandónak találták Károly ajánlatát.

A délutáni jelenet Julia menyegzőjén még tízszeresen felfokozá Kálmán verekedési vágyait, benyargalt minden kávéházat, fennhangon hirdeté, hogy holnap vagy a saját vérében, vagy a máséban fog förödni; hogy nem fog megelégedni azzal, hogy Károly agyába egy golyót bocsásson, hanem annak a másiknak le fogja vagdalni orrát és füleit. Hiába engesztelték, hogy már ha mindezen dolgokat meg akarja is tenni, legalább ne hiresztelje ki előre, mert becsukják. Nem bánta ő! vegyék fejét, ha tetszik, de véres boszút fog állani…

… Már mintegy jó félóráig sétáltak Károly és társai az említettt kertben, midőn végre csakugyan érkezik Kálmán két tanúja, – egyedül, s boszús arczczal egy levelet adnak át ellenfeleiknek, melyet Kálmán úr irt, s mely felolvastatván, így hangzott:

«Uraim, higgadtabb kedélylyel fontolva meg a dolgot, úgy találtam, miszerint nekem a köznapiaknál magasabb kötelességek tiltják életemet koczkára tennem. Azon szellem, melyet a sors reám bizott, nem csupán enyim, hanem hazámé, az egész emberiségé, a mit nekem szem elől tévesztenem nem szabad. Párbaj csak egyenlő rangúak között lehet egyenlő, s azt nem kell önöknek magyaráznom, hogy a szellemnek is megvan a maga aristocratiája. Víjjon ki ellenfelem a szellemek álladalmában hasonló állást, mint enyim, akkor szivesen összemérem vele fegyveremet. Egyébiránt én e városból örökre eltávozom, szellememhez méltóbb kört keresve magamnak» stb. stb.

A tanúk egymás szeme közé néztek, egyik nevetett, másik káromkodott, Károly búcsút vett tőlük, s készen álló hintajába ülve, visszahajtatott Berkessy helységébe.

Az úton szembe találta annak hintaját. Anyja, testvére, az öreg Berkessy és leánya ültek benne, s mind nagy örömriadással voltak, a mint őt meglátták. Valami ismerősük, a ki Kálmán hetvenkedését meghallá a kávéházban, sietett őket még az éjjel tudósítani, s ezek most valamennyien hajtattak nagy lóhalálában **-re, s végtelenül megörültek, Károlyt épen látva visszatérni, kivált midőn ez arról is megnyugtatá őket, hogy az egész dolog minden baj nélkül ment végbe.

Könnyebbség okáért aztán Berkessy átült Károly hintajába, s mindnyájan hajtattak vissza az ő lakára.

Útközben előfogta az öreg úr Károlyt, hogy miért akartak vívni? s megtudva annak az okát, nagy szemeket meresztett.

– Hát mi jogod van teneked én helyettem elégtételt adni?

– A mi joga van a fiunak az apa helyett.

Berkessy elmosolyodék.

– De te én nekem nem vagy fiam.

– De lehetek az.

– Hm öcsém. Hisz az igaz, hogy te derék, jó szivű fiu vagy, hanem azt mondják rólad, hogy nagy korhely is vagy.

– Jól mondják. De hát nem mellettem szól-e az is? Ha nem lettem volna korhely, akkor az következnék, hogy ezután leszek az.

– Igen, de ki biztosít engem arról, hogy ezután nem fogsz az lenni: minthogy eddig voltál?

– Jól van, bátyám; adjon egy esztendei határidőt; ha egy álló esztendő alatt valamit hallani fog rólam, a mi ellenem szól, akkor be se ereszszen a házába többet; ha pedig esztendeig meg tudom mutatni, hogy a mit kimondtam, ezt megtartani erő is van lelkemben elég…

– Akkor meg ki sem eresztelek a házamból többet, egészíté ki az öreg úr a mondatot.

* * *

Egy év múlva újra látjuk ismerősinket.

Károly megtartá fogadását; vas következetességgel vivé ki, a mit megigért, eljárt ugyan a falusi dinom-dánomokba, de soha az idő alatt még csak egy barátságos pohár bort sem lehete rádisputálni; ott ült valamennyi részeg ember között egyedül józanon, s még csak egy társas játékban sem lehete rávenni, hogy kártyát vegyen a kezébe. E helyett gazdaságát hozá rendbe és nyelveket tanult. Egy év alatt mint a legrendesebb, legműveltebb fiu lőn kihirdetve a környékben. Mondanom sem kell, hogy most is az.

Linát nőül vette és a leghívebben szereti; hét tél, hét nyár meg nem zavarta családi boldogságukat. E boldogság leghívebben szokott felirva lenni a nő arczán, s Lina arczát az évek haladása szépíti.

Sándor öcsém is boldog; elég szép feleséggel, elég sok pénzzel, s elég nagy együgyűséggel bír, hogy boldogsága tökéletes legyen; Zsuzsi néni minden évben meglátogatja őket, s viseli menyének divatból kiment selyemruháit.

Ábrahám úr is boldog: elvette Boriskát; legalább most nem kell neki bért fizetni.

Kassay Lőrincz bácsi is boldog. Az atyafiak, a látogatók soha sem fogynak ki a házából, leányának minden ujjára jut egy kérője, s köztük nem utolsó helyet foglal el a már jól felnőtt Péterke, a mi tudniillik a fejek nagyságát illeti.

Csak Kálmán boldogtalan most is. A nagy reményű szellemből az idő jártával moghasonlott kedély, félre ismert lángész leve. Valahányszor rossz verseket olvastok, gondoljatok reá s legyetek iránta szánalommal.

II. A FALU BOLONDJAI.

Nálunk még nincs országos intézet azon boldogtalanok számára emelve, kiknél a lélek megszakasztá örök összeköttetését isteni eredetével.[2] Azt tartók, hogy a hol az okos embereknek sincs házuk, hogy lenne a bolondoknak? Ilyenformán hazánkban csaknem mindegyik városnak, falunak megvan a maga bolondja, kiket minden gyermek ismer, s később, midőn a gyermekek megvénülnek, még a vén emberek is, mert a bolondok sokáig élnek. Az emberek megszokták őket úgy tekinteni, mint a közönség árváit, s a helyett, hogy lánczokat raknának rájok, s kemény rostélyok mögé zárnák, hagyják őket ártatlan hajlamaik után járni, kóborolni magányos erdőkben, összeszedni haszontalan mezei virágokat (az őrültek mind úgy szeretik a virágokat), vagy elheverészni naphosszant a verőfényen, bámulni a tele holdat s ujjongatni széles kedvvel az utczákon, s senki sem törekszik őket megfosztani az áldott szabad légtől, az úttalan erdők utáni vágytól, a megszokott méla badar beszédektől, s a rokonszenvű holdvilágtól. Mindig akad jó lélek, ki, ha megéheznek, enniök ad; ha elrongyosodtak, felruházza őket, s a hol elestelednek, ott megvirradnak, mint a ki örökké utazik. S midőn rájuk jön a gonosz óra, hogy végig futkosnak az utczákon, s bekiabálnak az ablakokon, az emberek azt mondják: «a jó bolond» s nem iparkodnak őket elfogni, elzárni, elhallgattatni; hisz az őrültnek legnagyobb kín a pihenés és hallgatás…

Némelyik már olyannak született; ez talán boldog; de hát a kit az idő tett azzá, kinek arcza épen oly derült, oly okos volt egyszer, mint másoké, minő eseményeknek kellett azzal történni? minő húrok szakadtak meg ott a szívben, hogy a lélek önmagára ne ismerjen többé? Néha csak egy pár szó maradt meg nálok az elmúlt idők emlékiből, a ki hallja e badar szavakat, megcsóválja fejét: «szegény bolond» és ki tudja, azon nehány szóban mily szomorú élet töredéke jár föl kísérteni?…

Nehány év előtt Csongrádmegye egyik népesebb helységében voltam sok ideig, s ez alatt többször volt szerencsém az ottani tisztes földmívelőkkel társalkodni. Mint tudva van, ott paraszt embernek hivatik s bundában és vászon-köntösben jár akárhány jómódú gazda, ki áll százezer forintnyi értékig.

Egyikéhez e derék gazdáknak gyakorta járatos voltam; egyszerű ép kedélye, elmés, jó izű tréfái sokszor elmulattatának, utóbb szinte megvárta tőlem, hogy a hol egy családi ünnepély volt a háznál, névnap, kukoriczatörés, vagy disznótór, abból el ne maradjak.

Egyszer épen a kenyérsütés idején találtam oda vetődni. A konyhában fogadott el, mert ott volt a felesége is, egy derék, piros pozsgás, tűzről pattant menyecske, ki a parázstól izzó kemencze előtti mélységben ülve, saját izmos kezeivel hányta be a sütőlapáton mind a tizenkét kenyeret, melyeket maga dagasztott és szakasztott, pedig volt vagy hat szolgálója.

Nem is állt ott egyébért a gazda, mint hogy a kemencze szája elé kihúzott halom parázsból gyujthasson pipára s szidassa magát a feleségével, ki a nagy sürgős munkában pörölt mindenkire, a ki nem mozgott oly sebesen, mint ő, s ez nagyon illett neki.

A tűzhelyen már készen állt vagy tíz darab lángos, ki lúdzsirral, ki szilvaízzel megkenve, s két nagy zöld tálba felrakva, melylyel is engem belépőt rögtön elkezdtek kínálni, az asszony azzal biztatva, hogy ő sütötte, a gazda pedig valami borfélét emlegetve, a mit jó lesz majd reá inni.

E nagy sürgés-forgás közben, mialatt Kata asszony a hosszú lapátnyéllel olyakat döfött a háta mögött ácsorgó cselédeken, hogy azt sem tudták, hol álljanak meg? belép nagy csendesen az ajtón egy vén összetöpörödött anyóka, előbb csak a fejét dugva be, s nagy mosolygón széttekintve, majd az eléje rohanó kutyák fejeit czirógatva össze s köszöngetve nékik, mintha ezek csak olyan ismerősei volnának, mint más akárki a háznál.

Majd nagy kuttogva közelebb jött, meg-megállva, mintha azt várná, hogy hívják, s ismét neki bátorodva.

Rajtam kívül senki sem látszott őt észrevenni, a kenyérsütési mozgalom annyira elfoglalhatta mindenki figyelmét, vagy talán másra nézve nem is volt e megszokott torzalak annyira feltünő, mint rám, ki először láttam.

Termete össze volt görnyedve egészen, úgy, hogy az egész alak alig látszott négy lábnyinál magasabbnak, feje födetlen volt, a sűrű és hosszú, egészen fehér haj egy hosszú tekercsbe fonva, mint a hogy a fiatal leányok szokták viselni. Arczvonásait ezer ráncz kuszálta össze, szája örökké mosolygásra volt széthúzva, s félig nyitott szemei mintha mindig egy pontra néznének, alig látszottak néha megmozdulni. Csak fejével tett olykor egy-egy dőre bólintást. Ruháján és kötényén százféle tarka folt látszott egymásra varrva, egyik kezében egy nagy csomó közönséges útfélen termő mezei virág volt, a másikban nehány szál fenyőfa-forgács, mit az útfélen szedett fel, a hol építettek.

A mint belépett, rögtön meglátta, hogy idegen is van jelen, s csodálatos szemérmetes naivsággal iparkodott arczát elrejteni a kezében tartott virágcsomóval; így sompolygott oda Kata asszony háta mögé, ki épen akkor tette lapátra a tizenkettedik kenyeret, s a virágcsomóval rá ütött annak vállára balga vigyorgással.

– Hühü, néném asszony, itt vagyok ám.

– Ejnye de jó, épen rád vártam, felelt vissza a menyecske. Te kellettél ide nekem, látod.

– Hühü. Hoztam kendnek szép virágot elültetni; aztán hallottam, hogy süt, hát fát is hoztam.

Ezzel azt a két szál forgácsot oda tette Kata asszony ölébe.

– No látod. Ha ezt nem hozod, hát már most mivel fűteném be a kemenczét? Hát lángos kell-e?

– Hühü. Kell ám, szólt a dőre, s nyujtotta érte a kezét.

Kata asszony oda nyujtott neki egy nagy darabot.