Part 19

A leányka magához tért; Bertalan meghagyá, hogy vigyék őt lakására, hová testvérét is elvezette kézen fogva, midőn a tűz elfojtatott.

Tehát megérte, hogy megoszthatá szállását vele. Megérte, hogy virraszthatott beteg ágya mellett! a leány sokáig szenvedett, beteg volt, csak a leggyöngédebb gondnak sikerült őt életben megtartani.

A fogadós tönkre jutott a tűzveszély által. Nem titkolá Bertalan előtt, marhái, takarmánya, borai, egész felszerelése oda égett, adóssága is volt; kilencz, tíz ezer forintnál kevesebb nem mentheté őt a bukástól s annyi pénzt nehéz az embernek kapni becsületes arczára.

Azt sem titkolá Bertalan előtt, hogy egy ízben találkozott az ispánnal s az azt mondta neki, hogy miért nem folyamodik az ifju nagyságos úrhoz? az bizonyosan megemberelné ennyi pénzig. – De Kalapos János azt felelte rá, hogy inkább elmegy szolgálni s napszámmal keresi kenyerét, mint hogy ezt tegye.

Bertalan elborzadt magában. – Eszébe jutott neki, a mit az ispán akkor mondott előtte, mikor őt kisértet jártában elfogta. «Vigyázzon magára a fogadós, mert a kit megharagít, az képes őt felgyujtani!» Ez a gondolat nagyon megkínozta lelkét, de nem mondta ki soha János előtt. Ismerte azt, milyen heves ember. Még több veszélyt hozna magára, ha ezt megtudná.

Egy napon félrehívta János a lelkészt, hogy valamit mond neki titokban. Látszott becsületes arczán, hogy valami nagy zavarban van; szemébe sem mert nézni, s alig tudta, hogy kezdje a dolgot?

– Julcsának kérője jött. Egy haszonbérlő a szomszéd helységből, Tollvárról; adj tanácsot, mit cselekedjem?

– Kérdezd testvéredtől; mit felel ő rá?

A fogadós nehéz verítéket törült le homlokáról.

– Ő hallgat és sír. És én nem tudom, hogy mit tegyek? Az ember csinos, derék, komoly ifjunak látszik. Nem lehet rossz gazda, mert nagy összegekről tud rendelkezni. Szeretnie is kell nagyon a leányt, mert jól tudja, hogy semmit sem kap vele, mint egy becsületes tiszta szívet, és ő maga tehetős. Azon órában, melyben Julcsa megesküszik vele, tízezer forintyi nászajándékot ád neki, és én újra kezdhetném azzal üzletemet s nehány év mulva hálával téríthetném testvéremnek vissza. Mit tegyek? szólj, mit cselekedjem?

Ha a lelkész csak egy szóval mondta volna neki: «küldd el az idegent házadtól, mert a mit ő kér, az nem a tied többé, hanem az enyim!» János azt mondta volna rá: «legyen a tied», és maga elment volna szolgálni, két kézzel keresni kenyerét; de a lelkésznek még egy arczvonása sem változott e beszéd alatt. Arcza nyugodt volt, szemei könytelenek.

Elgondolá, hogy az ő boldogsága ime egy hozzá annyira ragaszkodó becsületes ember romlásába kerülne; aztán minő sors vár egy szegény lelkész nejére? érdemes-e azért a jóllétről lemondani? A leány később megbánhatná, hogy a gazdag és a szegény között oly rosszul tudott választani s minden sóhajtása szemrehányás volna ő rá nézve; aztán elégszer megtörtént már az, hogy a kik egymást szerették, még sem lettek egymáséi soha s azért csak megvan a világ.

– Fogadd el a kérőt. Azt mondá Jánosnak szárazon.

János sokáig nézett kétkedve a lelkész arczára e szavak után. Ha annak csak egy vonása elárulta volna azt a kínt, a mibe e szó került neki, ha csak egy könycsepp jelent volna meg szemében, oda borult volna nyakába és azt mondta volna: bocsáss meg, hogy kisértettelek! De nem látszott azon semmi.

– Csak a leány ne sírna mindig, rebegé János.

– Eredj és mondd meg neki, hogy ne sírjon: én izentem neki, hogy ne sírjon.

Azzal elvált tőle a pap és engedte őt haza menni.

Másnap násznagyok jöttek Bertalanhoz, bejelenteni előtte, hogy a szép hajadon leányzót, Kalapos Juliát, nemzetes Korbás Lőrincz haszonbérlő úr eljegyzé hites társául; a felmentések is kezüknél vannak már, kivánják az esketést még ma megtartani.

Tehát Julcsa engedelmes, önfeláldozó testvér volt. Hogy bátyját megmentse, feláldozta magát.

A lelkész meghatározá a szertartás óráját s elbocsátá a násznagyokat.

Azután felvevé papi köntösét, imakönyvét kezébe vette s elment előre a templomba. Ott bezárkózék; az Úr asztala elé járult és kitárta ott szivét a minden örömnek és fájdalomnak adója előtt, hogy lássa meg azt a szenvedést, a mi abban dúlong és adjon neki erőt annak elviselésére.

Azután valami oly édes megkönnyebbülés szállt lelkére: a honnan kérte a malasztot, onnan szelid nyugalom szállt fejére alá, leporlott róla minden, a mi földi, vágyak, szenvedések, bánat és irigység; felül volt emelve azokon, mint kinek lábai nem járnak többé a földön.

Most felnyittatá a templomajtót, hogy bejöhessen rajta a nép.

A nép eljött bámulni a menyasszonyt és a vőlegényt. A leggazdagabb vőlegényt és a leghalaványabb menyasszonyt, a kit valaha ez oltár előtt összeeskettek.

A pap imádkozott az esküvés előtt; bizony, bizony lelke szerint imádkozott, hogy tegye őket boldoggá az ég; tegye alázatossá a nőt, kegyelmessé a férjet, hogy ők megszeressék egymást.

Azután odahivá őket az Úr oltára elé.

Julcsa nem sírt; de arczának nem volt színe és hangját alig lehetett hallani. Egyszer iszonyú fájdalommal nézett fel Bertalan arczára, a midőn ez azt kérdé tőle: «szereted-e azon férfit?»

Azt felelte rá: «szeretem» és nem szakadt meg bele a szive.

A pap rájuk adta áldását: szívéből tépte ki azt az áldást, a mit rájuk adott.

Azután felült a násznép szekerekre, künn vidám zene harsant meg, a lovak fején lobogtak a nász-keszkenők, a lakodalmas menet eltávozott a szomszéd helységbe.

Kalapos János megkapta sógorától a tízezer forintot s mint szemmel látható volt, ismét szép rendbe hozta vele gazdaságát, a menyecskének pedig bizonyosan igen jól mehetett dolga; selyemmel volt szobája butorozva s hintóban járt, a hogy ezt Czenczi néni nem késett elmondani Bertalannak.

János azonban ez óra óta folyvást kerülte a lelkészt, még a templomba sem járt, hogy szeme ne találkozzék az övével.

Egyszer mégis nehány hét múlva a lelkész egész váratlanul összetalálkozott az utczán Juliával. A nő szinte összeroskadt, a midőn őt meglátta; alig birt állva maradni. Igen rossz színben volt.

– Mi baja van? kérdé Bertalan.

– Igen sokat szenvedek, felelt a nő, s azzal elsietett tőle.

Ettől fogva még jobban kerülte őt János.

Ismét nehány hét mult el; a midőn egy reggel azzal a hírrel lepte meg Czenczi néni Bertalant, hogy a fiatal menyecske haza szökött a férjétől.

Éjnek éjszakáján, gyalog és mezitláb futott el lakásáról, úgy ért haza félholtan bátyja lakására.

Bertalan még az nap templomba mentekor találkozott Jánossal, s kérdezé, hogy mi baj történt a családban?

János el volt fogódva, megrázta a fejét és azt mondta:

– Nem szólhatok róla…

Még az nap este, a mint kis lugasában ült a lelkész, honnan az utczára lehete látni, egyszerre megdöbbenve veszi észre, hogy egy szekér kanyarodik be az útrol, melyen világosan megismeré Julcsa férjét.

Szemeivel kisérte a kocsit; – a mint az a fogadó előtt elhaladt, egyszerre, mint valami dühös vadállat, rohant ki annak udvaráról János s megragadta a lovakat, megállítá a kocsit, megkapta őrült dühvel a rajta ülőt s egy pillanat alatt legázolta azt lábai alá a sárba; csak az összefutó emberek birták meggátolni, hogy meg nem ölte.

A megtépett férfit onnan Endreffy kastélyába vitték; Kalapos pedig bezárta magát szobájába és azt hagyta meg, hogy estig semmi élő teremtéssel sem akar beszélni.

Másnap reggel két idegen úr kereste a fogadóst, azt mondták, hogy addig el nem fognak menni, a míg vele nem beszélnek.

János kijött eléjük. Az idegen urak gavalléros külsővel birtak; egyik közülök rögtön előhozta idejövetelük okát, őket a megtámadott haszonbérlő küldé ide.

Kalapos gyanusan néze rájok. Vajjon mit akarhatnak tőle? Ha perbe akarják fogni, miért kezdik így? vagy tán kibékítést, magyarázatokat akarnak megkisérteni.

– Ön nemes ember? szólt az egyik idegen Jánoshoz.

– És ha nem volnék az?

– Csak maradjunk annál, hogy ön nemes ember; mert a mit önnek ajánlani fogunk, az csak nemesek között szokásos; nem parasztoknak való. Ön Korbás urat durva módon megbántotta, ez elégtételt kiván és önnek meg kell vele verekedni.

Az urak azt várták, hogy ez a falusi ember majd elsápad ezen ajánlatra s mennyire elbámultak, a mint János e helyett összeszorítá ökleit s egy lépést közelebb lépett hozzájuk; úgy villogtak a szemei, mint egy rosszul sebzett vadállaté.

– Én velem akar ő megverekedni? Én velem? Szemközt akar velem állani és fegyvert akar adni a kezembe, a mivel őt megöljem? Uraim, önök engem boldoggá tettek. Egész éjjel nem aludtam, mindig azon járt az eszem, mint ölhetném meg azt az embert, s most önként jő elém és azt mondja: jerünk; verekedjünk! Megyek uraim. Akármely pillanatban, akárminő fegyverrel, akármi föltétel alatt; ha kivánják, hogy három lépésről lőjjünk egymásra, én ráállok, ha kardot adnak kezünkbe, elfogadom, és ha késsel kell vívnunk, arra is ráállok. Tegyék minél elébb.

Az idegen urak meg voltak lepetve a közrendű ember elszántsága által. Röviden tudatták vele, hogy egy óra múlva menjen ki az erdőbe a bükkös patak forrásához; ott megtudja a többit. Azzal visszamentek Korbáshoz a kastélyba.

Bertalan épen a reggeli isteni tiszteletből tért vissza, s elgondolkozva ment lakására haza; az ajtóban Czenczi néni várta, a kinek mindent látni, tudni kellett; az hevenyében tudósítá, hogy épen most látta Kalapos Jánost egyedül menni az erdőbe s utána nehány perczczel Korbás urat, meg két ismeretlent, ott aligha valami rossz nem történik.

Bertalan megdöbbent e szókra, de nem válaszolt rá semmit; hanem egyenesen az erdő felé vette útját. Czenczi néni utána nézett, a míg láthatta s azután, hogy az erdőben eltünt ő is, minden perczben kiszaladt az ajtóba, eléje nézni, ha nem jön-e még vissza?

A lelkész kettőztetett sietséggel iparkodott az erdőt elérni, merre Czenczi néni utasítá. Sejtette jól, hogy mi van készülőben s meg akarta azt akadályozni. Az urak köpenybe voltak burkolózva, monda az öreg néni. Bizonyosan fegyvert rejtettek alatta.

Az erdőbe érve, hallgatóznia kellett, hogy ha valami neszről megtudhatná, merre mehettek? Mintha valami jó angyal súgta volna szivébe, hogy a patak mentét kövesse. Egyszer azután a patak melletti homokban lábnyomok tüntek elé, a finom városi csizmák nyomairól bizonyosan tudhatá, hogy ezek azok, a kiket keres.

Most még jobban sietett. A lábnyomok végre félretértek a forrástól, s a mint itt megállt a lelkész, hogy körültekintsen, nem messze az erdő sűrűjében lassú dörmögést kezde hallani, mint mikor férfiak beszélnek halk hangon.

Szívdobogva közeledett arra. Egy szép kis pázsitos tér volt ott az erdőben, köröskörül vad rózsa és hólyagfa bokrokkal; óriási vén bükkfák terjeszték ki fölötte sötétzöld sátoraikat, az egyik vén fa derekát egészen behálózta az örökzöld repkény s a sűrű lomb között ott volt egy kis madárfészek; abban úgy etette apró kis fiait a hűséges anyamadárka, míg a hím egy vékony ágon himbálózva, dalolt neki mindenféle szépet.

E repkényes fa oldalánál, az éneklő madárkának fészke alatt, ott állt János, kezében felemelt pisztolylyal; tíz lépésnyi távolban előtte Korbás. Mind a ketten egymásra szegzék szemeiket, a felemelt pisztolyok csövein végig nézve. A segédek a fák mögött álltak, az egyik felemelé kezét, hogy csattanással jelt adjon a lövésre.

Nem ért rá; mert Bertalan egy pillanat alatt ott termett közöttük. Odaállt a küzdtérre a kettő közé, a két felemelt pisztoly közé, az ő teste választá el őket egymástól.

Mind a négyen boszúsan kiáltának fel: Mi hozza ezt ide?

– E rémületes tett nem fog megtörténhetni; lihegé Bertalan fáradságtól és belső izgalomtól eltikkadva. Önök nem tudják, mit cselekesznek? Menjenek haza! Én megtiltom önöknek a vívást és meg fogom azt gátolni!

János szeliden, de szilárdul válaszolt neki.

– Hagyd ezt mi ránk, uram. Hiába gátolod meg most, mert holnap véghez viszszük, ha ma nem lehet. S ha ő eltávozik, akkor én fogom őt felkeresni. De meg kell halni, vagy neki, vagy nekem.

– Egymás keze által! őrjöngő, ő testvéred férje. Sógorod.

– Nekem?! kiálta fel János, kimondhatlan dühvel. Nem tudott többet mondani.

Bertalan most a segédekhez fordult.

– Uraim, hogy engedhetnek meg önök párbajt ily közeli rokonok között?

– Ejh, ez nem házasság, tisztelendő uram; gúnyolódék az egyik e szóra.

János akkor megfogta a lelkész kezét s így szólt:

– Te azt mondád, hogy ez ember nekem rokonom. Én elmondom neked, hogy micsoda rokonom nekem ő? és ha azt meghallottad és akkor is azt mondod, hogy ne vívjak vele, nem vívok: hanem akkor egyenesen főbelövöm magamat, mert úgy én vagyok a bűnös, úgy én követtem el azt a bűnt, a miért egy embernek meg kell halni. Te tudod a körülményeket, a mik között szegény húgom kezét adta ezen embernek. Feláldozta magát érettem, hogy pénzt kölcsönözzen számomra. Oh, miért nem mondtad akkor csak egy szóval, hogy ez gyalázatos, alávaló tett tőlem, feláldozni testvéremet, az én szép, ártatlan leánykámat azért, hogy magamnak jó dolgom legyen; és én elmentem volna szolgálni, elmentem volna koldulni inkább, hogysem ezt elfogadjam. Im lásd, mi történt most. Ez ember itt nem azért vette el testvéremet, hogy szeresse, hanem azért, hogy eladja! Férfi ez itt? az én hugom férje? nem igaz; egy nyomorult iparlovag, egy kerítő, a ki a férj tisztességes nevét eladta nyomorult pénzért egy nagy úrnak, s nőül vett egy ártatlan gyermeket, hogy elvegye őt becsületes oltalmazóitól.

Bertalan összeborzadt, a mint lassankint érteni kezdé a dolgot.

János hevesen folytatá:

– Julia a legelső napokban már sírva panaszlá nekem, hogy Endreffy, ki házamnál nem férhetett hozzá, férje házánál mindennapos látogató. Ő elmondott férjének mindent és a férj mosolygott rajta. Endreffy tolakodó, erőszakos kezdett lenni, ő panaszt tett férjénél és az bohóságnak nevezte az egészet. Végre Julia kimondá neki, hogy ő meg tudja őrizni tiszta erényét, ha a férj nem törődik is azzal, s a csábító előtt bezárja az ajtót. Ekkor: oh uram, hallod-e ezt? ekkor kimondá neki a férj, hogy ők minden gazdagságukat a csábítónak köszönhetik, hogy ez csak azért adott neki birtokot, pénzt, hogy vegye nőül a leányt, s azontúl – ne legyen több gondja reá, s a nekem kölcsönözött pénz sem egyéb, mint az ő gyalázatának bűndíja! A nő éjnek éjszakáján futott el férje házától, midőn ezt megtudta, futott hozzám, egyetlen védelmezőjéhez, egyetlen megrontójához. Most mondd ki: vívjak-e hát ezzel az emberrel itt? vagy egyszerűen főbe lőjjem magam? mert egyik kettőnk közül felel a magas mennyekben azért az ártatlan lélekért, a ki a kárhozatnak van adva…

Bertalan arcza olyan lett e szavak alatt, mint a halál. Eleinte szó sem jött ajkára, a mint ezeket meghallá; csak nézett merően Julia férjére s azután lassan felemelé kezét az éghez és megrázta azt átokterhes mozdulattal.

– Az Isten hozzon te rád itéletet! Feküdjék rajtad a te bűnöd súlya, nehezebben, mint maga a sírdomb. Kihívtad az Úr Istent magad ellen, állj előtte még ebben az órában és adj számot arról, a mit itt cselekvél. Én megátkozlak téged az életben és a halálban és senki le nem veszi azt rólad soha. A mint elvetéd magadtól az Isten kegyelmét, úgy vessen Ő el tégedet magától! A mint eladtad hűséges társadat, úgy légy eladva mindenkitől ezen és a másvilágon, s ha egy elejtett fillér, ha egy kicseppent köny megválthatna téged, azt a fillért, azt a könyet el ne ejtse senki! Üldözzön a gyalázat a sírba, forduljon el fejfádtól utálattal a ki meglátja, s ne legyen senki, a ki meg sirasson; mert a mit te cselekedtél, azt nem tette férfi soha. Most elhagylak benneteket. Tegyétek, a mit Isten parancsol veletek. Emeld fel pisztolyodat és gondolj reá, midőn czélba nézesz, hogy az a reszketés, a mi karodat elállja, nem más, hanem az Úr Istennek rettentő lehellete rajtad. Tegyétek, a mit akartok.

A lelkész félrevonult. A megátkozott férfi sápadt volt és arcza elváltozott. Háromszor emelé fel fegyverét és keze úgy reszketett, hogy nem birt czélozni vele. Az irtózatos átok, a felfedett bűntudat ellen nem birta védeni magát; a felháborított Isten letörte lelkének daczoló erejét; harmadszor kiejté kezéből a pisztolyt s odarohant János lábaihoz és megragadta annak kezét, tördelmesen rebegve: «bocsáss meg, bocsáss meg!»

– Én bocsássak meg neked? kérdé az elcsodálkozva. Minek kellene akkor történni?

– Ezentúl hű férje leszek testvérednek, a milyen nem voltam. Visszaadom Endreffynek mind azt, a mit ez átkozott alkuban adott s élek veletek szegényül és elfeledve. Hiszen látod, hogy a világba úgy sem térhetnék többé vissza ilyen vallomás után. Ezen urak el fogják beszélni, hogyan viseltem itt magamat, hogy kértem bocsánatot tőled, s ez engem örökre száműz a régi világból.

A segédek valóban gúnyosan mosolyogtak.

János ingadozott keserűségében, míg Bertalan közbejárult s a két ellenfél kezeit egymásba szorítá; Korbás a mindenhatóra esküdött, hogy nejét ezentúl mindennél többre fogja becsülni s iparkodik, hogy megérdemelje szeretetét.

János lassankint odalágyult, hogy megölelte őt: kérte, hogy vegye el mindenét, csak becsületét hagyja meg, azt őrizze meg és ezen a szón úgy el tudott sírni mind a két férfi.

Bertalan pedig felemelt kezekkel adott hálát az égnek e végzetért: a holott nagyobb az öröm egy megtért bűnösön, mint kilenczven igaz felett, a kik sohasem vétkezének.

Korbás és János oda utasíták a két segédet, hogy mindent elmondhatnak Endreffy úrnak, a mit láttak: a kölcsönadott tízezer forintot vissza fogják neki adni és azután majd elmennek együtt valamerre, a hol nem fogja hírüket hallani többé.

Bertalanra még egy magasztos feladat várt ezután: kibékíteni a megkeserített nőt megtérő férjével. Szivet rázó szavai véghez vitték ezt a munkát is. Julia kibékült férjével, engesztelődve nyujtá neki kezét.

És a lelkész oly boldogan tért vissza kisded hajlokába; a hol pedig nem várt reá sem úri kényelem, sem hatalom, sem a boldog házi élet mosolygó édes arcza. Az ő kincsei, az ő boldogsága egy boldogabb élet számára voltak gyüjtögetve.

A béke áldott nemtőjével egyszerre kopogtatott be a szegénység Kalaposék ajtaján. Azt a pénzt, a mit Korbás nejének menyasszonyi ajándékul adott, ezt a kárhozat foglalóját, vissza kelle fizetni a kegyelmes úrnak.

Tízezer forint nagy összeg, sokáig túrja addig a földet szegény ember, a míg azt össze tudja szedni, sok jóízű falatot elvon addig szájától, sok avult foltot elvisel addig ruháján, a míg azt kerekszámmá teszi.

De mégis meg kelle lenni, a mi elmulhatatlan volt, Endreffy Korbástól követelte azt vissza, s még azt veté szemére, hogy őt megcsalta.

János nem panaszolta baját senkinek, apródonként eladogatta borait, házi felszerelését, azután került lovaira, marháira a sor; mindenét pénzzé tette, titokban, alattomban.

Az emberek azt suttogták és Czenczi néni is azt mondta, hogy a fogadós meg akar szökni, mert mindenét elprédálja titokban. Csak Bertalan tudta, hogy a fogadós mit cselekszik?

Egy este Bertalan egészen elmerülve dolgozott ünnepi szónoklatán, a midőn ajtaján koczogtattak. Maga ment azt felnyitni, s szíve nagyot dobbant, a mint Jánost látta maga előtt.

A fogadós útnak volt készülve. Legrosszabb köpönyege volt a vállán, oldalán szegényes tarisznya. Bajusza le volt nyirva s kalapja valami ócska darab volt, a mi régóta heverhetett már a kamrában.

– Búcsúzni jöttem hozzád, uram, szólt a lelkészhez; láthatod, hogy készen vagyok a szökésre. Minden ember rebesgeti, hogy szökni akarok innen. Igazuk van. Én elszököm. Ne ijedj meg; senki sem fog utánam tudakozódni. Nem hitelezőim elől futok. Minden adósságomat kifizettem; legutolsó cselédem bére is ki van adva új évig. Senki sem fog utánam átkozódni, hogy valamijét elvittem. Te tudod, hogy ez miért történt. Még a fiatal úr van hátra. Ez az adósság nyomja leginkább lelkemet. Ezzel is készen vagyok.

És azzal kivett táskájából egy veres bőrtárczát és átadá azt Bertalannak.

– Vedd át uram; ez itt a pénz. Tizezer forint. És annak a mai napig kiszámított kamata. Azonfelül van benne öt forint e következő czélra: tedd meg értem, hogy valamely hirlapba igtattasd be azon hirdetményt, miszerint, a kinek az eltávozott Kalapos Jánoson, vagy annak családján valami követelése van, az forduljon te hozzád. Ha majd azután ama kegyelmes úr eljön e tartozásért, fizesd ki őt helyettem. Nem akarom magam elvinni neki a pénzt, mert attól tartok, hogy ha találkoznám vele, valami más adósságomat is lefizetném neki és az nem volna jó. Azt bízom az Úr Istenre.

Bertalan eltevé a tárczát szekrényébe s kérdezé Jánostól, hogy hát testvére hol van?

– Előre küldtem őt férjével; a falu végén várnak a szélmalomnál. Nem akartam feltünővé tenni eltávozásunkat. Azért csak gyalog utazunk.

– Hová? kérdezé Bertalan, elszorult kebellel.

– Nagy a világ, sóhajta János; hanem azután meggondolta magát s nyugodtabb hangon felelt: Tokajba; ott vannak rokonaim, egy nagybátyám, ott megpróbáljuk, hogy lehetne újra kezdeni az életet?

Még egy fájdalmas kérdést intéze Bertalan hozzá:

– Van-e pénzetek odáig?

– Oh van elég. Maradt még elég.

– Mutasd. – Bertalan nem hitt neki.

– Testvéremnél hagytam; ő jobban gondját viseli, felelt János; de hazugság volt, a mit mondott, s két könycsepp rögtön előjött megbüntetni őt e hazugságért, mik lesütött szemeiből végig gördültek becsületes munkában megbarnult orczáján. Nem volt nekik semmi pénzük.

Bertalan úgy tett, mintha nem vette volna azt észre; azt mondá neki, hogy üljön le, a míg ő dolgozó szobájában meg fogja irni a kivánt hirdetményt.

E rövid időt arra használta Bertalan, hogy Czenczi nénit félrehíva, kezébe adott egy kis bőr erszényt, s megkérte, legyen olyan jó, vigye el azt a szélmalomhoz; ott fogja találni Kalapos Juliát férjestül. Hívja a nőt félre s adja át neki e kis erszényt és mondja, hogy azt testvére küldi; tegye el jól és ne szóljon senki előtt róla.

Ötven arany volt abban az erszénykében. A lelkész fáradságos keresménye. Akkor váltotta azokat, a midőn arra gondolt, hogy jegypénzre lesz szüksége. Ez volt Juliának szánva menyasszonyi ajándékul. Mennyi örömmel gondolt akkor arra a boldog pillanatra, a melyben azt szeretett leánykájának át fogja adni. – Oh abból nagyon boldogtalan pillanat lett.

Bertalan egész nyugodt arczczal tért vissza Jánoshoz s addig tartóztatá őt, a míg Czenczi néni visszatért. Akkor megszorítá kezét a férfinak.

– Isten legyen veled a te utaidon.

János még mondani akart valamit, tán egy búcsúszót, de torkát összeszorítá valami, hogy egy szónak sem tudott ura lenni. Mégis szégyenlette magát, hogy elérzékenyült.

A lelkész az ajtóig is kikisérte. János újra megállt, hogy elmondja a mit akar: de csak nem volt ereje hozzá.

– Isten veled, szólt a lelkész, s azzal röviden megszorítva kezét, besietett a szobába.

János előre ment nehány lépést, megint megállt az úton, az a szó, a mit ki nem mondott, úgy kínozta, úgy akart kitörni szivéből: «Hát Juliának nem izensz-e semmit?» Visszafordult, bátorságot vett magának, hogy ezt megkérdje tőle; az ablakhoz sompolygott; odabenn gyertyavilág égett, betekintett a szobába és ime a fiatal lelkész ott ült az asztal előtt és fejét két kezére hajtva, zokogott, – zokogott keservesen.

A bujdosó sietve távozott el onnan s nem ment vissza megkérdezni: «nem izensz-e Juliának semmit?»…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mint a hirlapokban megjelent a hirdetmény, miszerint a kinek János adósa maradt, jelentse magát a lelkésznél, alig pár napra rá maga Endreffy úr tisztelé meg a lelkészi lakot becses látogatásával.

Nem jött egyedül, azt a másik két gavallért, kik a párbajnál is figuráltak, magával hozta. – Alkalmasint valami jó mulatságra számolt, a mit másokkal is meg akart osztani.

Az egyik gavallérral egy szép nagy angol agár is velejött, az mindjárt felfeküdt a pap ágyára, míg az úrfiak a székekre ültek nyeregbe.

– Önt nevezte ki az eltávozott család pénztárnokának, tisztelendő úr? kérdé Endreffy.

– Igen.

– Nem említék, hogy egy kis tartozásuk én irányomban is van?

– Említék.

Ez a szó megdöbbenté Endreffyt. Ő más választ várt.

– Nekem tízezer forinttal tartoznak.

– És annak a kamataival; tudom.

– Azt az összeget itt hagyták önnél?

A pap szekrényébe nyult s kivette a tárczát. Endreffy még jobban kezde csudálkozni.