Part 2

A pipázó szobában igen jól volt elrendezve, hogy nyár elején bár, de hűvös locspocs időben, a kandallóban vidám tűz pattogott, mellette egyfelől a nagy fáskosár, előtte kényelmes bőrkarszékek, – s kéz alatt a pipaállvány, körülrakva ezüst kupakos tajtékpipákkal.

– Tessék leülni! szólt Lőrincz, vendégeit a kandallóhoz vive, s beleültetve a nagy karszékekbe, a mi azonban öcsém Sándornál épen nem sikerült neki, sehogy sem akarván az elfogadni azt a megtiszteltetést, hogy leüljön.

– Köszöni alássan, felelt helyette az apja, nem igen szokott leülni.

– No hát cselekedjék, a mint tetszik, felelt rá Lőrincz úr, s hagyta állani a frátert, ki ahoz volt szokva, hogy le nem ült addig, míg le nem húzták a székre, hanem állt az ember előtt, mint egy eget támogató rúd.

– Legalább hát gyújtson rá; biztatá Lőrincz, oda nyújtva neki a dohányos döbözt.

Az ifju nem fogadta el.

– Köszöni alássan, felelt helyette az apja; nem szokott dohányozni.

(Pedig szokott; hanem a jól nevelt fiuknak nem illik idegenek előtt mutatni, hogy ismerik az élet apró kényelmeit.)

A két úr ezután beszélgetésbe eredett, mely alkalommal kitünt, hogy Menyhért úrnak is meg vannak a maga saját eszméi s azokat el is meri mondani, mikor a felesége nincs jelen. Sok ember van ilyen, ha a felesége hallja, minden szavába belesül.

Teszem föl: – Először is azt állította, hogy gőzhajók helyett sokkal okosabb volna, ha gőzlovakat csinálnának, hogy azok húznák a hajót; így nem kellene félni, hogy a hajó elsűlyed, ha az üst elpattan.

Azután: – hogy azt az országgyűlésen meg kellene hagyni, hogy krumplit senki ne termeszszen, mert ha ez a növény annyira elhatalmasodik, a búzát senki sem fogja venni és termeszteni.

Azután: – kárhoztatólag nyilatkozott az újabbkori pusztai gazdálkodás ellen, miszerint a nagy ménesek helyett az uradalmakon mind birkákat tenyésztenek; úgy, hogy ha egyszer egy nagy háború kiüt, ülhet a nemesség lovak helyett juhokra.

Továbbá: – kifejté bőségesen, mennyire meg kellene tiltani az iskolába járó fiatalságnak vagy a köpönyegviselést, vagy a hegedülni tanulást, mert minden rossz erkölcs abból származik, hogy az ifjuság köpönyege alá takarva a hegedűt, elmehet mulatni a bálokba és korcsmákba, a nélkül, hogy az esküdt diák észrevehetné…

– Ühühühehehe! hangzott fel egyszerre a szegletből Sándor öcsém kitörő röhögése, ki mindekkorig a kandallónak vetett háttal maga elé bámult a falra, mintha valami nagy dolgon törné a fejét.

Egyszerre mind a két úr kérdőleg fordítá felé szemeit, hogy vajjon mi lelte?

– Olyan furcsa édes apámnak az árnyéka a falon, a mint beszél, szólt a kópé, összeszorított markába vakkantva a ki-kitörő nevetést, melyet mentül jobban el akart fojtani, annál jobban rájött.

– Hanem tán fázol öcsém, hogy úgy a kályhának vetetted a hátad? szólt közbe Lőrincz úr, attól tartva, hogy Menyhért bácsi most mindjárt megczibálja a nagyreményű ifju üstökét. Ne légy olyan fagyos öcsém; mert ha megtudják a leányok, hogy a kályhát búvod, soha sem kapsz feleséget.

– Már az pedig furcsa volna, monda Menyhért úr, oda intve szemével Sándor öcsémre, hogy okosan viselje magát. Miután most épen leánynézőbe megyünk az ő kelme számára.

– Mi a gutát! kiált fel Lőrincz, érdekelten fordulva a siheder felé; tehát quasi vőlegény? De már így közelebb jőjj hozzánk, hadd lássunk jobban a szemedbe.

Deiszen harapófogó lett volna az, a mivel Sándor öcsémet onnan a kuczkóból ki lehetett volna húzni.

– S merre szól a szarka a háztüznézésre? kérdé Menyhért bácsit a házi úr. Ki hordja az öcsém oldalbordáját?

Menyhért úr elébb felfújta a pofáját, mert nagy dolgot akart mondani, s azzal egyik lábát a másikra vetve, felnézett a padlásra és monda:

– Az bizony, tekintetes Berkessy Gábor, Csongrád vármegyei protonotarius uramöcsém kisasszonya, Linka, kit még 1830-ban a győri restóratiókor a nagyobbik fiamnak igért az édes atyja, a kivel kutyú pajtások voltunk.

– No az bizony mondhatom, hogy derék leány, erősíti Lőrincz úr, magam is ismerem: igen derék család, apja, anyja; egyetlenegy leány; az ugyan nem megvetendő szerencse lesz, ha odaadják.

– Ha odaadják-e? S vajjon miért ne adnák oda? kérdé Menyhért úr, nem minden sérelem nélkül.

– No csak azért gondoltam, mentegetőzék Lőrincz, hogy az öcsém még olyan fiatal.

– Mit? van annak azért esze. Oda merem én azt azért a főispán eleibe is állítani, s akármiféle társaságba, a collegiumból mindenből eminens calculust hozott. Mi a menkü olyan büdös itt? Valami ég. Te! talán kiégetted a kaputodat? Mondtam szamár, hogy ne támaszkodj úgy annak a forró kemenczének. Ahol van ni. Lyukat égettél a bonzsurodon.

Úgy volt biz az; a piros zsinóros bonzsurnak megkapta az egyik szárnyát a forró kandalló.

– Ülj le ökör!

Sándor öcsém nagy szégyenpirulással és ijedelemmel vevé észre a bonzsurban esett kárt, s azt se nézte hová ül le? csak letette magát, folyvást a kiégett lyukat szemlélve, mintha azon törné fejét, mint lehetne azt abból kimosni?

Lőrincz úr látva, hogy a conversatio nagyon inparlamentalis modort kezd venni, iparkodott más hangot adni a beszédnek, visszavivén azt az eredeti thémára.

– Talán már censurázott is az öcsém? kérdé az apától.

– Még pedig laudabiléval, felelt az, elfeledve e fölött a kiégett bonzsurt.

– Ah, az nagyon szép.

– Még pedig az a szigorú Nyáry volt a censora, a ki úgy megszokta a fiatal embereket forgatni. Mond el csak, mit kérdezett tőled? Nagyon derék.

Sándor úrfi kész volt az egészet elmondani.

– Hát azt kérdezte, hogy: «quomodo»…

Zsuppsz. Abban a pillanatban elnyelte a Sándor öcsémet a fáskosár, a melyre ráült, s mely nem arra levén rendeltetve, hogy a tetejére üljenek, beszakadt alatta, s ő bele esett, hogy csak a két keze és a két lába állt ki belőle.

Lőrincz úr e látványra nem türtőzhette magát tovább, hanem elkezdett kaczagni, hogy hanyatt dűlt a székben. Menyhért úr ellenkezőleg az ijedtségtől volt megmerevülve; első pillanatban meg nem tudva fogni, hogy mi történt a fiával? Szerencsére, hogy a kapálózás közben a kosár feldült vele, s kimászhatott, különben még ott vész.

Menyhért úr először azt nézte, hogy nem tört-e el az öcsémnek valami csontja? azután meg azt, hogy hol van egy bot, a mit ő törjön el rajta?

Még nem tudom, hogy hova fejlődött volna e jelenet? ha véget nem vet neki a belépő hajdú, jelentve, hogy a vacsora az asztalon van, tessék az ebédlőbe sétálni.

Asszonynéném, Zsuzsánna asszonyság, az idő alatt szintén megismerteté a házi asszonyságot utazásuk czéljaival és körülményeivel, holmi apró módosításokkal és eltérésekkel az előadásban; például, hogy az öcsém Sándor præclarummal censurázott, hogy a leányok bolondulnak utána odahaza, de ő rájuk se néz, kötelességének tartván abba lenni szerelmesnek, a kit szüléi akarnak – s több efféle.

Az érdekes beszélgetés alatt hirtelen nagy sírás hangjai törnek elő a gyermekszobából, s előjő a kis Klárika s nagy piszegve és zokogva előadja, hogy a Péter előbb kitörte a babájának a nyakát, azután pedig őtet megütötte.

– Ejnye te gonosz fiu! förmedt fel az asszonynéném, hol van egy korbács, hogy rád szedjek vele? Így kell magad viselned asszonynénéd házánál? Adják ide csak azt a korbácsot! gyere ide mindjárt, te rossz kölyök!

A fiam Péter hallva ezt a szép szót, nem hogy kijött volna, hanem bebújt az ágy alá, s onnan nézett ki a mamájára. Sem kérés, sem fenyegetés nem volt képes őt onnan kihozni. Utána bújni pedig alkalmatlan lett volna.

– No megállj, rossz fiu, szólt a mama, látva tekintélyének sikertelen koczkáztatását, ha elő nem jösz, nem kapsz vacsorát. Csak hadd maradjon ott az ágy alatt. Majd mikor mi vacsorálunk, akkor is jó lesz neki ott az ágy alatt lenni.

Épen jelentették, hogy be van tálalva.

– Mi gyerünk innen, monda a mama; be kell ide csukni a rossz fiut, ez a büntetése.

Az itélet a megérkezett családfővel is közöltetett és helybenhagyatott s a társaság helyet foglalt az asztal körül, a mi azonban szintén nem történt meg munka nélkül, tíz perczig minden ember azon czivakodván egymással, hogy elébbre ne üljön, s formális erőszak kellett hozzá, hogy a háziasszony a vendégnőt az asztalfőhöz ülésre birhassa, a legvégső helyért pedig tökéletes birkózásig ment Sándor öcsém szerénysége a házi gazdával. Szerencsére az erősebb volt s most az egyszer lebirta ültetni maga elé.

– Tanuld meg azt öcsém, monda Lőrincz úr, a mit a bihari főispán mondott nekem, mikor patvarista koromban a principalisommal együtt asztalához voltam hivatalos, s én is váltig azt kerestem, hol üljek leghátul? «Csak ülj le te öcsém akárhova, monda a derék úr, bizonyos lehetsz felőle, hogy a hova te ülsz, ott az utolsó hely.»

A czifra, dinnye alakura rakott asztalkendők levétettek a tányérokról s a hajdú körül kezdé hordani a finom jó gulyáshúst, melynek még a papirosra leirt nevén is érzik a faintos jó illat, a mit Isten tudja, mivel tudnak neki megadni a magyar gazdasszonyok?

A fogás körüljárt. Szerencsére, hogy a hajdú hordozta, különben sorsot kellett volna húzni, hogy ki vegyen elébb?

Mikor a Sándor öcsémre került a sor, ő közmeglepetésre azt nyilvánítá: hogy ő «köszöni alássan: nem eszik».

– Nem eszel? kérdé nagy szemeket meresztve Lőrincz úr.

– Köszöni alássan, szólt közbe Menyhért úr, nagyon keveset szokott enni.

Üm. Tán finnyás a gyerek, gondolá Lőrincz úr, no majd lesz más, abból ehetik.

Azután hoztak egy tál jó turós galuskát; a ropogós kemény koczkák csak úgy mosolyogtak a tejfeles turó közepett, meg levén koszorúzva áldott tepertővel, mely oly friss volt, hogy még most is sistergett a tálban.

– De ebből csak eszel? szólt Lőrincz úr szomszédjához, rákerülvén a sor.

– Köszönöm alássan, nem igen vagyok éhes, aztán a fejem is fáj.

Pedig oly éhes volt az öcsém, mint akárki más, s egy cseppet sem fájt a feje, hanem már ahoz volt szokva, hogy addig nem evett, míg tízszer meg nem kinálták, s utoljára erővel a tányérjára nem szedtek.

No hanem most az egyszer ezzel a szokásával nagyon röviden járt, mert Lőrincz úr eltalálta hinni, mit ő vesztére kigondolt, s odább adta a jó párolgó turós csuszát, mely az igaz, hogy a fejfájás ellen nem igen nagy orvosság.

Már most az öcsémnek ezt az öngyilkosul kigondolt szerepet végig kellett játszani, s egész a vacsora végeig minden körülforgó ételre azt mondani, hogy nem ehetik, mert a feje fáj; pedig majd kiugrottak a szemei az éhség miatt.

Hiába hordták körül a jó tejfeles paprikás csirkét, a drágalátos almás rétest és a fehér keblű pulykapecsenyét, az öcsém Sándor rendületlen maradt, s egy kenyérmorzsát be nem vett az egész vacsora alatt.

– Legalább hát igyál, ha nem eszel, ettől kiáll a fejedből a fájás; szólt Lőrincz úr felemelve az egrivel töltött palaczkot.

Sándor öcsém soha sem bocsáthatta volna meg magának, ha abban a perczben félre nem kaphatta volna a poharát, úgy, hogy Lőrincz úr az önteni szándékozott bort az abroszra locscsantotta.

– Köszöni alássan, szólt helyette az apja, soha sem szokott bort inni.

– Ejnye teringettét, hisz ez ritka gyerek; se nem eszik, se nem iszik, se nem dohányozik; ebből millonér lesz. De sajnálom, hogy már más leányt néztek ki neki, azt mondanám, hogy várja meg, míg az enyim megnő.

Volt azonban valaki, a ki egészen más életnézetet követett, mint Sándor öcsém, s ez a kisebbik rajkó volt, a Péterke.

A mint kicsukták az ajtón, eleinte csak meghuzódott a szobában duzzogva, mintha arra várna, hogy érte menjenek, kérleljék, kinálják, engeszteljék; később azonban hüledezve kezdé észrevenni, hogy el vannak nála nélkül, s ugyancsak csörögnek kések, villák és kanalak a másik szobában, ő érte meg nem jön senki. Ezt nagyon szívére vette, oda ment az ajtóhoz s a kulcslyukra téve a száját, elkezde sírni, először szép lassan, azután mindig erősebben, végre még az ajtót is rugdalta.

– Maha-ma! – Mahaha-maha! – Mahahaha-mahahahaaa!

– Ne hallgassanak rá, csak hadd ordítson. Biztatá a társaságot az édes mama, igen érdekesnek találva ezt a jelenetet. A kis Klárika azonban, midőn senki sem látta egy pulykaczombot s két darab rétest, miket saját tányérjába szedett, hirtelen eldugva a kötényébe, a hátulsó ajtón a gyermekszobába került, s a félretett étkekkel nemes boszúállással vigasztalá meg a megsajnált kis koboldot, mire ez el is hallgatott szépen.

Ez intermezzót azonban az öcsém Sándor arra használta fel, hogy észrevétlenül zsebébe csúsztatott egy darab kenyeret, melyből egy harapást nem mert enni az asztalnál.

Vacsora végével kölcsönös hálálkodások közt keltek fel az asztaltól, s Zsuzsi néni ekkor egész ünnepélyességgel nyitá fel az ajtót, kibocsátva a kis deliquenst, ki köröskörül bezsírozott pofácskával vigyorogva ugrott elő, daczosan fitogtatva a meghagyott pulykacsontot.

– Azért is ettem.

– Juj te rossz fiu, szólt a mama, odarántva őt magához, s megtörülve orczácskáját, eredj oda mindjárt asszonynénédhez kezet csókolni, a miért oly goromba voltál.

Péterke oda sandalgott, szemét-száját féloldalra húzva, mintha azzal a gyanuperrel élne, hogy hátha az a kéz, melyet neki meg kell csókolni, csak arra van szánva, hogy mikor közel jut hozzá, pofon üsse, s csak miután az ellenkezőről meggyőződött, tért régi bizalma a világhoz vissza, s mert még egy darab rétest kérni, mely ki is szolgáltatott neki, s melyért ő viszont szíves volt megmutatni a társaságnak, mint lehet egy darab rétest egy falatra bele tömni az embernek két pofájába?

Ezután a társaság ismét külön vált, az asszonyságok helyben maradtak, a gyermekeket lefektették, a férfiak még átmentek egy pipa dohányra a kanczelláriába.

Ki volt nagyobb kínban, mint az öcsém Sándor? Éhes volt, mint a farkas; a zsebében egy darab puha fehér kenyér, – de hol egye meg? Akárhová megy vele, meglátják, s vége van.

Csak várta, hogy majd lefekszenek, s az ágyban sötétben majd megeszi a kenyeret, de a két úr oly discursusba eredt, hogy éjfél előtt ki nem jöhettek belőle, pedig még csak kilencz óra volt.

– Kimegyek én egy kicsint a kertbe sétálni, kérem alássan, monda végre, ezt találva a legalkalmasabbnak.

– A kertbe? szólt Lőrincz úr. Sötét van ott most és nagy a sár.

– Majd leülök valami padra.

– No az aztán szép séta lesz.

– Talán elmúlik a fejfájásom.

Elereszték. Hadd forduljon egyet.

A kanczellária hátulsó ablaka épen a kertre nyilt, az ablak előtt állt egy téli körtefa, Lőrincz úr épen szemben ült ezzel az ablakkal.

Egyszer a nagy beszélgetés közben úgy tetszik neki, mintha valaki húzgálná a körtefa ágait, oda ment az ablakhoz és kitekintett: hát az öcsém Sándor szedte az éretlen téli körtéket, s oly szívesen tömte két pofára, mintha befőtt birsalmákat nyelne.

No de nem ártott meg neki, mert nem ette kenyér nélkül, volt a zsebében egy jó darab.

Lőrincz úr kiverte a pipáját; Menyhért úr felkerekedett és jojczakát kívánva, elvezetteté magát a hajdú által a neki rendelt szobába.

A vendégek még a lefekvés előtt elbúcsúztak szíves házi gazdáiktól, azt állítva, hogy hajnalban igen korán odább akarnak menni, mikor még ők aludni fognak, s azzal beletemetkeztek a magasra vetett párnák és vánkosok szalagos fehér czihákba szorított pehelytengerébe, kiki átengedve magát a maga álmainak.

A kocsisnak meghagyatott, hogy négy órára befogjon és senkit föl ne lármázzon, mire azonban az óvatos vendégek felkeltek, már akkorra talpon volt az egész háznép, készen várt az utasokra kávé, kalács, szilvorium és hideg pecsenye. Lőrincz úr nem is hagyott most békét a szerény ifjunak, hanem nyakon fogta, bele töltögetett egyetmást, a mi enni, inni való volt, mert látta, hogy ez ahoz van szokva. Azzal ismét bepakolva vendégeit bundáikba, köpenyeikbe, oda dugott egyfelől ő egy jó cylinder szilvoriumot Menyhért bácsinak, másfelől a felesége egy frissen sült kalácsot Zsuzsi néninek, Klárika is ellátta az ifju sphinxet hideg rétesekkel, s erősen rájuk kötve, hogy visszajövet ismét betérjenek, így bocsáták őket útnak. Lőrincz úr messze elkisérte őket lóháton, hogy megmutassa nekik a jobb útat a kertek alatt, a nyomáson keresztül.

* * *

Most húzzuk fel azokat a három mérföldes csizmákat s lépjünk át a szomszéd vármegyébe.

Ott is van sár, mert az eső, hála Istennek, hat hét óta esik, mint Kelet-Indiában; ott is vannak faluk az országút mellett, nyitott kapujú házakkal s ott is megrekednek a falu végén az utasok.

Hanem most az egyszer olyan házról lesz szó, a melynek van kapuja s be is van csukva, s olyan utasokról, a kiknek a hintaja nem akad el a sárban.

Négy almásszürke van a fedett üveges batárd elé fogva; olyanok, mint a tüzes sárkány; a bakon a sallangos pántlikás kocsis mellett ül az úrfi s maga hajtja a fogatot, benn a hintóban kik ülnek, nem tudni, mert be van az csinálva nagyon.

Az úrfi kis kerek pörge kalapot visel, a nyakkendője csak úgy könnyedén megkötve, zekéjét levetette magáról, s könnyű nyári dolmányban ül kocsisa mellett, de orczái pirosak a szabad légtől, s a hajtástól.

Biztos ügyességgel kanyarog a görbe utczán végig, olyanokat cserdítve ostorával, mint egy pisztolylövés; a négy paripa, azt hinné az ember, hogy elragadta a hintót, ha nem látná, hogy a hol dobogó hid, vagy zökkenő következik, egyszerre meglassítja valamennyi a lépést. Végre egy helyen félretérve a falu közepén elvonuló országútról, neki vágtatott egy oldalt eső háznak, ott azonban kénytelen volt megállani, mert a kapu be volt téve.

– Héj! hó! kiálta a kocsis, felállva a bakon, hogy az udvarra belásson. Azt a kaput!

– Soha se rontsd a tüdődet Matyi, szól az úrfi, hanem eredj be a kis ajtón s nyisd ki magad a kaput. Hanem vidd magaddal az ostort, mert a kutyák lehúznak.

Matyi úgy tett s a mint belépett az ajtón, mindjárt nagy hadakozás támadt közte és a szelindekek között, folyvást kénytelen levén az ostorral közibök püfölni, a míg a kaput kinyitja.

A nagy zaj, lárma és ugatásra előjött végre a konyhából egy élte virágában levő asszonyszemély: valamivel több, mint szakácsné és valamivel kevesebb, mint háziasszony, s megállva a tornáczon, éles rikácsoló hangon kiálta le onnan.

– Micsoda istentelen nagy lárma az már no? A török jön-e, vagy a franczia?

E szók alatt kinyitá Matyi a kaput s az úrfi egyet csettentve a lovaknak, behajtott az udvarra, s ott a tornácz elé érve, leugrott a bakról s odavetve a kocsisnak a gyeplőt, maga oda járult a zúgolódó némberhez, a ki a lehetőségig görbén iparkodott ránézni aszaltszilva képével, azon törekedve, hogy mint tudná azt még rútabbá tenni? s szemei, mint két vasvilla szegződtek a jövőkre.

– Ejnye, lelkem adta Boriska! szólt az úrfi dévaj hangon. De megszépült, a mióta nem láttuk egymást. Azt gondoltam, hogy a farsangon férjhez vitték. Korán volna még, ugy-e bár?

– No iszen maga meg ugyan csak megcsúfult Károly úrfi, a mióta nem láttam; milyen szép kis gyerek volt akkor, s milyen nagy férfi lett belőle.

– Itthon van-e az urambátyám?

– Hát ugyan hol volna?

– No mert ide szálltunk az anyámmal meg a testvéremmel.

– Hát azok is itt vannak? No én nem tudom, hogy érnek rá más emberek elmenni a háztól, s hetekig odarőfölni.

– Híjja csak elő az urambátyámat Boriska lelkem és segítsen egyetmást leszedni.

A házi szépség még egy mérges tekintettel keresztbe hosszába mérve a hintót, bement ismét a konyhába, ott a sötét kályhalyukból valami világosság látszott derengeni; Boriska bekiáltott a kályhalyukba:

– No jőjjön ki hamar, vendégek jöttek.

A kályhalyukból ezen lakonicus válasz érkezett vissza:

– Várjanak!

Ezalatt Károly kinyitá a hintó ajtaját, s miután a tornáczig térdig lehete járni a sarat, ölébe véve hordá ki a két bennülő hölgyet, kik közül az egyik édes anyja volt, egy tisztességes, jó, szelid képű negyvenes delnő, a másik leánytestvére, egy gonosz, fürge, eleven, tizenkét éves kis pajkos tündér, csillogó parázs szemekkel, s szüntelen mosolygó, fecsegésre álló szájjal.

– Hozta Isten, nem is vártuk; szólt Károly nevetve, a mint partra szállítá őket, s megnyitá előttük az ajtót, melyet Boriska maga után becsukott.

Összefüggés tekintetéből meg kell tudnunk, miszerint az érkező asszonyság Hamvasi Erzsébet, testvérhuga a házi úrnak, Hamvasi Ábrahámnak; a ház, melyben megszálltak, szüleik által osztatlanul volt nekik hagyva, hanem az asszonyság az egésznek a használatát oda engedte a bátyjának, csupán azt kivánva, hogy mikor azon talál utazni, oda szállhasson.

A kettős konyhaajtó e közben kinyilt, s a felső részén kidugta magát a már megnevezett házi úr, egy megtudhatatlan időkorú férfiu, kinek nem volt elég, hogy a ragya megverte az ábrázatját, hanem még ő maga is csúffá tette azzal, hogy a bajuszát az orra alatt leborotválta, s csak két szájavégiben hagyta meg; minél fogva úgy nézett ki, mint egy vidra.

Egy rossz, télen hideg, nyáron meleg kaput volt rajta, annak az ujjai könyökig föltűrve, s mind a két keze tele csapófölddel, a mint épen a kályhából kibújt, melyet saját maga tapasztott ki.

Arczvonásai épén nem törekedtek nyájasak lenni, a mint rokonait meglátta, s bár az asszonyság nyájasan üdvözlé, még az ajtó alsó felét sem igen látszott kinyitni. Végre mégis csak bebocsátá vendégeit, a könyökével nyitva ki az ajtó kilincsét.

– Hát hol jártok ennyien?

Az asszonyság megcsóválá szelid fejét s testvére kormos, szurtos állapotjára mutatva, megfeddé őt nyájas szavakkal:

– Ugyan, ugyan édes bátyám, hát magának kell az ilyen munkát végezni?

– A munka nem szégyen; a mit magad megtehetsz, azt ne bizd másra.

– Kezet csókolnék bátyám, ha lehúzná a keztyűjét; szólt közbe kötekedve Károly úrfi.

– Könnyű ilyen nagy uraknak beszélni, mint ti vagytok. Kiki teszi, a mi szegénységétől telik. Te Boris, hozz egy tál vizet, hadd mossam meg a kezem, mert ezek az urak szégyenlenek velem szóba állni.

– Majd tálat piszkolok azzal! kiálta vissza a házi doromb, ott a dézsa.

Ábris úr kiment és megmosdott a dézsában, megtörülközött pedig az ágylepedőben, felhajtva az ágyterítőt.

Vendégei az alatt beléptek a szobába. Valami kellemetlen, kiállhatatlan illat állta el annak egész levegőjét. Minden háznak megvan a maga sajátságos illata, némely szobába belépve, oly meghivó, oly kedves szag üti meg az ember érzékeit, melyről nem tudni miben van, honnét jön? míg másutt oly aggasztó, oly szorongatást gerjesztő bűz fogadja a látogatót, hogy háttal megy vissza. Ez utóbbiak közé tartozott Ábris úr szobája; a falakon még ott feketéllett, a mit tavalyi és harmadévi legyek fölirtak rájok, a padló beszélni látszott a mult téli disznóölés viszontagságairól, az ágyak alatt szalma és pehely, s a butorokon ujjnyi vastagságu por, az ablakon pedig épen nem lehete kilátni, hanem pókháló volt elég minden szegletben.

A belépő asszonyság nagyot sóhajtott, a szobában széttekintve; meglátszott arczán, hogy boldogult édes anyjára gondol e perczben, míg az élt, ezek a szobák nem voltak ilyen piszkosak, rendetlenek, nem verte ki az ember szemét a légy, nem lepte be a bútorokat a por.

Ábris bácsi az alatt megmosdott, megtörülközött, oly ábrázattal, melyen látni lehetett, hogy rá nézve a mosdás egy neme a penitencziának, azután bejött, nagy hidegen megcsókolt minden embert, mosolygani is kezdett egy kicsinyt, hanem az nem sikerült neki, hát abba hagyta.

A vendégek örömest lerakták volna felöltönyeiket, de hová? Tisztességes ruhával bajos volt valamihez hozzá érni.

– De szeretnék én valahová leülni Ábris bácsi, szólalt meg legelébb Lizike ártatlan kérezkedéssel tekintve szét.

– Hát leánykám, itt a sok szék, meg a pamlag, kinálá Ábris úr.

– Hát szabad ezekről ezt a sok szép port leverni? kérdé Lizike hamis együgyűséggel, én azt gondoltam, hogy szárítani van ide terítve.

– Hallgatsz te gonosz! csitítá az édes anyja, míg Ábris úr megzavarhatlan kegyes orczával monda:

– Porból lettünk, porrá lészünk, azért a port ne utáljuk. S hogy arany mondatát cselekedettel is erősítse, fogá a kaputja szárnyát s három széket a három vendég számára letörölt vele, a negyedikre leült maga.

Az asszonyság leült tehát az egyik székre, Ábrahám úr a másik székre, az egyik nem szólt, a másik hallgatott, s ez így tartott mintegy fél óráig; ez a legkönnyebb neme a mulatságnak. Csak néha sóhajtott hol az egyik, hol a másik egy nagyot.

– Hja – ja…

Mire a másik egy óranegyed mulva visszafelelt:

– Haj – haj…