Part 3

Károly ezalatt kiment a lovakat megnézni, s ismét bejött, Erzsike pedig az ablaknak állva, rálehelt és betűket irt rá az ujjával.

Hogy az elébb Lizikének neveztük a kis furfangos egyéniséget, az mit sem tesz. Egy névtől származik mind a kettő, s alig van a magyar nyelvben elnevezés, melynek variatióiban a legnagyobb gyöngédségtől a legnagyobb gorombaságig annyi volna benfoglalva, mint ebben, ugyanazon névből származván a behizelgő Liza, a vidám Erzsike, a kokett Betti, a tenyerestalpas Erzsu és a kormos Böske, hát még? «Én magyar leány vagyok, a nevem Babett».

Hogy Ábraham úr valakitől azt kérdezte volna: kell-e valami? azt ugyan nem cselekedte; csak ült és sóhajtozott.

Hanem nemsokára benyit a kocsis, Matyi, egy hamis alföldi csikósból verbuvált ficzkó, vakmerő, szájas, furfangos.

– Nagy uram, hol árulnak itten szénát? szól beköszöntve, a háziúrhoz.

– Szénát, szénát? hát kinek az a széna?

– Nem nekem, hanem a lovamnak. Nem is az én lovamnak, hanem annak a négy lónak, a min jöttünk.

– Hát – hiszen, majd adok én; szólt egyenkint szűrve a szót Ábris úr, s fogta a pajta kulcsát s kiment.

Az ajtón kívül lehete jól hallani Boris dörmögését.

– A tatár látta! négy lóval járni, csak azért, hogy több széna fogyjon, mintha nem elbirná őket kettő.

Ábrahám úr adott szénát Matyinak, lelkére kötve, hogy el ne hullassa, mert drága. Azzal visszajött, leült és hallgatott tovább.

Matyi újra benyit.

– Nagy uram, hol van itt egy kocsma?

– Kocsma? Minek az a kocsma?

– Szeretnék egy pohár bort venni, nem a lovamnak, hanem magamnak.

– No – várj – majd mindjárt adok én.

S fogta a pinczekulcsot és ment. Matyinak meg kellett állani a pinczegádorban.

Boriska dúlt fúlt; csapkodott, csörtetett, veszekedett odakinn egymagában.

Alig jött vissza az öreg úr s alig kezdett a hallgatáshoz, Matyi újra megint belép.

– Nagy uram, a Boriska azt kérdezteti, hogy mit főzzön vacsorára?

– Szoktatok ti vacsorálni? kérdé Ábris úr vendégeihez fordulva.

– Szoktunk bizony, sietett felelni Károly, mielőtt szerény anyja ellenkezőt mondhatna.

Ábris úr nagyot sóhajtott, felkelt és kiment a konyhába, s ott elkezde szép halkan beszélgetni Boriskával, ki ellenben iparkodott oly fenhangon beszélni, hogy odabenn is meghallhassák.

«– Mit? azt a szép kappant? – Nem ezért a világért! – Én? most tüzet rakni? Hasogatott fám sincs. – Hát van sajt. – Én bizony most nem gyúrok tésztát, mert a kezem fáj. – De azt a fazék lekvárt bizony meg nem kezdem. – Én hozzá sem nyúlok. – Én nem vagyok szakácsnéja. Mért nem tart szakácsot, ha vendégfogadós akar lenni.»

Ezt odabenn mind szépen lehetett hallani.

Ábris úr azonban most az egyszer mégis igazságos haragra gerjedt, s kimenvén az udvarra, lesodrófázott egy czimeres kakast, vérit vette maga, tüzet rakott, s elkezdte a szárnyas állatot koppasztani, míg Boriska látva, hogy ennek csakugyan meg kell lenni, ki nem kapta a kezéből s be nem kergette a konyhából.

Két óra mulva készen volt a nagy vacsora. A derék becsületes kakas olyan kozmás volt, a milyen csak lehetett, s a húsánál csak a csontja volt keményebb. A czupákos kenyér a késhez ragadt, ha vágták, s a szájpadláshoz, ha rágták, s minden étel meg volt sózva, paprikázva úgy, hogy szikrát hányt a szeme, a ki belekóstólt.

A vendéghölgy étlen ült az asztalnál, s még nagyobbakat sóhajtott, látva a nagy penészrozsdákat boldogult édes anyja abroszaiban, az ismerős késeket, villákat szarvascsont nyeleikből kiszedve, s az ősi tálakat, tányérokat csorbán, repedezve. Mire jut a férfi, ha feleség nincs a háznál!

Átesve a vacsorán, végre is meg mert szólalni Ábris úr, megkérdezvén hugától, hogy hova utaznak?

Az megvallá, kegyesen felfohászkodva, hogy **-re, Berkessy Gábor úr látogatására.

– Mit! ahoz a rossz emberhez? kiálta fel Ábris úr, nem egészen menten a megivott kerti bor befolyásától.

– Hát miért légyen ő rossz ember? kérdé Károly féltréfásan, félérzékenyen.

– Mert mikor én debreczeni diák voltam, ő meg jurátus diák, feladott, a miért kocsmába látott menni. Huszonnégy órai carcerre büntettek érte. Soha sem felejtem el neki.

Annak pedig már lehetett jó harmincz esztendeje.

– S hát mért mentek oda? kérdé Ábris úr.

Az asszonyság nem felelt semmit, melyen kapva Lizike, felvevé a szót s nagy emberi méltósággal elmondá:

– Leánynézőbe megyünk, Berkessy úrnak van egy leánykája, a ki épen a bátyámhoz illik.

– Üm. Szólt az öreg úr, kedvetlenül tekintve félvállról Károlyra. Gyerek vagy te még megházasodni.

– Épen azért házasítjuk meg, folytatá komolyan a beszédet Lizike, ő jó fiu, hanem egy kicsinyt szeleburdi; majd ha felesége lesz, megjön az esze. Aztán sokkal jobb fiatal korában megházasodni neki, mint hogy megvénüljön, s akkor valami rossz satrafa keze közé kerüljön.

A kis leány oly sajátságos komolysággal mondá el e szavakat, hogy Károly csak alig birta nevetését visszatartani, édes anyja fejcsóválva tekinte rá, Ábris úr pedig csak tátogott, mintha fogát köszörülné a kis sárkány ellen.

– Hm. Beszélni tudsz, azt látom, szólt félretéve haragját. Hát kenyeret sütni tudsz-e?

– Azt csak tudnék, hanem még szalonnát nem tudok mellé sütni.

(Szalonnának nevezik azt a ragacsos részit a rosszul sült kenyérnek, a mi az alsó héja körül van. Ilyen szalonna bőven látható volt az asztalra rakott kenyéren.)

Ábris úr látta, hogy csatát veszt, s székét megmozdítva, jelt adott a társaságnak a felkelésre, mely a szükséges asztal utáni üdvözletek mellett megtörténve, az utasok hálószobáik után tudakozódtak, hova őket Ábris úr maga vezette el, egy darabka gyertyát adva velök, mely eltarthatott addig, a míg lefeküsznek.

Szoba volt a házban elég, de szomorú volt azokat látni. Bab, kukoricza, hagymafüzérek minden szegletben; az ágyak azon módon, a hogy a legközelebbi látogatás alkalmával voltak felvetve, egyik szobában az úrfi, másikban anyja és testvére számára.

Ábris úr nem sokat czeremoniázott velök, félvén, hogy elég a gyertya, hanem ott hagyta őket és jójczakát kivánt nekik.

Károly mindjárt le is feküdt a belső szobában, a hölgyek a külsőben maradtak.

– Huh! be hideg ez az ágy, szólt Erzsike megtapintva a jéghideg párnákat, itt megfagyunk, édes anyám.

Azzal bezörgetett Károlyhoz.

– Alszol már?

– Mi kell Lizike?

– Mi félünk ebben a szobában.

– Hát nyisd ki az ajtót, Erzsike.

– Az ablakon nincs függöny, belátnak, nem fekhetünk le.

– Hát oltsd el a gyertyát.

– Ejnye de házsártos vagy. Az ajtót nem lehet jól bezárnunk.

– No várj Böske, majd hát én fölkelek, s én alszom ott, ti jőjjetek anyámmal ide.

Azzal fölkelt, felöltözött, kijött, a hölgyeket beereszté a másik szobába, újra levetkőzött s lefeküdt a másik ágyba, mely hideg volt, hogy a fogai is vaczogtak bele.

– Valld meg Erzsu, szólt dideregve, miért fektettél ebbe a hideg ágyba, s miért csaltál ki amonnan?

– Mert már ezt megmelegítetted.

Boldog tréfái a gyermeteg testvéri enyelgésnek! Még a szelid hallgatag asszonyság is jót nevetett rajta.

Még a párnák alatt is hideg volt azonban. Az ilyen szobákban télen beveszi magát a hideg, s nyáron át is benn marad, az ember a mint kidugja egy ujját a dunna alól, felébred a nagy hidegségtől, s alig pitymallik az idő, elkezd egy indiscrét kakas épen az ablak alatt kukurikolni.

– Hallod, Károly, hogy szól annak a kakasnak lelke, a kit tegnap megettünk, kérdi a felébredő Erzsike.

Szó sincs róla, hogy tovább aludni lehessen. Minden ember iparkodott mentül elébb magára szedni öltönyeit, hogy meg ne fagyjon, s úgy érzi minden tagját, mintha meg volna verve.

Mert még az ágyvetésnek is mestersége van. Némely ágy olyan, hogy a mint lefeküdt benne az ember, mindjárt elalszik. A napra kirakott vánkosokon még érzik az a verőfényes melegség, a mit magukba vettek, a vánkosok közt oly jól meg lehet fészkelni, derekaljak, párnák oly ügyesen vannak alárendelve, az ember minden tagját otthon érzi, s a hová fordul, ott ébred fel; míg más ágyban ismét nem győz forogni, sehol sem találja helyét, majd fázik, majd izzad, ha el akar aludni felijed és felrugja magát, a szú rág, fúr, őröl a deszkák között, a nyoszolya ripeg, ropog, nyiszorog, ha az ember elalszik, örökké zsiványokkal álmodik, s mikor felébredt, nem birja megfordítani a nyakát. És erről a nevezetes tudományról még nem irtak könyvet!

Még egy bajon kellett általesni, ez a reggelizés volt. A vendégek ugyan szerették volna, ha elmarad tőlük e keserű pohár (illetőleg keserű csésze), de Ábris úr komolyan állítá, hogy már ő megtette a költségeket, kávét pörköltetett, tejet forraltatott, annak nem szabad kárba veszni.

A kávé egy kicsit kozmás volt, a tej egy kicsit összefutott, a zsemle egy kicsit hetes volt, hanem azért jó volt minden. Kiki palástul veté neki a gyomrát, s elkészülvén vele, előjáratták a hintót, melynek bakján Matyi ült éhomra.

A vendégeket felsegíté ülni Ábrahám úr; most már igazán tudott mosolyogni. Mennek már! gondolá magában, semmi sem kell nekik több.

Cselédek is jöttek immár elő: Boriska, új kendővel a fején, egy hamúpepejke buglyos fejjel, kormos szájjal; mindenik hozott valami köpenyeget a vendégek után, iparkodtak mosolyogni, kaptak egy-egy huszast az ifju úrtól; Ábris úr megcsókolgatott mindenkit, levette a sipkáját, szerencsés jó útat kivánt, s a mint Károly felugrott a bakra, s kivevé a kocsis kezéből a gyeplőt, már azt hivé, hogy átesett minden veszélyen, – midőn Matyi lekiált:

– Nini, nagy uram! Elfelejtettem meginni azt a pohár pálinkát, a mit nagy uram akart adni ma reggel.

Ábris úr még egyszer elsavanyodott s bemenvén a szobába, visszatért egy gyűszűnyi nagyságú pohárral, melybe valami volt töltve.

– Mind az enyim ez? kérdé Matyi, attól tartok, hogy leiszom magam, s feldöntöm a hintót. Isten megáldja nagy uram, Isten megáldja Boriska, magát is Pannika. Egy hét mulva megint visszajövünk, akkor itt maradunk egy hétig. – Gyi te Ráró!

Jó is volt, hogy már a lovak közé vágott, mert az egész társaságnál oly kitörőben állt a nevetés, hogy azt csak a támadó kocsizörgés birta elnémítani; a négy tüzes paripa neki rugaszkodott, utána a négy szelindek, dühös csaholással kisérve a távozó hintót az utczán végig, Ábris úr a két cseléddel kidugta a fejét az utczaajtón, s csak akkor mertek visszatérni, midőn látták, hogy a hintó valósággal eltünt már szem elől.

Boris egész nap nem szünt meg aztán dúlni fúlni a konyhában.

– Azért vannak az embernek az atyjafiai, hogy mindenéből kipusztítsák. – Az ember magától megkuporgatja s másoknak a torkába tömi. – Olyanok, mint a sáskák. – Mi nem megyünk soha senki nyakára. – Három hétig nem esznek annyit a teheneink, mint a mennyit ez az ördög kocsis egy éjjel megetet a lovaival. Hát ez a kis fityfirity leány? Milyen finnyás a lelkem, még golyóbisokat csinál a kenyérből s azzal hajigál. – Majd megenné még. – Az a nagy menykő hintó hogy felvágta az udvart a kerekeivel. – Három napig győzöm takarítani a szobákat. De iszen elszököm én innen, ha még egyszer ide jönnek.

II.

Az eddigiekből annyit már tudunk, hogy van egy bizonyos tekintetes Berkessy Gábor úr, annak ismét van egy férjhez adó leánya, a kit megkérni az ország két különböző oldaláról, két házasulandó ifju ember siet, illető családjaik kiséretében, a mint illik.

Még egy kevéssé engedelmet kérünk tisztelt olvasóinktól egy harmadik helyre is betekinteni, azután mindjárt mi is oda megyünk.

**megye székvárosában lakott egy fiatal özvegy asszonyság, Csalváry Julia, kit a szószapuló közvélemény világleányának nevezett el. Az ilyen elnevezéshez nem kellenek nagy érdemek. Julia ifjasszony korában élemedett férje által igen szigorúan tartatott, az öreg úr egyenlő mértékben levén fösvény, szerelemféltő és ostoba; halála után annál gyorsabban törtek gátot az elfojtott szenvedélyek A szép és meglehetős birtokú özvegy imádóktól lőn környezve, azokat nem is igen nagy gonddal iparkodott magától elutasítani; estélyeket adott, szabadon társalgott, bálokban feltünő öltözetet viselt, lovagolt; a mi mind elég arra, hogy a kis városban beszéljenek róla. Egy öreg úr, valami nagybátyjaféle, hajdan fizetéses assessor, lakott állandóul nála, mint gyámja, titkárja, vagy mije? Ez az egész városba hordta szüntelen a pletykát, akármi történt, még a mi nem történt is a háznál, azt abban az órában tudták a nemesi és polgári casinóban? még azt is, hogy Julia egyszernél többször fel nem húzza ugyanazon selyem harisnyát és hogy minden esztendőben egyszer beoltatja magát tehénhimlővel, attól tartva, hogy meghimlőzik. Holmi apróbb eseményeket, imádók cserélését, szerelmi perpatvart, összezördüléseket és házi jeleneteket mindennap friss sütésben lehete kapni a jó öreg Nánásy bácsinál (így hívta az assessor urat az egész város), a kinek e miatt szüntelen majd egygyel, majd mással gyűlt meg a baja: egyszer hírbekevert imádók akarták párbajra hívni, másszor elutasított gavallérok fenyegették ütlegekkel, gyakran nem mert kimenni az utczára, mert attól félt, hogy rálesnek, otthon pedig Julia érezteté vele mindennemű szeszélyeit; hanem mind ez a jó öreg úron nem változtatott, azért ő pletykázott, a kire lehetett, eltagadott, a mit lehetett és viselt minden következményt türelmesen.

Juliát minduntalan sürgették rokonai, hogy menjen férjhez és hagyjon fel ezzel az élettel, válaszszon valakit imádói közül s a többit kergesse magától; de mikor Julia oly szeszélyes volt, hogy ha igazán szeretett is valakit, mihelyt rokonai férjül ajánlani találták, képes volt kiszeretni belőle s soha se látni többé. Ilyen formán a férjhezmenés esztendőről esztendőre haladt, új meg új változatokon ment keresztül, híre örökké volt, de soha sem történt meg, majd az elhiresztelt jegyes hagyta el a menyasszonyt, majd ez őtet, néha egy hajszálon mult el az egész, legtöbbször pedig maga az érdekelt fél nem tudott róla semmit.

Történetünk időfolyamában egy reggelen Nánásy bácsi bejárván a konyhát s megtudva, hogy mit főznek? értekezve a társalkodónéval, megtudva, hogy Julia milyen kedvében van? belépe öltöző szobájába, elmondandó, hogy mit beszélnek a kávéházakban?

Julia épen toilettjét csinálta, a szobaleány akkor gyűrűzé fodrozó vasára hosszú szőke hajfürteit; a delnő hanyagul eldűlve ült bársony karszékében, nagy pálmalevelű cashmir pongyolája hosszú selyembojtjából szélmalmot csinálva unalmában.

– Jó reggelt, jó reggelt, kedves szép hugocskám; selypíté kedvesen Nánásy bácsi s galopp lépésben oda sasirozva Juliához, megfogá kezét s a csuklón kezdve a körme hegyéig végig csókolva, minden pontnál felkiáltott: oh mi kedves kezecske, oh mily élvezet lehet ezektől pofocskákat kapni. Jaj be szép ma az én Zsulim! Ezekkel a hosszú hajfürtökkel, bizonyosan ismét el akarja valakinek forgatni a fejét, ezekkel az à l’anglais fürtökkel. Oh maga kegyetlen Penelope! Ma reggel ismét egy párbaj esett miatta. A szép Lujzi, az a csinos barna egyet kapott a homlokára. Boldognak érezheti magát, he, he, he! Ezt a szalagot, kérem, nekem kell ide tűznöm a hajtekercsre, így ni. Hát nem legjobban értek-e hozzá? Nem lett volna-e jó szobaleány belőlem? He, he, he.

Julia csak nem akart nevetni mind e bohóságokon s komolyan fordult nőcselédjéhez:

– Betty! hozza el a czipőmet.

– Nem, meg nem engedem, hogy más hozza el, mint én! kiálta Nánásy bácsi, visszatartva Bettit s törte magát a czipőkért s rájuk találva, összecsókolá azokat, még a talpaikat is, úgy tevé le Julia előtt, ki himzett papucskáit lerugva, könnyeden voná fel a finom fekete atlasz czipőcskéket, oly kevéssé törődve Nánásy bácsi jelenlétével, mintha csak valami nőcselédje volna ott. Azzal felállt, a tükör előtt körülnézte magát, mintha mondaná: hát nem vagyok-e szép?

– Oh felséges, oh mennyei! kiálta megdicsőült arczczal Nánásy bácsi s gyönyörködésében majd elejté az állát s könnyebb volt a lelkének, hogy azon helyre leülhetett, melyről Julia felkelt.

– Nánásy bácsi; szólt Julia, magát háttal nézve meg a tükörben; én magát egy igen komoly dologgal akarom megbízni, melyet addig nem lesz szabad elpletykáznia, a míg véghez nem ment.

– Hát nem vagyok-e én a legtitoktartóbb titkár a világon?

Julia haragos akart lenni.

– Én nem tréfálok bácsi. Hanem azt mondom, hogy ha elébb kihireszteli a dolgot, míg megtörtént, hát megtépem.

– Nánásy bácsi örülni fog e kegynek; motyogá az öreg úr, tréfásan levéve parókáját s oda tartva huga elé fejét, mely oly sima volt, mint egy görögdinnye.

A szobalány kegyetlenül elröhögte magát e tréfára, melyre Julia összevont szemölddel inte neki, hogy menjen ki a szobából.

Nánásy bácsi minden módot elkövetett, hogy hugocskáját megnevettesse, ferdére tolta a parókáját, csikorogva nyitá ki burnótszelenczéjét, pukkerlikat vágott a renaissance korából: – semmi sem sikerült; Julia ma nem akart nevetni.

A mint magukra maradtak, becsukta az ajtaját, leültette az öreg urat a balzacra s maga eléje állt.

– Hallja Nánásy bácsi. Én férjhez fogok menni.

A megszólított csupa meglepetés és kiváncsiság lőn.

– Magának el kell menni még ma **re, az alispánt felkeresni s dispensatiót kérni számomra. Onnan vissza se jőjjön, hanem egyenesen menjen fel Pestre s mindent, a mi a menyegzőhöz szükséges, – maga jobban tudja, mint én, – rendeljen meg, legfölebb mához egy hétre; mert akkorra túl akarok rajta esni.

– Számíthat rám, angyalom. Három nap alatt vagy minden itt lesz, vagy azt hallja, hogy Nánásy bácsi meghalt.

– Iparkodjék számomra Pesten a lehető legrövidebb idő alatt menyasszonyruhát is készíttetni.

– Csak bízza reám, angyalom. Magam felkeresem a leghíresebb tűművészeket, a kik a legelőkelőbb dámáknak és szinésznőknek dolgoznak: Keresztesyt, vagy Sóvárit s ha egy hét alatt el nem hozom a legpompásabb menyasszonyöltözetet, currentáltasson az ujságban, mint egy elveszett ölebecskét, a kiért öt forintot kap a becsületes kézhezszolgáltató.

– Egyúttal irjon levelet rokonaimnak s hívja meg őket mához egy hétre tartandó menyegzőmre, hanem erre majd Pesten is ráér. Csak most rögtön üljön kocsira és menjen.

– Igen, galambom, hugocskám. De hát mit irjak rokonainknak, mit?

– Hát miről beszélünk? Azt, hogy férjhez megyek.

– Igen, de kihez?

– Hát azt is szükség tudni?

– Hahhahha! Hisz az a fácit a dologban!

– Furcsa; – hát irja meg, hogy Sós Kálmánhoz.

– Sós Kálmán? Sós Kálmán? Hallottam már egyszer a nevét. Hogyan irják? két ó-val, vagy két ss-el?

– Irja, a hánynyal akarja.

– Kicsoda, micsoda e derék ifju ember?

Julia komoly áhitattal felelt rá: «költő».

– Hát még?

Julia fél haraggal, fél bámulattal tekinte az öregre, mintha mondaná, milyen együgyűek a vén emberek s azzal daczos vállvonással monda:

– Úgy hiszem, hogy a sors eléggé bőkezű volt akkor, midőn valakinek gazdag szellemet adott, a helyett, hogy gazdag hivatalt adott volna.

Nánásy ezt nem értette, tehát megnyugodott benne, magában ilyenformán töltve ki ezt a rubrikát: valami éhenkórász, tánczmester, vagy komédiás, vagy más efféle lehet a gyönyörű madár, a kit Julia férjeül választ azért, hogy annál könnyebben uralkodhassék fölötte.

Julia hagyta elmélkedni az öreg urat s elkészíté saját kezével az útravaló szükségleteket, elrakva mindent a kocsiládába; külön chatoulleba a borotválkozó eszközt; felirta egy tárczába a miket nem volt szabad elfeledni, beletett egy csomó meg nem számlált bankjegyet s átadva azt Nánásy bácsinak, maga ráadott öreg kaputot és bundát, fejébe húzta az utazó süveget s lélekzeni sem hagyta addig, a míg fel nem ülteté az előjáratott hintóba, nehogy ideje legyen elbeszélni valakinek a friss titkot.

Nánásy bácsi azonban, a míg a városon végig ment, két-három úri ismerősével találkozott s nehogy kifúrja oldalát a titok, a kocsiból kihajolva elmondá nekik röptében, hogy hugocskája házasodik, elvesz valami fiatal ismeretlen embert, most küldi őt a dispenzáczióért az alispánhoz és Pestre ruhákat és tortákat rendelni. – Ilyenformán aztán egy óra múlva az egész városban mindenki a titkos menyegzőről beszélt s találgatták, hogy ki lesz a szerencsés vőlegény? mert annak a nevét Nánásy bácsi elhallgatta – takarékosságból, hogy mikor visszajön, akkorra is maradjon kiharangozni valója.

Julia azon nyugodt tudattal, miszerint ügyeit jól rendezé, tért vissza termeibe, parancsot adva cselédeinek, hogy Kálmánon kívül senkit be ne ereszszenek hozzá.

Nemsokára léptek hangzottak a folyosón; Julia a legérdekesebb kedélyt iparkodott arczán visszatükröztetni, megismerve a lépések hangját, mert szerelmes emberek még a csizmasark kopogásai közül is megismerik a választottjukéit.

E tekintetben a szerelmes emberekénél csak a lapszerkesztők ösztöne finomabb, a kik a kapu alatt kopogó lépésekből megtudják itélni: vajjon a posta jön-e előfizetőkkel, vagy pedig valami poéta versekkel?

Juliánál megfordítva állt a magnetismus. Ő a költőre várt, nem a postára, és nem csalódott. Sós Kálmán úr nyitá be az ajtót.

Érdekes halavány ifju volt. Nem az volt rajta az érdekes, hogy halavány volt, hanem az, hogy oly arczczal lépett be az ajtón, mint Hamlet a koponyával s patheticus léptekkel Julia elé járulva, ajkaihoz emelé a delnő kezét s ott tartá hosszan, még tán most is ott tartaná, ha Julia bele nem szólt volna, karjaiba fogózva.

– Önnek valami baja van Kálmán, hogy oly szomorú.

– Szomorú vagyok ugy-e bár? mond a költő; mint Leviathán, ki vigadó angyal társai között járt s már homlokára volt irva, hogy le fog az égből vettetni.

– Az Istenért! szólt megijedve Julia, mi baj fenyegeti önt?

– Semmi, semmi; szólt nyugalommal Kálmán; de oly arczkifejezéssel, melyből iszonyúakat lehete gyanítani s nagy szinpadi elernyedéssel egy karszékbe bocsátkozék.

– De igen, igen, önnek valami baja van! kiálta a delnő komolyan megrettenve; én kivánom, én követelem, hogy azt nekem megmondja.

A költő ismét a-tempo fölemelkedék s megfogva Julia kezét, mélyen tekinte annak szemeibe.

– Hisz-e ön a sejtelmekben? kérdé kisértetes hangon.

– Minek az?

– Nem ismeretes-e ön előtt azon érzés, mely valami az álomból az ébrenlétben? midőn legvígabbak vagyunk, egyszerre, mintha valami hideg kéz simulna végig arczunk felett, hogy ajkainkon a megkezdett kaczaj elfagy s mintha egyszerre egy bűvtükröt látnánk magunk előtt, melyből tulajdon arczunk néz reánk, halaványan, sötéten, mintha mondaná: ne örülj!

– Ugyan hagyja el; szakítá félbe Julia, kire izgatóan hatott a poezisnak ez a neme; nem jó ilyenekről beszélni. Szóljunk inkább menyegzőnkről. Kapott ön már levelet rokonaitól?

Sós Kálmán lord Byron képet csinált s szemeit felforgatva monda:

– Ön boldog, oh Julia, oh ön még gyermek és tud mindennek örülni.

– Ugyan hallgasson! hisz idősebb vagyok magánál jó öt esztendővel, ha nem többel.

– Ah Julia, az időt nem az évek teszik. Ön gyermek huszonnyolcz évvel, én megaggott férfi huszonnégygyel. Nem az a legvénebb, a ki legtávolabb van a bölcsőtől, hanem az, a ki legközelebb van a sírhoz, nem a napok száma hozza meg az arczok redőit, hanem a napok terhe. Én szenvedtem annyit, a mennyi egy ötven éves életre elég.

– Szegény Kálmán! sóhajta Julia, a költő vállára simulva s elég gyöngéd volt meg nem kérdezni tőle, hogy mi az ördögöt szenvedett már annyit? Egyébiránt erre azt felelte volna Kálmán, hogy azt nem jó meghallani emberi füleknek.

– Lássa ön. Folytatá Kálmán, e pillanatban, midőn önnek mennyei arczát látom, midőn szívemnek lángolni kellene azon gondolatra, hogy önt birni, önt örökre enyimnek nevezhetni fogom, valami jéghideg sóhajtás azt látszik súgni lelkembe: ne örülj, minden bizonytalan a nap alatt.

– De már ez bizonyos, mert már a dispensatióért is elküldtem s egy hét múlva rokonaink itt lesznek s menyegzőnket megtartjuk.

– Hah! egy hét múlva? Tudja-e ön, hogy akkor augusztus tizenharmadika van?

– Biz én nem néztem a kalendáriomot.

– Ah Julia. Az én sorsomra iszonyú befolyást gyakorol a tizenhármas szám. Minden baleset a hónapok tizenharmadikán történt velem.

– No hát megtartjuk előtte való nap.

– Ön oly biztosan beszél, mintha a sors kezét kezében tartaná.

– Hát ha én akarom és ön is akarja, akkor csak úgy gondolom, hogy mint bizonyosról beszélhetünk.

Kálmán e szóra felemelé tekintetét s mutatóujját feltartá, a magasba intve, úgy hogy Julia azt kezdé hinni, hogy valami pókhálót fedezett fel, mely a plafondrul csügg le s azt mutatja neki.