Part 4

– Felettünk él a sors és a sors szeszélyes. Összetört szivek, széttépett remények a legédesebb áldozatok, mikben gyönyörködik. Oh Julia, ön boldog, ha nem jutott szívébe azon delejes érzelemből, mely a holnap sejtelmével tölti el a gondolatot; ha keble világában nincsenek meg azon bűvös húrok, miken a jövendőkbe látás szilaj keze játszik; különben önnek az arcza is eltanulná arczomtól a haloványságot.

Julia már únni kezdé ezt a sok visiót, magnetismust s más efféle aranyeres sejtelmeket, s hogy más irányt adjon a mulatságnak, leült zongorájához s elkezdett rajta egy csinos fantaisiet játszani.

Kálmán oda könyökölt a szék karjára, melyen Julia ült, sötét arczczal a jövendőkbe látszott nézni, haját felborzolta, szemei villogtak, majd ismét karjait összefonta s fejét a tenyerébe bocsátá, végre nem birta tovább érzelmei súlyát, öklével homlokára csapott s a legnagyobb exaltatióval kiálta fel:

– Ah, egy ily pillanat! e dalt hallani, – tégedet ölelni – s kéz kézben, szív szívben meghalni együtt, – egymásba lehelni lelkeinket! Óhajtasz-e együtt meghalni velem oh Julia?

– Majd, ha jó öregek leszünk, biz az szép lesz; de még egy kicsinyt hagyj bennünket élni.

Kálmán szánalmas arczczal tekinte Juliára, fájdalommal érezve, mily mélyen kell a nő lelkének az övén alúl állani, midőn azt sem birja felfogni, mi irtóztató gyönyör van abban: meghalni együtt? mikor semmi bajunk sincsen. – Ritka ember képes ezt felfogni.

Ezentúl Kálmán egy szót sem szólt többet, végig járt nehányszor a teremben, mint egy vándorló lélek, a kinek egyéb passiója nincs, mint az élő embereket ijesztgetni, azzal felkapta a kalapját s egy öngyilkos elhatározottságával odalépve Julia elé, szívrázó hangon mondá:

– Isten veled! Adja az ég, hogy sejtelmeim ne valósuljanak.

Azzal kiszakítá magát jegyese karjaiból, az ajtót is majd kiszakította sarkából s dúlt arczczal eltávozott.

Szegény Julia egészen kétségbe volt esve, minden rossztól kezdett félni, utána küldé az inasát, hogy nézze meg, nem tett-e valami kárt magában? s addig meg nem nyugodott, míg az inas hírül nem hozá, hogy a tens úr a casinóban rostélyost eszik zöld foghagymával, a miből inas észszel azt lehete következtetni, hogy ma aligha akar hölgyekkel szóba állani.

Ebben félig-meddig megnyugodva, délután tömérdek látogatással volt elfoglalva Julia s megütközéssel tapasztalá, hogy a kik két-három esztendő óta nem lépték át a küszöbét, mindenféle emberek jönnek hozzá s czélzásokkal, tanácsokkal iparkodnak kutatni, fürkészni azt a titkot, a mit ő már öt mérföldnyi távolságra hitt a várostól s egyik csudálkozásból a másikba esett, tapasztalva, hogy már az egész város tudja, miszerint ő egy hét múlva menyegzőjét üli.

Végre kénytelennek érzé magát hermetice elzárkózni mindenféle látogatás elől s iróasztalához ülve, elkezde egy szép, érzelemteljes levelet irni jegyeséhez. Meggondolá, hogy mennyire széthangolhaták prózai észrevételei a költő fellengős ábrándozásait, s mily keserű utóhangokat hagyhattak azok annak nem földi csizmákban járó szellemében s hogy azt jóvá tegye, belegondolkozta magát azokba a képtelenségekbe, a miket Kálmán elmondott, ráerőszakolta képzeletére azokat a furcsa érzelmeket, a mik sejtelmeknek nevezhetők, a miket érez az ember, ha a gyomrát meghűtötte, vagy náthája következik, vagy midőn táncz közben észreveszi, hogy valami kapocs szakadni, vagy fejéke lebomlani készül; ezekhez hasonló sejtelmek között irt össze egy csomó holdas historiát, a midőn belép a szobaleány s hoz egy levelet, melyet épen most adott át neki a posta.

Julia boszúsan kapá el a levelet, kizavartatván sejtelmei ködéből, de a mint rápillantott s a kézirást megismeré, akkor aztán igazán sejtelmek szállották meg, Kálmán irását ismerve meg a borítékon.

Szívdobogva tartá kezében a zárt levelet. Vajjon mit ir? Irgalmas ég? Hátha az van a levélben, hogy a midőn e sorokat olvasom, akkor már annak irója…

Nem engedé magának bevégezni a rémeszmét, hirtelen inte szobaleányának, hogy távozzék s egyedül maradva, reszkető kézzel bontá fel a levelet. Négy sűrűn irott oldal állott előtte.

«Imádott, örökké feledhetlen angyal!»

«Láttál-e már valaha két csillagot az égen, melyek oly közel állanak egymáshoz, hogy puszta szemmel egynek tartaná őket az ember s melyek világteremtés óta egymás körül forogva, csodálatos tüneményt képeznek a csillagrendszerben s ime egy véletlen szavára a mindent kormányzó sorsnak, egyszerre egy közülök elválik s megindulva az égen, üstökös csillag lesz belőle, melynek végzete a világon kívül bujdokolni s ijeszteni vészt jósló lángjaival a remegő csillagokat.»

Juliának nem volt türelme ezt az egész astronomiát végig olvasni, hanem egyszerre a végére futott s olvasá, a mi ott állt.

… «miután atyám kivánsága életemre nézve vasbilincs, mely engem, mint Prometheuszt, a sziklához lánczol, ő pedig azt kivánja tőlem, hogy tekintetes Berkessy Gábor protonotárius úr kisasszonyát vegyem nőül, nem marad hátra más, mint meghalnom, vagy engedelmeskednem. Ha csak enmagamat tekinteném, boldogság volna reám nézve a halált választani, de te rád gondolok, kinek lelkét ily eset örökre megzavarná, azért élni fogok és engedelmeskedem, csupán te érted, csupán a te nyugalmadért. Könyekkel szememben, szívemben a halál tőreivel irom e sorokat hozzád: felejts el örökre engem, ki emlékeddel halok meg. Sós Kálmán.»

Julia a holdból esett le…

Hát ez volt az a halálos sejtelem, az a magnetismus, azok a titkos visiók, hogy egy másikat akar nőül venni.

A következő pillanatban hidegvérrel fogá össze a levelet a magáéval a delnő s a nélkül, hogy arra is méltatná, hogy kétfelé repeszsze, bevetette a kandallóba.

Csengetett.

A szobaleány belépett. Julia nehány szót irt s azt lepecsételte.

– Az inas rendeljen rögtön lovas futárt, a ki Nánásy úr után menjen s ha még az alispánnál kapja, adja át neki e levelet, ha ott nem találja többé, menjen utána Pestre, az Arany sasba szokott szállani, ott keresse fel. A fizetést nem kell kimélni.

A város tele volt már a hírrel, hogy Julia férjhez megy; az volt csak még a szerencse, hogy senki sem tudja, kihez?

Ilyenformán Berkessy Gábor úr kisasszonyát már harmadik oldalról is fenyegeti a szerencse; – hogy ez érdekes szerelmi csőd hová fog fejlődni? azt időjártával, annak rende és módja szerint szintén meg fogjuk tudni.

Berkessy Gábor urambátyám egy hatvan év körül járó fiatal ember volt, kinek haja és bajusza galambfehér volt már, de lelke oly ifjan maradt, mintha most is harmincz éves volna. Mulatságokban ő volt a társaság lelke, mindig tréfás, a nélkül, hogy valaha sértene, anekdotái hiresek voltak a környékben s ha ebéd vége felé egyet-kettőt előhozott, megrázkodtatta az egész társaságot, hogy az emberek a székekről forogtak le a kaczagás miatt, a mi megbecsülhetlen dolog hosszas lakmározás után s ha azután ő is hozzá kezdett a nevetéshez, azt a város végin is meghallották, mert azt a menydörgő kaczagást csak akkor lehetne valamihez hasonlítani, ha az oroszlánoknak is szokásuk volna a nevetés; úgy hogy mikor Makón, vagy Szegeden szinészek voltak s ő betalált vetődni valami nevettető darabba, nem egyszer megtörtént, hogy félbe kellett szakítani miatta az előadást. Eleinte csak lassankint buffogatott: ha! – haha! – haha! csak tartogatta a kendőjét a szájára, iparkodott komoly képet csinálni, úgy tett, mintha köhögne, míg végre, mintha egy bomba pattanna szét benne, kitört irtóztató hangon: hahhahhahhaha! a könyek végig patakzottak orczáján, ütötte az öklével az előtte álló padot, rugdalta a földet, magával ragadta a nézőket, a nézők a játszókat, úgy hogy mikor valamelyik szinész már meghallotta az első «ha!» felkiáltást, ugyancsak sietett elmondani, a mi szájában volt, mert aztán szó sem volt róla, hogy szóhoz juthasson.

Hogy én ilyen sokat beszélek Berkessy Gábor urambátyám nevetési virtuozitásáról, ez azért van, mert szerintem ahhoz, hogy valaki jól tudjon nevetni, nemcsak jó tüdő, hanem jó szív is kell, s erről is ismeretes volt a derék úr az egész környékben. Egész arczulata a leghívebb tolmácsa volt lelkének: az a jó gömbölyű kép, azok a mosolygó szemek, ezüst szempilláikkal, az a mindenfelé mozgatható bozontos fehér szemöldök, az épfogú piros száj s a fehér bajusz a piros orczán, mintha hó esett volna rózsalevelekre és a félreismerhetlen szívjóság kinyomata minden vonásaiban oly bizalomgerjesztő tekintetet adtak neki, hogy közelében lehetetlen volt jól nem érezni az embernek magát s ha vele szemközt ült, még a karácsonyi legatus is vérszemet kapott.

Harmincz éves volt a jó úr, midőn megházasodott, jó, szelid felesége volt, kivel tizenkét évig élt példás békességben, a nélkül, hogy gyermekük született volna. Ekkor végre, midőn nem is vártak többé reá, köszöntött be az elkésett áldás, egy kis leányka képében.

A boldog pár még egyszer oly boldoggá lett; a kis Linácska lett öröme, szemefénye, reménysége, dicsősége mind kettőnek. Azt szeretettel, gyöngédséggel, hizelgéssel halmozák, mindenben kedvét keresék, kényeztették, cziczomázták, a gondolatját is siettek eltalálni, és – különös játéka a természetnek, – az egyetlen gyermek, nem hogy elromlott volna annyi gyöngéd kényeztetés által, sőt mindez csak szelidebbé, kedvesebbé tette őt, anyja szemeinek egy intésével igazgathatta őt, s nagyobb örömöt nem ismert, mint szüleinek kedvökben járhatni; a reá pazarlott gyöngédség, szeretet, háladatos földre talált lelkében, ép oly gazdagon fizetve mind azt vissza, ellenkezőleg a legtöbb elkényeztetett természettel, mely olyan szokott lenni, mint az eczet, mentül több czukrot raknak bele, annál erősebb eczet lesz belőle.

Alig tíz éves korában elveszté anyját a leányka, a mi ifju lányra nézve a legnagyobb csapás, az apai gond soha sem pótolja az anya figyelmét, sokat nem vesz észre, sokat elmellőz az apa, a mi az anya figyelő lelkét nem kerülte volna ki. Ámde Linán e csapás sem változtatott, csupán komolyabb lett azóta. A házi asszony gondjai lassanként az ő vállára nehezültek s ifju nőknek legbiztosabb őre a házi gond. Ez munkás életet ád, komolyságra vezet, megtanítja önmagát becsülni, kiirtja a szenvelgést, álérzelmeket és az életbe vezet.

A kis lánykából serdült hajadon lett, jóságáról, szelidségéről messze földön beszéltek, atyjának meglehetős karban álló vagyona volt, ezt is jól lehete tudni, mint ezt igazolni látszik azon körülmény, miszerint eddigelé tudtunkra egyszerre három kérő indult háztűznézésre Berkessy Gábor urambátyámhoz.

Elvégre azonban ki kell mondanom, miszerint e jó, kedves, szelid leányka külsejére nem volt az, a mit költői nyelven szépnek szokás nevezni.

Valóban nagy gorombaság, a mit ezek a költő urak elkövetnek a világgal; már szerintök annak, a ki nem tökéletes szépség, joga sincsen igényt tartani a boldogsághoz, mind azok a nők, kiknek arczát rózsákhoz és liliomokhoz nem lehet hasonlítani, nem is egyébért születtek, mint hogy megcsalassanak, ráadásul adassanak pénzeikért, pénz nélkül pedig épen elő sem fordulnak regényben.

Pedig az élet ezt meghazudtolja: a családi boldogságot oly házaknál is virulni látjuk, hol a nőt nem festették le almanachok számára s a szerelem, a gyöngéd költői lélek felkeresi a szerény, igénytelen alakokat, kedvességet, gyönyört, vonzó értelmet árasztva el azon vonásokon, miket a természet nem alkotott festői mintának, miket ha le kellene irni, alig tudnók elmondani, mi rajtok oly kedves? ha mozdulatlanul lerajzolva előttünk állnának, hideg közönbösséggel fordulnánk el tőlük, de a mint beszédessé lesznek, a mint egy mosoly, egy ábránd, egy szelid részvevő indulat végig vonul rajtok, édes vonzalom lep meg bennünket, az arcz, melyet a természet halaványon hagyott, az ajkak, a szemek valami új ismerős bájt nyernek, a lélek bebizonyítja hatalmát az alak felett, leküzdve annak hiányait s széppé varázsolva, a mi nem az: – hanem persze ahoz is lélek kell, hogy azt valaki meglássa.

Linka is azon női alakok közé tartozott, kiket a természet nem tett ragyogókká. Szerencsére azon öntudatra nem enged a természet senkit sem jönni, hogy magáról elhigye, miszerint nem szép. Az nagy szerencsétlenség lenne, s képes volna igen roszszá tenni az embert. Aligha volna az jó lelkű ember, ki a tükörbe nézve, valamit fel ne tudna fedezni magán, mi arczát kedvezővé teszi és a mit valóban más is észrevehet rajta hosszasb figyelem után. Ezek az eszmék ugyan nagyon ártanak a classicus fogalmaknak, s a szépműtan vissza fog borzadni annak hallatára, hogy a nem szép is lehet költészet tárgya, de ki tehet róla, hogy annyira elszaporodott az ember a földön, hogy egészen benőtte tarka népeivel az olympi egyformaságot, s a néger és a lappón szépnek találja a maga párját s még olyan vakmerő is akad, a ki azt állítja, hogy a szellem is lehet szép.

Mind e beszédeket pedig nem szabad unnod, nyájas olvasóm; mert azt jól tudod, hogy ide háztűznézni jöttünk, tehát türelmesen meg kell hallgatnod és látnod mindent, hogy hiába ne fáradtál légyen ide.

Épen hajnalodik, a harangszó ébredőt cseng a faluban. A felkelő nap legelső sugarai a ház ablakára sütnek s a zöld ablakredőnyök egyenkint felnyilnak, csupán kettő marad zárva, ott még az öreg úr alszik. A hajnali friss lég keresztül járja a szobákat, mik már akkorra ki vannak tisztogatva, a megbecsült ősi bútorok letörölgetve, az ablakkal szemben az üveges pohárszék nagy fénymázos czifra szárnyakkal, miknek oszlopait aranyozott angyalok tartják, benne csészék és metszett poharak, mik között még az is látható, melyből Gábor bátyánk nagyanyja menyasszony korától kezdve 82 éves koráig ivott. Gyönyörű rendtartás, a hol egy pohár 82 esztendeig eltart, még a füle sincs letörve. Oldalvást egy magas kihúzó szekrény látható, harminczkét fiókkal cseresnyefából, melyet remekbe csinált egy szittya asztalos, minden fiókon bronz oroszlánfejek, melyek karikát tartanak fogaik között. Két oldalt áll két superlátos ágy, melynek függönyeire igen szépen van kinyomtatva egy szarvasvadászat, a magasra fölvetett párnák közt nem hál senki, de azért minden napfényes délután kiterítik azokat a folyosóra, s úgy vetik újra; a két ablak között áll egy ősi tükör, melynek rámája is czifrára köszörült tükörből van, alatta egy lekapcsolható fekete bőrpamlag, mely fölé a falon immortelle virágból fűzött koszorú van akasztva, mely legalább is lehet félszázados. Az egyik szögletben áll egy nagy falióra, földigérő házban, melynek ketyegése bár ritkán altat el, verése ritkán ébreszt fel valakit, még sem múlik el nap, hogy pontosan fel ne volna húzva; a másik szegletben végre áll a magas kecskerokka, melyen ős időkben a nagymama szokott fonni, s melyet kegyeletből azóta senki sem mekegtet.

Ez az egyik szoba.

Meg kell még azt is tudnod, kegyes háztűznéző, miszerint a pohárszék aljában negyvennyolcz személyre való ezüst hever, a mely nem jár elő, s a szekrény fiókjai szinültig vannak hófehér abroszokkal és sávolyos kendőkkel, el lehetne velök látni egy restaurácziót.

Most jerünk a másik szobába.

Ez már a legújabb divat szerint van bútorozva. Gábor úr egy nevenapján azzal lepte meg leányát, hogy tudta nélkül egy egész szobát divatos bútorral szereltetett fel; kényelmes karszékek, ruganyos pamlagok, melyek később zongorával is szaporodtak, a háttérben egy üveges chiffon, mely tele van név- és egyéb ünnepekre kapott kedves csecsebecsékkel; a himzett szőnyegek mind a házi kisasszony saját művei, ki a mellett, hogy a háztartást példás renddel viszi, azon finomabb női munkákra is talál időt, úgy osztva fel óráit, hogy egyik dolog a másikat ne mulaszsza.

A kis himző asztalkáról nem hiányzanak az irodalom újabb termékei is, s szépen szám számra rakva, ott látható az Athenæum is és a Regélő, az ő Honművészével együtt, ekkoriban a magyar szépirodalom időszaki képviselői.

E teremből nyílik Linka hálószobája, oltártiszta kis menedék, szellős ablakkal, mely a kertre nyílik, a nagy mályvarózsák betekintgetnek rajta; a falon rézkalitkában kanári madárka berzenkedik, tollát borzolgatva, s ha úrnője szavát hallja, olyan éneket kezd, hogy majd megszakad picziny szíve bele. Meglepő csín és rend mindenütt, egy félrecsúszott redő nincs a függönyökön, egy elhajított tárgy nem hever sehol, sem egy gondtalanul levetett öltönydarabot nem látni, – szék, asztal nem áll útban, a varróasztalból nem csüggnek czérnák, galandok, a zsurolt padlat oly fehér, mint a lisztláng, olajfolt, sáros láb nyoma keresve sem található rajta, csupán a kis kanári szemtelenkedik néha, elszórva a kendermagot, melyet úrnője azután, valahányszor bejön szobájába, szemenkint szedeget fel utána.

A terem tulsó ajtaja egy előszobába vezet, innen nyílik az öreg úr hálószobája: ne zörögjünk, mert még alszik. Az épület tulsó szárnyán vannak a vendégszobák, konyha, éléstár és cselédszoba, körül négyszegű oszlopokon nyugvó fedett folyosó vonul, ellátva padokkal, itt szokott pipázni az ismerősök, szomszédok, komák és atyafiak egyessége, jó árnyékban, ha a nap süt, jó szárazon, ha az eső esik.

Még csak most kezd a nap a fákon keresztül sütni, az udvaron nagy a sürgés-forgás, az aratónépek készülnek indulni a tarlóra, vidám barna leánykák tréfálóznak nyalka legényekkel, az öreg béres, kifent bajuszával, kihajtja czímeres szarvú ökreit a kútra itatni, s míg ő a kankalikos kútgémet nyikorgatja, a kis béres a szekér-oldalon olyan hegyesen fütyörész, mintha az övé volna ez a világ kétszer. A pitvar alatt a hajdú nagy tusakodásban látszik egy pár ezüst sarkantyús csizmával, melyet olyan fényesre törekszik kefélni, hogy akár megborotválkozzék belőle, a ki felhúzza; a nyitogatott konyhaajtón keresztül csapódik a jó friss rántásszag. Végre kilép a folyosóra a házi kisasszony. Arcza, mert a tűznél volt, szokottnál pirosabb, s fehér kendőcskével van bekötve, mely árnyékot tart fölötte. Kijön és kenyeret, pálinkát oszt az aratóknak, ezt sem azért teszi, mintha gazdálkodnék, sőt ellenkezőleg, hogy mindenkinek elege legyen. Lám, az ifju leányzók számára, kik még az égett bor áldásait nem ismerik, külön rántott levest főzött, hogy éhen ne menjenek a dologra, s addig meg nem nyugszik, míg meg nem győződött felőle, hogy adományaiból mindenki részesült. Az aratók útra indulnak jó kedvvel, az ökrök kolompja, az öreg béres ostorkongatása s a kis béres füttye elhangzik; az apró marhácskák serege előjön, felugrálnak a nagy malomkő asztalra a diófa alatt, hol a munkások reggeliztek, felszemelni az elhullott morzsát, s törik magokat, midőn a kis gazdasszony szakajtó kosárral kezében újolag megjelen, s mindeniket a maga szokott nemzeti dialectusán hívja magához.

Most ismét a konyhai gondok jönnek a sorba, a kávépörkölés ismét a házi kisasszony dolga, mert ha másra bízza, vagy egyenetlenül pörkölődik, vagy megég, a mi kellemetlen ízt ád; takaréktűzhelynek még ez időben híre sincs, mindent lángnál és parázson kell főzni, s nagy gondot ád a szakácsnénak a felügyelés, hogy lábasaiba ne csapjon a láng, be ne hordja a pernye, s sokkal több bajjal jár a konyhát oly tisztán tartani, miként ez.

A hajdú ezalatt asztalt terít az előszobában, a kanál és findzsazörgésre felébred az öreg úr, s megtudja, hogy kávét ütött az óra, s nem sokára kinyitja ajtaját és teljes ornatusban kilép, lábán a sarkantyús csizma, mentéje panyókán vetve nyakába, sűrű rövidre nyirt őszhaja födetlen, a pipa megtömve szájában. A hajdú szerencsés jó reggelt kiván, három ásitozó agár előnyujtózkodik az asztal alól s barátságos indulattal ugrál az öreg úr nyaka közé, ki csendes lélekkel kimegy a konyhába pipáját meggyujtani, jól tudva, hogy leányát ott fogja találni. Linkának épen mind a két keze tele van lábassal, serpenyővel, miket nem tehet le, ennélfogva a mint meglátja apját, a legkedvesebben csengő hangon szól: «jó reggelt, kedves édes apám, ugyan kérem szépen kedves édes apám, tartsa ide a kezét.»

– Minek? kérdé az öreg úr, de csak oda tartotta a leány elé.

Hát csak azért, hogy oda hajolhasson és megcsókolhassa; mert kezei nem voltak szabadok.

Az öreg úr megczirógatá leánykája arczát, s azzal kikeresve egy darab menyecske szemű parazsat a tűzből, azt elébb két ujjával felkapta, azután a tenyerében megrázogatta, úgy ereszté a debrői tetejébe, hüvelyk ujjának körmével belenyomogatva.

A reggelizésnél Linka szedi a czukrot az öreg úr findzsájába, ki nagyon édesen iszsza a kávét, ő tudja már milyen erősen, milyen feketén kell azt csinálni? úgy, hogy Gábor urat annyira elkényezteté, miszerint ő idegen asztalnál meg nem tudja inni a kávét.

Most még csak egy helyzetben kell bemutatnunk a kis gazdasszonyt; láttuk szobáit, konyháját, most csak azt kell még látnunk, mikor pöröl. Mert a jó gazdasszonynak okvetlenül pörölni is kell, nagy háztartás sok bajjal jár, s a hibát elnézni legnagyobb hiba. Hanem épen az a mesterség, pörölni tudni kellemmel, méltósággal, hogy az embert se meg ne utálják, se ki ne nevessék érte. Hogy Linuska így tudjon már pörölni, azt ne kivánjuk tőle; ő rendesen jó kedvet szokott aratni, mikor valakit megszid. Épen kávéját hörpölgeti, egy akkora findzsából, mint egy jókora dióhéj, a mint egyszerre nagy kutyaordítás hallik a konyhából, mintha valaki riogatná az agarat.

Hah! egyszerre leteszi csészéjét, s rohan ki az előszobába.

– Ki bántja azt az állatot? kérdi galambharagtól reszkető hangon.

A cselédek mind kaczagnak, a hajdú befogja a száját, s úgy iparkodik megfelelni.

– A Fecske felugrott a tűzhelyre.

– Hát azért mindjárt ütni kell, kinozni a szegény állatot? Annak az épen úgy fáj, mint magának; jól esnék magának, ha mindjárt megütnék, mihelyt a tűzhelyhez közeledik?

– De hiszen nem bántotta senki, hanem bele dugta a fejét a tejes köcsögbe, s most nem tudja kihúzni, azért ordít.

– Igen, mert maguk a rendetlenek, – gyere ide Fecske kutyám; – mert nem kellene a köcsögöt a tűzhelyen hagyni, – gyere innen szegény kis kutyám. – Bántottak ezek a rossz emberek. (Kénytelen volt eltörni a fazekat, hogy a kutya fejét kiszabadítsa.)

– Hiszen tudni való, hogy a köcsög a hibás, nem a kutya. Kötekedék a hajdú.

– Igen, csak nem hagyhatom megfulladni egy köcsög miatt.

Azzal visszatért atyjához, ragyogó arczczal jelentve:

– Ugyancsak jól összeszidtam őket.

Épen a reggeli végeztével érkezik a városba küldött hetes, hozza a hóna alatt a postáról kapott mindenféle ujságokat. Az öreg úr megtartja magának a Jelenkort, Linkának jut a Regélő.

Míg az öreg úr nagy figyelemmel követé Esparterot és Zummalacarreguyt, azalatt Lina egy futó pillantással át akará tekinteni a Regélő szende hasábjait, mert arra csak este ért rá, hogy egészen figyelmesen átolvassa, s ime a mint a legelső lapra nyit, egy sonett tünik szemébe ezen felirással: «B**ssy Linához». Hirtelen összecsapta a lapot, mintha valami lélekidéző könyvbe tekintett volna, s azt oly zajjal tevé, hogy az öreg úr, ki épen akkor egy kezdendő tengeri ütközet ágyúi előtt állt, felriadt rá:

– Mi lelt?

– Semmi sem, szólt a leány, majd elhalaványulva, majd elpirulva, csak a lap akart kiesni a kezemből.

Nem hazudott, mert csakugyan ki akart esni a kezéből.

Gábor megcsóválta a fejét, s sietett tovább olvasni, nehogy híre nélkül összelőjenek azalatt egynehány flottát.

Lina pedig összehajtá négy-öt rétbe a lapot, s kis köténye zsebébe dugva, nesztelenül kisompolyodott a szobából, fogta kis öntöző kannáját, kiment vele a kertbe, s elkezdé virágait öntözgetni. Szentül föltette magában, hogy azt a lapot nemcsak hogy maga nem fogja olvasni, sőt úgy eldugja, hogy senki soha rá ne akadjon. Ez erős szándékkal megöntözgeté szegfűit, ibolyáit, szüntelen azt fürkészve, hogy hová dughatná el a lapot alkalmas helyre? mert hogy elégesse, ahoz ismét nagyon kegyetlen szív kellett volna; míg végre az üvegház előtt eszébe jutott, hogy vannak abban nagy cactuscserepek, melyeket soha sem szokás helyökből kimozdítani, azoknak egyike alá majd elrejti, s e szándékkal belépett az üvegházba.

Ott széttekintve, látta, hogy egyedül van. Az egyedüllét kedves keresztanyja minden gyöngeségnek; a mint kivevé zsebéből a lapot, nem állhatá meg, hogy még egyszer bele ne tekintsen, hisz itt nem látja senki, ha el fog is pirulni, s mintha valami nagy szégyenlendő dolgot követne el, remegő kézzel kibontá a lapot, s olvasá szívdobogva a hozzá irt költeményt.