Part 18

Senki sem véd meg ilyen veszedelemben, egyedül az igaz Isten és az igaz Isten úgy véd meg, hogy ád törhetlen erényt és tiszta szivet annak, a kit kisérteni enged.

– Adj, uram Istenem, erős lelket a szegénynek.

A lelkész imára kulcsolt kezeit ajkához emelve fordult a fal felé, s így imádkozva lepte meg az álom.

Három fal választotta el attól, kiért oly buzgón imádkozott, az pedig épen úgy aludt az Úr kezeiben, miként ő; tán kezei épen úgy imára kulcsolva, ajkaihoz emelve, fejével ő felé fordulva, ajkaival felé sóhajtva, s bár három fal volt közöttük, lelkeik megtalálták egymást azokon keresztül is s úgy beszélgettek egymással, mintha arczaik egymás mellett feküdnének.

Mindkettő egymásról álmodott és reggel egyik sem merte azt a másiknak megvallani.

Bertalan reggel tudatá Kalapossal az éjszaka történt dolgokat. A kisértettől megszabadult a ház tája, de annál nagyobb lett a kisértet benn a házban.

Nem a vendéglő híre, hanem a család becsülete, a tiszta erény van most fenyegetve.

Jól őrizkedni kell.

Kalapos nem engedte többé hugát soha kijárni a helységbe; nem engedte a vendégekkel foglalkozni; inkább maga végzett mindent; ha kérdezősködtek felőle, azt mondta: nincs itthon.

Szegény leány olyan életet élt, mint egy elitélt rab és nem tudta, hogy miért?

Egyetlen öröme volt, mikor vasárnaponkint a templomba mehetett.

Ti nagyvárosok elkényeztetett szülöttei, nem is sejtitek azt, micsoda öröme van szegény falusi embernek a templomban?

Ti nektek van operaházatok, táncztermetek: titeket hirhedett énekesnők, zenehősök, szemfényvesztők mulattatnak; ti arról szoktatok előre beszélni, mikor kerül szinpadra ez meg amaz új dalmű, mikor lép fel egy világhódító tánczosné, mikor lesznek a várt hangversenyek, az előkészített dalidók? – Ott künn pedig az együgyű népnek csak egy öröme van: ki fog jövő vasárnap prédikálni? az öreg tisztelendő-e, vagy az ifju tiszteletes? megint olyan szép beszédet tart-e, mint ma egy hete? megint fognak-e annyit sírni a hallgatók, és olyan könnyebbült szívvel fognak-e ismét hazatérni utána? és azután este, midőn kiülnek a kapuk alá, úgy elmondogatják azt egymásnak: ki mire emlékezik belőle? semmi, egy szó el nem veszett abból, mind megtartották magukban.

Soha egy vasárnapot el nem mulasztott Juliska, melyen Bertalan beszédeit hallhatá; a míg csak szólt, szemeit le nem vette róla; minden szavát elfoglalta magának, és az volt rá nézve a legnagyobb gyönyörűség.

Bertalan valami oly földön túli lény volt szemei előtt, a kit szeretünk a közelítés reménye nélkül, a kit szivünk magáénak vall, a ki lelkünket igazgatja és a ki iránt egy földi gondolatunk nincsen.

Az ábrándozó leányka örömnapjai közé számítá a vasárnapokat, s úgy tetszék neki, mintha olyankor minden ember arcza egészen másforma volna, sokkal kedvesebb és igazabb, mint egyéb napon.

A kisértet-űzés utáni vasárnapon ismét Bertalanon volt a sor a szent beszédet tartani, s szokás szerint megtelt az egyház minden padja; még az az egy is, mely különben üresen szokott állani: az urasági szék.

Az öreg kegyes Endreffy készítteté azt magának, hogy midőn itt nyaral, ünnepnapokon onnan hallgassa a buzgóság szavait; a nép úgy szerette őt ott megpillantani, buzgó ősmagyar arczával és ihletten lépett nyomába, midőn a köznéppel egy sorban megindult elfogadni az Úr vacsorájának kelyhét.

Ezúttal nem az öreg úr ült ott, hanem az ifju; és még valami fővárosi piperkőcz.

Az ülőhelyek olyan formán voltak rendezve, hogy egyik oldalon a szószék mellett voltak a férfiak padjai, másikon a nőké, az urasági ülőhely e kettő között, épen a szószékkel és az Úr asztalával szemben.

Talán imádkozni, talán énekelni, talán az Úrnak áldozni jött ide a két ifju gavallér?

Igenis: azért jöttek, hogy itt egy csomóban megláthassák a vidék szépségeit; a rézpataki hölgyek mind híresek voltak kitünő szépségükről. Itt volt Juliska is; ott kellett ülnie az urasági szék mellett, csaknem szomszédságban az úrfival. Endreffy úr nem láthatta őt másutt, mint a templomban, mert a leány csak ide járt látogatóba; tehát felkereste őt a templomban és mosolygott mikor őt meglátta, hogy a leány mélyen elpirulva kényszerült szemeit lesütni előtte.

Az ének megzendült, a hívek ájtatos hangja egy harmoniába vegyülve szállt fel az ég felé: az úrfiak is jól tudták, hogy kell az embernek magát a templomban viselni; megtanulták otthon a balletben. Beszélgettek, nevetgéltek egymás között; Endreffy egészen áthajolt Juliskához s suttogott hozzá mindenféle édes szavakat, a miktől az ártatlan gyermek arcza égni látszott.

És a hívek mindezt látták és szíveikben romlás volt és botránkozás ezt látni, maga a vendéglős is kénytelen volt azt elnézni, hisz az Isten házában megszólalni nem szabad.

A helyzet valóban jól volt kiválasztva. Sem a leányka nem futhatott el a csábító szavak elől, sem goromba bátyja nem jöhetett segélyére. Erre való az Isten háza.

Az ének elhangzott; – az ifju lelkész csendes léptekkel fölment a szószékbe: ihlett, méltóságteljes arczczal megállt azon a helyen, a melyről elmondhatni: «rettenetes hely ez; e kisded ölnyi tér senkié: egyedül az úr Istené».

Az imádság alatt még volt az úrfinak valami suttogni valója: valami vidám enyelgő beszéd; csak az amenre hallgatott el kissé s akkor azt a boszantó félszemüveget szeme elé csiptetve, úgy kezdett a lelkészre nézni, mintha az valami híres komédiás volna.

A lelkész pedig felnyitá a szent bibliát és felolvasá az alapigéket, a hogy azok meg vannak irva Máté evangelioma XXI. részének 13-ik versében:

«Az én házam imádkozásnak háza; ti pedig tevétek azt latrok barlangjává!»

Az egész gyülekezeten egy hideg borzongás futott végig e szavak után, – mindenki előre érzé, hogy ez rettenetes tanítás lesz…

Endreffy is elsápadt e szókra és nem tudott többé mosolygani, bármennyire erőltette. Oly csendesség támadt, hogy a lélekzetvételt lehete hallani.

E földöntúli csendben, mint a pusztában harsogó Isten haragjának szava, zendült meg a lelkész lélekrázó hatalmas beszéde:

«Ez a ház imádkozásnak háza, hova a nagyok magukat Isten előtt megalázni, a kicsinyek Istenhez felemelkedni jönnek, hová a bűnösök vétkeikért bocsánatot kérni, ellenségek kibékülni, világi örömöktől megcsömörlött szivek égi malasztot keresni járulnak, hol a porba leborul mindenki, mert tudja, hogy por és hamu minden, a mi a porból támadott… Ki volna olyan merész, hogy elfelejtené, miszerint ez a ház minden palotánál felségesebb palota és ennek ura minden uraknál hatalmasabb Úr, a ki előtt a koldusok és a királyok egyenlők? Ki volna oly merész, hogy szive legbűnösebb gondolatjait e helyre behozza, s mutogassa Isten arcza előtt lelke fekélyeit? Ki volna oly merész, hogy e rettenetes házban, mely az Úr temploma, emberek megrontására, ártatlan szivek megejtésére, a kárhozat útjaira ne átallana gondolni; a ki ide jönne, adni és venni eladó portékát és alkudni azokra, a mik pénzért nem eladók…»

Az egész gyülekezet ámultan tekinte fel a csudálatos bátorságtól átihletett szónokra, és senki sem mert az úri székek felé pillantani. Rettegés volt arra gondolni, hogy a föld hatalmasai ime meg vagynak fogva saját csapdájukban, ime bejövének a templomba, hogy megszentségtelenítsék azt és ime támadt egy bátor szolgája Istennek, a ki megostorozza őket ott az egész nép előtt, és nem szabadulhatnak a keresett büntetés elől, mert a templom nem komédiaház, a honnan akkor mehet el valaki, a mikor nem tetszik neki az előadás.

Végig kellett nekik hallgatniok az egész történetet; minő bűnök terhe alatt romlott meg az ős Jeruzsálem, hogy vétkeztek a phariseusok, a nép előkelői, künn és benn az Úrnak templomában, hogy tolakodtak be a szent csarnokokba kalmárok és kufárok, áldozatra vitt bárányokat, galambokat árulva, és hogy jelent meg közöttük ama világrendítő szellem, a kinek neve Messiás, és korbácsot fonva kötélből, kiűzte őket az Úrnak templomából.

«El innen veletek, az én Uramnak tornáczaiból, ti szentségtörők, Istentkisértők, lélekbotránkoztatók, itt nem adnak és vesznek galambokat és bárányokat!»

Mi fog most történni?

Ezzel a kérdéssel tépelődve tért haza minden ember a templomból.

– Mit cselekedtél uram? szólt remegve a vendéglős a lelkésznek, midőn a templom udvarán találkozának.

– Igazságot szolgáltattam az Isten nevének, viszonzá ez szilárdul.

Az öreg tiszteletes úr azonban annál jobban megijedt, midőn a szörnyű hírt megvitték neki. Ott hagyta az ételt ebéd közepén, s futott fel a kastélyba az ifju földesúrhoz; és elkezdé magát menteni előtte, hogy ő nem oka az egész rettentő esetnek, sőt legkisebb tudomása sincsen róla; ellenben rajta leend, hogy ez iszonyú kihágás példásan és az elkövetett sérelemhez arányosan megbüntettessék.

Az ifju Endreffy hideg képet csinált a beszédhez.

Azt mondta, hogy nem tudja miről van szó? A káplán úr igen szép beszédet tartott ő előtte, s ő már küldött is neki két darab aranyat kegyúri elismeréseül.

Az öreg úrnak torkán akadt a szó ezek hallatára.

Hát még mikor megtudta, hogy Bertalan a két aranyat a szegények perselyébe vetette!

Ez veszedelmes ember, ez magasra emel a fejét, ez nyakára ül a hatalmasoknak, s pásztorbotjával nemcsak juhait tudja őrzeni, de az oroszlánt is megkergeti, miként egykor Dávid: ennek nem szabad itt maradni.

Alig várhatta a beközelgő egyházkerületi gyűlést, hogy ott az egybegyűlt vének és tekintélyesek előtt elmondhassa, minő «egyszarvú» kezd támadni Bethelnek kapuin belől; a ki ha le nem töretik ideje korán, megöklel sokakat, a kik eddig azt hitték, hogy az ő bőrük sérthetetlen!

Elő is adá e panaszát egész rettentő mivoltában. Jelen volt az öreg Endreffy is, a vallás hívei közt legtekintélyesebb férfi, az elmondott kihágásnak az ő szívét kellett legjobban elkeseríteni, mert a bántalom az ő fiát érte.

A mint az öreg tiszteletes leült, utána mindjárt föl is kelt Endreffy s azt mondá az előadottakra:

«Az ifju segédlelkész a midőn azt tevé, a mit tett, teljesíté az ő magasztos kötelességét, a mire Isten által elhivatott; mert azért adattak az Isten szolgáinak ajkaira az Úrnak vigasztaló és ostorozó igéi, hogy a szenvedőket megenyhítsék, a bántókat pedig megfenyítsék, és ne válogassanak a nagyokban és kicsinyekben; és ha én magam nem csak egy megyének volnék főispánja, hanem egy országnak volnék is a királya, és megbántanám azt, a mit Isten szentnek hagyott, és ezért engemet, vén embert, az Isten szolgáinak legcsekélyebbike, legfiatalabbika, megfeddne: meg fognám hajtani fejemet, és azt mondanám: uram, helyesen cselekedtél, folytasd tovább! Mert nemcsak az a kötelessége a jó papnak, hogy az embert megkeresztelje, midőn megszületik s eltemesse, midőn meghal, hanem hogy vezesse is az igaz úton, a míg él. Midőn pedig a pap kezében tartja az evangyéliomot, akkor tegye lába alá a földet és ne ismerjen azon nagyobb urat, mint az Úr Jézus Krisztust! A rézpataki káplán így cselekvék. Azért ő dicséretet érdemel.»

Az ősz patriarchalis főnemes így beszélt; és csak addig, míg az ilyen jellemek ki nem vesznek, maradhat meg szilárdul a hit!

Az öreg tiszteletes e nem várt kudarczot annyira lelkére vette, hogy még az nap este megütötte féltestét a szél és három nap mulva meghalt.

Még azon az ülésen új papot választának a rézpatakiak; a legelső szavazat, mely Bertalannak jutott, az ősz Endreffyé volt. Csaknem egyhangúlag választatott el rendes lelkészül.

A kik szerették az ifju lelkészt és jellemét becsülni tudták, azok örültek neki, hogy ama fontos álláson őt erősíthették meg; a kiket pedig aggódtatott az ifju tüzes elhatározottsága, azokra nézve megnyugtató volt őt olyan világvégi messzeségbe kitolva tudni, a honnan nem háboríthatja meg a dolgok régi háromszegletű állását.

Rézpatakán nagy volt az öröm e hírre, mert bár régi papjukat becsülték, s halálát megtisztelték, de az ifju iránt valódi elragadó szeretettel voltak.

Ah ez egészen más ember volt. Ez eljárt házrul házra, tudakozódott a hívek bajáról s tudott tanácsot adni a világon mindenre, lelki és testi bajokban. Tudott gyógyítani apró kis mákszemnyi labdacsokkal, azután meg hideg vízzel; minden fűben, fában ismert gyógyító erőket; még a szántásban, vetésben is tudott a gazdának jó tanácsot adni s az időjárást jobban eltalálta napokkal előre, mint a kalendárium; nem volt elég, hogy a templomban prédikált nekik, hanem esténként összegyűjté őket a falu házánál s beszélt előttük, vagy olvasott okos könyvekből tanulságos történeteket derék hazafiak tetteiről, az ipar és találmányok csodáiról; úgy hallgatták, a mit aranyos szájával beszélt, hogy minden csapszék üres maradt miatta. A mióta ő volt a faluban, nem volt viszálkodás házas társak között, nem mentek pörlekedő felek a biróhoz, nem került verekedésért senki a vármegye tömlöczébe; ő azt mind ki tudta egyenlíteni, békíteni szép szóval és néha erős szóval, hogy nem lehetett ellene cselekedni.

Már az is milyen szép volt tőle, a hogy a megholt tiszteletes nénjével bánt, a ki vénségére egészen elhagyatva maradt. Míg az öreg úr élt, Bertalan egyebet sem hallott, mint örökös felpanaszlását a megevett kenyérnek, a paplakon hiába elfoglalt szobának; nem volt napja, melyen Czenczi néni békével engedte volna elkölteni ebédjét s nyugodtan bevárni az álmot szegényes ágyában; pedig hiszen mindent megtett a kedvéért, még fát is vágott, ha nem volt. És most, midőn egyszerre ő lett úr a lelkészi háznál, Czenczi néninek pedig semmi joga sem volt ott lenni, akkor Bertalan úr azt mondá a mindenkitől elhagyatottnak, hogy csak maradjon ezentúl annál a háznál és pedig legyen ezentúl is övé abban a legjobb hely; és úgy viselte gondját, úgy tűrte annak gyöngeségeit, még fát is épen úgy vágott számára, mintha most is ő volna nála kegyelemkenyéren, és nem megfordítva. Sőt azt is kimondá a fiatal lelkész, hogy ha ő valaha meg találna házasodni, annak a nőnek, a kit ő e házhoz hozand, épen úgy kell tisztelni az öreget, mintha tulajdon édes anyja volna.

Hiszen ezt könnyű is volt neki megigérni.

Mikor ő arra gondolt, hogy e csendes falak között egykor kedvesebb hangok is fognak otthonosulni, s a szelíd magányt a boldogság képei elevenítik fel, olyankor csak egy arcz állt mindig előtte, annak az ártatlan leánykának arcza, a kinek szivében semmi sincs még, mint ártatlan vonzalom, és lemondani tudás azokért, kiket szeretünk.

Az ifju tiszteletes ez idő óta csaknem mindennapos volt Kalaposék házánál. Ő is szívesen ment oda, ott is szívesen látták; nevezték a jó indulatot barátságnak, hálának, szívességnek, pártfogásnak, pedig utoljára is szerelem volt az, és maguk sem vették észre, hogyan jött?

Nem mondogatták, nem beszéltek róla, hogy egymást szeretik, de tudták azért igen jól, mint ahogy szokta tudni minden ember, ahogy kiolvassa egymás szeméből és nem kérdezősködik felőle.

Hiszen nem is állt semmi ellent óhajtásaiknak. Egymáshoz illettek; a szép Juliskából igen jámbor tisztelendő asszony leendett s Bertalan is megérdemelte, hogy a környék legszebb lánya az ő párja legyen.

Nem is volt már egyébre gondja, mint a kisded paplakot kicsinosítani; tisztességes butorokról gondoskodott, mik majd a háztartáshoz szükségesek lesznek, s a kertben komlólugast nevelt s ha beszélt róla, azt is oda mondá, milyen szép lesz ott naplementekor dolgozgatni. A leányka mosolygott és sóhajtott rá, hisz azt a kis lugast ő is látta már és ő is gondolt arra, hogy két szék egy kis asztal mellett milyen szépen elfér abban; a férj ott irdogálhat, míg a nő kézi munkáját folytatja, s ha fölnéznek munkájokból, egymással találkoznak szemeik. Ő is gondolt ezekre a szép naplementi órákra a kis komlólugasban.

Egyszer egész este volt már, hogy Bertalan a fogadós lakát elhagyta; a holdvilág szépen világolt, a faluban minden aludt már, s ő szép csendesen ment végig a hallgatag utczán, tele édes gondolatokkal. Szokásuk a szerelmeseknek, hogy szeretnek hátratekintgetni: hogy csak legalább azt a házat megláthassák, a melyben kedvesüket hagyták. Más ember nem érti ezt, a szerelmesek sem értik, de azért mégis csak úgy van. Bertalan négyszer-ötször is visszatekintett arra a nagy, hegyes tetejű házra, azokkal a magas fehér kéményekkel, pedig ugyan nem volt semmi nézni való rajta.

A mint ismét visszapillant rá: úgy tetszék neki, mintha a ház tetején, a legszélső kémény mellett, egy emberalakot látna állani. A holdvilág egyenesen onnan sütött s tisztán kivehető volt az alak. Csak egy pillanatig állt azonban ott, azután ismét eltünt.

Bertalan megdöbbenve állt meg, s azután hirtelen sietett vissza a fogadóhoz.

Ott csendes volt minden; a kutyák aludtak a tornácz alatt, semmi nesz sem hallatszott. Körülkerülte a házat, bejárta a szérüskertet, betekintett az istállókba. A cselédek mind aludtak, egyet felköltött közülök s kérdezé tőle, hogy ki járkál ilyenkor a padláson? Az azt felelte, hogy nem járhat ott senki, mert az zárva van. Bizonyosan a páva repült fel.

Végre maga is azt kezdte hinni, hogy szemei kápráztak, s nem akarva zavarni a háziak nyugalmát, haza ment.

Otthon nem jött álom szemeire; eszébe jutott mindenféle aggasztó gondolat, azokon eltöprenkedett sokáig, le sem vetkőzött, csak úgy dűlt le egy padra, s nézte, mint megy le lassankint a holdvilág a hegyek mögé, hogy ereszkednek bele a távol ormok fenyőfái fényes tányérjába, mintha szakálla nőne neki; azután egy keskeny felhő áll keresztül eléje, mintha szemöldöke volna; utoljára semmi sem marad belőle és sötét lesz; ebben a sötétben elaludt.

Mélyen, igen mélyen aludt; talán nehéz álma is volt; de azért mégis meghallá azt a hangot, a mi az álmodókat oly irtózatosan szokta egyszerre felriasztani: a félrevert harangkongást.

«Tűz van!»

Egy percz alatt talpon volt.

Fényes világosság tölté el szobáját; nem a szelíd hold ábrándos világa többé, hanem az a borzasztó vérveres világosság, a mit az ég boltozata ver vissza a földről rásütő fény miatt.

«Tűz van!»

Bertalan hajadon fővel rohant ki a házból. Még akkor senki sem volt künn az utczán, csak az éji őr kiáltozott végig rohanva a falun: tűz! tűz! tűz!

A fogadó égett.

Égett valamennyi épülete egyszerre; az aklok, az istállók, a pajta. Mind egy lángba volt borulva az egész.

A lelkész legelső volt az égő ház udvarán. Ott rémületes volt a zavar; álmaikból felriadt cselédek szaladgáltak fel s alá; nem tudva, mihez kezdjenek? A félszerben volt a tűzi fecskendő, de az senkinek sem jutott eszébe, a helyett minden ember azzal a haszontalan munkával fáradozott, hogy az istállóba zárt állatokat szabadítsa meg, a mi rendesen sohasem szokott sikerülni. Az ökrök megbőszülnek ilyenkor s nem engedik magukhoz közel menni az embert, hogy kötőfékjeiket elvagdalja; a juhohat pedig a mint nagy erőfeszítéssel kiterelték az akolból, a tűz láttára újra megint befutottak az akolba, átugorva az esztrengán. Maga a fogadós kétségbe volt esve.

Bertalan, a mint megjelent, egyszerre szilárd hangon kiáltá az embereknek:

– Huzzátok ki a fecskendőt! Vödrökkel a kúthoz!

Azzal maga sietett betörni a félszer ajtaját, melynek a kulcsát most senki sem találta, kihuzatta a fecskendőt, maga felugrott a tetejére, s a szivattyuhoz parancsolva az embereket, neki irányzá a vízsugárt a legfenyegetőbb helynek.

– Ott kell oltani, a merre a tűz terjed!

Az érkező nép, a mint papját meglátta a veszély közepett, erős buzgalommal sietett segíteni.

Az oltás igen nehéz volt, mert a szél mind az udvarba verte le a füstöt és sziporkát, de azért a lelkész megállt a maga helyén, mint a ki a pokol tekintetétől sem retteg.

A fogadós egészen elveszté az eszét. Nem látott, nem hallott semmit, csak azt kiabálta: a «lovaim, a lovaim!»

Négy szép kocsilova volt, azokon volt minden gondolatja; a lovak az istállóban voltak s nem engedtek magukhoz embert közelíteni; a ki el akarta őket szabadítani, azt mind kegyetlenül összerugdalták. Utoljára a fogadós maga rohant értük és azt mondta, hogy benn ég velük, vagy kiszabadítja őket.

És úgy látszott, hogy nem is akar felhagyni szándékával, mert semmi hívásra, könyörgésre nem jön vissza.

Pedig, a míg ott küzködik a neki vadult lovakkal, az alatt az istálló tetejébe is belekapott a láng s bizonyosan benn fog égni.

– Fejszét ide! kiálta a lelkész, hirtelen leugorva a fecskendőről, mely csekély védelem volt e veszély ellen; egy ember álljon ide a fecskendőhöz!

Azzal felkapva egy fejszét, hirtelen felkapaszkodott az istálló tetejére s elkezdé arról sebesen verni le a zsindelyeket. E bátor példától felbúzdítva, több merész férfi rohant utána az istálló tetejére, s nehány percz alatt leverték azt onnan tisztára. A biró maga állt a fecskendőnél s a vízsugárral mindenütt a lelkészt környezte a lángok között, hogy azok meg ne illethessék az Úrnak felszentelt szolgáját.

A fogadós, látva, hogy paripái meg vannak mentve, kijött az akolból s azután térdre esett a lelkész előtt és kezeit csókolta neki. Ekkor villant egy borzasztó gondolat Bertalan lelkén keresztül.

– Hát Julcsa hol van?

A fogadós mereven bámult rá.

– Hol van testvéred?

Ki tud rá felelni? Ki látta őt ebben a zavarban? Hová lett? Van-e valaki, a ki hírt tud felőle mondani?

– Talán a házban maradt!

– Ne mondd ki ezt a szót! Abban a házban, mely már lángokba van borulva. Nem látta őt senki megmenekülni?

Senki; – senki.

A ház pedig köröskörül égett már, csak úgy hullott róla a zsarátnak, mint mikor napsütéskor olvad a háztetőn a hó; némely ablakon keresztül is tódultak ki már azok a csapkodó lángnyelvek; a pitvar lépcsői is égtek, s az ajtón keresztül szürődött kifelé az a lomha zsiros füst. Ki merne oda bemenni?

A fogadós képéből kikelve rohant végig a folyosón, be akart egyenesen törni. A lelkész megragadta őt kezénél fogva.

– Őrült vagy-e? Mit akarsz?

– Felkeresem őt! lihegé az.

– Azt megteszem én. Tartsátok vissza, hogy ne jőjjön utánam, szólt a mellette állóknak. Mártsatok egy pokróczot, vagy bundát vízbe; én jobban értem ezt. Ez ott veszne vele együtt. Ne eresszétek utánam.

A vízbemártott bundát hirtelen odahozták a lelkésznek. Nem iparkodott őt senki lebeszélni szándékáról. Hittek benne, hogy őt oltalmazni fogja valami magasabb kéz.

Egy pillanat még. A lelkész feltekinte az égre és sóhajta halkan: «én Istenem segíts!»

Azzal feje elé tartá a vizes bundát s berohant a szemközt süvöltő lángok közé.

«Isten legyen az ő oltalma!»

E perczben minden ember csak oda nézett; a fecskendő sugára az ajtó környezetére omlott folyvást, olykor besüvöltve a nyitott ajtón keresztül a halálos füst közé; gyönge öreg emberek levették süvegeiket összetett kezeik közé s imádkozni kezdtek: a lélekzet elállt minden ajkon… Vajjon vissza fog-e jönni?

Elmult egy, két, három percz;… a lelkész még sem jött vissza. Akkor egyszerre nagy ropogással összeomlott a ház eleje, a tüzes gerendák eltemették a küszöböt.

A nép ajkán az elszörnyedés végtelen szava hangzott, a mi egy pillanat múlva ismét a legnagyobb meglepetés örömkiáltásába ment által: a lelkész alakja fenn a legmagasabb tűzfalon látszott meg, és ölében az alélt leányka.

Isten járt vele ott a magasban! Az omladozó kövek megálltak, midőn rájuk lépett, az égő gerendák kikerülték őt esésükben, a láng ártalmatlanul csapott el fedetlen feje fölött; úgy lépdelt egyik kőről a másikra, félrehárítva izmos kézzel az izzó gerendákat; végre a ház kiálló ormához ért szerencsésen, ott hirtelen megragadta jobb kezével a falból kiálló kapocsvasat, baljával magához szorítá az alélt leánykát s egy bátor szökéssel leugrott a földre onnan a magasból. Valami jó angyal vigyázott reá, hogy lábait meg ne üsse.

A bámuló nép érzelemtől elragadtatva rohant oda hozzá s összetapogatá kezeit, homlokát, nem sértették-e meg a lángok? Semmi baja sem történt; az a hatalmas Úr, a ki Sidrachot és társait megtartá az égő kemenczében, betakarta őt szárnyaival s megengedé neki, hogy a kit oly nagyon szeretett, kimentse a tűzhalál kínjai közül.

Nagyobb tűzpróba volt az ő számukra fenntartva e földön!

A nép aztán új erővel fogott az oltáshoz, a tüzet elnyomták, nem lett belőle nagyobb veszedelem.

A fogadósnak ugyan mindene odaégett, de ő nem törődött most azon, csakhogy testvére megmenekült. Lovaival sem törődött többé, csak őt ápolta, leste, hogy mikor szólal meg, ölébe fogta, úgy várta felocsudását. Éghetett miatta ház és pajta.