Part 17

A gyászének elhangzása után felvánszorgott emelvényére az agg lelkész és a mennyire gyönge szavaiból érthető lett, egy szép, vigasztalásteljes beszédet mondott a gyülekezetnek.

A beszéd valóban szép volt; – ugyanazon búcsúztató volt az, melyet Bertalan irt, szóról-szóra.

És ez nem volt ármánykodás a jó öregtől. Az ő elméje nehezen tudott már lelkesülni, nem lehetett tőle rossz néven venni, ha nyelvére idegen ajk szavait vevé fel. Hogy pedig miért tevé ezt épen Bertalan búcsúztatójával, annak ismét magyarázata az, hogy ez által az ifju embert sikeresen tartóztathatá vissza az elbizakodás keresztyéntelen bűnétől, mely azt erős kisértetbe vitte vala, ha szép beszédét megfelelő szónoklati tűzzel elmondva, a közönség tetszését egyszerre megnyeri; így pedig ez örvénytől el volt zárva, nem cselekedhetvén azt, hogy ugyanazon beszédet másodszor is elmondja, hanem a jó tanácshoz ragaszkodva, marad egy szerény imánál. És végtére némi kis önvédelem is volt abban egy roskatag öreg ember részéről egy életerős ifju ellenében s nem kell őt érte megitélni.

Nem is vette azt más észre senki, csak maga Bertalan; az első mondatok meglepték, a többiekre azután nem figyelt.

A ravatal mellett, a koporsót fedezve könyező arczával, zokogott a szőke kis leányka, és az igaz fájdalom volt.

Az ifju lelkész őt nézte, az ő sírását hallgatá; és e látás, ezen hangok új eszméket adtak lelkének: nagyobbakat, valódiabbakat az eddigieknél.

Szíve megtelt magasztos gondolatokkal, lelkébe új szent ihlet szállt alá és a midőn az agg főnök leszállt szószékéről és Bertalant azon fenkölt helyre felbocsátá: az ihletett ifju elkezde egy beszédet mondani, melyet azon pillanatban súgott szivébe a nemföldi lelkesülés szava, és hangja bejárta a templom minden zugait és az emberi szivek minden rejtekeit, hogy a hívek áhitat és édes malaszt örömével tekintének fel reá és lesték ajkairól a szót, és vigasztalást kerestek lelkesült szemeiben és zokogtak az örömtől és mosolyogtak könyeiken keresztül és közelebb álltak Istenhez az ő szavai által.

Ott a ravatal mellett pedig egy ártatlan szív legtitkosabb rejtekében valami csodás, hatalmas érzelem támadott e szavak alatt, az ihlett szónok minden szava egy szilárd kő volt, melyből olyan vár épült abban, a mit semmi idő le nem fog rombolni többé.

A leányka áhitattal tartá rajta nagy, kisírt kék szemeit és érzé titkon magában, hogy emelkedik vele együtt közelebb közelebb az ég felé, ott a hol az üdvösség van, a hol a boldogok laknak s elfeledé a földet és a mik azon vannak köröskörül.

A temetés szomorú szertartásai után régi szokás szerint felgyülekezett a tisztességtevő nép a halottas házhoz: a falu előkelői, jómódú gazdái mind megjelentek a halotti torra, a mint az régi idők szerint rájuk maradt.

A fogadó nagy vendégszobájában minden tükör gyászszal volt behúzva, szomorú mulatsághoz szomorú feldíszítése a lármás tánczteremnek.

Még most minden ember iparkodott áhitatos képet csinálni: hiszen halottas háznál vannak, a honnan csak most vitték ki a koporsót; s a mellékszobából áthallatszik az árva leány sírása. Felfér az ünnepélyesség minden arczra.

Hanem hiszen majd elfelejtjük azt, ha egyszer körül fordult a kancsó; ha egyszer elkezdett kántor uram verseket mondani, megindultak az ispán úr adomái, még az eltemetett fia is nevetni fog rajtuk, a ki pedig különben igen derék, tisztességes úri ember, nem is mondhatni róla, hogy ne tisztelte volna édes atyját, a kit épen most temetett el.

A mint tehát mindnyájan együtt volnának a halottas háznál, a fiatal káplánt nem tartották az előljárók érdemetlennek arra, hogy gyönyörű búcsúztatójáért, melylyel mindnyájokat úgy megríkatta, szemtül-szembe ne dicsérjék. Úgy beszélt a halálról, hogy az embernek a lelke is megkönnyebbült bele s szinte irigylette azt, a ki ott a koporsóban fekszik.

Az öregek még most is törülgették szemeiket, legkivált a biró, a ki élemedett férfi volt már.

Bertalan megszorítá a jó öreg kezét s látva az általános elérzékenyülést, így szólt az egybegyűltekhez:

– Kedves atyámfiai az Úrban. Valahányszor egyet közülünk magához szólít az Úr, abban mindig egy hatalmas intést küld le reánk, hogy forduljunk ő hozzá, mert bizony mindnyájan az övéi vagyunk. Valahányszor egy sírtól haza megyünk, többet olvashatunk saját szíveinkből, mintha a világ bölcseségének könyvei volnának előttünk. De teszszük-e mi azt valaha? Soha. Hanem a helyett elmegyünk dőzsölni a gyászos házhoz és kikergetjük sziveinkből hiú gondolatokkal az Úr sugallatát. Ideje van a sírásnak, ideje a nevetésnek, és mi összezavarjuk azt. Akkor vigadunk, a mikor lelkünkbe szállni kellene és áldozunk borral, a midőn áldozni kellene tiszta szívvel. Mennyivel magasztosabb dolog volna, ha eljönnénk az árvák szomorú házához s azt mondanók nekik: vigasztaljon meg az Isten, adja vissza örömeiteket; ha szükségetek lesz az életben, mindenikünkben atyát és testvért fogtok találni. Az pedig, a mit ily visszás lakomákban testi örömökre elpazarolnánk, fordítanók istenes czélokra, mikkel magunknak egy-egy bizonyságot szereznénk ama szigorú biró előtt. Ime elhallgattam, hogy e templomnak csak egy harangja van és az is régen meghasadt. Nem többet érne-e a poharak csengésénél, ha ez a harang csengne ismét oly tisztán, a hogy azt e helység őslakói hallák, midőn az élőket az Isten elé hívja, vagy a halottakat az Isten elé kiséri? Mi kellene arra? csak egy gyásztor elpazarolt lakomájának díja. Ime mondjunk le arról ez órában, kedves rokonaim. Kérjük fel a gyászoló házi gazdát, hogy a mit e bánatos ünnepélyre készült elkölteni, tegye le az Isten oltárára s ha az tán nem lenne elég e szent czélra, mi magunk is tegyük hozzá, a mit ez este kártyára szántunk s kitelik belőle az új harang.

A jelenvolt nép általános lelkesüléssel fogadta az ifju pásztor buzdító szavait: ő maga is elővette tallérkáját s megkezdé vele a gyüjtést; a tányér pár percz alatt megtelt s a megholt fia könyező szemekkel igéré, hogy a mi még hiányozni fog, pótolja egyedül az új harang árában.

És azzal érzékenyen szoríták meg egymás kezeit s haza oszoltak békén és úgy örült minden ember annak, a mit cselekedett. Mámoros fő helyett tiszta szívet vitt mindenki haza.

Csak kántor uram, meg ispán uram, meg egy pár eszem-iszom ember oda hátul csóválta a fejét erre a mulatságra, a mi nekik is egy pár garasukba került s a honnan száraz torokkal mentek haza.

Hiszen majd megint eljönnek ők halottas torba máskor is, csak híni kell őket!

Kalapos Jánosnak hítták a meghalt fogadóst; felnőtt legény fia szintén apja nevét viselte és pedig apja «becsületes» nevét. Sok rossz tréfát el lehet mondani a maga helyén a korcsmárosokra: hogy a bort vizezik, hogy dupla krétával irják a rovást, hogy megsütik a főtt húst s fáczánnak keresztelik a kakast, de Kalapos Jánosékra ugyan soha senki egy rossz szót sem mondhatott. Tisztességes árért minden jót adtak, akárki szállt meg nálok, megemlegette a szép leány főztét, az igazi jó bort és a hallatlanul olcsó számadást.

Nem egyszer megtörtént, hogy maga a vendég kezdett el azon veszekedni, hogy de már ilyen olcsón csak még sem adnak semmit a világon, mint itt s erőnek erejével pengőben akarta érteni azt, a mit váltóban mondtak neki.

Nem is lett Kalapos János uram valami gazdag ember a korcsmárosságból; de megélt tisztességesen s soha sem látott sem ő, sem családja szorultságot.

Fia, az ifju Kalapos János, épen oly derék ember volt, mint az apja, megmondta a vevőnek, mikor valamit eladott: «ennyiért vettem magam, ennyit kell rajta nyernem, hogy megélhessek» és ő sem árulta a vizet pénzért soha.

Testvére, a szép Kalapos Juliska, messze földön ismeretes volt már szépségéről, de a milyen messzeföldön emlegették szép mosolygó arczát, olyan messzeföldön sem tudtak felőle semmi mendemondát, a mit szép leányra, kivált korcsmáros leányára, olyan könnyű kitalálni.

Ő főzött, ő szolgált a vendégeknek, de mindig oly illedelmesen, szerényen tudta magát előttük viselni, hogy soha sem adott rá okot senkinek, hogy őt csak egy tréfás szóval is megbántsa.

Pedig vendégfogadóban sok mindenféle ember megfordul; egy némely falusi gavallér csak azért utazott alá s fel, hogy a rézpataki vendéglőben megszállhasson: hej sok szép szerelmi nyilatkozatot, még verset is irkáltak fel gyémántos gyűrűkkel a vendégszobák ablakaira, gondolva, hogy ott csak elolvassa azokat Juliska, de hogy azokat szemébe is merték volna tenni, azt ugyan nem próbálta egy is.

Az öreg János halála után egy héttel pompás négylovas hintó hajtatott be a vendéglő udvarára s a ki abból kiszállt, senki sem volt más, mint a helység földesurának fia, az ifju Endreffy Lajos, kinek atyja fenn lakott Pesten.

Ott volt ugyan számára a földesúri kastély, de azt mondá, hogy nem akar oda szállni, mert dohosak a szobák, s nem eheti a kulcsárné főztét; a míg tehát dolgai tartanak, a vendéglőben fog tanyázni.

Úgy látszott azonban, hogy az úrfinak minden dolga abból állt, hogy a szép Juliskát lesse, körülötte legyeskedjék s minden módon próbálgassa a leány szívének nyitját. No ha ezt tartá dolognak, ennek ugyan soká nem lett volna vége.

Egyszer azonban az úrfi megunta, hogy olyan lassan halad előre «dolgában» s azt engedte meg magának, hogy a mint a leányka észre nem vette, átkarolta a derekát.

Juliska eltaszítá őt magától s bezárta az orra előtt a szoba ajtaját.

Még az nap az ifju korcsmáros felkereste az ifju urat szobájában, ki ott az ágyon heverészve kopóit tanítgatta, s azt mondá neki, hogy ő holnap meszeltetni akarja a szobákat, tehát addig méltóztassék az úrfinak a kastélyba átvándorolni.

A gavallér nem értette el a szép szót, befogatott, odább ment, s csak egy hét mulva jött megint vissza. Nagy megütközéssel vevé észre, hogy még akkor is meszelik a szobákat. Ismét elment, ismét visszajött, és valahányszor megérkezett, mindig azt találta, hogy minden szobát meszelnek, surolnak, a mi el nincsen foglalva.

Utoljára érteni kezdé a tréfát, s majd megharagudott érte. Előfogta a kocsmárost.

– Micsoda az? Hát kentek mindig meszelni fognak, a mikor én megérkezem?

János alázatosan levette a sipkáját és azt mondá:

– Igenis, nagyságos uram. Mindig meszelni fogunk. Mert én szeretem a tisztaságot és az én házamon nem tűrök soha semmi szennyet.

Az úrfi megértette ezt a mondást, azért hogy egy kicsit nehéz feje volt is, s hajtott egyenesen haza Pestre, panaszt tenni édes atyjánál, tulajdon árendásának e hallatlan gorombasága miatt.

Az öreg Endreffy rögtön irt Jánosnak, hogy menjen fel hozzá Pestre.

Az öreg úr nem igen mozdult már ki helyéből, a köszvény igen lekötözte, helyébe kellett menni mindenkinek.

– János öcsém, szólt a nála megjelenő vendéglőshöz, hallom, hogy kegyelmed nagyon tisztán tartja a házat, a mi tőlem bérelt; és ez igen dicséretes dolog. Tartok tőle azonban, hogy az én fiam, a ki a fehér szobákat nem szereti, ha én meghalok, kegyelmednek kiadja az útlevelet; azért, ha jónak látja, kész vagyok kegyelmeddel újabb tizenkét esztendőre szerződést kötni; a bérből is leengedek száz forintot, azért a szorgalmas tisztogatásért.

János könyezve csókolt kezet a jó öreg úrnak s megnyugodva tért vissza Rézpatakra, s e naptól fogva nem látta Lajos úrfit többé a vendégfogadóban.

Azonban nagy megütközéssel tapasztalá, hogy egy idő óta egyéb vendégei is gyérülni kezdenek; előkelő hintók, mik máskor betértek, most elvágtatnak a kapu előtt, régi ismerős fuvarosok sietve etetik meg az abrakot s ki sem fogják a lovakat; még csak egy ital bort sem kérnek; úgy iparkodnak kijutni az udvarból megint, s ott nem lehete őket marasztani éjszakára.

János több izben panaszkodott szomorúan Bertalan tiszteletes úrnak, hogy rosszul kezd menni a keresete; ő nem tudja miért? az utazók a szomszéd falu vendéglőjébe kezdenek szokni, pedig ő most is oly becsületesen bánik mindennel, mint édes apja bánt.

Bertalant is meglepé ez a váratlan változás; míg végre megtudta annak a titkos okát.

Kitől tudhatta volna azt meg jobban, mint Czenczi nénitől? a ki egész nap a falut járta.

Tehát ebből állt a baj:

«Hogy az utazók, a vendégek nem mernek a vendéglőbe szállni, vagy épen éjszakára ott maradni, mert az öreg Kalapos János lelke kisért a szobákban.

Többen, a kik ott megháltak, hallották őt nyögni, fohászkodni, jajgatni.

Éjszaka csörgeti a lánczait. Ezt minden szobában, az istállóban és a kocsiállás alatt is egyformán hallották.

Két átutazó hajtsár mennyre földre esküszik, hogy ő nekik meg is jelent a kisértő lélek, hosszú lánczot czepelve a kezén; de ők nem merték megszólítani, hanem féltükben elbujtak az ágy alá.

Hanem az ispán legtöbbet tud.

Ő egyszer készakarva úgy tett, mintha ittas volna s felfeküdt a padlásra. Éjfélkor megjelent előtte a lélek s miután a nagy nyögésekkel össze-vissza ijesztgette, azt rebegte neki, hogy ő kénytelen feljárni a másvilágból, mert ez előtt több esztendővel egy gazdag utazót maszlagos borral elkábítva, meggyilkolt s azt a kamarában a mángorló alá elásta.

Az ispán mennyre földre esküszik, hogy ő ezt a titkot soha sem adta tovább; de azért mégis tudja az egész helység, valamennyi keresztül utazó s estefelé a világ minden gyönyörűségeért nem merne senki a hirhedett vendéglő felé közelíteni.»

Bertalan megértve ezeket a szép dolgokat, kiment az erdőre, kikeresett egy szép hüvelykujjnyi vastagságú somfát, nagy bunkóval a végén, azt megfaragta botnak s este levén, visszasétált megint a faluba; bement a vendégfogadóba, a botot megtámasztotta az ajtó mellé s benyitva Kalaposékhoz, jó estét kivánt nekik, s azt mondta, hogy ő most itt marad náluk vacsorára.

Azok örömmel fogadták; a szép Juliska asztalt terített, felhozta aszalt gyümölcseit, mézét és a méznél is édesebb mosolygását adta mellé; a tiszteletes úr vidám regéket beszélt nekik, ők pedig hallgatták; még János is jó kedvű kezdett lenni utoljára, pedig eleinte nagyon hallgatag volt.

A nyájas beszélgetés közben nem is ügyeltek rá, mennyire elmult az idő, csak azt vették egyszer észre, hogy a nagy kakukkos óra üti már a tizenegyet.

Erre az óraütésre észrevehetőleg megdöbbent a két testvér; mindjárt itt lesz az éjfél, s a kisértet őket is megrémíté.

Bertalan úgy tett, mintha semmiről sem tudna semmit.

– Elbeszélgettük az időt. Az én öregeim már alusznak, nem rontom el az álmukat, itt maradok nálatok az éjszakára, ha van egy üres szobátok.

Hajh, egy egész sor szoba volt üresen, de a két testvér azért mégis oly nehéz szívvel nézett egymás szeme közé, mintha rettegnének azon gondolattól, hogy a kedves ifju is megismerkedjék az ő szomorú házuk rémeivel.

Ő azonban oly szivesen kinálkozott, hogy nem lehetett ellene kifogást tenni. Juliska maga sietett neki ágyat vetni a legtágasabb szobában, megveregette saját kezecskéivel a szép puha vánkosokat s reszkető sóhajtással kivánt neki jó éjszakát.

A fiatal ember, Isten tudja miért? olyan boldog volt, hogy abban az ágyban feküdhetett. Mennyi édes gondolatja támadt ottan? hova nem vitték el lelke ábrándjai? Talán édesdeden el is aludt volna, ha egyszerre valami idegen nesz meg nem zavarta volna ábrándozásai közepett.

A mellékszobában egyszerre megcsördült valami s egy nehéz sóhajtás hangzott végig az egész házon.

Bertalan eloltá a gyertyát; a holdvilág bevilágított az ablakon, annak kétes világa deríté fel a szoba sötétségét.

Nemsokára még közelebb hangzott a sóhaj s panaszos hangok töredeztek elé, nyöszörgő jajgatás, kínos fohászok; a mellékszoba ajtaját elkezdte valami kaparni; egyszerre felpattant a zár s egy magas, öles fehér alak állt meg a küszöb alatt.

Bertalan csendesen nyúlt az ágy mellé támasztott somfa-fütykös után.

A kisértő rém most lassú, csoszogó léptekkel betipegett a szobába: hosszú fehér szemfödél takarta be fejtől sarkig; valami csörömpölő lánczot húzott maga után s ijesztő hangon rebegte:

«Jaj nekem, jaj! Jaj nekem, jaj! Uram irgalmazz, kegyelmezz!»

Bertalan hirtelen felugrott az ágyból s rákiálta menydörgő hangon:

«Ki vagy? mit akarsz?»

«Jaj neked ember, ne közelíts hozzám»; rebegé kisértetes hangon a rém, s a mint Bertalan feléje lépett, a hosszú lánczczal nagyot ütött rá.

A tiszteletes úr sem vette tréfára a dolgot, hanem elkapta a láncz végét s a somfa suhogóval olyat húzott kettőt-hármat a kisértet úr nyaka közé, hogy az esze nélkül fordult vissza és futott be a másik szobába, a honnan előjött.

Bertalan egy ugrással utolérte; megragadta a nyakát vas marokkal s egy hatalmas rántással úgy vágta a földhöz, hogy ő kisértetessége négy-kézláb terült a pallón; akkor leszorítá térdével a földre, megrázta mellénél fogva hatalmasan s azt kérdé tőle: «no most beszélj, ki vagy?»

A megszorult kisértet dehogy merte azt mondani, hogy ő ilyen meg amolyan elkárhozott lélek a pokolból, sőt inkább attól félt, hogy most mindjárt lelket csinálnak belőle, s igazán a pokolra küldik.

Egy ideig azon törekedett, hogy kiszabadítsa magát az ifju vas kezei közül; annyi volt az, mintha valaki a gőzhajó gépeit akarná puszta kézzel feltartóztatni; Bertalan úgy megkötözé őt saját vaslánczával, mint egy gyermeket.

Akkor oda állítá egy szegletbe, meggyújtá a gyertyát s lehúzta a lepedőt a kisértet fejéről.

Az ember arcza be volt festve korommal és mészszel szép tarkára. Olyan volt rá nézve, mint a legeslegszebb ördög, a szeme körül fehér, az orra fekete és így tarkázva az egész pofa.

– Ki vagy? Mi neved? kérdé tőle most már csendesebb hangon a lelkész.

A rém sajátságosan elváltoztatott hangon válaszolt:

– Kérem szépen, én a Juliska leányasszony szeretője vagyok. Így szoktunk összejönni, hogy rajta ne kapjanak.

A kisértetet ezúttal csak az irgalmas Isten kegyelme őrizte attól a rettenetes pofoncsapástól, a mi a pap tenyerén már utalványozva volt számára ezért az undok hazugságért. Bertalan legyőzte magában azt az emberi haragot, a mi e szóra támadt szivében s még egyszer nyugodt hangon szólt az ismeretlenhez:

– Egy bűnt kettővel akarsz takargatni. Elébb rossz hírbe hozod a fogadót, aztán el akarod lopni a legártatlanabb hajadon tiszta becsületét. Ez hazugság. Azonban folytasd. Mondj még akárhányat, hogy ki fia vagy: én elhallgatom; de a míg azt mondom rá: ez hazugság volt, addig el nem bocsátalak. Ki vagy hát?

A megnyomorított gonosz lélek nagyot fohászkodott erre a vigasztalásra s más hangon kezdett beszélni.

– Megkhövetem, thiszteletes uram. Nem vagyok én senki egyéb, mint a zsidó khocsmáros a szomszéd faluból. Azért thettem ezt, hogy a vendégeket elijeszszem innen.

– Ez megint hazugság! szólt a lelkész. A szomszéd kocsmáros derék, becsületes ember, nem vetemedik ilyen dolgokra. Mondj mást. Ki fia vagy?

A kisértet most már mérgesen felelt.

– Én vagyok az ispán, a ki lelke van!

– Hm. Ez úgy látszik, hogy reggelig itt akar hazudni, monda a pap. No majd végit szakítom én ennek egyszerre. Mindjárt megtudom én, hogy ki vagy jámbor lélek?

Azzal megfogta az árva lelket, oda vitte a mosdó tálhoz, melyben reggelre el volt készítve a víz; a nyavalyás bekent pofáját minden kapálozás daczára beledugta a vízbe s egy darab szappannal lemosta róla a kormot és meszet szépen, meg is törölgette azután a kendővel.

Az utolsó szava igaz volt a kisértetnek. Csakugyan ő volt az ispán.

Olyanforma kicsapott ispán, a kit minden tisztességes helyről elkergettek, a kit sehová be nem fogadtak, a kivel semmi uradalmi tiszt nem akart együtt szolgálni, s a ki utoljára egyik úrtól a másikhoz tolakodott, s engedte magát mindenféle szolgálatra felhasználni, s föl sem vette, ha innen-onnan kikergették és viselte az ispán nevet valamennyi pályatársa méltó botránkozására.

A tiszteletes úr leöblíté a kezeit ezen csúnya foglalatosság után, s meg is törülgeté szépen.

– Bögöly uram, szólt azután, minthogy már megismertük egymást, jelentem, hogy én egy kézzel sem fogok kegyelmedhez többet nyúlni.

Ennek Bögöly uram csak örült.

Hanem a lelkész ezt mondván, a somfa-suhogót a hóna alá vette, a miből megint Bögöly uram azt a siralmas következtetést kezdte húzni, hogy kézzel nem akar hozzá nyúlni, hanem bottal.

– Azt mondom most kegyelmednek, hogy mondjon el énnekem mindent szép szerével: miért csinálta ez alakoskodást? ki kérte fel rá? és mit akart az által elérni? Ha szépen megvall mindent, szó nélkül eleresztem; ha pedig hazudni talál, látja ezt a somfa botot: először ezt a hátán összetöröm; másodszor a hívek előtt vasárnap meg fogom inteni; harmadszor a vármegyére feladom és becsukatom, és negyedszer a nagyságos úr is el fogja csapni.

Bögöly uram saját ábrázatjában lévén, nyájasan kezdett beszélni.

– Ereszszen el, tiszteletes uram. Úgy segéljen mindent elmondok az utolsó szóig, s forduljak fel, ha egyet hazudok. A nagyságos úrtól ugyan épen nem félek, a mint majd megtetszik érteni, a vármegye tömlöczétől sem; nem olyan rossz hely az, mint gondolják; hanem azt nem szeretném, hogy a tiszteletes úr kiprédikáljon; a somfabotjából pedig már elég volt, a mit kóstolóba kaptam. Hanem kérem, vegye le a kezemről ezt a lánczot, mert szorít.

Bertalan leoldá a lánczot foglya kezeiről, s azután szorgalmasan bezárta az ajtókat, s a kulcsokat zsebébe tette.

Bögöly uram látta, hogy nincs merre elszaladni, s rászánta magát, hogy elmondja a kis történetecskét.

– Hát biz engem, tiszteletes uram, erre a kis tréfára, a miért olyan szépen kifizetett: mondhatom, hatalmasat ütött a hátamra vagy hármat – az ember fel sem tenné az ilyen pap féléről – hát erre engem egyenesen az ifju nagyságos úr biztatott fel.

Bertalan láthatólag megdöbbent e szóra.

Bögöly uram észrevette e megdöbbenést s hajlandó volt azt a maga javára magyarázni s most már egész bizalmassággal kezde a lelkészhez beszélni, mintha csak valami vidám tréfás adomáról volna a szó.

– De most csak igazat mondtam. Az ifju nagyságos úr megharagudott a vendéglősre, mert az pimaszul bánt vele, azért, hogy az ifju úr Juliska leányasszonynyal tréfálni méltóztatott egyszer-másszor. Az úrfi azt akarta, hogy majd így megtöri a bolond kevély ember büszkeségét; nem ám egyebet. Azt a világért sem akarta, hogy koldussá tegye e tréfa által, hanem csak azt, hogy ha majd egyszer a vendégek egészen elszoknak a fogadótól: a kocsmáros maga menjen hozzá könyörögni és akkor az úrfi újra fel akarta őt segíteni.

Az ifju lelkész keble úgy elszorult e szavakra.

– Tovább, csak tovább.

– Bizony, tiszteletes uram, a nagyságos úrfi az ilyenekben nem kíméli a pénzt, bolondja a fehérnépnek. A minap is egy molnár leányávali ismeretsége tízezer forintjába került. Azt kidobni annyi neki, mint a semmi. Elhigyje, tiszteletes uram, ha esze volna a kocsmárosnak, az a kastély az övé lehetne. Hanem hát Kalapos uram bolond ember. Nagy bolond. Nem látja a hasznát.

– Hallgasson ön; ne beszéljen többet! szólt a lelkész undorodva, s sietett kinyitni az utczára nyiló ablakot. Távozzék. Itt ez ablakon kiugorhat. A lánczot és a lepedőt hagyja itt. Ha azt akarja, hogy én el ne mondjam a valót, siessen önmaga mindenkinek elbeszélni, hogy a kisértetet én kiugrattam e házból. Gondoljon ki valamit, az az ön dolga. Én tréfából sem hazudom. Ha ez a hir két nap alatt úgy el nem lesz terjedve a környékben, mint az a másik, a mit szintén ön költött, én kibeszélem a tényt és előmutatom a kisértettől elvett gúnyát, a min az urasági czímer is rajta van. Most elmehet ön.

Bögöly uram kapott az ajánlaton. Váltig azt hitte ugyan, hogy a pap még akar egy párt ütni a hátára, s majd csak akkor áll azzal elő, mikor ő félig kinn lesz az ablakon; hanem a mikor azután tapasztalá, hogy biz a tiszteletes úr békével engedi őt kimászni a nyiláson, megszállta az érzékenység, még egyszer visszadugta a fejét az ablakon s odasúgott:

– Tiszteletes uram. Én nem akarom Kalaposék veszedelmét. Mondja meg annak az embernek, hogy ne bolondozzon az úrfival. Az úrfi hóbortos ember; ha azt egyszer magára haragítja, az majd meglássa, még felgyujtatja a kocsmáját. Nyugodalmas jó éjszakát kivánok.

Nyugodalmas jó éjszakát! Oh ez gonosz éjszaka volt Bertalannak. Órahosszat járkált alá és fel a szobában, és ezer meg ezer gondolat űzte egymást lelkében; gyertyája fenékig leégett, az is sötétben hagyta, lefeküdt az ágyba: az álom ott is kerülte szemeit. Oh ez a harcz az égi őrszellem terhes küzdelme volt a hatalmas csábítóval egy veszendő lélekért.