Part 5

Azon faja volt ez a verseleteknek, mik húsz év előtt alkoták az ifju irodalmat (mert nálunk mindig volt ifju irodalom, mely soha sem érte meg az öreg kort), szorongatott lelkesedés, egetmászó poézis, étvágytalan kivánságok, szárnyas betűk, hangzó szavak; mik akkor oly kedvesek voltak, s mikben volt legalább annyi jó, hogy ha nem volt is bennök érzés, legalább nem is csábítottak érzeni.

Lina pirulva futá végig a sonett sorait. Megtudá belőlök, hogy ő az Isten legszebb angyala, s hogy van egy rózsavirány, melynek bájzengedelmein elandalogva merengeni és hollófürteinek éjsátorában lelni boldog halotti szemfödélt, – nem különben feltámadni sötét szemeinek fekete napsugárai által egy gyönyör koránydús új üdvderületre nagy hajlandósága volna az alólirottnak, állván ott S-s Kálmán, Sz-ről.

Lina ismerte már ez ifjut; többször találkozék vele Sz*en megyegyűlések alatt.

Átolvasva a sonettet, még sem találta azt olyan borzasztónak; kivéve természetesen annak költői oldalát.

E perczben hirtelen nevét hallá kiáltani a kertajtóból:

«Lina kisasszony!»

Ijedten rejté el a lapot ismét köténye zsebébe, s halvány arczczal, mint kit valami rossz tetten kaptak, lépett ki az üvegházból.

– Vendégek érkeztek, siessen! kiáltozott eléje az érte küldött szolgáló.

Már akkorra bementek a szobába, csak az ősi bárka állt az udvar közepén, a három szomorú paripával, melyekről Marczi akkor szedte le a hámot.

E szerint tudjuk, hogy kik jöttek?

Lina sietett a szobába, levette fejéről a kendőt, melyet a napsütés ellen kötött, lesimította a haját kezével, s hallva, hogy egy szobában nagy örvendetes hangon egyszerre négy ember beszél, oda benyitott.

Csakugyan ők voltak.

A kedélyes falusi úr, a regnáló asszonyság, a hórihorgas siheder és a szeretetre méltó kis fiu.

A szomszéd faluban állomást tartottak az éjjel, s csak korán reggel indultak el, a mi azon sok oldalú czélból történt, hogy a lovak kipihenhessék magokat, s nyargalvást hajtsanak be az udvarra és hogy mindenki gálába tehesse magát, a mi meg is látszott. A derék asszonyság fel volt ékesítve nagy sárgazöld szivárványos szalagú főkötővel, melynek keményített bodra úgy fogta körül a fejét, mint a hogy a napot festik a kalendáriumban, volt rajta egy világoszöld selyem viganó, melynek a nyolczszáz huszonkettediki divat szerint oly rövidnek kellett lenni, hogy az alsó szoknya tenyérnyi himzete alóla kilássék, öve is volt nagy bronzcsattal, csaknem a hóna alatt átkötve s ezüst színű piros virágos selyemkendő volt felülvetve díszesen.

Menyhárt úr meg volt borotválkozva, s a haja felborzolva nyalkán, inggallérja szeretett volna felállni, de nem lévén kikeményítve, csak a jó szándéknál maradt; mellénye fehér pikét volt, már egy kissé halaványsárga is, fél felére kifityegett a bodros tászli, oldalzsebében egy irtóztató nagy óra árulta el magát részint terjedelme, részint oly hangos ketyegése által, hogy szinte bele beszélni látszott a discursusba, az egy szép fekete zsinórra volt kötve, melyet nyakbavetve kellett viselni, mint valami kardkötőt. A tegnapi zöld dolmány helyett feszes tobákszín kaput volt rajta, hosszú és keskeny szárnyakkal, mik csaknem földig értek, s a magyar nadrágot pantalon váltá fel, sárga ánginétből, felül nagyon bő, alól nagyon szűk. Kiegészíté mindezt egy magas hengerkalap, mely most közbámulatra az asztalra volt téve.

Sándor öcsémen a juratusi atillája volt, meggyszín bársony mellénynyel, s különösen meglátszott rajta, mennyire más embernek érzi magát az atilla-dolmányban, mint mikor a bonzsur van rajta, a bonzsur egészen leverte, alázatossá, szégyenlőssé tette; az atilla önbizalmat, bátorságot öntött szívébe. Most nem bújt a kályha mögé, nem csókolt kezet a hajdúnak, sőt iparkodott magát kéz alatt tartani, s komázva bánt mindenkivel. Ez is egy vonás a siheder évekből; – ha vásott kaput van rajta, kikerül előtted, hogy ne legyen kénytelen köszönni, ha új kaputot öltött, keresztül bukik rajtad, s azt várja, hogy te köszönj neki.

Még a kis kadét is változásokon ment keresztül, meg volt mosdatva és megfésülve simára és megpofozva szelidre; az utolsó állomáson előre megverték jól, hogy majd a háznál rosszul ne viselje magát, az egész úton végig sírt, szerencsére elfáradt bele és most pihen.

A mint Lina belépett, Zsuzsi néni azonnal felugrott és eléje szaladt, átölelte, összecsókolta, a fejkötőjét egészen félrenyomta s diadaltól sugárzó arczczal vezeté a szemérmesen elpiruló leánykát családja többi tagjai közé.

– No te lurkó! szólt Sándor öcsémhez fordulva, gyöngéd anyai gorombasággal, hát nem derék leányt választottunk mi a számodra he? Te pokolszülötte nem vagy érdemes rá, hogy ilyen derék leányka rád nézzen.

Sándor öcsém fanyalgó mosolygással tekinte Linára, mintha azt gondolná, hogy sokkal szebbnek képzelte mégis, mielőtt látta. Hanem az is meglehet, hogy a csizmái igen szűkek voltak, s elég rosszul esett neki, hogy a székről fel kellett állania.

Linkát először meglepte ez a cordialis bevezetés, később szelid szégyenpirulással menekült atyja mellé, mintha védelemre szólítaná fel ennyi váratlan megtámadás ellen, mit az öreg úr észrevéve, a zsoltári versként «ő paizsát ragadá elé» s lándzsát tört az ostromlókkal.

– De már a leányomat nem rabolják el tőlem oly könnyen, hugom asszony!

– De biz elviszszük azt, vagy itt hagyjuk a fiunkat is urambátyámnak.

– Jól van, azt már nem bánom, akár mind a kettőt. Az én fiaim lesznek. Elfogadom.

Utczu a fiam Péter megijedt erre a szóra, oda veté magát az apja térdei közé, s átfogva két kezével annak két lábszárát, elkezde ordítani: – Én nem leszek ennek a bácsinak a fia, engem vigyenek haza. Én a tátinál maradok!

Bevégezte e tréfás jelenetet Gábor úr iszonytató kaczagása, mint mikor operák végén egyszerre beleszabadul az öreg dob és trombita az énekbe s nem hágy egyebet hallani.

Menyhért bácsi valahogy lefeszegette a lábairól a kis kullancsot, s oda lódítá az anyjához; kapaszkodjék abba. Lélekadta fia!

– Soh’ se bántsátok, monda Zsuzsi néni, majd mikor őtet házasodni viszszük, ő sem fakad sírva, ha ott hagyják, a hol szép leány van a háznál. Hiszen lenne csak urambátyámnak még egy leánya, a ki neki való volna.

Menyhért úr beleszólt. Szükségét érezte valami okosat mondani:

– Ne szólj asszony. Lásd meg, hogy ki előtt beszélsz? Itt fiatal ártatlan leányzó van jelen, a ki elpirul, mikor te házasságról beszélsz. A házasság olyan dolog, a miről addig beszélni sem szabad a leányzók előtt, a míg meg nem történt rajtok; nekik azt sem szabad tudni, hogy az micsoda? Sőt én nagyon helyeslem, hogy a törököknél addig nem is látja a menyasszony a vőlegényét, a míg…

Ebben a perczben rálalált tekinteni Menyhért úr a felesége orrára. Hát milyen mozgásokat vitt az véghez! volt neki valami különös mestersége az orrát hol felfelé, hol lefelé igazgatni, s ha mindez nem volt eléggé sikeres, elkezdett némán tüszkölni, de sűrűn.

Menyhért úr abban a pillanatban úgy belesült a beszédbe, hogy azt sem tudta, hol jár.

– Gyerünk, nézzük meg a lovaimat, szólt közbe Gábor úr, s ha szívéhez gonoszkodás férhetne, hajlandók volnánk azt hinni, miszerint az elkezdett beszédnek megillető auditoriumot akar szerezni.

Menyhért úr egyszeriben készen volt a lovakat megtekinteni. (A legszebb négyes fogatot bizonyosan a leányának fogja hozományba adni, gondolá magában.)

– Mi pedig kimegyünk a kertbe Péterkével, monda Zsuzsi néni.

– Aztán leszaggatunk sok virágot, örvendezék Péter.

– Azt nem szabad, te kis bolond, feddé őt az édes mama. Hanem lepkéket, bogarakat fogdosni azt szabad.

Más emberek előtt az ilyen szavakért baraczkot kapott volna a fejére a szeretetre méltó fiucska, hanem itt édesen kellett magát viselni mindenkinek, hogy azt higyjék, miszerint ez az egész család csupa tejből-vajból készült.

Sándor öcsém e közben csak nézett, hogy vajjon a lovakhoz menjen-e, vagy ő is bogarakat fogdosni vállalkozzék? míg Linka szerényen várta, hogy atyja mit fog vele parancsolni.

– A fiatalok csak hadd maradjanak együtt, vágott hirtelen közbe a mindenen keresztül látó Zsuzsi néni. Hadd beszélgessenek, hadd mulassanak egymással; az ilyen ártatlan kedvteléseket soha sem kell megakadályozni. Gyerünk apjok.

Ez azt tette, hogy nem szükség ellentmondani. Az atyafiságos társaság egyedül hagyta a fiatalokat a maguk ártatlan kedvteléseire.

A helyben maradt felek átlátták, hogy már ezen az ártatlan kedvtelésen át kell esni, s nyugodt lélekkel megadták bele magukat.

Linka leült az egyik ablakhoz, legkevésbbé sem lévén ezen jelenet által meghatva. Azon szelíd kedélyű lények közé tartozék ő, kik megszokták már, hogy semmi beleszólásuk se legyen tulajdon sorsukba, kik tudják magukról, hogy a természet őket nem jogosította fel magukat csodaszépeknek, vagy elméseknek tartani, s ennélfogva valami kitünő állásra soha sem tarthattak igényt a világban, kik ha rajzolnak is lelkeikben ideált, örökké temetve marad az, s kit mélyebb belátás, vagy gyámkodó kegyelet oldalukhoz vezet, ahoz nem visznek ugyan lángoló szerelmet, de tiszta, törhetlen hűséget igen, s egy sóhaj, egy köny el nem árulja egész életükön keresztül, hogy a szív üresen maradt.

Ő tehát leült nyugodtan himző asztala mellé, míg a tulsó ablakban Sándor úrfi húzta meg magát, egy nagy olajfestményre bámulva, mely egy szép piros pásztorleánykát ábrázolt. Bizonyosan arra gondolt, hogy milyen sokba kerülhetett annak a képnek a rámája.

Linka észrevette a bámészkodást, s hogy megkezdhesse a beszédet, megszólítá Sándort.

– Azt a képet nézi, ugy-e mennyire nem hasonlít hozzám?

– Magához? kérdé elnevetve magát Sándor. Ohoho! Dehogy hasonlít.

– Sokkal pirosabb, mint én vagyok.

– Az ám.

– És kövérebb, mint én.

– Persze, sokkal.

Linka azt kezdé hinni, hogy szerencséjére olyan emberrel akadt össze, a ki szereti megmondani az igazat.

– Én nem is tudom, hogy miért akart engemet az a festő szebbnek festeni, mint a milyen vagyok.

Sándor most vette észre, hogy milyen balga feleleteket adott és sietett magát kivágni.

– Az az hogy nem szebb ez a kép, mint a kisasszony, sőt inkább csúnyább, mert ennek görbe is a feje, az egyik része az arczának szélesebb, mint a másik.

Linka átlátta, hogy egy becsületes emberrel van dolga, a ki annyit sem ért a képekhez, mint a bivaly. Más thémát kellett kezdeni.

– Kegyed Pesten lakott, megismerkedett ugy-e bár az ott lakó költőkkel?

– Oh igen bizony, – voltak nagy költők közöttünk, a kik igen sokat elköltöttek, de én nem sokat költöttem, hat forintom járt minden hónapra a princzipálisomtól, meg ebéd, vacsora.

Linka nagyot nevetett, azt gondolta, hogy Sándor élczeskedni akar; pedig nem volt szándéka.

– Menjen kegyed. Nem olyan költőket értettem, hanem versirókat.

– Úgy? szólt Sándor szétnézve a világban, bizony olyat nem láttam Pesten.

– De műveiket szokta olvasni? például Vörösmartyt?

– Oh azt igen. Ugy-e az az, a mit Kisfaludy irt?

– Dehogy! Hiszen Vörösmarty maga a költő.

– Ahán! Tudom már! Ő irta Kisfaludyt.

– Ejnye, kegyed én velem tréfál. Csak nem akarja tán elhitetni, hogy épen nem ismeri a magyar költészetet?

– Üm. Furcsa. Hát azért ha egyet nem ismerek, ismerhetek olyat, a kit meg más nem ismer. Szeretem én a verseket nagyon, tudok annyit könyvnélkül, hogy.

– Szépek? Irjon le nekem a dalgyüjteményembe egy párt. Kiktől vannak?

– Hát a legszebbek Vad Jánoséi.

Linka rábámult.

– Kicsoda az a Vad János?

– No látja, azt meg maga nem ismeri, pedig Kőrösön poéták præceptora volt.

– S szép munkái vannak?

– Hm. Elhiszem azt. Milyen verse az a «Kikeletkor» csupa merő alcaicusokban, meg «A hurkához», meg «Tóbiás napra», azután meg «A kukoriczaszár panasza a felfutó bab ellen». Tyhű! az valami felséges! Hát még aztán a «Repüljetek muzsák!» a mit examenre irt, mikor a szülőktől búcsúzik!…

– S hol jöttek ki mindezek? kérdé Linka szorongatott tekintettel.

– Hát a «Hippocrenében». Felelé Sándor bizvást.

– Mi az? Rebegé Linka ájtatos félelemmel.

– Ujság.

– Még én nem láttam, sóhajta a szegény leány belső szemrehányással. Hol jelenik meg?

– Hát Kőrösön.

– S ki adja ki?

– Hát a diákok. Irják maguk, kinek szebb irása van, s elhordják a szép kisasszonyoknak olvasni. Az az hogy én nem hordtam ám sehova; sietett megigazítani magát a jámbor, nehogy valaki feltehesse róla, miszerint ő még kisasszonyokhoz is járt.

Boldog Isten, hány ember van ilyen, a ki azóta, hogy az iskolából kijött, semmit sem tanult, s megvénül a classisokból elhozott eszmékkel; aztán legyen neki az ember felesége. Nekem van egy tanuló társam, a ki ezelőtt tizenegy esztendővel igen ügyesen tudott elmondani egy paraszt anekdotát. Az idén találkoztam vele, három szót váltottunk, a negyediknél megint elkezdte ugyanazt az anekdotát. Aztán legyen neki az ember jó barátja.

Szerencsére ez ártatlan kedvtöltésnek ezuttal félbe kellett szakadni, komolyabb gondokat idézvén elő a sors ez alatt; – történt ugyanis, hogy míg a két öreg úr a lovakat vette szemlére, az alatt Zsuzsi néni leszállt a kertbe, tulajdonképen nem abban gyönyörködni, hogy milyen szépek a virágok? hanem inkább, hogy tudomást szerezzen felőle, vajjon mint ért a leendő menyasszony a konyhai kertészethez? Péterke ez alatt felszabadíttatott, hogy fogjon lepkéket és bogarakat, mely utasításhoz híven elkezde a kis fiúcska keresztül-kasul nyargalózni a virágágyakon, spárgatelepeken, kergetve azokat a sunda egyszínű sárga lepkéket, a milyen milliom van egy kertben, mikor jó nap süt; végre lefogott egyett a sipkájával, s vitte nagy diadallal az anyjához.

– Mámi! fogtam bogarat hihi!

A mámi épen azon törte a fejét, hogy minek az a tengeri gyöp az ágyak szélén, mikor ha e helyett endivia saláta volna, azt meg is lehetne enni.

– Jól van fiacskám, csak tedd el. Majd megmutatjuk a Linka néninek; hogy megörül neki.

Végre a nagy bogárfogdosás közben a méhekhez talált vetődni, s látván, hogy ott sok bogár van, nosza rajta, vadászatot indíta ellenük, azok aztán megcsipkedték úgy, hogy mire az anyja a nagy ordításra oda rohant, már akkor az egyik arcza akkorára volt dagadva, mint egy czipó, a szeme egészen eltünt a daganat miatt s a szája úgy félre ment, hogy csak oldalvást lehetett meglátni.

A szerencsétlenség megtörtént; nosza mindjárt hideget, meleget, olajat, pálinkát, ki mit tudott tanácsolni, applicáltak a gonoszul járt ifju ember orczájára; de a daganat azért megmaradt. Ennek a jövendője három napra biztosítva van. Veszteg fog egy helyben ülni, vagy feküdni, bekötött orczával, a mellette ülő hentesné minden félórában hideg vízzel fogja borogatni. Annyit nyertünk vele, hogy a bekövetkezendő végzetteljes napok alatt nem fog mindenütt láb alatt lenni.

Linka szaporán a konyha után látott, a mi igen jó ürügy volt rá nézve az ártatlan kedvtelésből megmenekülni. Ott hallá nem sokára az újon érkezett hintó gördülését. Nem is figyelt rá, csak a pecsenyére és lábasaira volt gondja. Azt azonban meg nem gátolhatta, hogy a kiváncsi szolgálók az ablakhoz ne fussanak, megtudni, hogy ki érkezett, s nagy ujongatva beszéltek onnan:

– Jaj, kisasszony! Be gyönyörű hintó járt be, ez ám a kocsis, nem olyan, mint az a Marczi, hogy lobog a gyolcsingeujja! Most meg egy eszemadta szép gavallér ugrik ki a hintóból, s úgy emel ki egy derék úri asszonyságot, meg egy kis piros kisasszonyt. Ez már aztán a vőlegénynek való legény!

– Ugyan mit fecsegtek, szól bele boszúsan Linka, jobb lenne, ha az edényekhez látnátok.

De azok még el se jöhettek az ablaktól, midőn új zaj ragadta meg tudnivágyásukat. Egy ló vágtatása hangzott az udvaron, s a mint a ló megállt, s a lovag leszállt róla, finom affectált orrhangon e szavak hallatszának kívül, – hihetőleg a házi úrhoz intézve:

– Én Sós Kálmán vagyok. Kivántam tiszteletemet tenni.

De már erre a szóra Linka csakugyan a tojáshéját vetette a liszt közé a sárgája helyett, s ezen ismét annyira megijedt, hogy a kötényzsebbe dugott Regélőt minden további gondolkozás nélkül a tűzbe vetette.

– Mit csinál a kisasszony! kiálta fel a terjedelmes szakácsné, hisz mind bele hordja a tűz az ételbe az égett papirospernyét!

S hogy tetézve legyen a baj, még az öreg úr is kijött, sugárzott az arcza az örömtől, s olyan gonosz volt, hogy a leányához lépve, egy szót se szólt neki sokáig, csak nézett rá és mosolygott és hunyorgatott a szemeivel kedélyesen, míg a szegény leány semmit sem látszott jobban óhajtani, mint hogy bárcsak valami csoda által valahogy lesülyedhetne a pinczébe.

– Tetszik valami, édes atyám? mert végtére megszólalni.

– Az nem tetszik, hogy te a konyhában vagy.

– Miért, édes atyám?

– Mert ma mindent el fogsz sózni.

Szegény Linka, ha lehetett volna még jobban elpirulnia, mint a mennyire már elpirult, még tán azt is megtette volna; mert jól értette a tréfás czélzatot, s tetézte zavarát még a szakácsné is.

– Jól teszi tekintetes uram, vigye be innen a kisasszonyt, úgy is minduntalan bajt csinál, a tojáshéjat üti a tálba, s mindenféle papirosokat éget.

Linka csitítani akarta a cselédet, arra valamennyi elkezdett lármázni; végre meg kellett adnia magát, s apja karjába fogózva, elhatározni magát a nagy áldozatra, hogy a konyhát elhagyja, s a vendégek közé menjen.

Pedig milyen jó menedékhely hasonló esetekben a szegény lányokra nézve a konyha.

Most lássuk a csatatért.

A pamlagon ül egy felől Zsuzsi néni, ki az orrát szüntelen boszantva mutatóujjával, hevesen iparkodik valamit magyarázni, suttogva a pamlag másik szegletében ülő csendes asszonyságnak, kiben Károly anyjára, a jó Tállyainéra ismerünk, s kinek nincs nagyobb törekvése, mint hogy magát mentül csendesebbnek mutassa; sorsában megadva magát, szótlanul hallgatja Zsuzsi néni folyton folyó hazugságait, mikbe az olykor úgy belekeveri magát, hogy maga sem tud belőle kihatolni.

Mellette áll Sándor öcsém, ki egészen kilátszik sodrából véve, ennyi embert látva egy rakáson, bár annyira még az esze nem jár, hogy köztük két vetélytársat is gyanítson. Menyhért úr halk hangon egyremásra tartja bölcs tanácsokkal, hogy miként viselje magát, mikor szól, mikor beszél és mikor valamit mond; az asztalnál késre, villára vigyázzon, a kenyeret ne harapja, hanem vágja késsel, a száját ne törülje az abroszba, arravaló a szalvéta, a poharát fel ne döntse, a sótartóba ne körömmel nyúljon, hanem kés hegyével, a levesre ne igyék, teleszájjal ne beszéljen, az eczetet, olajat, szájmosó-vizet meg ne iszogassa. Továbbá, hogy háttal senkinek se forduljon, másnak a szavába ne vágjon, nagyon ne röhögjön, s több efféle, mik Sándor öcsémnek még azt a kis bátorságát is elvevék, a mit az új atilla kölcsönzött neki.

A tulsó oldalon Károly áll, csinos, fesztelen alak, könnyelmű arczán nem látszik semmi ünnepélyes feszesség, lassan enyelegve beszélget hugával, a kis pajkos Lizával, kinek hamis szemei el-el vágnak néha a tulsó oldalra, mi közben mindig talált valami igazítani valót bátyja nyakkendőjén, inggallérán, hajfürtein, egy-egy vékony pehelyszálat levenni öltönyéről, mindent titokban, hogy rajtunk kívül senki sem veszi észre.

Végre az ablakban áll Kálmán a költő, karjait összefonva, s hátát egy karosszéknek vetve. Arcza minden elképzelhető szerencsétlenséget iparkodik kifejezni: az ilyen boldogtalan arczoknak nagy hatásuk van a fiatal leányokra; halvány holdas kép, titkos sóhajtások, szomorú mosolygás, mikor más nevet; félre vonulni egy szegletbe, ott a hol mindenki látja, midőn a többiek mulatnak, vigadnak, s onnan világgyűlölő képpel tekinteni le az emberi hiúságok piaczára; egyet-egyet köhinteni, s ha kérdik, mért köhög? szelid, andalgó megnyugvással tenni mellre a kezet, s beszélni közelgő őszről, lehulló falevelekről, s édes álomról lehullt falevelek alatt, költői hasonlatokat mondani, hogy e köhögés hangja – koczogtatás a túlvilág kapuján, s más effélék mindig biztos sikerrel használhatók tapasztalatlan szívek ellenében.

Ily csatarendben foglalták el a tért az ellenséges prætendensek. Legerősebb közöttük kétségtelenül a Gulyási Sajtári család. Őket a házi úr régi barátságos ismerete, korábbi igéretei és saját merészségük, s a minden ostobák védistene, a szerencse, legkedvezőbb helyzetbe állítá, daczára annak, hogy a kis népfelkelés, a mindent törő Péterke a méhek elleni harczban előlegesen demontiroztatott. Kálmán, a költő, eléggé veszélyes egymagában véve, verseiben forralt titkos lázítások és szívbeli összeesküvések által, míg Károlynak a legkedvezőtlenebb helyzet jutott. Őszinte, becsületes szív, hazudni nem tudó ajk, tettetéshez nem értő arcz; hozzá még az a baj, hogy szegény édesanyja nem hogy fiára erényeket és jó tulajdonságokat iparkodnék ruházni, sőt valahányszor róla beszél, nyilt szívvel elmondja mindenkinek, hogy ez biz egy korhely fiu, a ki mind tanuló, mind juratus korában igen sok pénzt elköltött, nagy kártyás és más mindenféle rossz tulajdonság megvan benne. Úgy, hogy szegény fiunak akár előre karjára mernők akasztani a kosarat, ha szerencséjére Liza képében egy furfangos kis nemtő nem volna mellé adva, ki alkalmasint megforgatja még az egész társaságot.

Gábor úr belépett, leánya kezét hóna alá szorítva, s odavezette őt Tállyainéhoz. A leányka kezet csókolt, a két asszonyság középre ültette őt a pamlagra, mely alkalommal igen érdekes volt elnézni, mennyire iparkodik őt Zsuzsi néni beszéddel, hizelgéssel, magasztalással, izetlen kérdésekkel elfoglalni, hogy a másik asszonyságot szóhoz ne engedje jutni.

– Oh milyen szép, milyen kedves, micsoda fehér kezecskék, még csupa gyermek s már milyen nagy gazdasszony. Láttam a kertjét, már azt meg kell engedni, hogy rémek. Milyen káposztafejek! Aztán ez a frizura. Mindig ez volt a legkedvesebb. Láttam a befőttjeit is. Fölségesek. No majd én is tanítom valamire, a berkenyét hogy lehet befőzni. Soha sem evett annál senki jobbat. Csak egyszer Makkfalván legyünk. A Sándor véghetetlenül szereti. Jaj a Sándor iszonyúan szereti az édességeket, egészen apja fia. No de a legédesebbet még nem kóstolta. No, no csak ne piruljon el maga kis bohó leányka, fogadom, nem kell akkor neki több édesség.

A szegény leány töviseken látszott ülni e beszéd alatt; szerencséjére Liza oda futott hozzá s nyakába borulva, menten ismeretséget kötött vele, melynek folytán alkalma lőn Linkának eltávozhatni a mellékszobába, ott hagyva az egész szép társaságot a faképnél. A két leány nem is tért vissza, míg csak ebédre nem hítták őket s akkor már per tu voltak egymással. A leányoknál nagyon hamar megy az ismerkedés; daczára a különböző életkornak, a saint alliance nehány percz alatt meg volt kötve, s az első beszélgetésnek az lett a látható eredménye, hogy Linka sokkal jobb szívvel nézett már Károlyra, mint Sándor öcsémre; azonban Kálmán még mindig legveszélyesebb maradt reá nézve, arra csak lopva tekintgetett, meg lévén győződve felőle, hogy az is mindig reá néz.

Az asztalhoz úgy ültek, hogy a két asszonyság jutott az asztalfőre, az öreg úr az asztal végére, mellette kétfelől a két leány, Sándor és Károly egymásnak szemközt, még pedig úgy, hogy Sándor ült Károly testvérje mellett, s Károly jutott Linka mellé. A költő ült Tállyai szomszédságában, Menyhért úr a felesége mellett.

A leves minden megháborítás nélkül elköltetett: a kanál, mint tudva van, a legártatlanabb fegyver; nem történt semmi baj, csupán annyi, hogy Sándor öcsém meglátva, miszerint Kálmán, a költő, akkori divat szerint nem a három ujja közé, hanem a markába fogja a kanalat, ő is úgy akart tenni, s az első fogást szerencsésen a kaputja ujjába töltötte.

Később, midőn késekre és villákra került a sor, a szuró és vágó fegyverek más szint adának a harcznak, az első pohár bor bátorságot, kötekedési vágyakat öntött a szívekbe; Menyhért úr elkezdé mesélni a maga hőstetteit de dato 1809, mikre viszont Gábor úr épen nem akart emlékezni. Kálmán úr elkezdett balkézzel enni, Sándor úr utánozni akarta és pecsenyéstül elejté a villát, erre Zsuzsi néni elkezde beszélni a fővárosi fiatalság erkölcstelenségéről, Kálmán úr viszont azt kérdezte tőle, hogy látta-e már Parlagi Jancsit? s viszont azzal állt boszút rajta, hogy visszakézzel töltött vizet a poharába a palaczkból, mire a jó asszonyság megfogadta, hogy ha még egyszer úgy tölt neki, nem iszsza meg.