Part 6

Sándor diák, az anyai tanácsokhoz híven, mindenből evett és ivott, mert annyit már megtanult, hogy kosarat adni nagy megbántás a házi kisasszonyra nézve. A jó egri bor kezdett lassanként a fejébe szállni, a jóllakás ördöge mindinkább felfuvalkodottá tevé, s kezdé magát oly kontemfinter érezni, mintha most is a convictusban ülne diák pajtások között, vagy juratus collegákkal szemben az arany flaskónál; mindenkinek a szavába belebeszélt, nevetett, elménczkedett nagy ész nélkül, döntögetett palaczkot és poharat, s hajigálózott kenyérgalacsinokkal; a lábait szétnyujtotta az asztal alatt fidéliter, s valami átelleni lábacskához érve, azt elkezdé koronként nyomogatni, azt hivén, hogy az Linka lábacskája. Hanem az a Károly lába volt, ki el levén merülve valami mulatságos beszélgetésbe szomszédnéjával, engedé lábával történni ezt a gyöngéd quiproquot.

Ebéd vége felé mind jobban kinyiltak szívek és torkok, kezdődött az az amabilis confusió, mikor minden ember összevissza beszél: az a nyertes, a ki jobban tud kiabálni, a saját szavát sem hallja senki, de azért a szomszédjáét is érti; mikor elkezdődnek az anekdota mondások, s egyik bohó, bolondos kaland a másikat juttatja eszünkbe, a társaság kaczag, hogy könyei csorognak az orczáján mindenkinek, a dámák könyörögnek, hogy ne nevettessék már őket, az öreg urak mellényein felpattannak a gombok a rázkódás miatt, a fiatalság is úgy tesz, mintha azt nevetné, pedig egészen mást nevet, nekik van suttogni valójuk; ha ki akarod találni, mit suttognak? légy fiatal és szerelmes.

Egyedül Kálmán, a költő, tartja meg parnassusi nyugalmát, az ő arczát mosoly be nem szennyezi soha, szemei folyvást a házi kisasszonyra vannak függesztve, vagy ha oda nem, akkor átellenbe, de nem Menyhért úrra, hanem azon is túl, az átelleni falra. Ott van egy nagy tükör aranyos rámában. Kálmán úr oda néz abba a tükörbe, s igen meglátszik elégedve lenni méltóságos tekintetével, kezeinek minden mozdulását onnan nézi ki, még az ételt is a tükörbe nézve eszi s fogait is a tükörből piszkálja.

E dolgot senki sem látszik észrevenni, egyedül a kis csintalan Liza vette szemügyre, kinek gonosz szemei szüntelen járnak alá s fel a társaságon, keresve, hogy kit csípjenek meg? s a mellette ülő öreg urat szüntelen jó kedvben tartja ártatlanul rágalmazó ötleteivel, mikre az alig állhatja meg, hogy fel ne kaczagjon; sőt egyszer már félig ki is tört vele, midőn Liza Sándor öcsémre mutatva, azt mondá neki: «nini bácsi, fogy a diák!» emlékébe hozván a lábnyujtogató legatus anecdotáját.

Végre Kálmán felemelkedik székéről, fogja a poharát, s haját idealisan felborzolva, egyet köhintett, jelt adván vele, hogy áldomást akar inni.

A lárma, a nevetés megszünt, kiki lecsitította a szomszédját, a gömbölyű arczok iparkodtak ünnepélyes hosszúságra nyúlni; midőn végre mindenki elhallgatott, a költő felemelé poharát és elkezdé, mondván:

– «Van egy tenger, melynek fenekén egy drága igaz gyöngy rejlik.»

– Nézze csak bácsi, súgá Liza Gábor úr fülébe, Sós Kálmán hogy beszél magához a tükörben.

Gábor úr odapillantott s meglátá, hogy Kálmán csakugyan meredten a tükörbe nézve beszél, minden mozdulatot, minden arczkifejezést onnan tesz, bámulatos önelégültséggel látszik önmagában gyönyörködni, épen mintha csak önmagának tenne szerelmi vallomást.

Gábor úr eleinte csak elbámult, karikára nyiltak a szemei, összeszorította a száját, rángatta a kurta ősz bajuszát jobbra balra, s majd hátra ejtette a fejét.

Kálmán nem vette észre, hogy azt valaki szemléli, miszerint ő a tükörből beszél magához, s folytatá nagy páthoszszal:

– «E gyöngy drágább Cleopatra nagy hírű gyöngyeinél, ragyogóbb a braziliai császár diademjában levőnél, e gyöngy az, melynek megnyeréseért mély tengerek fenekére leszállni a legcsekélyebb áldozat, érte meghalni üdvösség…»

– Nézze bácsi, hogy kinálja maga magát a pohárral a tükörben! súgá Liza a házi úrnak.

Már ekkor Gábor úr úgy tele volt a nevetéssel, mint a túlfűtött gőzkatlan, csak egy pillanat és szétpattan. Nagy melle járt alá s fel, vállai rázkódtak, arcza elvörösödött, fogait, ökleit összeszorította, most mindjárt – most mindjárt –

Károly ezalatt kezdé észrevenni, hogy Sándor öcsém nagyon is szerelmesen kezdi lábait nyomogatni, hogy tehát viszonzás nélkül ne hagyja e jó indulatot, ő is kikeresé a másik lábával Sándor öcsém tyúkszemét, s olyat gázolt rá, a milyet csak tudott.

– Jáj! ordítá el magát Sándor az igazgyöngyös dictió közepett, s kínjában úgy taszította fel az előtte álló tele poharat, hogy a vörös bor futott végig az abroszon, mint a Duna.

Csak épen ez kellett még Gábor úrnak. Az elfojtott kaczagási düh tízszeres erővel tört ki egyszerre irtózatos torkán, elveté magát karosszékében, verte öklével az asztalt, hogy a poharak tánczba kerekedtek, az asszonyok sikoltozva ugráltak fel az asztaltól a feléjük futó veres bor elől: «Keresztelő, keresztelő!» ordítá Sándor jucundus veszettséggel, a mint anyja felé futott a bor, Menyhért úr szedtevettézett, a leányok vihogtak, csak Kálmán állt rendületlen képpel a maga helyén, erősen eltökélve, hogy a maga dictióját, törik szakad, el fogja mondani. Hozzá is fogott három izben, a mint a kaczagás lecsendesült, de hijába! beleütött már abba a ménkő, alig szólhatott három szót, alig nézett rá Gábor úr, megint újra kezdte a kaczagást, semmi erő nem volt képes őt többé visszatartóztatni.

Végre is Kálmán kénytelen volt nagy apprehensióval leülni, a nélkül, hogy a felköszöntést bevégezhette volna.

Az öreg úr nyilván restelni látszott az egészet, de hiába, nem tehetett róla, neki többet ne szóljon Kálmán, még a templomban se szóljon hozzá, mert a szeme közé fog kaczagni.

Hogy e kudarcz némileg helyre legyen ütve, Károly kapott fel egy poharat, s víg arczczal, néhány szóval befejezé a mondatot.

– Adja Isten, hogy e szép gyöngynek, kit Kálmán barátunk értett, sokáig tisztelői lehessünk; a mi annál is czélszerűbb óhajtás, minthogy e gyöngy nem valami hideg csiga, hanem egy hő szívű derék magyar hazafi keblén nőtt fel, a ki a hozzá leszálló buvárokkal nem itat keserű tengervizet, hanem jó egri török vért.

– Éljen, éljen! kiáltá rá a társaság, maga az öreg úr is szivesen koczintott az áldomásra, csak Kálmán nem birta megbocsátani Károlynak, hogy az ő szellemdús eszmejárását ily parlagi elmésséggel tépázta meg.

Hanem hiába, ebéd után ne beszéljen az ember bölcs dolgokat, ha azt akarja, hogy rá hallgassanak.

Ebéd után felhívta az öreg Berkessy vendégeit egy sétakocsizásra, mely ajánlat az egész társaságtól nagy készséggel fogadtatott, a parancsok kiadattak a kocsisoknak minden részről; Menyhárt úr maga ment ki az istállóba, Marczival értekezést tartandó, ha vajjon kiállanak-e a lovai egy ilyen sétát? a látlelet azonban igen kedvezőtlenül ütvén ki, megegyezett Marczival egy meszely borban, a mit majd otthon fog neki kiszolgáltatni, hogy tetesse magát részegnek.

A másik két hintó ezalatt előjáratott, egyik Berkessyéké, másik Tállyaiéké, s a vendégek úgy oszták el magukat, hogy minden család a maga fogatát foglalja el, Sós Kálmán is szinte elővezetteté a maga pegazusát, mely egy jámbor, kissé vénecske paripa volt, angolosra kurtítva, a feje hányakodásától lehetett gyanítani, hogy egy kissé kemény szájú, lábairól itélve meglehetős futó lehetett. Végül az öreg Berkessy számára egy lovas cabriolet állt készen, a min rendesen szokott járni.

Már mindenki készen volt, midőn Menyhárt úr előtámad, szörnyen verve a térdeihez a kezeit.

– Hjüj! micsoda szörnyűség már ez! az a Marczi olyan részeg, a lábát sem tudja mozdítani. Mit csináljunk, mit csináljunk? Bár volna valaki, a ki befogná a lovaimat, elhajtanám magam. No megállj! engem így meggyalázni! Ilyen tiszteletre méltó háznál leinni magát. Mindjárt elcsapom a gazembert, mihelyt haza megyünk.

– Soha se mérgelődjék uramöcsém, szólt megnyugtatólag Berkessy, majd elosztjuk magunkat valahogy, kit ide, kit oda elültetünk; Menyhárt öcsém ide ülhet mellém. A felesége Tállyainéhoz, Károly fráter úgy is maga szereti hajtani a lovakat, a két leány sem fog megharagudni, ha egy gavallért oda ültetünk hozzájok…

Kálmánnak már ekkor az egyik lába a kengyelben volt, a mint azonban meghallotta, hogy Linka mellett egy kiadó hely lehet a kocsiban, hirtelen odafordult a lovát bámuló Sándor öcsémhez, s elképzelhetetlen nyájassággal kérdezé tőle:

– Nem szokott ön lovagolni?

– Dehogy nem, felelt vigyorogva Sándor, csakhogy nincs lovam.

– Hát üljön fel az enyémre.

– Igazán? Megengedi? kérdé az öcsém nagyon megörülve.

– Igen szivesen. Nekem úgy is fáj a derekam a mai lovaglástól, majd én valamelyik kocsis mellé felkapok.

Sándort se kellett másodszor kinálni, utczu neki esett a lónak, belehágott az egyik kengyelbe, s miután egy darab ideig megtánczoltatta magát mellette, végre valahogy felhasalt a nyeregbe, s oda fészkelte magát.

A vendégek ezalatt a Gábor úr által megszabott rendben elrendezték magukat, s ilyenformán nem maradván egyéb Kálmánon kívül, ő lett oly szerencsés, hogy a két leánynyal szemközt ülhetett Berkessy hintójában.

Csak ekkor kezdte a társaság észrevenni, hogy Sándor öcsém ül a lovon, feltünt pedig ez annál is inkább, mert lábai igen hosszúk levén, a kurtára húzott kengyelszíj miatt a térdei mind a ló szügye körül jártak; e mellett a paripának az a jó szokása volt, hogy ha észrevette, miszerint idegen ember ül a hátán, ezt a tapasztalatát különféle módokon iparkodott nyilvánítani, előbb a nyakát hányta vetette, majd elkezdett hátrafelé farolni, hogy az ember azt gondolta, most mindjárt belemegy a kútba, elvégre elkezdett ágaskodni; s e közben valami oly nevetséges, vontatott éneklő nyerítést hallatott, a milyennel ritka ló dicsekedhetik.

Zsuzsi néni ijedten ugrott fel a hintóban, fiát ily állapotban látva.

– Te bolond te! Mit csinálsz azon a lovon? Szállsz le mindjárt arról a lóról? Most mindjárt a nyakát töri ki! Szállj le! szállj le!

De iszen könnyű azt mondani valakinek, hogy szálljon le a lóról, mikor épen a lónak is az a szándéka, hogy letegye a hátáról. Sándor öcsém sem látott, sem hallott, s ha szabad valakinek, a ki nagyon hallgat valamit, azt mondani magáról: «csupa fül vagyok», úgy Sándor öcsémről is el lehetett e perczben mondani, hogy csupa ló.

Végre azonban a paripa, miután kipróbálta lovagját, s tapasztalá, hogy az nem esett le a nyeregből, egyet nyerített, s minden további utasítás nélkül nyargalt ki a kapun, keresztül az átellenben fekvő szérűs kerten, ragadva magával az elkárhozott lovagot, ki kétségbeestében elhajítá a kantárszárat, s két kezével elől-hátul a nyeregkápába fogózott.

– A fiam! a fiam! Elölik a fiamat, sikoltoza kétségbeesetten Zsuzsi néni.

– Ne féltsd a porontyát! kiálta rá Menyhárt úr. Egy kis leesésbe még ki nem törik a nyaka. Nem látod, hogy készakarva sarkantyúzza a lovat, csak menjünk, majd utolér bennünket a kertek alatt.

Erre megcserdültek az ostorok, a három fogat kirobogott az utczára, végig a helységen, sebesen, mint a szél.

Zsuzsi néni minden embert megkérdezett, a kit előtaláltak, hogy nem látott-e egy lovas embert ezen nyargalni? Persze, hogy senki sem hallotta a szót a kocsizörgés miatt.

Majdan kiértek az öreg úr jószágára, végig hajtattak a szép egyenes fákkal beültetett utakon, megnézték az aratókat, itt-ott már kalangyákban volt a buza, boglyában az árpa, a kukoricza zöldellett még buján a sárga tarlók között széles táblákban, itt-ott aranyszinű dinnyék, uritökök villogtak ki közüle. De Zsuzsi nénit most nem gyönyörködteté sem a buza, sem a kukoricza, mert Sándor nem látszott sehol; végre Tállyainé azzal nyugtatá meg, hogy bizonyosan visszament a házhoz és most odahaza van békében, mely gondolat csakugyan meg is vigasztalá a jó asszonyságot annyira, hogy minden tábla vetést meg birt becsülni futtában, hogy hány véka megy bele?

Egy kis órai kocsikázás után a társaság, jól kirázatva magát, ismét hazafelé fordult, a hintók víg ostorpattogás közt gördültek be az udvarra, Zsuzsi néni első szava az első meglátott emberhez az volt, hogy «hol a fiam?»

Senki sem tudott róla semmit.

– Hol a fiam? A Sándor fiam hol van?

Bizony nem látta azt azóta senki, hogy elvitte a ló.

A jó asszonyság is megereszté erre jajveszéklési gyeplőjét:

– Oda vagyok! Elveszett a fiam örökre! a fiam Sándorom! A másikat összegyilkolták a méhek, ezt meg, ehen van, elölte a ló. Oh bár soha se jöttünk volna ehez a házhoz, vagy inkább dőltünk volna fel az úton, s tört volna ki a nyakunk. Te vagy mindennek az oka, te vén bolond! minek akartad ilyen fiatal korában megházasítani a fiadat, már most ott van ni, futhatsz utána a világba, aztán meg a te bolond kocsisod, a miért be nem tudott fogni, aztán meg az úr, minek engedte arra a veszett lóra ülni, ha ismerte. Már most hol a fiam?

– De hol a lovam? mondá Kálmán, nem kevésbbé levén megijedve azon, hogy Sándor elvitte a lovat, mint Zsuzsi néni azon, hogy a ló elvitte Sándort.

– Oh Istenem, Istenem! hogy kell haza mennem a fiam nélkül?

– De hogy kell nekem haza mennem a lovam nélkül?

No iszen erre aztán összeteremtette Zsuzsi néni úgy a poétát, hogy jobb lett volna neki vakon születnie, sőt hogy beteljék a pohár, sorba vette az egész háznépet, s kijuttatott mindenkinek, a leányoknak azért, hogy mért nem ültették Sándort maguk közé? akkor nem veszett volna el, az öreg Berkessynek, hogy mért engedte bort inni? különben nem mert volna felülni a lóra, és végre minden renden és nemen lévő embereknek, hogy mit tátják a szájukat, s mért nem szaladnak, ki merre lát, keresni az elveszett fiut?

Utoljára nem állhatta Menyhárt úr a lármát, s belemordult.

– Ugyan, mit sápítozol, adta vette porontyán. Bezzeg ha engemet is így megsirattak volna, mikor Győr alatt jártam, pedig ott lövöldöztek is. Majd visszakerül bizony, ne félj; rossz pénz nem vész el; embert még nem loptak ebben a százesztendőben, s ne félj, hogy a te fiadon kezdjék, s ha eltéved az ebanyja, itt az urambátyám, majd currentáltatja.

E szavak véghetetlen keserűn esének Zsuzsi néni szivének. Hogy egy apa ily kegyetlenül tudjon beszélni elveszett fiáról, az égre kiáltó! nem tudott neki mit válaszolni, berohant a kis mellékszobába, a hol Péterke feküdt és kuglofot evett, s ott ráborulva megmaradt gyermekére, elkezde zokogni hevesen; erre Péterkének is kifordult a szájából a kuglof, s neki kezdvén a bőgésnek, versenyt sirtak mind a ketten egymás barátságáért.

Berkessy azonban komolyan szivére vette a dolgot, s fellármázva cselédeit, kit gyalog, kit lóháton neki indított, hogy szerteszéjjel keressék az eltünt ifjut, s tudakozódjanak utána fűtől, fától, s hozzák vissza a hol kapják.

Már csak mi is induljunk neki és lássuk, mi lett belőle?

A hogy a paripa keresztül vágtatott a szérűs kerten, egyszerre félrekanyarodva neki vitte a kenderföldeknek Sándor úrfit, ki sehogy sem birta a lovat sem feltartóztatni, sem más felé téríteni, hanem csak lehasalt a nyakára, sorsára bízva magát s gondolva Mazeppára, a kit Ukrániába vitt a ló. Ő sem várt egyebet, mint hogy odáig meg nem áll vele.

Később a ló kijutott az országútra, s elkezde szabályos galoppban nyargalni előre. Sándor ijedten tekintgete hátra, s tapasztalá, hogy az elhagyott helység mindig messzebb marad, végre egészen elvész a háta mögött, már csak a tornya látszik, később ismét előtte kezdenek egy ismeretlen város tornyai előtünedezni a láthatáron: a ló csak futott megállapodás nélkül. Jöttek ugyan néha szemközt az úton idegen emberek, Sándor eleget is kiabált nekik, hogy tartsák fel a lovat, de azok mind arra értették, hogy térjenek ki, s azt hivék, hogy valakivel felfogadott, hogy hány percz alatt ér **re, a megyei székvárosba, vagy tán orvosért, vagy tűzi fecskendőkért nyargal; egyszóval engedték futni, a merre a lónak tetszett.

* * *

Hat nap mult el azalatt, a mióta a szép özvegy Julia Nánásy bácsit beleeresztette a világba, hogy hordja szét férjhezmenetelének hirét, csődítse össze a lakodalomra az atyafiságot, s hozzon dispensatiót s vásároljon Pesten menyasszonyruhákat és süteményeket. Mindez szépen meg is történt. Az utána küldött staféta mindenütt egy órával később érkezett, miután ő elment, s ilyenformán **-re is visszaérkezék, a nélkül, hogy a futárral beszélt volna, s benyit nagy skatulyákkal a hóna alatt szépséges szép hugocskájához, ki már akkor azon gondolkozott, hogy megszökjék a vármegyéből.

– Itt vagyok, galambom. Mindent elvégeztem. Itt az egyik menyasszonyruha, ezt készítette Varga, itt a másik, ezt csinálta Keresztessy, itt a zsebemben a dispensatió, jönnek az atyafiak is mind; hátul egy ferslagban a czukorsütemények.

Julia reszketett a méreg miatt; az utolsó szavaknál dühösen csapott az asztalra tett skatulyára, hogy az menten összehorpadt.

– Vigye maga a menyasszonyruhákat a pokolba! a dispensatiót is vigye a pokolba: a tortákat! atyafiakat! maga is ott maradjon.

Nánásy bácsinak szeme-szája elállt erre a fogadtatásra, csak járt a szája, de hangot nem adott. Épen nem volt képes semmit is gondolni, csak bámult, azt látva, hogy Julia az utóbbi szavaknál kétségbeesetten sírva dűl le a pamlagra s fuldoklásig zokog.

Nánásy bácsi nem arra volt születve, hogy ily bonyolódott eseteket meg birjon magának magyarázni.

Mikor az ember a rábizott dolgokat a legpontosabban rendezé, mikor azt hiszi, hogy jutalmat fog kapni, – egy pár puszit, – s kap a helyett egy pár skatulyát a fejéhez vágva… Meg nem foghatta az egészet.

E pillanatban lódobogás hallatszék az udvaron, s Julia szobaleánya hüledező képpel rohant be az asszonyához, alig birva kimondani, a mit akar:

– Kisasszony, – tensasszony, a Kálmán úrfi paripája.

– Be ne merjék bocsátani! kiálta Julia, indulatosan felugorva helyéről.

– De nem Kálmán úr ül ám rajta, hanem egy idegen ifju úr, a kit soha sem láttam még.

– Kicsoda?

Hogy kicsoda? arról meg már mi tudunk beszélni. A szerencsétlen Sándor az, kit a ló elhozott a szomszéd faluból, be a város közepére Julia lakásáig, ott nyitva találta a kaput, benyargalt az udvarra kétségbeesett lovagjával, a folyosó előtt aztán szépen megállt, ismerős röhögéssel üdvözölve a künn álló cselédeket.

Az események psychologiája itt a lóban rejlik. Kálmán mindennap meg szokta látogatni Juliát lóháton, s ilyenkor a kedveskedő delnő mindig czukrot adott a paripának saját gyöngéd kezecskéiből, s ezzel úgy elkényeztette a lovat, hogy az gyakran erőnek erejével oda vitte a tulajdon gazdáját is Julia udvarába, s nem lehetett neki végig menni azon az utczán a nélkül, hogy be ne térjen a házba. Azonban, mint az előzményekből tudjuk, Kálmán hat nap óta nem volt már Juliánál, s a paripa annyi idő alatt nem kapott czukrot. E hanyagság sehogy sem fért a fejébe, pedig mint mondják, a lónak elég nagy a feje; az emlékezetes délután tehát föltevé magában, hogy nem azért született ő lónak, hogy újra lóvá tegyék, s a mint ismét felkantározva érzé magát, neki indult, s makacs következetességgel addig semmi rángatásra és döfölésre meg nem állt, míg **-re beérve, Julia udvarába nem jutott, a mikor aztán a folyosó előtt elkezde vígan röhörészni, várva a czukrot.

Szerintünk az események legtermészetesebb magyarázata ez; a mennyiben egy ló jellemét képesek vagyunk felfogni.

Sándor csak lefordult a paripáról, a mint az megállt vele, sem látott, sem hallott, sem egy szónak ura nem volt. Szétvetett lábakkal, meggörbedve neki támaszkodék tenyereivel a falnak, s úgy mászott végig négykézláb tapogatózva az ajtóig, melyet épen akkor nyitott ki Julia, hogy meglássa, ki jött?

Senki sem ismeré a Lázárt.

– Kicsoda? micsoda? Mit akar? hogy jött ide?

– Jaj, ne kérdezzenek tőlem semmit, nyögött a szerencsétlen lovag, oda vagyok, – meghaltam, – sem kezem, sem lábam nem ez enyim, fektessenek le, híjanak doctort mindjárt kiadom a lelkemet, – jaj a derekam! jaj!

Julia valami irtózatos szerencsétlenséget kezde gyanítani, s a legőszintébb részvéttel hirtelen orvosért űzé cselédjeit, addig is lefekteté az elkárhozott kalandort, s minden kitelhető női gyengédséggel gondoskodék szükséges ápolásáról, míg végre az orvos megérkezvén, megnyugtatá a beteg állapotja felől, miszerint a nemesebb részek nem szenvedtek a lovaglás viszontagságai alatt, s néhány órai nyugalom helyrehozand mindent.

A Berkessy háznál ezalatt minden órán nőtt a veszedelem. Gulyásiné lélekzetet sem hagyott venni senkinek, mindenkit kergetett a fiát keresni, s minden megérkezőtől követelé, hogy adja elő, hová tette? Utoljára görcsöket kapott, le kellett fektetni, födőt melegíteni rá, herbatét itatni vele, egész éjjel jajgatott, majd felvette a házat. A szegény két leány és Tállyainé, kik szüntelen ágya mellett virrasztottak és ápolták, korán reggelig be nem hunyhatták szemeiket miatta. Menyhárt úr azalatt nyugodt lelkiismerettel szunnyadt a mellékszobában, minden órában fel kellett ránczigálni, hogy ne horkoljon olyan nagyon, mert a beteg újra görcsöket kap.

Végre hajnalhasadtára elszunnyadt a gyötrött patiens, a fáradság és a nyögések elnyomták, Tállyainé is ledűlt a pamlagra, a mint egyszer elkezdi a hajdú odakinn a folyosón porolni a kaputokat rettenetes nagy puffogással.

A két leány hirtelen kifutott lelkendezve.

– Csitt! ne zörögjön most, épen csak most aludtak el.

– Hisz a vendég urak kaputjait tisztogatom, mentegetőzék a hajdú.

– Nini, valami kiesett az egyiknek a zsebéből, szólt odaugorva Liza, s felkapta a tárczaalakú csomagot, mely az öltönyből kiesett.

– Ahán! mondta a hajdú, bizonyosan Sós Kálmán úr zsebeiből esett ki.

A csomag táblájára ez volt nyomatva arany betűkkel: «Napló».

Ki venné rossz néven egy pár fiatal leánynak, ha egy rájuk nézve nem épen érdektelen fiatal ember naplója kezükbe jut, hogy meg nem állhatják, miként egy kissé lapozgassanak benne. A mi két leányunk is hirtelen félrevette magát egy oszlop mellé suttogva, vihogva s nagy hirtelen végig pörgették ujjaik közt a rejtélyes tárczát. Tele volt az irva mindenféle verssel, olykor egy szárasztott virág, vagy egy hajból font nefelejts hullott ki belőle, azt visszatették oda, a honnan kiesett, egy-egy verset elolvastak, s elfojtott kaczajjal mulattak rajta, hisz a vers oly dolog; egyszer azonban, a mint egymás kezéből kapkodják a tárczát, Linka véletlenül egy lapra nyit, melyen első tekintetre valami ismerős verset talált megpillantani; olvassa: hát épen ugyanaz, melyet tegnap a Regélőben saját magához irva olvasott, azzal a csekély különbséggel, hogy ennek a felirata nem B. Linkához, hanem Cs. Juliához szólt, s a mi ott barnának volt irva, az itt szőkének jutott, ott fekete szemek, itt nefelejts szemek; különben minden angyal és tündér ugyanazon a helyen; épen azok a szívfájdalmak, ugyanaz a meghalni készülés és igéret a túlvilágon való találkozásra.

Linka úgy érezte magát, mint a ki elfogad egy köszönést, s akkor veszi észre, hogy nem neki köszöntek; hirtelen elveté a naplót s befutott a szobába, azt hivé, hogy száz szem néz arczára s mind látja rajta a szégyenpirulást. Érzé, hogy keményen meglakolt érte, a miért életében először hiú tudott lenni. Hisz azok a szépségek, azok a hizelgő mondatok eredetileg nem ő hozzá voltak irva, hanem csak szőkéből barnára fordítva. Tökéletesen kiábrándult.

A nap már jól feljött, midőn egyike a lovas hirnököknek, ki Sándort nyomról-nyomra kisérve, végre **-en ráakadt a házra, hová őt a ló bevitte, azon megnyugtató válaszszal tért vissza, miszerint az úrfinak a világon semmi baja sincsen, ellenkezőleg igen jó kezek között van, egy derék szép asszonyság ápolása alatt, ki nem engedi az úrfit addig visszatérni, míg egészen magához nem jön, hanem inkább arra kéreti becses szülőit, hogy látogassák meg őt, s legyenek vendégei addig, míg az úrfi felüdül, mert egy kicsinyt megrázta a ló.

Erre a hírre Zsuzsi néni rögtön magához tért, felkelt, meggyógyult, befogatott, a reggelit sem várta meg, hanem a mint a házi gazda megjelent, megköszöné neki iránta való szivességét, s marasztalhatatlan sietséggel felhajszolta a hintóba férjét s bekötött pofácskájú Petikéjét, s parancsolá a kocsisnak, hogy hajtson lóhalálába **-re. A bakon a kocsis mellett ült a hirthozó legény, azon végből, hogy őket az illető helyre vezesse, mert az asszonyság nevét az úton elfelejtette, de reménylé, hogy a házhoz oda tud találni.